Vakáció: azaz a családi élet ritmusának átalakulása a nyári szünidőre. Nyáron (vagy ha úgy őszintébbnek tetszik, akkor mondhatjuk azt is, hogy hosszan iskolamentes időben) szembeszökőbben máshogyan élünk, mint a többi évszakban: máskor kelünk, máskor és máshogyan fekszünk, másokat eszünk, más tevékenységeket végzünk. Sőt, más tereket alakítunk ki magunknak: nemcsak belakjuk a kertet, hanem átrendezzük a szobákat, hogy az aktuális élettevékenységek és érdeklődések a legmegfelelőbb térben és kényelemben történhessenek. Ilyenkor újra a számomra vágyott viszonyrendszerek jönnek létre: az intenzíven együtt és egy térben való együttlétnek hála a családtagok között a kapcsolatok - ha néha hevesebbek is - megerősödnek, a viszonyulások több ponton is nyitottabbak, a megértési mélységek kiteljesedettebbek lesznek. Érdekes, hogy a napok megélése a várttal ellentétben nem lelassul, hanem pont ellenkezőleg, gyorsabb ritmusúvá válik, de - és ez hatalmas különbség! - belsőleg indikált gyorsabb ritmus veszi kezdetét. Minden nyáron elámulok azon, hogy micsoda belső munkálatok teljesednek ilyenkor ki. Jól megfigyelhető ritmusa van a gyerekek játékmunkájának: szinte ütemszerűen váltják egymást az egyéni és a közösségi, azaz az együtt játszott játékok. És ilyenkor mindig együtt játszanak. Próbálom mindig meglesni, elkapni azt a pillanatot, amikor a közös játék egyszer csak felmorzsolódik és egyéni tevékenységben folytatódik tovább, az egyéni munkát színesítve.
Sokat morfondíroztam azon, hogy miért minden szünet bunkerépítéssel kezdődik. Talán az lenne a válaszom rá, hogy a külsőleg megadott ritmus megszakadása, a társadalmi nyilvánosság megszűnése egy mélyen magába zárkózó, elvonuló, meditáló, feldolgozó belső munkát hív segítségül az eltelt időszak megértésére, az egyéni élet kereteibe való beillesztésre, és természetesen a privát folytatásra. Egyszerűen ki kell pihenni a nyilvánosságot/közösségiséget/társadalmi nyomásokat. Újra meg kell találni a belső motorokat, hogy be lehessen azokat kapcsolni.
Az embernek elementárisan szüksége van nyilvánosságra, publikus terekre, közösségre - egyszóval inspirációra. A gyerekek esetében az iskola, nekünk, felnőttek számára a munkahelyünk kéne ilyen inspiráló közegnek lennie. Azt hiszem, ez az inspiráció lenne a legfontosabb.
És persze - megint egy paradoxon - ugyanolyan nélkülözhetetlen igény az elvonulás, a magunkba fordulás, a privátba való belemerítkezés.
Ritmus. Egyensúly.
Jakab olvas
Muszta a zongorán
