Nagyanyám oldaláról közelítettem meg a kertes házzal, panellel kapcsolatos emlékeinket, hétköznapjainkat, de eszembe jutott közben Ácsteszér, ahol nagyapám családja él és mivel gyerekként sokat voltam ott nyáron, történt is egy s más. Ácsteszéren a szülői házban nagyapám szülei éltek és ide születtek a gyerekeik is, összesen hatan, bár én már csak nagyapámról, Juliska néniről, Ignác bátyámról és Pista bácsiról tudok, a többiek korábban meghaltak, az viszont egy jó dolog, hogy még dédnagyanyámat is ismertem. Az ácsteszéri szülői házban élt egy darabig nagyanyám is, amikor egy februári napon összeházasodtak sok-sok (több mint 40) évvel ezelőtt és csak később költöztek saját házba innen (Lovászpatonára, ami Pápától nincs messze, még épp Veszprém megyében van). Nagyanyámnak erről az időszakról alapvetően jó emlékei vannak: tisztelte és szerette apósáékat, szerette nagyapám testvéreit is, nem voltak nagy koppanások (Juliska nénémmel és Pista bátyámmal a mai napig telefonon beszélnek, pedig nagyapám már öt éve nem él). Ácsteszérre egy időben rengeteget jártunk, amíg gyerek voltam, aztán kamaszkoromban már jóval kevesebbet, végül egy ideig alig, most pedig újraéled ez a kapcsolat, ami szerintem mindenkinek nagyon fontos.
Az első emlékem (amit folyamatosan újrameséltek a családban, így már az ember nehezen is azonosítja mint saját emléket, de azért még az enyém), hogy jön be anyám a kapun és szörnyülködik. Lakodalomra készültünk, éppen az ő egyik unokatestvére, Gitta esküvőjére, amikor engem pár nappal korábban már lehozott magával nagyanyám, hiszen teendő volt bőven egy falusi lakodalomra készülve, én meg sokat voltam a nagyszüleimmel, hát ide is jöttem. Ama történelmi pillanatban, amikor anyám is megérkezett, éppen a Morzsa kutyával ültünk a küszöbön egymás mellett, kezemben egy rántott csirkecomb (amilyet csak falun lehet enni!) és egy harapást Fannika evett belőle, egyet meg a Morzsa kutya – jóban voltunk, na. Nagyanyám csak legyintett, mit finnyáskodik itt anyám (aki körülbelül hasonló élményekben gazdag gyerekkorral büszkélkedhet) és szépen adott neki feladatot, úgyhogy a többi dologról ráért később értesülni.
A többi dologba beletartozott, hogy én nagyon érdekes állatnak találtam a macskákat. Kíváncsiságomat szerettem is kielégíteni és itt, Ácsteszéren aztán lehetett, elég változatos módokon. Annak idején még a nénik kiültek a ház elé a padra délután/este, amikor elvégezték a házimunkát és ment a terefere. (Olyan volt, mint ma a Nők Lapja vagy a Bors, élő pletykalap volt az összes néni.) Én is nagyon szerettem ezt a szokást, szépen kiültem velük mint ötéves kisasszony, aki ismeri ám a helybeli szokásokat és túl azon, hogy mindenkiről mindenféle érdekes információ áramlott körülöttem, amikor jött a macska, azt én szépen ölbe vettem, s amikor már kellően összebarátkoztunk, megfogtam és finoman odanyomtam a kerítés aljához, hogy nézzem, hogyan ereszti ki a karmait. Ezzel elvoltam vagy jó tíz percig: odatettem – kieresztette, visszahúztam – behúzta, közben kicsit hagytam dorombolni – a néniket is. Teljesen lenyűgözött ez a karom-dolog. Na, nemsokára ennek a macskának kölykei is lettek, akik önfeledten rohangáltak egy idő után az udvaron keresztül-kasul. Velük is jóba lettem – egy ideig. Egyszer ugyanis jó nagy nyári zuhé jött és amikor elállt, észrevettem, hogy megáztak a macskakölykök, gondoltam, megszárítom én őket. Hoztam a kislétrát, fogtam egyenként a kismacskákat és szépen a fülüknél fogva felcsipeszeltem őket a szárítókötélre. Nem kell mondani, hogy ha ezután megláttak, úgy elmarsoltak onnan, hogy többet nem értem a nyomukba. A nénik a padon aztán ezt is mesélhették egy darabig...
