A fák között a kocsányos tölgyeket kedvelem a leginkább: karimás leveleik, gubancos és mégis robosztus ágrendszerük, életadó pusztulásuk, vaddisznócsíkos makkjaik kifejezik azt, amit az élőlény és környezetének viszonyáról gondolok.... Emiatt hát tele is vagyunk tölgyikékkel, apró csemetéktől kezdve a másfél-2 méteres kölykökig élvezik velünk az életet, és remélem, hogy élvezni fogják nélkülünk is még sokáig...
Azt olvastam, hogy 70-80 éves korukban kezdenek teremni, de már akkor gyanakodtam, hogy ez nem igaz, amikor a Búza téri Penny mellé ültetett, 20 év körüli fácskák tavalyelőtt tele voltak makkokkal - gyűjtöttem is onnan néhányat, hátha a 6-os út gázai nélkül is kibírják nálunk. Aztán nemrég felfedeztük, hogy az egyik saját, 7-8 év körüli példányunkon is termett - egyetlen darab, de határozottan kocsányos makk lóg rajta, sőt, nem is lóg, hanem levélpárnán ücsörög!
Különleges dolog, amikor egy növényfaj először hoz termést nálunk; ha nem is ennyire, de megünnepeltük az első almát, körtét is. A makk majd október vége felé fog lepotyogni, és akkor elvetem valahová. Ugyanígy gyűjtöm és terjesztem a környék egyetlen termő csertölgyének makkjait is, hátha valahol kihajt, életre kel.
Ellenden lakva ismertem meg az élményt, hogy milyen az, amikor egy mag kihajt, egy bujtatott hajtás gyökeret és új szárat ereszt, szóval azt, amikor több élet keletkezik a meglévő egyből (kettőből). Az iskolai babcsíráztatós kísérletek sosem jöttek össze, utána pedig már nem is volt nagyon kedvem vetni semmit, mígnem elhatároztuk, hogy újra megpróbáljuk. Ámulattal adózunk annak a komplexitásnak, amit a növények legkisebb darabjukban, mozdulataikban is hordoznak, ahogy a fényből és a levegőből ezernyi, akár árnyékban várakozó napelemükkel valami tömöret, súlyosat hoznak létre, és ahogy életükben a talajban gyökereznek, utána pedig gyökereik talajjá válnak. Az élet fogalma mintha relatív lenne náluk: a sokszor kivágott szár újrahajt, a gyökerét vesztett szár újragyökerezhet, a ki nem csírázó mag később fényre kerülhet, kihajthat - nem tudni, pontosan hol az a központ, ami irányítja őket, hiszen mindegyik részük csereszabatos.
Mi, emberek inkább csak időlegesen adhatunk előnyt egyiknek vagy nyomhatjuk el a másikat, de amúgy nélkülünk is megtalálnák az egymás mellett élés lehetőségeit. Nemcsak egymásra, de ránk is nagy szükségük van pedig, vagyis inkább égéstermékeinkre, és ha szembetűnőbb lenne a tevékenységük, nemcsak tudnánk, de mi is éreznénk, hogy mennyire rájuk vagyunk utalva, pedig mi az ő életükben csak egy fuvallat vagyunk.
Van egy gyanúm, hogy az organikus élet nem feltétlenül azt jelenti, hogy a természettel úgy éljünk együtt, mint a növények: az állatok és a gombák sem tesznek így. Építés és rombolás egyensúlyát kellene fenntartanunk, és elfogadnunk, hogy ha túlzásba visszük az egyiket, előbb-utóbb egy külső erő állítja helyre a rendet. Az emberek között fennálló rendet is olykor külső, az emberek által felruházott / elfogadott / elszenvedett hatalom állítja helyre.
Jó ezért az olyan emberi kapcsolat, ahol építés és rombolás éppolyan aránya áll fenn, mint a természet és az általa feltételezett élővilág között. Ahol a külső rendfenntartásra nincsen szükség. Ahol megbecsüljük az együtt töltött időt, és kicsit fáj, hogy nem kezdhetjük újra az elmúlt 1,10,20 évet. Hogy még egyszer, kicsit őszebb hajjal de újraélhessük. Hogy még több mindent ültethessünk.
