Korábban tudományosan megalapoztuk ezt a kis szösszenetet mindenféle etimológiai kutatással, miszerint a pipere nem csak fűszer, hanem cziczoma is egyben. Zengtünk ódát a szappanról, melynek utóélete is kedvesen alakult (éljenek a női témájú irományok és a nagy nehezen kiszorított női szabadidő, melyet mindenféle szelleminek látszó időtöltéssel múlatnak egyesek), jöhet egy újabb szépség: a csipke.
A csipke nekem régen valami olyasmi volt, amit fukar öregasszonyok poros vitrinekben őrzött ronda nippek alatt tároltak és sosem lehetett hozzájuk nyúlni, mert mindjárt szétfoszlottak volna. Jóval később azonban láttam egy csipkeverő nénit dolgozni és egyrészt megfogott, milyen finom mozdulatokkal készül az "élő" csipke a szemem láttára, másrészt azonnal feltűnt, hogy ez nem egy magamfajta ugribugrinak való elfoglaltság - ehhez bizony türelem kell (azért közben erre is szert tettem, de még nincs belőle elég a kötésen kívül másfajta kézimunkához). Mindenesetre azonnal kedves lett nekem a csipke, mikor megtudtam, hogy ez is a(z általam nagyon szeretett és csodált) reneszánsz terméke és persze honnan is származhatna, mint Velencéből, ahol a reneszánsz pompa nyomai a mai napig itt élnek velünk. Jártam azon a bizonyos trabantos olasz úton Buranoban is, ahol most is ismerik és aktívan művelik a csipkevarrást, mert a XIX. században még élt egyetlen asszony, aki meg tudta tanítani a többieknek és ezáltal feléledt ez a csipke-rózsa-álomba merült technika (ma pedig a csipkékért szép összegeket hagynak ott a tátott szájú turisták - úgy kell nekik, ha már a fogyasztói társadalom rabjai és alig látnak szépséget maguk körül, miközben végigrohanják a világot utazás helyett).
Csipkéből egyébként létezik varrott és vert csipke is, mindegyik fajtája a díszítésen kívül a társadalmi rang jelzésére is szolgált (ahogy egyébként a selyem is): a reneszánsz Angliában például egyből látni lehetett, ki VIII. Henrik legújabb szeretője (emiatt aztán később egész fejetlenség uralkodott el, ha érti a kedves Olvasó, mire gondolok ;-), mert azon nyomban vagy a királytól kapott a ruhája ujjára, netán mellrészére csipkedíszt bizonyos szolgálataiért cserébe (az ártatlanabb olvasók kedvéért: esti felolvasás, tánc, ének, vadászat iránti lelkesedés, a 18+-osok kedvéért: miegymás), vagy az adott ifjú hölgy törtető és hataloméhes férfiakból álló családja vásárolt neki ilyet, hogy ezúton is lenyűgözze az uralkodót, aki ebből persze egyből láthatta, hogy az ártatlan szépség (höhö) nem mint királyától, hanem mint férfitól bűvölődött el (no persze).
Természetesen a csipke mint férfiakat elbájoló anyag jelen korunkban is létezik és az sem változott, hogy a férfiak többsége VIII. Henrikhez hasonlóan előnyben részesíti, amikor kevesebbet takar, mint amennyit mutat az adott finom és rafinált darab. Történt egyszer, hogy voltam én is menyasszony és meg akartam lepni az én kedvesemet amúgy női módra, de olyan jól sikerült, hogy a megfelelően előkészített pillanatban a sok csipke miatt nem volt egyértelmű, hol a kijárat a ruhadarabnak éppen nem nevezhető lenge öltözékből - kiderült, hogy a kevesebb néha több...
A csipkétől azonban mi, nők is rendesen el tudunk ájulni: feldobja a ruhát, a virágcsokrot, az ajándék csomagolását, a befőttesüveget, a párnahuzatot, paplanhuzatot, lámpabúrát, karkötőt, hajpántot, vázát, polcot, ablakot, macskanyakörvet (ja, azt nem, de lehet, hogy csak azért nem próbáltam még ki, mert akkoriban még nem volt macskánk). Jómagam fiatalasszonyként egészen csipkelázban égtem (mindig vannak ilyen lázaim, tudok lelkesedni, meg is értek mindenkit, aki 36 fokos lázban ég) és miután került az újonnan berendezett lakrész minden négyzet-centiméterére csipkeszegély vagy csipketerítő (természetesen messze nem brüsszeli vagy akár halasi csipkéről volt azért szó, csak amolyan bolti csipke állt a házhoz), nagy lendülettel nekiálltam anyóskám kamráját is szépítgetni. Mikor egyik hétvégén meglátogatta a húgát, kipakoltam a kamrát, szépen kisúroltam, és vettem amolyan "papírcsipkét": a boltban lehet ilyen szép fehér szegélyt kapni, ami csipkére hasonlít, hát én azokat ügyesen felraktam a polcok felénk néző oldalára, vissza katonás rendben a befőttesüvegeket, lábosokat, ma is állítom, hogy gyönyörű lett. Mikor hazaért, anyósom tényleg majd elájult a csipkéktől - megrökönyödve nézte alkotásomat és nem tudom, min volt jobban ledöbbenve: azon-é, hogy egyáltalán be mertem tenni a lábamat a szentélyébe és még rendet is raktam vagy azon-é, hogy feldíszítettem az ő korábban teljesen funkcionális kamráját. Később hallottam, hogy Gitta nénivel nagy egyetértésben riogatják egymást, hogy olyan lett a spájz, mint egy női kombiné. Hát, igen, ma már én is megválogatom, mennyire csípem/csipkézem ki a lakást vagy akár saját magamat - meg kell azt is tanulni, mit jelent az arányérzék...
