Az én választott otthonom egy gyönyörű kis finn falu. Írásaimban apránként bemutatnám az itteni életünket, egy vidéki kisgyerekes család életét, és egyúttal mesélnék egy s mást a finnekről, szokásaikról, nyelvükről stb.
Egy karácsonyi emlékkel kezdeném, hiszen az ünnepek táján olyan sok szép eseményben lehetett részünk, amire jó visszagondolni. Számomra az egyik legkedvesebb egy szabadtéri program volt a szomszéd faluban, amelyre friss nyugdíjas tanárnő ismerősöm invitált minket. Ez tulajdonképpen egy kis erdei séta volt, lámpásokkal díszített ösvényen, havas fák között, a gyerekeknek karácsonyi meglepetés ígéretével. A séta közben rövid pihenők.
Első állomás: kolbászsütés egy erre a célra kialakított kis kunyhóban.
Az én 2 éves Botondom, aki feltartóztathatatlanul érdeklődik minden iránt, ami világít, rekord gyorsasággal fedezte fel és fújta el valamennyi kis gyertyát a házikóban. Bocsánatkérések... Az egyik homályos szegletben idős bácsi üldögélt szótlanul, észrevétlenül. Ő is kolbászt evett, végtelen ráérősen. Talán valahol az erdőben lakik, egyedül, reggeltől estig dolgosan, és most előbújt, hogy kicsit emberek között legyen, megmelegedjen. Mi viszont nem időztünk itt sokáig, karakán tanárnő ismerősöm indulásra buzdított: Menjünk, nézzük meg, hátha rejtettek el nektek valami ajándékot a karácsonyi manók!
Következő állomás: glögi és pipari. A "glögi" a mi forralt borunkhoz hasonló ital, mi itt természetesen gyümölcsléből készült alkoholmentes változatát kaptuk. A "pipari" (becsületes nevén "piparkakku", csak a finnek - sok más hosszú szavukhoz hasonlóan - lerövidítették) amolyan északi mézeskalács, jellegzetes fűszere a gyömbér.
Harmadik állomás: egy kis szerencsejáték. Átlátszó, aprópénzzel teli malacperselyt mutattak: Tippeljünk, mennyi pénz lehet ez összesen? Én bizonyára melléfogtam, hisz azóta sem hívott senki...
Az utolsó állomáson - egy düledező pajtában... - nem kisebb személyiség várta a gyerekeket, mint maga a Mikulás! Minden gyerekkel egyenként elbeszélgetett, és kedves kis csomaggal ajándékozta meg őket.
Karácsony környékén nagy érdeklődéssel figyeltem gyerekeim reakcióját olyan alkalmakkor, amikor (a) Mikulással találkoztunk. - A bevásárlóközpontban teljes közönnyel sétáltak el mellette. Akár egy felnőtt! - Egy reklámújságban megpillantva egy Mikulásos képet rendkívül jó megfigyelő nagyobbik (de mindössze 4 éves) gyermekem ezt a zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: Miért van minden Mikulásnak ilyen nagy szakálla? - És most ez a harmadik találkozás. Örömnek, izgatottságnak semmi nyoma. Úgy kellett odatuszkolni őket a kedves öreg Télapóhoz. Az ajándéknak azért persze örültek végül.
Pedig korábbi ábrázolásokat elnézve Joulupukki (így hívják finnül a Mikulást, a "joulu" karácsonyt, "pukki" pedig bakot jelent) határozottan előnyére változott:
