Mint korábban írtam, nagyanyám kertből panelbe költözött élete során egy markáns váltással, én pedig pont fordítva, panelból kertes házba költöztem 16 éves korom körül és azóta is kertes házban élek, leszámítva az egyetemi évek alatti panel-létet, amely öt év nagy része azonban olyan szerencsés volt, hogy megint csak nem számított sokat, milyen lakásban éltünk éppen - itt is a közösség volt a meghatározó, a körülöttem élők, akikkel szinte családként éltem együtt.
Első emlékem a panel mint olyan kapcsán arra korlátozódik, amikor éppen elmegyünk egyikből a másikba, tehát amikor kb. 3 éves koromban egyszer csak hurcolkodunk át a közös családi panellakásból nagyanyámékhoz, mert anyám és apám épp váltak (ez családi aforizmaként úgy maradt meg mint emlék, hogy Fannika azt mondta "Anya, a Csocsó lopja a cuccot!" - Csocsó anyám öccsének a legjobb barátja volt, hobó, barlangász, nagy csavargó és nagy nevettető, aki épp segített nekünk a "cuccok" költöztetésében). Utána nagyanyámékkal laktunk egy ideig, ahol nagyapám az orrára tolt szemügével olvasott nekem minden este a Rémusz bácsi meséiből a matracon ("Ninc itt szenti, cat én vadok itt ededül", olvasta nagyapám pöszén a Nyúl házában elbújt Róka ijedt monológját, míg anyám meg nagyanyám a paplan alatt próbálták elfojtani röhögésüket Papa beleérző képességét látván). Ezen a matracon (nagyanyámék úgy mondták, "laticeren") aludtunk anyámmal pár hónapig, amíg saját albérletbe költöztünk - egy belvárosi panelbe. Innen aztán kezdetét vette egy 13 évig tartó életszakasz, amely alatt (tessék csak számolni!) 6 különböző panellakásban laktunk (később különböző "pótapukákkal" is, akik szerencsére nem változtak olyan gyakorisággal, mint a lakások...), míg végül megérkezett az addigra már jelentősen kibővült család az első kertes házba, amit még sokáig ezután is hasonlóan használtunk, mint a panel-életteret és csak lassan jutottunk el a valódi kertes ház-élményig.
Milyen is volt panelben lakni gyerekként? Mint már említettem, mi azt hoztuk a nagyszülőktől is, hogy a panel egy jó dolog: komfortos, puha szőnyegpadlóval, szépen tapétázva, van folyó meleg víz bármikor, ha gond van, megoldja a lakóközösség vagy a közös képviselő, elférünk rendesen, tehát minden szép és jó. Ha meg levegőre vágyunk, ott vannak a játszóterek, ahol hasonló panelgyerekekkel lehet barátkozni, hétvégén pedig tessék kirándulni menni valahová. Mivel a körülöttünk élők is pont így éltek a 80-as, 90-es években, volt az embernek egy egyenlőség-érzése, egy közösségbe tartozás érzése, mert nem voltak kirívó különbségek az osztálytársak, barátok életében sem. Esetleg volt, aki többszobás panelben lakott vagy több könyve volt, netán volt autójuk is és nem minden nyáron a Balatonon nyaraltak, de ezen felül aztán csukott szemmel vagy töksötétben is ki tudtam találni a mosdóba bárkinek a lakásában, mert kábé pont olyan volt, mint a miénk. Nem volt nagy hencegés, nagy szájtátás, beleláttunk (sőt, simán bele is hallottunk) egymás életébe: tudtuk, mikor étkezik a szomszéd (mert kiordított az ablakon a játszótérre, hogy "Jancsikám, azonnal gyertek fel, kész a kaja"), mikor húzza le a vécét (ehhez nem kellett a néha vele járó káromkodást sem hallani), mikor romlik el a mosógépe (mert akkor mi áztunk el alatta) és esetleg egyebeket is (aki most szaftos részletekre számít, az téved és szégyellje magát :-).
Az első nagy kigúvadt szemeket akkor láttam, amikor 1992-ben az egyik tehetősebb szomszédnak egyszer csak lett egy Lada Samarája! Na, erre kicsődült az egész tömb és úgy nézte a Lada Samarát, mint valami űrhajót vagy földön túli jelenést, amelyik orrát felhúzva megdicsőült fényben szikrázott a sok Trabi meg Skoda között a parkolóban. Ez egyenesen szenzáció volt, de végül ezt is megszoktuk, később meg elköltöztünk és akkor aztán már annyi kocsit láttunk és olyanokat, hogy szegény kis Lada Samara bizony nem tartotta volna már olyan magasra az orrocskáját a profibb krómozású kollégák mellett.
