Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.
Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)
A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)
Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).
Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)
