Panelből kertes házba - lépésről lépésre: 2. lépés: azt hisszük, hogy ez a kertes ház

Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.


Szerző: Erdész Fanni

A kilencedik Faluság-szerző