Anyám, a ... mi is?

Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!

Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...

Tér-kép: reakciók

Judit Tér-kép című írását olvasván azonnal több dolog is eszembe jutott, ezek közül az egyik a saját felfedezéseimmel kapcsolatos tájékozódás-ügyben, a másik a hallás és az akusztikus környezet témakörben igencsak foglalkoztat az elmúlt hónapokban.

Térkép. Annak idején rengeteget jártunk apámmal kirándulni a Balaton-felvidéken, s mivel a nevezett atya nemcsak amatőr fotós volt, hanem bohém életű, hobó lelkületű hippi is egyben, természetesen azt sem tudta, a térképet eszik-e vagy isszák. (Azt azért valószínűleg tudta, hogy nem isszák, mert ebben a témában feltűnően tájékozott volt: gyerekkorom több, amúgy átlagosnak ígérkező óráját töltöttem el vele különböző, lepusztultnál lepusztultabb kocsmákban, amelyeknek véletlenül sem volt köze az angol pubokhoz és ezen helyeken lepusztultabbnál lepusztultabb arcú alakokat vett rá, hogy egy pohár sörért lefényképezhesse őket, mely eseményekből nemcsak kiváló szociofotók, hanem egyéb következmények is lettek. Imádtam apámat és meggyőződésem, hogy ezen az úton alakult ki erős szociális érzékenységem, ettől függetlenül a saját gyerekeimnél nem alkalmazom ezt a módszert. Vissza a térképekhez.) Szóval olyan nem volt, hogy mi vittünk volna térképet vagy akár csak előzetes pillantást vetettünk volna bármilyen, térképhez kicsit is hasonló használati eszközre: apám meg volt róla győződve, hogy beépített gps-szel született. Meghallgatta a jóakaratú barátokat, ha megpróbálták felvázolni, merre is kell menni az Isten háta mögötti szőlejükbe, bólogatott nagyokat, aztán úgy, ahogy volt, elfelejtette az egészet a következő kocsmai kalandja során. Így aztán elindultunk amúgy "toronyiránt" és ha mégis megtörtént, hogy elbizonytalanodott, hát megkérdezett egy hasonlóan kótyagos járókelőt, hol a legközelebbi kocsma, ott pedig mindenki mindent tudott és néha még helyi erők is jöttek velünk, hogy segítsenek a tájékozódásban. Mondanom sem kell, hogy mindig mindenhova odataláltunk, más kérdés, hogy mikor, de hát az idő apám számára már végképp nem volt kézzelfogható fogalom. Magam is nagyon magabiztos voltam tájékozódás-ügyben mindenféle későbbi túrán is, míg nem találkoztam a Férjjel, aki akkor még csak az "udvarló" státuszt érdemelte ki (és akivel mi az összes randin túrázni mentünk mindenféle erdőkbe). Nem tudom, az első csók miatt volt-e, de bizony az első kirándulásunkon rögtön eltévedtünk... volna, ha nincs a Férjnél térkép és tájoló. Utóbbi tárgyat átlagon felüli gyerekkorom következményeként nem is láttam még addig, most azonban máris kiderült, milyen helyre kis eszköz: kocsma nélkül is lehet a segítségével tájékozódni. Itt és még sok későbbi túra során derült ki számomra, milyen hasznos is lehet, ha tudja az ember követni, merre kellene mennie: esetleg odaér időben, ahova szeretne. Sajnos azonban a térkép-olvasás ellen be lehetek oltva genetikailag, mert amikor én ülök az anyósülésen és a Férj vezet (azaz mindig), hiába van nálunk térkép, valahogy hasonlóan járunk, mint Zita Navigáció c. írásában a szereplők...

