Magyar sziget

Rantatöysä egy alig 300 lelket számoló finn falucska. Ebben a kis faluban lakunk mi, ékes bizonyítékául annak, hogy tényleg mindenhol, a világ legeldugottabb szegleteiben is élnek magyarok. Egy ilyen kis helyen külföldinek lenni, főleg, hogy nem is a szomszédból jöttünk (azaz nem vagyunk se oroszok, se svédek), különlegesnek számít. És mire számíthat az ember, ha történetesen magyar? A) Felcsillanó szemek: már járt Magyarországon az illető, vagy vannak magyar ismerősei. B) Felcsillanó szemek, mert eszébe jut iskolai tanulmányaiból a finn-magyar nyelvrokonság. C) Homályos tekintet: régen volt az a földrajzóra... Ők azok, akiket még harmadszorra is ki kell javítanom, hogy nem ukrán vagyok, hanem magyar. A finnben ez elég hasonlóan hangzik: unkarilainen (=magyar) - ukrainalainen (=ukrán). De ami a lényeg: a helyiek kedvesek, barátságosak, befogadóak velünk szemben. Bizonyára sokat számít, hogy a saját nyelvükön próbálunk velük kommunikálni. És mint köztudott, a kisgyerekek is könnyítik a barátkozást.

4700 négyzetméteres telkünk talpalatnyi magyar föld. Egy aprócska magyar sziget mintegy 2500 kilométerre az anyaországtól. Vagy időben megadva: 2 és fél óra repülő- + 2 óra autóútra. De amikor a Mamival skype-olunk, megszűnik a távolság. A Mami itt ül a nappalinkban (vagy épp "átvisszük" a konyhába...), és gyönyörködik nyüzsgő-zajos kisunokáiban.

Darabka Magyarország ez itt, finn házfalak között. Bableves Teri mama babjából, tepertős pogácsa házi töpörtyűből. Robi szalámit érlel a pincében (=magyar származású falusi férfi). Baracklekvár, kolbász, szalonna, betűtészta, mézek, pirospaprika, teák, tarhonya - hazulról hozott felbecsülhetetlen kincsek. Fogyóban a készlet? Menni kell haza!

Igen, "haza". Mi Magyarországra mindig "hazamegyünk". (És minden alkalommal kínzó türelmetlenséggel várjuk, hogy mehessünk...) Én Fehérvárra, Robi pedig Vas megyei falujába. Aztán visszatérünk Finnországba, az otthonunkba. De vajon a gyerekeink? Ők is "hazamennek" Magyarországra? Nem igazán. Inkább csak látogatóba. Ahogy mi mentünk gyerekkoromban édesapám nyírségi szülőfalujába. Ez az út sem tart tovább, mint akkoriban az. Mostanában eszmélek rá erre. Szívszorító gondolat. Ádám és Botond szülőhazája és otthona is egyben: Finnország. Itt születtek, ezt a levegőt és ezt a tájat szívják magukba születésüktől fogva. Fenyőket és nyírfákat, szántókat, szellősséget, csendességet, nyugalmat, hosszú, hideg, havas teleket. Itt érzik otthon magukat, ide vágynak vissza az utazásból. Azért a magyarországi látogatásokat persze mindig rettenetesen élvezik! A nagymamák, unokatesók, nagynénik-nagybácsik körülölelő szeretetét, a sok figyelmet, kényeztetést. Rengeteg szívmelengető, vidám és izgalmas élmény, amit aztán magunkkal hozunk, és újra meg újra felidézünk még hónapok múltán is.

Ádám és Botond finnországi magyar kis legénykék, magyar gyökerekkel - és virtussal. Az anyanyelvük is magyar, tőlem örökölték... Nagy súlyt is helyezek rá, hogy szépen elsajátítsák. Magyar mesékkel, dalokkal, mondókákkal.

Így aztán - a magyarországi magyar gyerekekhez hasonlóan - Ádám és Botond is ismeri és szereti például a Frakkot, Pom Pomot meg a Vízipókot. Ádám egy időben annyira rajongott a Vízipókért, hogy úszástechnikáját utánozva malomkörzéssel közlekedett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy újabban inkább a mai fiús mesék érdeklik (az öccse meg követi ebben is, mint mindenben...), úgymint Tűzoltó Sam vagy a Mélytengeri mentőcsapat.

Zenében nagy kedvencünk Gryllus Vilmos. Itt van például a borzos dala: "Fekszik a borz a barlangban, borzongva ásta hajnalban. Sáros a szőre, torzonborz, fújtat a borzos, morcos borz." Borzasztóan jó!

A gyerekeket esténként én altatom. Együtt bebújunk a "nagyágyba" és olvasunk. Boribont, Maszat történeteit, Vadadi Adrienn ovis meséit és még sorolhatnám.

enter image description here

Magyarországról mindig táskányi új olvasmánnyal térünk vissza. Itt jegyezném meg, Judit szombati írásához kapcsolódóan, hogy az Anna, Peti, Gergő sorozat már évek óta nem kapható a könyvesboltokban. Mi Rita húgomtól kaptunk kölcsön két kötetet, Mami pedig szerzett még egy harmadikat antikváriumból.

Lámpaoltás után Botond rögtön elalszik, Ádámmal viszont még sutyorgunk egy kicsit. Mostanában azt kéri, meséljek "olyat, ami régen történt". Ezekben a leírhatatlan percekben Magyarországon járunk: hajóhintázunk a lakótelepi játszótéren, kószálunk a Tihanyi-félszigeten, hegyet mászunk a Mátrában, bújócskázunk a Bory-várban, tyúkokat etetünk a nyírtelki nagymama udvarán, dinnyét falatozunk a balatoni nyaraló teraszán...

Szeretném nemcsak képzeletben, de apránként a valóságban is megmutatni a gyerekeimnek Magyarországot. Szeretném, ha szeretnék, ha kötődnének hozzá. Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben, de bízom benne, hogy magyar voltukat sosem érzik majd tehernek vagy hátránynak, hanem valami különlegesnek, kincsnek, amire büszkék lehetnek, és amit óvniuk, ápolniuk kell.

Írásomban a magyaros dolgainkat domborítottam ki, arról számoltam be, miként őrizzük saját magyarságunkat és építgetjük a gyerekeinkét. De emellett ott van önmagunk jól felfogott érdeke és (legalábbis az én véleményem szerint) kötelességünk: tanulni annak az országnak a nyelvét, amelyben élünk és hosszú távon élni akarunk, megismerni kultúráját, ha szükséges, alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, egyszóval: beilleszkedni. Így eszik Ádám az óvodában - ha tetszik, ha nem - minden reggel zabkását, és iszik minden étkezéshez tejet. És így mondott le Robi nem kis örömömre arról, hogy mindenáron túlórázni akarjon. A jó dolgokat pedig szívesen átveszi az ember. Ilyen például a szauna (a mi házunkban is van, mert ez itt egyáltalán nem luxus), a gyapjúzokni (mert tényleg nagyon jól melegít) vagy az áfonyaszedés. Magyar és finn jól megfér egymás mellett: a paprikás csirke finn tejföllel is finom:-) Sőt még a Mikuláson sem fogunk összeveszni, hiszen december 6-án finnek mással vannak elfoglalva: a függetlenségüket ünneplik.


Szerző: Kovács Inez

Az ötödik Faluság-szerző