Van az úgy, hogy egy település civil szervezete markáns profilt ad tevékenységével környezetének: legyen az egy alkalmi fesztivál, alkotótelep vagy hullócsillag-nézés megszervezése, de akár állandó jelenlét vagy közösségszervező tevékenység. Tipikusan elég hozzá egy ember is, vagy esetleg kettő, akik kitalálják, egyeztetik, és magukkal húzzák a többieket, kik szintén lényeges szerepet vállalnak az egészben: elmennek az eseményre és jól érzik magukat. Sem szervezőként, sem közreműködőként nem gondoljuk, mekkora nagy dolgok ezek a lokális szintű események, mígnem kívülről csöppenünk egy ilyen szervezvénybe: akkor érezzük át, hogy egy-egy kicsi, egészen anakronisztikus asztaldísz, előre nem tervezett esemény, a keresztül-kasul rohangáló gyerekek és egyéb állatok micsoda emlékhalmazt képeznek majd. Majd egyszer. Ez az a majd, amiben mi, ügyesebb/kevésbé ügyesebb szervezők bízunk, és annak elérkeztéig mi is jól éreznénk magunkat.

Amikor Dunaszekcsőre gondolok, elsőként azok a dolgok ugranak be, amiken nem is jártam, főleg pl. a Control Stúdió egyesület által szervezett Képköznapok alkotótelep: elképzelem a résztvevőket: kisebbeket-nagyobbakat, helyieket és vendégeket, ahogy film-ötleteiket megvalósítják az iskola, mit iskola: kastély udvarán és parkjában, ebédszünet és nagy játék után megvágják saját, vacsi után a helyi, immár nem működő moziban megnézik mások filmjeit. Figyelnek, tanulnak, játszanak. Közben lesétálnak a Dunához vagy átmennek Bárba a homokos folyópartra. Lehet, hogy nincs így, de az elbeszélésekből így képzelem el. Képzeletemet azért megalapozza az, hogy már háromszor is jártam ott idén, egyszer Bütyköldén, másszor egy nyári táborban szervezett foglalkozáson, a legutóbbiról pedig most fogok írni. Mindegyik alkalommal azzal találkoztam, hogy 1: simán lehet sőt kell is kortárs művészeti alkotásokat, performanszokat és megközelítéseket bemutatni periferiális területeken, különösen ha a szervezőknek is ez a profilja, pláne ha sok a gyerek, 2: ezek mellett simán el tud férni a hagyományos horgolós-ügyességi játékos-krumplirétes-sütős világ, sőt, egymást kölcsönösen jól is lakatják.

Krumplifesztivál (mindenféle krumplilepények) és otthonkák (a szervező: Otthonka Egyesület..)

Hangerdő (Szabó Klarisz, 2014)

Egy eredeti és jó terv adagolásával együttjáró pozitív mellékhatás tehát ez. Nem épp úgy, miként a vasárnap tartott krumplifesztiválon a vendég sombereki színjátszócsoport előadásában, ahol (Walter Béla Mellékhatás c. örökérvényű kabaréja) a beteg az orvosságok -negatív- mellékhatására adott gyógyszerek sorában végül visszaér az eredeti problémához. Itt egyszerűen jó megélni a résztvevők által hozott kézimunkák, ételek és az enyhén experimentális utcaszínház egytérben-létét, vagy épp Szabó Klarisz alkotásainak hangulatát. Emiatt is jöttem ide.

Klarisz munkáit már régóta ismerem, mert hangzó szobrok vagy szoborhangszerek, hangzó interaktív installációk: szépek, ösztönösen megszólaltathatóak, olykor bizony keresni is kell bennük a hangot, közben eltörhetnek, kötéseik elszakadhatnak. Vagyis így egészükben életszerűek, még akkor is, ha maga az élet, ami mögöttük áll, nehéz.

Kiállítótér

Mégis, és pont ezért öröm az, amikor nem kell cédula, hogy nyúlj hozzá, mert úgyis, önkéntelenül megteszed, hiszen a térbe már eleve egy csengő-bongó kerámiafüggönyön érkezel (Hangerdő), s így ugyanezen lendülettel ütögeted-pengeted-simogatod végig a többit is. Van olyan munka, amit nem látsz, hanem csak a tapintásoddal érzékelheted és a füleddel hallhatod (Vakerdő); van olyan, amit nem foghatsz meg, mert vitrinben van, de mégis mozog, talán attól, hogy nézed? (Szalag). Aztán vannak a hangszóróval egybeépített objektumok: a formajátékok és persze a bádoggubacsokból ízelt Búgócsiga (lásd lenti kép). Játékok, nyomokban hangszerek, van, hogy nagyon kell keresni, mi is szól, szól-e egyáltalán, biztosan szól...