Egy másik legendás dolog a házibuli volt akkoriban (is), hiszen az ovis panelgyerekek szépen összebarátkoztak az oviban vagy a játszótéren, utána nyilván ugyanabban az iskolában tanultak, leckeírás után megint együtt lógtak a téren és ez így ment felsőig, amikor beköszöntött a házibulik ideje. Szinte bárkinél bármilyen alkalomból lehetett házibuli, akinek a szülei ezt megengedték azzal a korlátozással, hogy a rengeteg barátnak kötelező a kisszobában bulizni kizárólag a szomszédok nyugalmának megzavarása nélkül és csakis legkésőbb este 6-ig (!) (nyilván naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezeknek a paramétereknek mindig megfeleltünk...). Milyen házibulik voltak ezek, hát csak nosztalgiázni tud az ember, ha visszagondol, micsoda szép pillantások, a kezeknek micsoda véletlen összeérése, micsoda lassúzások történtek ott a sok társasozás, éktelen röhögés és buborékrágó-kipukkasztó verseny közepette. Ha ezt a mai fiatalok tudnák, de hát mit tudnak ezek a mai fiatalok, hiszen csak... na jó, nem erről szól ez a bejegyzés, haladjunk.
Kikapcsolódni azért ebből a fajta közösségi létformából is kellett néha, hiába volt olyan melengető a többi ember akol-közelsége és erre léteztek különböző módszerek. A legegyszerűbb az volt, ha a két egymás mellé épült erkély közé húztunk egy válaszfalat azon a kis részen, ahol még éppen át lehetett látni a másikhoz, hogy azért mégse kelljen mindig Pirike nénivel beszélgetni, ha kilép az ember az erkélyre egy kis friss levegőt szippantani. Így aztán megteremtette az ember a saját minikertjét, ahol békésen elfért egy kis szőnyegdarabka (ha akartuk, lehetett zöld - gyep gyanánt), két összecsukható kempingszék (csak végső esetben lehetett kinyitni, különben persze nem fértünk ki), egy icipici asztalka, napernyő, természetesen muskátlik meg poros szobapálmák és máris ott volt a beach-feeling akár a negyediken vagy a hatodikon, ahol bizony mi még komoly gasztronómiai tevékenységeket is folytattunk (ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem, ettünk mi itt tenger gyümölcsét rizottóval, csavart sült burgonyát rántott csirkével és görög salátával, nyúlpaprikást saját készítésű nokedlivel és még sorolhatnám, de most épp diétán vagyok, jobb, ha nem megyünk ebbe bele).
Ha ennél vadabb kalandokat kerestünk, ott volt a Balaton: Veszprémből félóra alatt az igazi beach-en voltunk egész nap és ettük a lángosok meg palacsinták legjavát, este meg örültünk, hogy pipacsvörösen hazamehettünk a mi kis panelünkbe ahelyett, hogy a részeg német turisták dajdajozását kelljen hallgatni egy szűk lakókocsiban és még a szomszédok irigy megjegyzéseit is bezsebelhettük a liftben, hogy de szép barnára sültünk (nem mindig volt jó a lámpa). Ennél vadabb ötletek azért ritkán merültek fel, bár persze akinek autója volt, az messzebbre is kalandozhatott - nekünk sokáig nem volt, így maradt némi vonatozás, buszozás néha akár olyan távoli zugokba, mint például Székesfehérvár (a fél gyerekkoromat a Bory-várban fényképező apámra várással töltöttem el ;-).
Azt azért el kell mesélni itt, hogy a legkalandvágyóbb pótapuka nem érte be ennyivel, így 1994 csodás nyarán nekivágtunk az Útnak és elindultunk Olaszországba, egészen pontosan Velencébe - Trabanttal (ne tessék röhögni, hát ez volt a háznál éppen). Igaz, hogy a határon megkérdezték, hogy komolyan gondoljuk-e, de mi mind a négyen nagyon is komolyan gondoltuk (illetve öten, mert anyám pocakjában már ott volt a kisebb öcsém, de mivel ezt senki nem tudta még odafele, az ő szava nem számított), és el is jutottunk a célállomásra még aznap éjjel (jól ment ám a Trabicsek), ahol is megszálltunk egy gyönyörű apartman... kertjében egy lakókocsiban, de bejárhattunk a fürdőszobába (!). Fantasztikus öt napot töltöttünk itt, én 14 éves voltam és életemben először jártam külföldön, ráadásul mindjárt Velencében - azt hiszem, nem kell mondani, hogy a panelkislánynak nagy szájtátások közepette egyszerre igencsak kitágult a világ (milyen egészséges rácsodálkozásokat lehetett megérni internet nélkül!). Volt itt is kaland bőven, főleg, mert anyám alapvetően oroszul tudott, pótpapa meg pár gasztronómiai kifejezést németül (pl. Wiener schnitzel), mi a bátyámmal elgagyogtunk egy incifincit angolul, már amikor mertünk egyáltalán (félszeg