Éljen a király!

Éljen a király! A választás eleje óta nem olvasok híreket. Presszer Gábor mondta, hogy hozzá csak az hír ér el, ami már egy éves, mert az tényleg hír volt, a többi meg nem érdekes. Milyen igaza van.
Nade. A minap a felületes internetezés közben megütötte a szemem egy bulvárhír címe:
Meghan hercegné becsukta maga után a kocsi ajtaját.
Aztapasztacipőpaszta! Ezt nem bírtam kihagyni, hát elolvastam. Történt pedig, hogy az új hercegné, kiszállt egy kocsiból, de már várta a vendéglátó, és kezet fogott vele. Ez önmagában még nem hír. Ámde a kézfogás után útban volt az autó ajtaja, és hercegnénk megfeledkezve magáról, mint egy egyszerű földi halandó - most tessék figyelni! - visszakézből becsukta az ajtót.
Mellékelem a videót.
https://youtu.be/RX40gmww9Hc

Hátszóval. Erről videó, cikk született és rengeteg komment. Hogy micsoda malőr. Csukják be a parasztok az ajtókat, ne a hercegnék. Hogy már megint etikettet sértett. Hogy nemzeti hős, mert mint egy mezei halandó, becsukta az ajtót. Hogy elvette a királyi autóajtóbecsukó munkáját. Hogy lám közülünk való (ezt egy angol írta egy amerikaira, hahahahahha), hogy nem közülünk való (ezt gondolom egy pedigrésebb angol írta). Egy nő azt írta, hogy Meghan hercegné ihletésére, aznap munkába menet becsukta maga után a háza ajtaját. És észrevettem, hogy én is - ma legalább tízszer.
E hír kapcsán csapongtak a gondolataim:
Rögzítendő ugyanis, hogy egyes országokban máig vannak királyok, királynék. Akik nem csuknak ajtókat. Persze egyenlőek, de azért... nem szólítjuk, érintjük meg őket, mint másokat... Szóval hogy is van ez? Az angolok hisznek az emberi jogokban, az emberek egyenlőségében, mégis eltűrik, sőt imádják, hogy Vilmos főherceg és Harry herceg ezüstkanállal született, nyilvánvalóan száguldottak és száguldani fognak mindenféle ranglétrán. Aztán arra gondoltam, hogy vajon nyugodtabban alszanak-e az angolok a karrierjük, érvényesülésük kérdéseiben? Hiszen, ha tudjuk, hogy nem minden ember egyenlő, nem is hajt a tatár, hogy beteljesítsük azt az álmot, hogy bármik lehetünk, bármire képesek vagyunk. El tudom képzelni, hogy ha olyan rendszerben élsz, ahol kisgyermekként megtanulod, hogy bármi - például walesi herceg - nem lehetsz, boldogabb leszel és gondtalanabb.
Akkor most jó nekik, hogy vannak egyenlőbbek, vagy sem?
Aztán látod azt is, hogy bár vannak olyanok, akikkel soha nem leszel egyenrangú, de azok is emberek, sokszor hülyék. Színpadon vannak mindennap, ahol be kell bizonyítaniuk, el kell játszaniuk, hogy méltók a kegyekre, ők jobban, szebben élnek. És bár a jóra való törekedés az angol királynőn és családon egyértelműen látszik, ők is bakiznak (például becsukják az ajtót maguk után). Lehet ennek is az üzenete az, hogy csinálhatsz te is bénaságot, botorságot, hiszen a nálad "jobbak" is hibáznak. Erről a kedvenc királyi sztorim az, amikor Harry herceg a Holokauszt 60 évfordulójának évében farsangkor náci tisztnek öltözött.
Hatalmas botrány lett belőle, keringtek a fotók, nyilatkozott mindenki, amíg egy királyi családtag úgy nem kommentálta az esetet, hogy tényleg megbocsájthatatlan és ízléstelen volt a jelmez, de "Mit csináljunk, hülye szegény." Mennyire összefoglalta ez a mondat azt az életérzést, amikor az ember megcsinál valami orbitális baromságot, mert akkor éppen jó ötletnek tűnt, vagy amit az osztályfőnök előtt érez egy ember a kamasz gyereke okozta balhé miatt.
Vajon mi a jobb: látni, hogy vannak jobbak, szebbek, gazdagabbak, mert példák lehetnek, vagy látni, hogy egy példának szánt valaki is hibázik?
És akkor nem beszélünk arról, hogy azt is látjuk, hogy egyenlőbbnek lenni sem tréfadolog, nem csak öröm és nem csak napsütés. Károly hercegnek nyakába varrtak egy butácska naívát, Katalin hercegné szoknyája hosszát szakembergárda határozza meg, Harry herceg nem öltözhet bárminek farsangkor és Vilmos herceg sem böffenthet egy nagyot ebéd után. Persze még így is cserélnénk velük, de.... tényleg cserélnénk? Az én napomat is áthatja az állandó megfelelés, de azért ritkán csámcsog az ország azon, ha valamelyik gyermekem lefekszik a kövezetre.
Nemrég olvastam Stephen Hawking halálakor valahol, hogy Erzsébet királynő élete egyik legkínosabb incidensének tartja, hogy amikor találkozott Stephennel, és annak tolókocsija megakadt a szőnyeg egyik gyűrődésében, nem hajolhatott le az etikett szerint. Akkor dőltem hátra végképp, hogy én bizony nem lennék királynő. (Megjegyzem nem tartom emberinek, hogy ilyen esetben nem alap átlépni az illemszabályokat.)

Vajon könnyű vagy nem kiválasztottnak lenni? Aztán továbbmenve azon is gondolkodtam, hogy van az emberben bizonyos igény az állandóságra a hatalom szempontjából. Még a legfeketeövesebb demokráciákban is hajlamosak az emberek a biztosan ismertet az ismeretlennel szemben újraválasztani (Bush, Clinton, Obama, Merkel). Ezt az igényt mennyivel szebb betölteni egy uralkodói házzal, és leváltani a mindig aktuális minisztereket, kormányokat?
Megjegyzem, az állandó hatalom az ideiglenessel szemben távlati célokat is kijelölhet, és mennyivel nagyobbakat álmodtak akkor, amikor évszázadoknak, netalán az örökkévalóságnak építettek (Piramisok, Versailles, stb.). Ezt az időtlenséget a királyságokon kívül csak a vallások tudják nyújtani (már amelyik nem a világvégét jósolja). Az egész keresztény hit, de voltaképpen más vallások is arra próbálnak rávezetni, hogy "isteni" szemszögből, globálisan, egészében vizsgáljuk a világunkat. 100 év távlatából fityfirity egy kastély építése.
Szóval Meghan hercegné etiketti malőrjéről szóló cikk megihletett. Megyek is, és jól becsapom az ajtót.


Szerző: Perényi Zita

A tizenegyedik Faluság-szerző.