A cím helyesebb lenne úgy, hogy buszozunk és autózunk. Egyik faluból a másikba és vissza, városba be és vissza, kinek mi a programja.
Az utak rosszak, de mivel a gyerekek a szomszéd faluba járnak óvodába, iskolába, ezért a forgalom általában kimerül abban, hogy az őzikéket és az egerészölyveket számoljuk, a settenkedő cicákat nézzük. Ritkábban, de akad út szélén üldögélő rókakoma, út közepén a ködben álldogáló szarvas és nyaranta az út szélén kelepelő gólya.
Janka fotója
Reggel autózunk, délután mindenki busszal jön már haza. Az anyukák a megállóban várják a gyerekeket - ez az egyik igazi helye a falusi trécselésnek.
A mai napig döbbenetes átélni azt a végletességet (azt az éles váltást), ami a gyerekek nélküli csend és a gyermeki léttel járó hangosság között van. Egy pillanat az egész: az előbb még halk zörejek, lehelet finom vagy távoli hangok, neszezések hallatszottak csupán, a következő pillogáskor pedig már a fizikai zsizsegést kísérő erős hanghatások vesznek körül. Jó. Vicces. Néha fájdalmas. Néha várakozós. Néha kapkodós. Megunhatatlan.
Ha munkából érkezek, akkor fél órám van itthon arra, hogy begyújtsak, elindítsam a házat és máris hazarobban valamelyik skac, vagy az összes egyszerre. Mindig mindenki éhesen érkezik haza.
Nem iskolabusszal járnak a gyerekek, hanem távolsági busszal. Először furcsának tűnt nekem, de az iskolásoknak tényleg biztonságos és életszerű. Az összes sofőrt ismerjük, szeretjük. Két megálló - tíz perc. Integetés, bólintás. Az elhagyott cuccok mindig előkerülnek - valaki mindig akad, aki tudja, hogy milyen címre kell eljuttatni.
Buszozni is tanulni kell, de vidéken két nap alatt minden lényeges tudnivalót át lehet adni: egy helyi szokásrendszer részesei vagyunk.
Egy vágyunk van csak: olyan buszokat szeretnénk, aminek az elején van biciklitartó (Santa Barbarában és a fiúk legó városában ez valóság!) - beérve a városba egyszerűen csak két kerékre váltana az ember. Talán, talán....
