A szőlősgazda szerelme avagy Gondolatok kapálás közben

A Férj a mi családunkban egyben szőlősgazda is, de azért ez az állítás itt-ott magyarázatra szorul, hogy ne kelljen mindjárt belepirulni (a szégyenbe mármint, hogy közben hogy néz ki a szőlő). Parasztcsaládból származik, a nagypapák mindkét ágon gazdálkodók voltak, az apai nagypapa pedig igazi szőlősgazda. Igazi alatt azt értem, hogy nemcsak volt neki egy jókora szőleje, de azt művelte is, bort is csinált belőle, amit el is adott, tehát egészen konkrétan ebből tartotta el a családot. A nagypapa hétfő hajnalban kiment az akkor még Kecskemét város határán túl lévő szőlőbe (most már ez egy városrész, nemcsak egyszerűen Miklóstelep, mint annak idején, amikor a nagypapa gyalog vagy szekéren bandukolt kifelé és ma már az ilyen telkeket errefelé "hobbinak" hívják, amin egyébként az én dunántúli észjárásom jót kacagott), egész héten kint volt a kunyhóban (itt "gunyhó"), dolgozott ügyesen a maga tempójában, kint is főzött magának bográcsban, aztán szombaton valamikor szépen hazajött és vasárnap ment a család együtt a templomba. Több kellemes következménye is volt ennek az életmódnak: 1, elképesztően hosszú életű volt a nagypapa, 2. finom bort termelt (ma úgy mondanánk, jóféle asztali bort), 3. hosszú házasságban és nagy egyetértésben élt együtt (?) a nagymama és a nagypapa (mármint szombaton és vasárnap, no meg télen), 4. maradt a nagypapa után egy óriási terület, mind szőlő, ami aztán a gyerekekre, később az unokákra maradt, akik ügyesen felosztották és így vagy úgy használják, amiben az a legjobb, hogy egymás szomszédai, legalábbis kint a "hobbin".

Így történt, hogy a Férj is szőlősgazdaként találta egyszer csak magát élete delén és kezdenie kellett valamit ezzel az identitással. Amikor én bekerültem a családba, kimentem néha a(z akkor még csak leendő) Férjjel a hobbira, hogy tanúsítsam elkötelezettségemet, de mást nem nagyon tudtam, mivel 18 éves koromig panelkislányként éltem az életemet és noha az anyai nagyszüleim ágáról nekem is kertészek és gazdálkodók a felmenőim, maguk a nagyszülők már szintén egy veszprémi panelrengetegben éltek, amikor én megszülettem. (Nagyanyám rengeteg életmeséi között ott a mindig visszatérő motívum, amikor ötéves gyerekként hajnalban ki kellett menni a paprikapalántákat kapálni és ő tíz perc után már szépen durmolt a tövek között, olyan álmos volt - felnőttként aztán nem lelkesedett annyira a zöldségtermesztésért...) Szóval nagyon lelkes voltam én, de hát ez akkor még főleg a Férjnek szólt, nem a növényeknek, mert elsőre a gazt sem tudtam megkülönböztetni a kibújó hasznos növénytől. Erre szokták mondani, hogy miből lesz a cserebogár - évek óta van ugyanis saját veteményesem, virágok vesznek körül, s bár a sikereket mélypontok tarkítják, azért én már kifejezetten élvezetből kertészkedem.