Soundscape. Na igen, mi is ez - hát, ugye, kinek mi. A wiki szerint, ha jól értelmezem, a soundscape tágabb értelemben az a része az akusztikus környezetnek, amelyet az ember felfog, képes felfogni. Na igen, ez a téma rendkívül érdekes lett számomra, amihez a mai magyar közállapotok jelentősen hozzájárultak, mégpedig elég hangosan: több dolgot is képes voltam felfogni általuk. Ott kezdődött a történet, hogy bedugult a fülem a múlt tanév végén (talán már nem akartam több hülyeséget hallani a diákok szájából?), s mivel már történt ilyen, gondoltam, alávetem magam a már ismert procedúrának: sztk, fülmosás, dicséret (korábban megdicsértek, hogy ilyen problémával elmentem és nem hanyagoltam el!), tiszta fül, jó hallás, kitágult soundscape (ha már erről van szó, tudok én ehhez kapcsolódni). El is jutottam az sztk-ba, itt azonban máris felborult a rutin, mert kiderült, hogy egy hónap múlvára van időpont. Hát, mondom, az úgy nem lesz jó, akkor addig egyszerűen nem hallok majd? Hát, vonogatták a vállukat, hogy kérem az időpontot vagy nem. Kértem. Hazaérve azonnal rávetettem magam a netre és a következő órában végigtelefonáltam az összes helyi magánfülészetet - mindenhol kaptam (volna) egy hónap múlva időpontot. Hűha, ennek a fele se tréfa, szorultságomban eszembe jutott egy nem túl messze lévő rendelő, ahol a gyerekeinket kezelték régebben, próba szerencse alapon felhívtam, fogadtak másnap (!!!), meglett a tiszta fül, csodálatos soundscape, noha mindennek ára van, ezt egyrészt ott helyben megtapasztaltam, másrészt két hét múlva megint, amikor újra dugulást éreztem a fülemben. Még jó, hogy két héttel azelőtt az sztk-s időpontot megkaptam, így már csak két hetet kellett várni, hogy ott is fogadjanak. Azalatt kiderült, hogy a földművelés áldás: valahányszor kapáltam a szőlőben, egyből kidugult a fülem. Sajnos (?) ezt nem csinálhattam egész nap, így a még meglévő problémával kellett elbattyognom végül a várva várt sztk-s időpontra. Ott több minden is történt, például hogy valóban abban az időpontban fogadtak, amit egy hónappal korábban megadtak, ami önmagában kisebb csodának számít manapság. Utána szembekerültem egy olyan gyönyörű kék szemű, sugárzó doktornővel (kb. mint Aranyhaj), hogy nő létemre alig bírtam kinyögni, mi a bajom, mert végig az járt a fejemben, mit keres egy magyar sztk-ban egy ilyen földöntúli jelenség. Amikor azonban bedugott egy kis készüléket az orromba, egyből magamhoz tértem, s kiderült az is, hogy ezt, ami nekem van, úgy hívják, hogy fülkürt-hurut és megfázás szövődményeként alakulhat ki alattomosan, emiatt nem működik jól a nyomáskiegyenlítés és dugulás-érzet alakul ki. Persze akkor legalább olyan a betegség természete, hogy kapálástól múlik el meg hónapokig gyógyul, szóval szedjek gyógyszert és használjak orr-spray-t (na meg kapáljak sokat, az mindenre jó). Használom én, szedni azonban azóta sem szedem, mindenféle alternatív módokat kutatok azóta is (a kapáláson kívül) és hát hol javul, hol nem, de azért lassan alakul ez is (talán). Most, hogy olvastam a soundscape-ről és egyre inkább szembesülök vele, hogy az enyém valószínűleg beszűkültebb, mint lennie kéne, fontolgatom, hogy végül csak megpróbálom a gyógyszert is, ha már fel lett írva. Tegnap azonban akkorát ordított a szomszéd és olyan minőséghiányos szövegeket, hogy azóta az is felmerült bennem, nem mindig olyan nagy baj az, ha nem olyan széles ez a soundscape... Ma még nem vettem tehát be a gyógyszert, inkább kimegyek kapálni (nálunk mindig van mit).

