Borz(alom)

Falusi horror.
Csillagfényes augusztus eleji nyár este. A gyerekek a házban alszanak, egy pohár bor mellett élvezzük a hosszú munkás nap után az esti, csendesen andalító hangzavart, amit a tücskök, békák és egyéb motoszkáló állatok biztosítanak.
Balról megjelenik egy borzocska, aztán még egy. Szaladgálás, viháncolás - játék.
Hirtelen kicsap valami szintén bal felől a fák közül. Iszonytatóan vérfagyasztó hang, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Lecsapás. Váratlanság. Döbbenet. A pillanat tört része alatt történik. És már nincs is meg az egyik borz. Csak valami hidegség és a vér szaga marad meg. Saját bohóságunk tudata.
Összenézés. Nevetéssel oldott feszültség: tényleg itt akarunk lakni?!
Szép lassan megszokja az ember, hogy a cicák mindig lehozzák a megfogott, még élő egeret és cirkuszi mutatványba illő játékba kezdenek velük. Hidegség. Határtologatás.
Szép lassan természetessé válik, hogy az elkapott és el nem fogyasztott patkány- és vakondtetemeket lapátra kell tenni és a háztól messzire el kell tüntetni. Ezen művelet közben mindig azzal vigasztalom magam, hogy legalább a kutyaszart nem kell szedni, mivel elég nagy a terület és feltűnés nélkül szeretik ebeink ezt elintézni.
A meztelen csigákat egyszer már megpróbáltam szétvágni metszőollóval, de annyira undorítónak találtam a kibuggyanó feketeséget, hogy inkább továbbra is marad a vödrös megoldás: összeszedem őket és elhurcolom a komposztra. Nem akarom összetrutyizni a szép kertet.
Ha egyszer lesznek tyúkjaim, valószínűleg több évig nem fogom tudni őket levágni. Tavaly nyáron már eljátszottam a gondolattal és előtanulmányokat folytattam. Elkezdtem kérdezősködni Rozi nénitől, Anditól, Katitól, hogyan is csinálják ezt? Mikor is csinálják? Mit éreznek? Milyen ez az egész? Egyikük szerint rutin és semmi gondolat. Másikuk szerint egy kis felgyülemlett harag nem árt. Harmadikuk szerint egyszerűen csak éhesnek kell lenni. Jaj, remélem Ulrike barátnőm nem hagy cserben és tényleg eljön hozzánk Bochumból, hogy együtt megtanuljuk ezt az elemi aktust.
Mindenmindent szerettem dédanyámban, egyet nem: mikor reggel megkérdezte a tyúkudvart szemlélve, hogy na lyány, melyiket együk ebédre? Fehér zománcos kisvájling kék csíkkal a peremén, egy fekete nyelű, hosszú pengéjű kés - ez volt a fegyvertár. És egyszerűen körbesétált közöttük, kinyúlt és már hozta is a levesbe valót. Olyan hirtelen nyissz, hogy már csak azt látja az ember, hogy folyik a vér a tálba én meg siessek felverni a tojást, mert csak addig lesz finom a sültvéres tojásrántotta, amíg friss meleg a vér és nem kezd el megalvadni. Hagyma is dukál alá. Soha nem ettem belőle. Hatalmas piros vájlingban forró víz a kopasztáshoz. A vizet mindig kétfülű bádog? vagy alumínium? fazékban forralták. Folyamatos sziszegés és ccccicccegés, ahogyan a dédanyám keze a forró vízben kopaszt. Innentől rendszeres filmszakadás és játszás vagy olvasás a góréban, egészen ebédig. A tyúkfej és tyúktaréj elszopogatása hunyorgó élvezettel nem az én műfajom. A tyúklábak odaadó cuppogatása sem az enyém. Szerintem sohasem értettek meg engem. Egyszerűen csak elfogadtak. Én is őket.

enter image description here

A képen az látható, ahogy Jerry Saltz tyúkokkal rekonstruálta Robert Smithson Spiral Jetty c. land-art alkotását - nem használt ragasztót, egyszerűen csak magokat szórt ki spirál-alakban


Szerző: Kovács-Parrag Judit

Az első Faluság-szerző