Azt már nem tudom, hogy történhetett, de azon a nyáron sikeresen elindítottam Juliska néném férjének, a Zsida Laci bácsinak a traktorját is, amikor ő azt az udvaron hagyta, benne a kulccsal (gondolom, mert erre már csak a sok mesélés révén emlékszem). Hát a Laci bácsi nem volt egy hattyú-termet, de amikor azt látták, hogy kocog a traktor az udvarból kifelé, Fannika meg benne ül, a Laci bácsi nem gondolkodott azon, hogy feltegye-e még a hózentrógert, hanem egyenesen kirepült a házból, föl a traktorra, aztán amikor levegőt is kapott, megkönnyebbülten akkorát nevetett, hogy majdnem megszabadult a plusz száz kilójától. Azt nem tudom, erről anyám mikor és hogyan értesült, de előbb-utóbb bekerült a családi legendáriumba, mert nagyon sokat elmesélték.
Egyébként itt tanultam meg röfögni is (igen, kérem, ez az igazság), mert a rengeteg állat között természetes volt, hogy disznót is tartottak és persze voltak néha kismalacok, akikkel én nyilván barátságban voltam. Vittük hátra a moslékot, vakargattuk a hátukat, a kismalacok jelentették a kismacskák után a legjobb szórakozást: viccesen röfögtek, én meg próbálkoztam, próbálkoztam és egy idő után akcentus nélkül elsajátítottam a röfögést, aminek egyébként mindenki örült. Így aztán ez az első élményem idegennyelv-tanulás terén – már akkor látszott, hogy van nyelvérzékem (angoltanár vagyok, kérem alássan).
Gitta néném lakodalmán aztán nyilván sok minden történt, de az egyik legemlékezetesebb dolog, ami az én ötéves fantáziámat rendesen megragadta, nem is kellett újból elmesélni, hogy a mai napig emlékezzek rá, mégpedig, hogy nagyapám „beleragadt a trombitába". Ez a mondat, hogy a „Laci bácsi beleragadt a trombitába", valamikor éjjel vagy hajnalban hangzott el, amikor arra ébredtem a sötétben, hogy jön be nagyanyám a szobába, ahol én már nyilván egy jó ideje aludtam és kérdezi valakitől, hogy hát hol van nagyapám. Képileg ez bennem a mai napig úgy él, mint Papa, ahogy éppen egy trombitába van beszorulva (volt zenekar, természetesen), pedig a valóság az volt, hogy Ácsteszér egyetlen kocsmájában, a Trombitában énekelt nagyapám, feltehetően már nem volt nagyon szomjas, a kocsma meg bezárt, de hát a lakodalmas bácsikkal (főleg nagyapám, Ignác bátyám meg Pista bátyám) nem tudott mit kezdeni a kocsmáros, kitenni nem akarta őket, hazaküldött az egyik asszonyért, hogy valaki a lakodalmas népből vigye már őket haza, de olyan lassan haladtak az események, hogy a kocsmáros előbb hazament. Nagyanyámra meg Ignác bátyám feleségére maradt a nemes feladat, hogy lecsillapítsák az énekes torkú férfiakat és mindenkit jobb belátásra bírjanak. Másnap azért egy ideig aludt nagyapám, aki szerencsésen kiszabadult a „trombitából"...
Azt gondolom, fantasztikus élmény ezekből az emlékekből építkezni. Ezek a történetek, akár úgy, hogy én emlékszem rájuk, akár úgy, hogy sokat elmesélték és így épültek be, olyan identitást adnak, ami megtart, amihez nehezebb időszakokban vissza lehet nyúlni. Tudja az ember, hogy honnan jött, milyen hatások érték és akár nagy szomorúság, akár nagy öröm jön, nem „száll el" az ember, ismeri a gyökereit, amelyek tartják és amelyek révén ott az élmény, hogy micsoda szabadságban éltem gyerekként itt, ebben a közegben. A nagyszüleimnek, a családomnak jó szórakozás volt mindig újramesélni ezeket, én pedig már tudatosan megteremtem a helyzeteket, ahol ezek a történetek elő tudnak jönni, mert azt akarom, hogy a gyerekeim is ismerjék mindezt, érezzék, hogy egy nagyobb egész, egy sokkal nagyobb család részei, mint amit ténylegesen személyesen ismernek.