Tér-kép

Térképpel utazunk - a pajtakönyvtárban szép kis gyűjteményt őrzünk belőlük. Furcsa vonzódásunk van hozzájuk, Balázs is, én is csak az ő segítségükkel tudjuk elképzelni egy leendő ismeretlen térben való tervezést, álmodozást.
Miközben még itthon a szoba padlóján, vagy a konyhaasztalon szétteríti, nézegeti az ember ezt a különös papírlapot, óhatatlanul megelevenedik az olvasottak alapján egy lehetséges város, egy meglátott hely - mire sorra kerül maga az út, már ismerősként köszönnek vissza az útkereszteződések, letérések, csatlakozások. A térkép egyszerűen belső képpé válik, ami aztán még évekig látható és előhívható könnyedén.

enter image description here
Egy a handmaps.org kézi-szubjektív térképgyűjteményéből
http://www.handmaps.org/recent.php?ID=356

A régi tájfutó és vándortáboros térképeimet külön dobozban őrzöm - ha a kezembe kerül egy térkép, rögtön felelevenedik az út, amelyet a kezemmel követtem a vonalakon és a lábammal tettem meg. Minden térkép egyedi, minden kép egyedi tér. A különböző léptékű térképekkel többféle megközelítésben is be lehet lakni egy helyet - más és más perspektívából lehet fókuszálni.
A térképolvasás, mint leképezési forma tanulható, elsajátítható. A térben való tájékozódást, az észlelési rugalmasságot nagyban életben tartja.
A térképrajzolás, mint a teret megértetni és megérinteni akaró leírás szintén elsajátítható, az elmeséléshez hasonló képalkotási folyamat. Nem fényképezés, nem rögzítés, hanem a megélt tér elmesélése, leírása. Szeretem, mikor a gyerekek házalaprajzokat terveznek: bármennyire igyekeznek méretarányosan pontosak maradni, az érzelmeik még elviszik őket: a legszebb, legfontosabb terek lesznek a legnagyobbak, a lényegtelen utak aprócskára zsugorodnak....
Átlátni, haladni a térben és időben, tájékozódni - aktív részese maradunk így a térnek.
Hasonló folyamatos térben és síkban egyszerre levés érzése van az embernek, amikor a Burda szabásmintákat teregeti, keresi a méretet, átmásol, variál - közben szüntelenül egyeztet a testtel, mint térbeli objektummal (itt kicsit 36-os, ott inkább 38-as, kanyarodás, levágás - saját útvonal tervezése). Ahogy a szabásminta síkjából a varrási folyamat révén térbeli darab, viselhető ruha lesz, úgy lesz a térképből a bejárás, az átélés, az utazás során egyénileg és kollektíven is megélhető tér-élmény, tér-emlék.
Tér-hangok. Tér-szagok. Tér-hangulatok.
Hang-térkép.
Soundscape. Hoppá, bemerészkedtem Balázs felségterületére! Hogyan is jutottam idáig?
Wim Wenders Liszaboni történet.

Az embereket régóta érdekli, hogy mit dalol a világ, legyen az a természeti, a kozmikus vagy épp mindenkori életünk hétköznapi zörejeiből összeálló egység. A füleink keveset közvetítenek abból, ami minket körbevesz, és az agyunk még kevesebbet tud értelmezni abból a komplexitásból, ami körülöttünk és többnyire tőlünk függetlenül zajlik. Talán épp ezért keressük benne a kompozíciót, vagyis azt a -valaki által?- megkomponált egységet, amelynek mozgatórugóit felfogni nem, élvezni viszont igenis tudjuk. A hallás végülis leválasztható az értelemről; ez történik akkor is, amikor csak egyszerűen elkezdjük figyelni a külvilágot, anélkül, hogy részei szeretnénk lenni, anélkül, hogy a benne rejlő, ránk váró kötelezettségekre utaló figyelmeztetést magunkra vonatkoztatnánk. Ilyenkor a hallás élvezetté válik, a külvilág pedig zenévé. A soundscape eszméje valahonnan innen ered: az amúgy természetes elmerültséget megélni, másnak is megmutatva átemelni, megőrizni, rekonstruálni, imitálni, akár dokumentatív akár meditatív céllal; ráirányítani a figyelmet a hallható világ értékeire a láthatóval szemben; a hallást aktivizálni, alkotótárssá lenni a hangok keresésében, figyelésében, zeneként-hallásában.
Nemcsak akusztikai értelemben vett hang lehet a fent említett mentális térkép része, hanem olykor csupán egy egyedi, furcsa visszaverődés vagy sajátos más, önmagában hang-értékkel nem rendelkező jelenség is. Így marad meg emlékeinkben Bécs csendes de mégis forgalmas belvárosa tompa közlekedési zajaival, a máriagyűdi templom lépcsőjének szinte végtelen lecsengésű visszhangja. Ezek az adottságok szintén hang-környezetünk részei.

enter image description here
A World Listening Day 2017-es plakátja. Infók a sorozatról itt: https://worldlisteningday.org/

Fentről le

enter image description here

enter image description here

Fent-lent és bent-kint találkozása.
Nyomok, jelek a padlón.
Egy történet vége.
Megérkezés?
Újrakezdés?
Folytatás?
Titkok.

