Mi minden történhet az emberrel, ha egy sövény él a háza előtt?
Először is: honnan nőtt ide ez a sövény (akkora, hogy azt is írhatnám: honnan költözött ide)? Hát az úgy volt, hogy Anyósomék egyszer csak idetelepítettek évtizedekkel korábban hat szál helyes kis zöld ágat, hogy majd de szépen megnőnek és milyen mutatós lesz itt egy szépen nyírt sövény, mint annak idején a franciakertekben (láthatólag nem okozott stílusproblémát, hogy ez egy magyar parasztporta egy 200 éves házzal). Hm, hm, micsoda szép elképzelés, nemes gondolat, mondhatnánk, hiszen akkoriban (kb. 30-40 éve) még törődtek az utcánkban azzal, hogy legyen ott fa, bokor, árnyat adó zöld. (Ehhez képest ma mindent kivágnak, hogy legyen az autóknak parkolóhely a házak előtt és maradnak a tenyérnyi, számítógépes tervezőasztalról leugrott szimmetrikus, túlgondozott - mik is? Mert kerteknek nem nevezném őket, legfeljebb zöld színű zsebkendőknek, ahova bezsúfolnak egy kertészetnyi növényt.) Szóval dicséretes az ötlet, nevelgették is szépen a sövényt, csak éppen egy ponton túl valahogy (mint a mesében) a sövény, akarom mondani, a Sövény önálló életre kelt. No ne gondoljunk rosszat róla, ez egy egészen kedves Sövény: madarak laknak az ágai között (ennek a macskák is örülnek), bódító illatú, szép virágokat hoz, a termése is gyönyörű mélypiros és nem mellesleg imádják a madarak lecsipegetni, (óriási) árnyékot tart, eső után finom földillat száll ki belőle, szóval megteremtette a maga kis mikroklímáját, egy egész élő bolygó valójában. (Az is lehet, hogy olyan természetű a Sövény, hogy nem bírja a franciakertek művi szabályozottságát és inkább egy angolkertben szerette volna leélni az életét. Itt fitogtathatnám teljesen amatőr tudásomat a mindenféle kertekről, de inkább ide irányítom a kedves Olvasót: franciakertekről lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Barokk_kert az angolkertekről pedig álljon itt a következő: https://hu.wikipedia.org/wiki/Angolkert )
Hol itt a probléma?
Hát, mint annyiszor, megint az emberekkel van a baj, akik mintha elfelejtették volna, hogy ez itt egy darab természet. Először is nézzük csak meg a ház gazdáit, akik a Sövénnyel együtt élnek! Ezek a gazdák szeretik ugyan a Sövényt, de 1. rég belátták, hogy a Sövény önálló, szabad életét ők már nem képesek megregulázni mindenféle metszőollókkal, nyírógépük meg nincs, 2. heroikus küzdelem árán tudják csak a Sövényt rábeszélni, hogy ne költözzön ki végleg az autóútra (is), 3. kicsit szégyenkeznek, hogy ilyen elvadult Sövény él velük, 4. de nagyon pontosan meg tudják határozni a náluk még korábban nem járt ismerősöknek, hogy melyik ház előtt kell megállni. Szóval, beletörődtek helyzetükbe, megtanultak együtt élni vele - hol így, hol úgy.
Nézzük a szomszédokat! Ők valójában egészen kedvesen tolerálják a Sövényt - feltételezhetően megszokták és elfogadták, hogy nincs mit tenni, itt lakik és kész. Azért valószínűleg táplálnak némi gyanút és vannak hátsó gondolataik, melyek néha (mint egy hete is) felszínre törnek olyan kérdések formájában, mint "Szándékoznak kiirtani ezt a sövényt valamikor?". Ez egy oly mértékben direkt kérdés volt, ráadásul éppen a Sövény füle (?) hallatára, hogy csak annyit tudtam hebegni, hogy "Mi sok mindent szándékozunk itt még tenni". Hát, nem tudom, elég diplomatikus volt-e a válasz vagy csak meggyőződött róla a szomszéd, hogy teljesen idióta vagyok, mindenesetre mindjárt bővebben kifejtem, mi lett ennek a (látszólag) ártatlan beszélgetésnek a következménye.