pattanásos kamaszok életükben először kommunikálni próbálnak című jelenet), de amint megtanultunk annyit, hogy "grazie" meg "prego", azonnal otthon is érezhettük magunkat, mert mindenki kedvesen mosolygott és kézzel-lábbal megbeszéltük, amit kellett. Egészen addig tartott az idill, amíg a hazaindulás reggelén pótpapa bezárta a slusszkulcsot a Trabiba és ha levesszük a jelenetről a hangot, amikor ezt elképzeljük, jobban járunk. Szerencsére ott tartózkodott egy lángelme (szerény személyemben), aki az elmúlt napok kultúrsokkja okozta rózsaszín merengés ködén át is észrevette, hogy nyitva maradt azért a csomagtartó, így szépen bepréseltem magam azon keresztül az üléseken át a kormányig, ahol megkaparintottam a kulcsot és ezzel megmentettem magunkat, indulhattunk haza. Indultunk is, mentünk is szépen, amikor az Alpokban a Trabi köhögni kezdett, majd füstöt okádott és egyéb módokon értésünkre adta, hogy innen nem mozdul. Szerencsére ez éppen egy Cortina d'Ampezzo nevű helyen történt, ami - minő véletlen - éppen világlátott pótapuka egyik korábbi kedvenc helye volt (szerintem simán elszabotálta a Trabit, de ez maradjon köztünk). Így aztán itt megszálltunk egy éjszakára és remekül mulattunk, hogy milyen hideg is van itt nyár közepén (este már kevésbé mulattunk, amikor persze nem kapcsolták be a fűtést, hiszen nyár volt), másnapra pedig csodák csodájára kivirult a Trabi és folytathattuk utunkat haza. Folytattuk is, amíg anyám nem kezdett el állandóan rosszul lenni a kanyarokban, ami miatt elég gyakran megálltunk (kábé minden kanyar után, ami nem volt épp szép dolog, tekintve, hogy így mindenki azt hihette, hogy a Trabi nem bírja a tempót, pedig ezt állítani szemenszedett hazugság lenne), de így legalább otthon már azt is megünnepelhettük, hogy nemsokára bővül a család (és nemcsak azt, hogy egy darabban értünk haza mi is meg a kocsi is). Hát, igen, itt már eltelt pár év a rendszerváltás után és mi már csak két évig éltünk panelban, bár ezt akkor még nem lehetett tudni.
Kisebb öcsém megérkezése idézte elő azt a panelmutyi helyzetet, ami még hozzátartozott ahhoz az érához és általában az egész panel-miliőhöz. Voltak kedves szomszédok a hatodikon egy négyszobás lakásban, akik bizony egyrészt kettecsként éltek, bár ez még nem bűn, de másrészt meg olyan hiteltartozásuk volt, amit nem bírtak fizetni. Voltunk mi a negyediken öten, akik éppen egy kisbabát vártunk egy kétszobás lakásban. Volt azután még egy kedves, ügyes, jó szimatú ügyvéd barátja is a családunknak, aki gyakran járt hozzánk beszélgetni. Ebből valahogy az kerekedett ki, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat egy költözködés közepén, amikor is a párocska a hatodikról átköltözött a mi lakásunkba, mi pedig az övékbe. Hm, hm, bizony, bizony és még azt is mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, utána is udvariasan köszöngettünk egymásnak a liftben és még a párocska volt hálás, mert megszabadult a tartozástól. Ha ennyi nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy a hatodikon valahogy úgy alakították ki a folyosót, hogy pont a mi új lakásunk előtt maradt egy kis terecske kihasználatlanul, ahol szebb napokat látott fotelek és virágok ücsörögtek eléggé magányosan, mert minek is üldögélt volna ember is, nagy filozófiai felismerésekre nem számíthatott ott, de még kilátás sem volt. Hát idővel ezt a kis terecskét valami ügyes engedéllyel mi leválasztottuk és abból lett ott nekünk egy étkezőnk - kint a folyosón, egy üvegajtóval leválasztva (tűzvédelmi okokból, ugyebár, amit senki nem értett, de jól hangzott és így nem kellett a többi lakónak sem nagyon irigykedni). Azon túl, hogy nagyon fejedelmien éltünk és persze viszonylag csendesen étkeztünk mi ebben a térben, aludt ott egyszer egy teljes székelyföldi túrázócsapat is, tehát nemes célra is felhasználtuk azért, amíg aztán hamarosan elköltöztünk egy kertes házba, és innen jöhet a folytatás.
Zoránnak egyébként van egy 1979-es száma Dusán szövegével, az Üzenet, ami szerintem valamennyire visszaadja azt a hangulatot, amelyben íródott ez a szöveg. Ez a rész például:
"A doboz-házakból ne ítéld meg,
Bár nem hirdettük a szürkeséget,
De azt hittük, hogy drágább, ami szép."
De itt van barátunk, a youtube is:
https://www.youtube.com/watch?v=M-kYoYWvSqs