Ani képeihez Pilinszky verset hoztam:
Őszi vázlat (Trapéz és korlát c. kötet)

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Állomások egy napon/életen belül

Én: Kecskemét: Reggeli ébresztő 6-kor, két nagyobb gyereknek szendvics, innivaló, cerbona, alma, kicsinek tati, reggeli, tea, Férjnek joghurt, hajmosás, öltözés, vigyünk esőkabátot?, ne vigyünk, de zárt cipőt vegyél, ugye hazaérsz fél 5-re, mert mennem kell szülőire, Zoli majd jön, míg te kórusra mész, vigyáz a skacokra, jó, legyen szép napotok, indulás, kicsi az oviban, megyek a suliba, útközben tanítvány, szerelmi csalódás, beszélgetés, teremcsere, összevonok kolléga helyett, kis amerikai töri, figyelő tekintetek, rasszizmus, indián őslakosok, szünetben adminisztráció, teremcsere, összevonok kolléga helyett, hangzavar, magabiztos kilencedikesek, ismerkedés angolul, kézfogás, szemébe nézel a másiknak, ugye, hogy nem is olyan könnyű, mikor élesben megy?, szókincsfeladat, szünet, adminisztráció, nincs idő mosdóba menni, tizedikesek, ismétlés, még mindig nem tudja az Alex a birtokos jelzőket, jövő héten dolgozat, szünet, át a Tescoba, esti szülőire bevásárlás, ne éhezzenek nekem ezek a szegény szülők, mikor itt ülnek két órát, vissza a suliba, onnan haza, gyors ebéd, utána középsőnek gitár szülői, legnagyobbnak elmaradt füzetek, olló, egyebek, haza lepakolni, gyerekekért négyre suliba, utána ovi, haza, Férj megint késik, indulok, nem késhetek el arról a szülőiről, amit én tartok!, gyors rendezkedés, enni-, innivalót kitenni, jönnek, beszélünk, beszélek, kérdeznek, válaszolok, jó a hangulat, falatoznak, megfogtam őket, élvezik, viccelnek, nyitottak, bizalom van, fél 8-kor biciklin repülök haza, vacsi, fürdetés, beszélgetés, Férj őszibarackot pucol, lekvárt mégis holnap főzünk, későn ágyba, de jó minden: életemben először osztályfőnök vagyok és megtartottam az első szülői értekezletet. Köszönöm!

Kisöcsém (jó, 24 éves és legalább tíz centivel magasabb, de mégis): East Midlands, Anglia: Reggeli ébresztő 5-kor, mosdás, egyenruha, kis reggeli, busz, reptér, itt van mind a négy csoporttárs, kapitánnyal kézfogás, regulák, viccelődés, feszkó oldása, biztonsági átvilágítás, beszállás a Boeingbe, jobb oldalon ül, kapitány utasítja, hogy szálljon fel, nincs még, csak szimulátoros rutin, de jó, hogy az van, nem a tájat nézi, hanem a műszereket, kapitány bólogat, dicsér, felszállt, a levegőben van, vezeti a Boeinget, nem izgul már, első kör, de jó, tényleg ő vezeti, második kör, utasítások, harmadik kör, újabb utasítások, beszélgetés, és így tovább hat körön keresztül, utána parancs a leszállásra, toronnyal beszél, leszállhat, leszáll, kapitánnyal kézfogás, hátraül, jönnek a többiek: még négyen ugyanezt, mindenkinek hat kör, anya radaron online követi, izgul, család facebookon drukkol, örül, izgul, utolsó landolás, mindenki jó volt, megcsinálták, 21 éve készül erre és megcsinálta, facebookon örömködés, anya otthon sír, nővérek meghatottak, bátyja viccel, barátnő itthonról szíveket küldözget, mindenki büszke, végre ki a reptérről, kaja, feldobottság, le az egyenruhát és csak dől a gratuláció és az öröm, de jó is minden! Életében először vezetett Boeinget, amire 3 éves kora óta készül, amiről 3 éves kora óta álmodozik, amiért 3 éves kora óta dolgozik. Két hét múlva saját bázissal másodpilóta. Köszöni!