Na de itt a szőlő kérdése, mégpedig elég nagy kérdés, mindjárt kiderül, hogy fokról fokra egyre nagyobb, ahogy haladunk itt ma. Az ugyanis úgy van nálunk, hogy mindketten dolgozunk, a Férj pedig hazatérte után vagy futni megy, vagy kóruspróbára, netán néptáncolni, így el lehet képzelni, mennyi ideje marad a szőlővel foglalkozni, amiért ráadásul ki is kell(ene) biciklizni egy jó félórát, meg persze haza is ennyit (bár olyankor néha többnek tűnik). Mehetnék én is a szőlőbe, de én meg a gyerekeket szedem össze, látom el és teszem le időben aludni, hogy olyan hétköznapokban éljünk, ahol rendszer van és kipihent család megy iskolába, oviba, dolgozni. Szombaton swing-táncot tanulunk lelkesen, néha kirándulunk, barátkozunk, szóval szegény szőlő jogosan érezheti elhanyagoltnak magát, mert az is, ezt itt magunk között bevallhatom, lelkiismeret-furdalás ide vagy oda. (A nagypapa nyilván forog a sírjában, de hát ezzel nem sokat segít nekünk.) Ráadásul azt sem szabad elhallgatni, hogy bizony az a bor, amit az én drágám készít, hát... nem a nagypapa színvonala, így még kevésbé motiválja a családot a hobbi irányába. Készült már az elmúlt években belőle borpárlat is, ami valamivel ihatóbb vegyület, de ilyesmit meg mi nem iszunk, ajándéknak meg ciki ízű. Szóval az lett a terv, hogy cserélgessük ki apránként a régi borszőlő-tőkéket csemegére, akkor legalább ehetünk finom szőlőt ősszel (mert azt még nem tettem hozzá, hogy a borszőlő nem a legkedvesebb csemegénk). Szépen beindult ez a projekt, a Férj új lelkesedéssel intézte ezt a dolgot, de még mindig időhiányban vagyunk, így a múlt héten bizony azzal kellett szembesülni, hogy a szőlő sem kikapálva, kikaraszolva, sem felkötözve nincs, permetezni meg kéne, de hát egy dzsungelt nem szokás.

Itt jött a mentő-ötlet: kitört a vakáció (tanárként nekem is), kimegyek én a gyerekekkel szépen kötözni, kapálni, nem lesz itt gond egy szál se, engem is elkapott a lendület - egészen ma délelőttig, amikor több óra buzgólkodás és még több liternyi szemembe csöpögő izzadság árán a 35 sorból még csak 5, azaz öt sorral voltam készen (a magam városi módján - a nagypapa még ennek a látványától is elájult volna, de már nem olyan erős szívdobogással), ráadásul ezek pont a rövidebb sorok. Nosztalgikus érzések kezdtek rajtam kitörni, amikor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyit jártunk mi apámmal a barátja szőlejébe dolgozni, és milyen szép látvány is a magasművelésű szőlő balatoni kilátással (ahol ráadásul nekem nem volt kötelező dolgozni). Na most ez itt alacsony művelésű szőlő, mindenféle balatoni kilátás nélkül, szép alföldi homokdűnék között, ráadásul a mai öt sor (meg a később nagy áldozatok árán rendbe tett plusz kettő) éppen egy barackfa alatt van, szóval kívülről nézve úgy néz ki az ember karaszolás/kapálás és kötözés közben, mint egy barlangi mentő, csak a kutya hiányzik, de ott vannak azért legalább a gyerekek, akik félóránként vonítanak, hogy mikor eszünk már, mikor öntözünk már, mikor szökhetnek át az egyik szomszéd unokatesóhoz, de leginkább mikor jövünk már haza. A középső azért mártír módon csatlakozott rekord tíz percre és közölte, hogy "Mama, Te biztos nagyon szereted ezt csinálni, de én nem", ezzel a maga részéről letudta a segítséget. Eközben ért a megvilágosodás a fa alatt (párhuzam Szent Ágostonnal, azért ez mégis valami), hogy aki ilyen botorságokra szánja magát, hogy 1. beházasodik egy (botcsinálta) alföldi szőlősgazda (valójában persze mérnök - ami még inkább gáz) családjába, 2. a gazdának borszőlő van a telkén, 3. a szőlő nemcsak, hogy nincs a Balaton partján, de még nem is magasművelésű, 4. a vakációja első napjaiban több órát gürcöl, hogy egy elhanyagolt szőlőt vállalható állapotba hozzon, az vagy teljesen hülye vagy nagyon szerelmes. Így kellett rájönnöm (most jön a romantikus rész, a heppiend, amiért érdemes volt ezt elolvasni), hogy a szőlőt nem szeretem ugyan se enni, se művelni, de azért az mégsem utolsó, hogy 16 év együtt töltött idő alatt még mindig ott tartok, hogy a Férjért ezt is megcsinálom. (Vagy tényleg hülye vagyok, de ezt a lehetőséget most ünnepélyesen elvetem.)


Szerző: Erdész Fanni

A kilencedik Faluság-szerző