A munka(keresés) küszöbén

enter image description here

Kisebbik csemetém, Botond júniusban - már csak 4 hónap! - betölti a 3. életévét, és ezzel megszűnik a támogatás, amit eddig itthonra kaptam. És ez a pénz bizony hiányozna a családi kasszából. Tehát lassan ki kell találnom a hogyan továbbot. Évekig nem gondolkodtam magamról, a jövőmről; a gyerekeimmel voltam elfoglalva. Most is nehezemre esik ez a magamról gondolkodás, kicsit halogatom, hessegetem még, de sokáig nem lehet. Az érzések ezzel kapcsolatban? Legfőképp szorongás. Ugyanakkor azt is érzem, hogy az anyaság erősebbé tett, rengeteget tanultam, fejlődtem az elmúlt 4 és fél év alatt. Ennyi ideje vagyok itthon a gyerekekkel.

Körülbelül egy évvel ezelőtt fontolgattam, hogy nekiállok részidős munkát keresni, talán azért, mert több példát láttam erre magam körül. De aztán átgondoltam, és úgy döntöttem, hogy maradok, amíg tart a támogatás. Gondolatmenetem dióhéjban ez volt: 'Kemény évek állnak mögöttem: Későn, gyors egymásutánban - 38 és majdnem 40 évesen - szültem a két gyereket, fizikailag nagyon lemerültem (szülések, rengeteg-rengeteg szoptatás, éjszakázás, extra nehéz eset elsőszülött gyermek...), Robin kívül senki segítségem itt, se nagymama, se senki, és most végre egy kicsit fellélegezhetnék, hiszen már nem olyan kicsik a gyerekek, könnyebb velük, és Ádám heti néhány délelőttöt óvodában tölt, ami szintén egy jó adag "teherátvétel" (bocs, Kicsim:-). Szükségem van a hátralevő időre, hogy egy kicsit magamhoz térjek, regenerálódjak! Megérdemlek egy icipicit könnyebb időszakot!' Hát nem?? De igazán nem magyarázkodni akarok, amúgy sem vagyok igazán híve annak, hogy egy anya aprócska gyermekét idejekorán bölcsibe-oviba vigye! Persze bizonyára vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs más megoldás. Hálás is vagyok nagyon, hogy én itthon lehetek még a gyerekeimnek! Az különösen jó, hogy így most van alkalmam kicsit kettesben lenni Botonddal, aki mint (tipikus?) második gyerek, Ádám mellett jellemzően a háttérbe szorul. Botond elég későn kezdett el beszélni, korai is lett volna 2 évesen bekerülnie a finn óvodába! Szeretném, ha szépen megtanulna magyarul, akárcsak a bátyja. Amúgy nagyon kedves, barátságos, alkalmazkodó kisfiú, egyáltalán nem féltem a közösségbe kerüléstől.

Akkor most kanyarodjunk vissza hozzám és a terveimhez... Én nem beszélhetek olyanról, hogy visszatérés a munkahelyemre vagy akár a munkámhoz. Hiszen Finnországban még egyáltalán nem dolgoztam: az első évben munkanélküliként nyelvtanfolyamra jártam, utána meg jöttek a gyerekek. Otthon németet tanítottam, itt nem fogok. És akkor mégis mihez kezdjek? Magamról gondolkodom, de immár mint családanya. Jó lenne még nyelvet tanulni vagy elvégezni valami érdekes és hasznavehető tanfolyamot, de ez - és most nem előny a falu meg a kisváros! - helyben nem megoldható, én pedig nagyon nem szeretnék napi minimum 2 órát utazással tölteni, amikor két kisgyerek vár itthon, azaz az óvodában!

A tervem, amit még körül kell járni: pedagógiai asszisztensi munka egy - lehetőleg közeli - általános iskolában. Itt még a legkisebb iskolákban is foglalkoztatnak pedagógiai asszisztenseket, akik a tanítók, szaktanárok keze alá dolgoznak.

enter image description here

Egy hónapig csináltam már, az Alavus központjában lévő iskolában, mikor a nyelvtanfolyam gyakorlatra küldött minket, és nagyon tetszett! Úgy képzelem, hogy kezdetben a munkaügyi központon keresztül mennék el dolgozni egy iskolába, ahol fogadnának, később meglátjuk. Ez a munka azért is lenne szimpatikus, mert legkésőbb 2 órakor eljöhetnék (a tanárok munkaideje ugyanis emlékeim szerint fixen 8-tól 14 óráig tart), így a gyerekeknek sem lenne olyan rettentően hosszú a nap az óvodában. És nekem pedig jutna rájuk meg talán még a háztartásra is időm-energiám. Legalábbis így képzelem most. (Naiv vagyok?)

Az itthon töltött évek után ki vagyok éhezve új ingerekre, más, házon kívüli élményekre. Fontosnak tartom, hogy legyen egy munkám, amit örömmel végzek, és amiben sikereim vannak. Azt gondolom, hogy az ilyen munka nem is annyira fárasztó, hanem inkább feltölt, sőt: boldogít, amiből aztán az egész család profitál. Említettem a szorongató érzést... Ha munkába állok vagy esetleg újra tanulni fogok, új korszak kezdődik az életünkben. És én aggódom, hogy túl nehéz lesz, és nem fogom bírni. Hiszen így sem könnyű, hogy csak itthon vagyok, jelenleg is állandóan zsonglőrködöm a két gyerek meg a házimunka között! Szeretnék valamiféle egyensúlyt találni az előttem álló új életszakaszban, amiben helyet kap család, munka, kikapcsolódás, pihenés egyaránt. Rossz hallani, amikor valaki ilyet mond: "Csak dolgozunk, semmire sincs időnk." Mert rájuk, akik nekem a világon a legeslegfontosabbak, mindig kell, hogy legyen időm!

enter image description here


Szerző: Kovács Inez

Az ötödik Faluság-szerző