Lehet ilyen nap után aludni? :-) Mert én csak bőgök és örülök és hálás vagyok. Ja, és akkor a két másik tesóm napjáról majd máskor. :-)

"Utálom a töszmörgést!"

avagy
Anyám és én - változnak az idők I.

Bevillanó emlékképek akkor:
...
anyám: Kislányom, teregesd már ki a ruhákat! Már fél órája lejárt a mosógép!

én (mint fülén ülő kamasz): Tessék, Anya? Mit mondtál?

anyám (mint kicsit feszültebb anya): Már harmadszor kérlek meg, a füleden ülsz? Lejárt a mo-só-gép! Teregess ki, légy szíves!

én (mint ráérős kamasz, aki mateklecke helyett épp levelet ír saját szobája csendes magányában): Jó, jó, csak előbb még be kellett fejeznem a matekot meg nem is hallottam, hogy szóltál.

anyám (mint egyre idegesebb anya): Akkor most csipkedd magad, utálom a vakarózást, már teríteni kéne a vacsihoz!

...

anyám: Te meg mit csinálsz itt még mindig? Kész a házid?

én (úgy is, mint ráérős, egyszersmind tenyérbemászó kamasz): Még nincs, de hát azt mondtad, mosogassak el, nem?

anyám: Persze, de hát hány óráig akarsz itt nekem mosogatni? A többiek már ágyban vannak! Mit tudsz hat tányért egy órán át mosogatni!? Ne álmodozz, hanem haladj, utálom a töszmörgést!

...

anyám: Istenem, mi tart ennek a szerelőnek ennyi ideig? Én már rég megjavítottam volna nemcsak a mosógépet, de az egész elektromos hálózatot!

én (mint mindenlébenkanál kamasz): Anya, ne már, mindig ez a rohanás! Legalább ő hagy magának időt, hogy valamit jól megcsináljon, aztán tíz évig megint működni fog a mosógéped.

anyám: Te csak ne szólj bele ebbe is, te is folyton vacakolsz és mindig valami rózsaszín ködben lebegsz! Na, szálljunk le a földre, haladjunk, mert sose lesz ebből a vacsiból így semmi! Utálom a töszmörgést!

...

és most:

Ádám (mint fiam, akinek a "szerelem" szóról az jut eszébe, hogy "szerelem az áramkört/lámpát/ledeket/stb."):... és ha ideteszed ezeket a ledeket, akkor megint felvillannak, látod, Mama? De ha most a zöldet kiveszem, akkor meg ezek kicsit villognak, nem értem, miért villognak ezek, Mama, az előbb még rendesen működtek!

én (mint Mama): Ádámkám, nagyon szépek, de fogalmam sincs, miért villognak, viszont fel kéne porszívózni. Megcsinálod?

Ádám (mint elmerült fiú): Nem értem, miért villognak! Mikor jön haza a Papa? Majd tőle megkérdezem, de most ezt átszerelem ide... Nézd már nem villog egyik sem, lehet, hogy kiégtek? De hát az nem lehet, mert ezzel az elemmel meg működnek...

én (mint kicsit feszültebb Mama): Ádám! Hahó! Kicsit hagyd abba, légy szíves, mindjárt teríteni kell és szeretném, ha előtte még felporszívóznál! Haladjunk már egy kicsit!

Ádám: Jó, mindjárt, de gyorsan még kiszaladok egy másik ledért, mert ezt muszáj kipróbálnom ebben az áramkörben.

én (mint egyre idegesebb Mama): Ádám! Utálom a töszmörgést, amikor szóltam, hogy tíz perc múlva vacsi, teríteni kell, koszban meg nem tálalok! Apád mindjárt hazaér, utána mennie kell táncpróbára, úgyhogy most porszívózás van, vili? Azt az áramkört meg pakold el az étkező asztalról, mert mindjárt keresztbe lenyelem! Haladjunk már, ne tököljünk itt, mert nem érek rá vakarózni!

