Panelből kertes házba – lépésről lépésre: 4. lépés: a megérkezés (vajon tényleg?)

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)


Szerző: Erdész Fanni

A kilencedik Faluság-szerző