A legnagyobb gond talán a járókelőkkel van errefelé, akiknek, ugye, mindegy, mit hagynak maguk után, amikor végigsétálnak/rohannak/tántorognak/osonnak az utcán, hiszen ez nem az ő utcájuk, hát akkor meg aztán kit érdekel. Találtunk már a Sövényben cigicsikket, kutyapiszkot, elhajított üvegeket, egy piával teli bőröndöt, létrát, ilyen-olyan szemetet, de legutóbb egyenesen egy bácsit, aki nagy nyugodtan éppen a mi portánk előtt vizelt - egyenesen bele a Sövénybe. Tüntetőleg észrevettem, hiszen éppen akkor érkeztem haza és volt egy kis diskurzus a szituációról, ami persze senkinek nem volt éppen kellemes. (Most nem háborgok ezen itt, elég volt akkor.) Nem tudom, mit szólt ehhez a Sövény, de hát olyan naiv és jó természet szegényke, gondolom, ezt is éppen úgy elviselte, mint minden egyéb korábbi megaláztatást.
Miután ezt is kihevertük valahogy (a Sövény, a bácsi meg én), jött a szombat, mikor is a derék Férj metszőollóval felszerelkezve látványosnak nem mondható eredményeket igyekezett produkálni Sövény-ügyben. Gondolom, megszánta a szomszéd, aki - nyilván emlékezve a múltkori habogásomra mindenféle nagyszabású szándékokról - egyszer csak ott termett és lelkesen felajánlotta a Férjnek, hogy másnap ő úgyis sövényt nyír (szerencsére nem ki), majd megfazonírozza (nem tudom, valóban van-e ilyen szó a meg igekötővel együtt, de itt olyan értelmesnek tűnt) a miénket is. A Férj kis híján leesett a létráról a nagy hálálkodás közepette, mert évtizedek óta él itt (na jó, itt született, így mégsem mondhatom meg, pontosan mióta - még megsérteném a személyiségi jogait... vagy inkább a hiúságát), de a Doki még semmit sem ajánlott fel eddig, kapcsolatuk a köszönésre korlátozódott az elmúlt évtizedekben (annak azért ebben az utcában még szerencsére van hagyománya). Szóval vasárnap reggel haptákban vártuk a Dokit és mélyen zavarban voltunk a felajánlott segítségtől, ami csak tetéződött, miután a Doki tényleg nekiállt a nyírásnak, ugyanis egy elkanászodott Sövény alakítását kíséri némi kommentár és egy jó nagy adag lecsurgó víz az ember háta közepén... Nem részletezném az eseményt (pedig több tanú is drukkolt az utcából), a Sövény több óra küzdés, rábeszélés, hízelgés és káromkodás után eredményesen megnyírattatott. (Közben volt időm megsütni a Dokiéknak egy tálca süteményt és kidekorálni a legfinomabb lekvárunk üvegét, hogy nagy hálálkodások és zavart köszöngetések közepette kölcsönösen nagy mosolyok után mindenki jól érezze magát a szokatlan helyzetben.) Tény és való, hogy a Sövény némileg egy megkopasztott menyasszonyra emlékeztet most, de sehova nem lóg ki, szépen át lehet rajta látni és így még a bácsik sem érdeklődnek iránta.
sövény metszése
helytelen és helyes sövényforma
A lényeg, amiért mindezt elmeséltem, valójában az, hogy miért furcsa nekünk az érzés, hogy jön a szomszéd és segít valamiben. Igazán nem mondhatjuk, hogy bármi baj lenne bárkivel az utcában, mindenkinek köszönünk, mindenki kedves, udvarias, nem okoz gondot, hogy a hétköznapi csevegés szintjén elbeszélgessünk vagy éppen együtt seperjük a havat. Mégis azt kell mondanom, hogy hiába van a levegőben az egymás segítésének a lehetősége, ez a legritkábban fordul elő, pláne ilyen spontán módon. Miért olyan közösségben élünk, ahol kínos segítséget kérni vagy éppen felajánlani? Miért van az ember zavarban ahelyett, hogy egy ilyen helyzet természetes lenne? Nos, igen, ez egy város természetesen és nem vagyunk hozzászokva, hogy közösségként értelmezzük magunkat, én legalábbis ebben látom a dolgok gyökerét. Pedig pontosan erre lenne szükség, mert emlékszem arra, hogy Nagyapám falujában (és általában a faluban mind a mai napig) gyerekkoromban nem is volt kérdés, hogy a szomszéd adott helyzetben felajánlja-e a segítségét és arra én mit felelek illetve egyértelmű volt, hogy majd adódik olyan helyzet, amikor én tudok segíteni és ettől nem hogy nem kell zavarban lenni, hanem ez a normális. Bizony ennek kellene lennie ma is a normálisnak akár faluban, akár városban élünk és némileg szomorú, hogy erről egy blogbeírás születik. Még szerencse, hogy itt él velünk a Sövény, aki miatt mindig csak sóhajtoztunk meg legyintgettünk, pedig ezek szerint mi is köszönhetünk neki valamit, nemcsak a madarak meg a járókelők. :-)
Egy tipikus bütykölde, ez most épp a BP 5. Ker. Szt. István Ált. Iskolában, tegnap