...

én (mint feleség): Te, jött ez az új kolléganő, hát nem túl rokonszenves.

Férj (mint férj): Miért?

én (mint feleség): Hát, nehéz megmondani, de már eleve olyan a kézfogása, mint a giliszta, olyan puha, tudod, úgy nem szeretem az ilyet. Na mindegy, ez csak egy dolog, de annyit töszmörög, hogy hogy álljon neki anyagot szerezni ehhez az új tantárgyhoz. Folyton sóhajtozik, hát én már ötször megcsináltam volna, próbáltam is segíteni, hogy hol keressen anyagot hozzá, de alig halad. Nem bírom az ilyet, ne vakarózzon már, hanem végre álljon neki!

...

Hát, igen, be kell látni, változnak az idők és bizony mi magunk is változunk (szépülünk, okosodunk, bölcsebbé válunk, természetesen ;-). Hú, de nem szerettem, amikor anyám sürgetett és persze megfogadtam, hogy én aztán nem ilyen leszek: ma is úgy gondolom, hogy mindennek megvan az ideje az életben, nem kell a dolgokat siettetni - elméletben. De akkor miért utálom én is a "töszmörgést"? Mert bizony anyaként, feleségként, munkavállalóként már nem csak a pillanatnak élek, másban gondolkodom, nagyobb összefüggésekben, hosszabb távon előre, más kontextusban (sokkal bölcsebb vagyok, természetesen ;-).

Ha nincs kész időben a vacsi, akkor késik a fürdés, az esti mese, a lefekvés, reggel fáradtak a gyerekek és az ebből adódó nehézségek miatt (fordítva felvett ruha, álomittas bolyongás fogmosás helyett, meg nem fésülködött gubanchajú leány) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor hiába enne a Férj és rohanna tovább kóruspróbára/táncpróbára/szőlőbe/stb., elkésik, rosszkedvű lesz és az ebből adódó nehézségek miatt (harapós Férj, rohanás miatt szétszórt kották, félúton elhajigált néptáncos csizmákba beszorult macskák) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor később lehet csak mesét mondani, ágyba bújó porontyokat megszeretgetni, emiatt aztán később jutok hozzá a dolgozatok kijavításához és az ebből fakadó nehézségek miatt (elszámolt pontok, rossz javítás, ingatag lelkiállapottal rendelkező, kialvatlan asszonyszemély) mindenki ideges lesz.
Kell ez nekünk? Nem kell! A sikeres időbeosztás jutalma ezzel szemben az, hogy vacsi, fürdés, esti mese, útjára engedett elégedett Férj, mosogatás-pakolás után időben ballaghatok be a fürdőszobába és nézhetek tükörbe, ahol pedig máris megláthatom - anyámat (aki az én arcomból nézve rám azt mondja: "Ne töszmörögj itt nekem, moss fogat és sipirc az ágyba!").

Makk

A fák között a kocsányos tölgyeket kedvelem a leginkább: karimás leveleik, gubancos és mégis robosztus ágrendszerük, életadó pusztulásuk, vaddisznócsíkos makkjaik kifejezik azt, amit az élőlény és környezetének viszonyáról gondolok.... Emiatt hát tele is vagyunk tölgyikékkel, apró csemetéktől kezdve a másfél-2 méteres kölykökig élvezik velünk az életet, és remélem, hogy élvezni fogják nélkülünk is még sokáig...
Azt olvastam, hogy 70-80 éves korukban kezdenek teremni, de már akkor gyanakodtam, hogy ez nem igaz, amikor a Búza téri Penny mellé ültetett, 20 év körüli fácskák tavalyelőtt tele voltak makkokkal - gyűjtöttem is onnan néhányat, hátha a 6-os út gázai nélkül is kibírják nálunk. Aztán nemrég felfedeztük, hogy az egyik saját, 7-8 év körüli példányunkon is termett - egyetlen darab, de határozottan kocsányos makk lóg rajta, sőt, nem is lóg, hanem levélpárnán ücsörög!
Különleges dolog, amikor egy növényfaj először hoz termést nálunk; ha nem is ennyire, de megünnepeltük az első almát, körtét is. A makk majd október vége felé fog lepotyogni, és akkor elvetem valahová. Ugyanígy gyűjtöm és terjesztem a környék egyetlen termő csertölgyének makkjait is, hátha valahol kihajt, életre kel.