A megnyitó után továbbfut a szervezett program és a belőle kiágazó szervezetlen oldalszárnyak: templomnézés, folyóparti ácsorgás (bezzeg a túloldal még napos), italozás. Jó lehet így gyereknek lenni, vagy visszalátogatni ide, ha már elköltöztél épp. És jók az ilyen programok, amik nem nőttek még fesztivállá, de már nem is csak annak a közösségnek szólnak, amely a helyhez, helyiekhez kötődik.

Az előző írásomban kicsit csaltam, mivel az utolsó képen nem szénát, hanem szalmát pakolunk a gyerekekkel. De annyira jó élmény volt, amilyen lelkesen segített Peti fiunk és barátnőm ikrei, pedig nagyon meleg volt, szúr, csíp és még nehéz is a bála (15-20kg). Büszke vagyok rájuk!
Megpróbálok válaszolni a közben felmerült kérdésekre. Széna vagy szalma? Igen, a réti széna alapvető takarmánya legelő állatainknak, mivel a legeltetési szezonban ehető növényeket szárítva tartósítjuk a téli ínséges hónapokra. Szalma a gabonafélék (búza, árpa, rozs, zab) aratás után meghagyott szára, amely alapvetően alomanyag, az állatok pihenőhelyének kényelmét javítja, de takarmányként is kiegészíti a téli etetést. A zabszalmát kimondottan szeretik a lovak, jól kiegészíti az adagolt réti széna és abrak táplálékot. A ló napi 24 órából 16-ot eszegetéssel tölt, mivel kicsi a gyomra, így a téli adagolt takarmányozást jól kompenzálja a folyamatos szalmaszálazgatás lehetősége.
Kicsi vagy nagy, kerek vagy szögletes? Hát igen, ez a felhasználás módjától, a gazdaság méretétől és a gépesítéstől függ, nem azért alakult ki, hogy boldogabbak legyünk a választás lehetőségétől. Kicsi kocka bála 15-20kg, nagy körbála 150-400kg, nagy kocka bála 450-700kg méretben készülnek a gép típusától és a bálázott anyagtól függően. Tehát a kézi mozgatásra kisebb gazdaságban egyértelmű, hogy az ömlesztett vagy a kis kockabála alkalmas. Az állatlétszám növekedésével persze háztáji gazdaságokban is használnak nagyobb bálákat, ahol egyszerre 10-nél több nagyállatot tartanak.
Egyelőre mi még a kisbálánál maradunk.

Frida Kahlo tudott festeni.
Gyermekbénulást kapott, buszbalesetben - lássuk be - nyomorék lett, nem lehetett gyereke, és emellett csalta a férje, nem éppen diszkréten. Elárulta mind a teste, mind a szerelme, és ő ezt a sok-sok tragédiát mind kifestette magából. Ma már hitelesített dolgok a zene-, művészi- és munkaterápia, meg Freud a kanapéjával, de vajon Frida mennyiben lehetett mindezekkel tisztában? Vajon mennyire lett volna lélekben is csonka, ha nem fest?
Vagy azért festett, mert lélekben erős és egészséges volt? Nem volt neki megalázó élete minden kudarcát megmutatni, kiállítani?
Frida Kahlo tudott festeni nemcsak technikailag, hanem lélektanilag is. Ki és meg tudta festeni azt, ami ő, ami neki fáj, ami neki rossz. Amihez tudnia kellett azt is, hogy mi ő, mi az ami fáj és mi az ami neki rossz.
Ezt kevesen tudják úgy általában.
Mert azt szögezzük le, hogy e testben és szerelemben megalázott nő a képein ironizál, humorizál, a kiállítás videóin elképesztően vonzó (igen, bajusszal is), van saját stílusa és nem mellékesen rendelkezett szeretőkkel, méghozzá színvonalas és izgalmas férfiakkal. Valahogy az összkép róla nem beteges, hanem egészséges. Egy próbatételekkel, tragédiákkal megvert nő azt üzeni, hogy bár mindene fáj, de CSAKAZÉRTIS, MINDEN ELLENÉRE, MÉGIS él, hogy tudja ki ő, mit rontott el, mi romlott el.
Életműve tehát minden felvállalt, megfestett kudarcával együtt is vonzó, őszinte, felkavaró, elgondolkodtató. Ezért válthatott Frida ikonná.
Ennyire: