A hangokról Balázs tud professzionálisan írni, én maradok az érzelmeknél, a sejtéseknél, a megérzéseknél.
Szeretem, ahogyan a Faluság blognak nemcsak a szövegei, képei, hanem a hangjai is alakulnak: konkrétan, lásd Képeshangok, és átvitt értelemben is, mint a szerzők írás által megszólaló hangjai.
Három hónapja írunk!
Úgy látom, igazán egyedi hangon kezdünk megszólalni.
Nekem különösen izgalmas, ahogyan a blog szövegei az intertextualitással játszanak: nemcsak egy nagyobb, már létező szöveg- és műveltséghálózatra utalunk rendszeresen, hanem egymás írásaival is folyamatos játékban, állandó oda-visszautalásokban vagyunk. Külön szeretem, amikor egy írásból egy szálat valaki más folytat, gondol tovább, mélyít el.
Az evésen kívül egy másik nagyon fontos alapvető emberi igényünket elégítjük ki: dokumentálunk. Tulajdonképpen egy közösségi naplót kezdtünk el írni - ez lett volna induláskor az egyik célkitűzésem. Ha előre szaladok a jövőben, akkor azt kell mondjam, rögzítjük és ezáltal a jövő számára tesszük hozzáférhetővé, kutathatóvá azt, ahogyan most élünk, ahogyan most érzünk - ez fontos. Az egész emberiség kultúrtörténete a dokumentálásnak köszönheti létét. Írjuk önmagunkat és olvassuk önmagunkat, mert izgalmas, mert érdekes, mert ebből tanulunk.
Újra írott (írás alapú) kultúrában élünk. Mikor pszichológusok és kommunikációelmélészek sérelmezik a szóbeli emberi érintkezések csonkulását, elfelejtik kihangsúlyozni, hogy az írott anyag oldalán viszont pozitív a mérleg. Itt nem a kamaszok rövidítéseire, egyéni kódjaira gondolok - reményem szerint ezek az 'ifjúsági nyelv' kategóriájában fognak maradni, feltéve, ha mi, felnőttek, példát mutatunk, és írásunkban is igényesen fejezzük ki magunkat. Elég sok családbeli és baráti kamasszal állok viber-kapcsolatban, és az a tapasztalatom, hogy amennyiben nem viszonozom borzalmas helyesírási hibáktól hemzsegő szövegeiket, nem kezdem el használni az ő szlengjüket (miért is tenném, nem vagyok a bratyijuk), hanem megtartom az én választékos és igényes nyelvemet, szépen lassan ők is egyre figyelmesebb és egyre magasabb szinten kezdenek el írni, miközben mégis megmarad a frissességük, játékosságuk. Maguk között meg miért ne írhatnának pongyolán? A lényeg, hogy ezt is, azt is tudják használni. Tanulunk egymástól.
Bori tegnapi írásában írt arról, hogy milyen nehéz közeg a szakácsvilág. Én, mint óraadó tanár pillanthattam be az ő tantermi életükbe - mivel nem fognak érettségizni, ezért kommunikáció néven kellett lebutított magyar nyelv- és irodalmat tanítanom. Borzalmas tankönyv, idétlen elvárások, abszolút szakmaiatlan, életszerűtlen hozzáállás. Kiakadtam azon, hogy elvileg Bánk bánt kéne velük vegyek az egyik órán, a következőn pedig tanítsam meg az emojikat. Jól kinevettek, mikor azt feltételeztem, hogy számukra én olyasmiket képzelnék el kommunikáció címszó alatt, mint receptszövegek böngészése, étlap összeállítása, vagány feliratok készítése, képiség és szöveg viszonyának próbálgatása, elemzése - ami nekem is természetesen nagyobb kihívást és érdekesebb munkát jelentett volna. A műveltséget így is könnyen be lehetne csempészni: előbb-utóbb úgy is szóba kerülnének a régi szakácskönyvek, az Eszterházy-lajstromok, a főzés- és evéskultúra, innen pedig már csak egy szempillantásnyira van a divattörténet, a lakáskultúra és ezek megjelenése a szépirodalomban. Életszagú irodalom....
És most egy hónapnyi életszagú csendet szavaztunk meg magunknak - áprilisban szünetelünk, május elsején folytatjuk. Köszönöm, hogy vagyunk!
Mindennapi csemege az írás/olvasás - nekem különösen, mivel én látom őket először.
Egy vágyam lenne még: ha azok is mernének írni, akik eddig nem tették. Annyi minden vár még ránk, annyival színesebb lenne a blog!
Szerettem volna megszólaltatni anyáinkat, hiszen ők a maguk módján szüntelenül mesélnek. Az az ötletem támadt, hogy megkérem őket, hogy azokat a témákat, amiket érintünk, gondolják át ők is, emlékezzenek vissza, hogyan volt, hogyan csinálták, hogyan alakultak a dolgok. Sajnos az egyéni írást nem vállalták, de talán majd tudunk nyitni egy 'anyáink mesélték' rovatot. Jan Assman a Kulturális emlékezetben 40 évben állapítja meg a visszaemlékezés hitelességét. Hajrá!
Rituálék: halottak napja körül kiválasztunk egy szép napos hétvégét és anyuval együtt heten elmegyünk a nagyatádi temetőbe, a barcsi rokonokhoz és mindig megállunk az Ősborókásnál. Az egész kirándulás egy gyönyörűen koreografált visszaemlékezés: én vezetek, Balázs mellettem szendereg, anyu pedig beül a középső sorba, hogy mindenki hallja és már a Pécs táblánál indul a szendvicsosztás és természetesen a mese: az ő gyerekkorában.... Dédapám hogyan hajtotta a lovakat, mikor mit vetettek, mikor mit arattak, hogyan adták le a tejet, milyen krumplifajták voltak ritka kincsek, hogyan kocsiztak Babócsára mulatságra, Kacsótán lehetett kapni a legfinomabb tejfölt, hogyan segített dédanyámnak meszelni, kinek mi volt a feladata a disznóölésen, kinek milyen szokásai voltak.... Évi egyszeri közös csemege, amikor a halottaink tényleg újra velünk vannak.
Írjunk tovább, május elsején találkozunk!