enter image description here

Ellenden lakva ismertem meg az élményt, hogy milyen az, amikor egy mag kihajt, egy bujtatott hajtás gyökeret és új szárat ereszt, szóval azt, amikor több élet keletkezik a meglévő egyből (kettőből). Az iskolai babcsíráztatós kísérletek sosem jöttek össze, utána pedig már nem is volt nagyon kedvem vetni semmit, mígnem elhatároztuk, hogy újra megpróbáljuk. Ámulattal adózunk annak a komplexitásnak, amit a növények legkisebb darabjukban, mozdulataikban is hordoznak, ahogy a fényből és a levegőből ezernyi, akár árnyékban várakozó napelemükkel valami tömöret, súlyosat hoznak létre, és ahogy életükben a talajban gyökereznek, utána pedig gyökereik talajjá válnak. Az élet fogalma mintha relatív lenne náluk: a sokszor kivágott szár újrahajt, a gyökerét vesztett szár újragyökerezhet, a ki nem csírázó mag később fényre kerülhet, kihajthat - nem tudni, pontosan hol az a központ, ami irányítja őket, hiszen mindegyik részük csereszabatos.

Mi, emberek inkább csak időlegesen adhatunk előnyt egyiknek vagy nyomhatjuk el a másikat, de amúgy nélkülünk is megtalálnák az egymás mellett élés lehetőségeit. Nemcsak egymásra, de ránk is nagy szükségük van pedig, vagyis inkább égéstermékeinkre, és ha szembetűnőbb lenne a tevékenységük, nemcsak tudnánk, de mi is éreznénk, hogy mennyire rájuk vagyunk utalva, pedig mi az ő életükben csak egy fuvallat vagyunk.
Van egy gyanúm, hogy az organikus élet nem feltétlenül azt jelenti, hogy a természettel úgy éljünk együtt, mint a növények: az állatok és a gombák sem tesznek így. Építés és rombolás egyensúlyát kellene fenntartanunk, és elfogadnunk, hogy ha túlzásba visszük az egyiket, előbb-utóbb egy külső erő állítja helyre a rendet. Az emberek között fennálló rendet is olykor külső, az emberek által felruházott / elfogadott / elszenvedett hatalom állítja helyre.

Jó ezért az olyan emberi kapcsolat, ahol építés és rombolás éppolyan aránya áll fenn, mint a természet és az általa feltételezett élővilág között. Ahol a külső rendfenntartásra nincsen szükség. Ahol megbecsüljük az együtt töltött időt, és kicsit fáj, hogy nem kezdhetjük újra az elmúlt 1,10,20 évet. Hogy még egyszer, kicsit őszebb hajjal de újraélhessük. Hogy még több mindent ültethessünk.

enter image description here

Húsz év óta

Húsz év óta a világ egyre kerekebb.
Húsz év óta értelme van a lentnek és fentnek, a kintnek és a bentnek.
Húsz év óta nincs szebb férfi a földön nekem - azóta a magamnak megálmodott nő lehetek.
Nem érzem az időt, mert még mindig ugyanúgy szeretlek, nem érzem a ráncokat, mert még mindig ugyanúgy udvarolsz nekem.
Na jó, icipicit talán változunk: kezdetben egy hálózsákban is kényelmesen elfértünk, most már inkább egy paplan alatt alszunk jót. A párnámat meg úgyis mindig elveszed.
Húsz év alatt lett gyerekünk, házunk, kertünk. Mindet mi teremtettük.
Húsz év alatt bejártuk a megszokott utat - mégis minden lépése újnak hat.
Húsz év alatt álmodtunk sokat - a valóságunk ebből kap erőt minduntalan.
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát?
(azt hiszem)
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát.
(azt hiszem)
Húsz év múlva sem látom majd meg, hogy a hajad egyre gyérebb lett....
Húsz év múlva se lásd meg, hogy a szoknyám miniből egyre hosszabb lesz....
Húsz év múlva majd megint megírom neked, hogy még mindig Te.
Ilyen egy (szigorúan egyetemi!) latin órai szerelem.
Jó iskolakezdést!

