Férfiak

A vidéki férfiról vannak mindenféle sztereotípiák. Kemények. Nem túl idealisták. Isznak. Külföldre, vagy legalábbis jó messzire járnak dolgozni. Aztán még a disznóvágás, pálinkafőzés, fűkasza-bürrögtetés stb. De van egy olyan képzethalom is, ami szerint lusták és egész nap ki sem mozdulnak a tévé/számítógép elől. Nyilván persze ezek sarkított és elég távolságtartó vélemények, és épp az egyéniséget írják felül. Aztán van olyan kép is, ami a mindezeken már túllépett aggastyánt mutatja: bölcsen, higgadtan, elmélyülten. Valahogy a kettő között vezető utat nem látom tisztán, nem tudom, hogy egyik vagy másik állapotból végül is hogyan leszünk majd bölcsekké, ha egyáltalán megéljük.
Azt sem értem teljesen, hogy a totál beszámíthatatlan, egészen csőlátású fiúgyerekből hogyan leszünk egész beszámítható, de persze ugyanolyan csőlátású (mondjuk inkább így: szakember) férfivé. Van egy gyanúm, hogy a nőknek lehet ebben nem kis szerepe.
A fiúkkal sem egyszerű, mindamellett, hogy viszonylag egyszerűen leírható igényeik vannak. Szülőként ráeszméltem, nem tudom, hogyan bírtak velem az én szüleim: először csak idegesítő lehettem; aztán eljött az a pont, amikor nemcsak idegesítő, de magábafordult, majd egy csapásra máris extrovertált lettem -> kikészülnék. Aztán persze a dolgok lelassultak, irányt vettek, és a végén végülis egy (vidéki) férfi jött létre, tehát alapvetően feleslegesen aggódok fiaink miatt már előre. Belénk kódolt átalakulások.

Még egy szót a sztereotípiákról. Van egy olyan is, amit Gárdonyi többek között a "Csak már a Pesta jönne!" c. novellájában megpendít. Belém égett ez a történet. Az öreg, az apa, akit baleset ér, és mindjárt meghal. Túl egy tetovált életen. A reggeli és az esti pálinkán, közötte pedig a kőkemény mindennapokon. A fiát hívja, aki szintén dolgozik. "Mennyi munkáról beszél az a két kemény kéz! Az egyik fél század munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán fél század munkájáról, amely még ezután következik. / Akar-e még mondani valamit az öreg? / Nem. / A fiú se mond neki semmit." Apám is így vett búcsút nagyapámtól (és én is így vehettem tőle..), és akkor láttam be, hogy a férfi akkor zokog, amikor könnybe lábad a szeme. Érzelmek, amiket a saját erőnkkel tartunk benn. Erővel a gyengeség ellen. Kékszakáll. Hm.

enter image description here

Szóval valahogy hiányoznak, vagy legalábbis elég szűkre vannak szabva a férfi-minták, pedig mégis itt vannak körülöttünk, bennünk. Nyilván nem teljes kép ez a falusi férfiról. Olyan konstelláció is lehetséges, aki kemény élete mellett figyelmes, ügyes (nem ügyeskedő!), élesszemű, szóval abban az értelemben falusi, ahogy azt a magyar valóság által indukált önirónia megkívánja. Vagy az, aki bár vidéki, de virtuálisan egészen más regiszterekben is otthonosan mozog. Vagy az, aki visszapörgetné az elmúlt száz évet, de visszavinné a jelenkor szemléletét. Egyrészt játék ez, a jelenkori világ teljes eszköztárából válogató karakter-legó, másrészt pedig sors- és útválasztó identitás-keresés. Ezek vagyunk, lehetünk, lehetnénk.

A gyengeségét vállaló férfi. A legyöngült, de erősödő, szemében már élénk fényt táncoltató férfi. A nemi identitását megkérdőjelező férfi. A máshogy-gondolkodás felé kinyíló-kinyúló férfi. A passzív apa-képet (Anna és Peti sorozatok...) felülíró, gondoskodó, erős-humoros apa férfi. Az erős akaratú fia mellett példát merítő férfi. Az érzelmes, olykor akár érzelgős férfi. A saját, eltemetett hagyományait újra kibogozó, majd azokat mégis megtagadó férfi. A nőket előreengedő, de illatukat be nem szippantó férfi. Az identitását, egzisztenciáját rendszeresen váltogató, a családi kasszát időnként beáldozó férfi. A fentieket elemző, emésztő, az aggastyán-utat kereső ifjú férfi. A leendő, de most még koordinálhatatlan, egydimenziós, vadgyereknek tűnő férfi. Leendő apa, nagyapa. Emlék-apa.


Szerző: Kovács Balázs