A pottyantós dicsérete

enter image description here

A pottyantós WC szemérmes. Elbújik a csalitosba, megkímélve a háziakat a hangoktól, szagoktól, a kosztól.
A pottyantós WC őszinte. Az ami, se több, se kevesebb.
A pottyantós WC bio, öko, tudatos és ezért menő. Nincs víz, nincs villany, nincs környezetszennyezés, csak a porból leszünk, porrá leszünk alaptétel.
A pottyantós WC közösségi élmény. Nincs finnyásság, hogy ki használhatja, ki nem.
A pottyantós WC kaland. Ritkán vezet hozzá kikövezett út. Azt először meg kell találni (este különösen nehéz), csalánon, dzsumbujon, árkon-bokron kell átvágni. Az ember sohasem tudhatja, odaér-e, mire kell. Kerítés nélküli falvakban, sűrűn épült telkeknél nem tisztázott az sem, ez nem a szomszédé-e.
A pottyantós WC egészséges. Már csak azért is, mert a friss levegőn kell elsétálni/futni hozzá.

enter image description here

A pottyantós WC a hely, ahol egyedül vagy, távol mindenkitől, mégsem vagy sosem egyedül (pókok, legyek). Itt fedezheted fel igazán a természet hangjait. :-)
A pottyantós WC megtanít az időt használni. Be kell tudni tervezni, mikor kell oda elindulni, hogy oda is érjünk és akkor érjünk oda, amikor kell. Se előbb, sem később.
A pottyantós WC jellemfejlesztő. Fiúknak főleg. Hogy ne csábuljunk el az útközben bokrok, fák szirénhangjaira.
A pottyantós WC előtt nem kell sorban állni. Végső esetben a természetben mégis minden megoldható.
A pottyantós WC megtanít tisztelni a másikat. Nincs takarítónő. Amit otthagysz más megtalálja.
A pottyantós WC kialakítása a népművészet egzakt megnyilvánulása. Lehet fából, lehet ötvözete fakalibának és fajansznak, lehet tégla és fa ülőke, és minden csupa tégla. Lehet ülőkével, ülőke nélkül. Lehet csak kapaszkodós. Lehet fedéllel és fedél nélkül. Ablakkal és ablak nélkül. Poszterrel és poszter nélkül. Törülközővel, WC papírral, újsággal, kukoricával, vagy anélkül. Lehet ajtóval, lepellel, pokróccal, lehet gyékénnyel. Lehet árnyékban és lehet napon. Lehet sötét, lehet világos. A kreativitás végtelen, az igényesség mérhető.
A pottyantós WC kikapcsolódás nálam. Ennek legfőbb oka, hogy nem használom a mindennapi életben. Nem csatlakozik a rohanás, kapkodás, munka és időbeosztás fogalmaihoz. Nálam inkább a nyaralás, kert, telki buli kategória része, így csakis kellemes élmények jutnak róla eszembe.
Szeretem...

Mindenhol jó, de legjobb... az iskolában

Fogadok, hogy ezt a címet a magyar népesség aránylag kis hányada érezné magáénak, pláne augusztus második felében, ettől függetlenül határozottan tetszik nekem. A héten ugyanis megkezdődött a következő tanév előkészítése a mi sulinkban és pontosan ugyanaz az érzés fogott el, mint akár 32 évvel ezelőtt, amikor 6 évesen iskolába mentem (ne tessék azért nagyon kalkulálni, az káros az egészségre ;-), mégpedig az otthonosság érzése, azaz nemcsak annyi, hogy én itt jó helyen járok, hanem egyenesen az, hogy itt vagyok a helyemen, pontosan itt kell lennem és nem másutt. (Mindez annak ellenére így van, hogy bizton állíthatom, hogy ez nem az az iskola, ahova elsősként mentem.)
Dolgozhatnék egy cégnél is, Kecskeméten mostanság gombamódra szaporodnak a multik, bizonyára egy ilyen cégnél is el tudnék helyezkedni, ha nagyon akarnék. De nem akarok, megyek vissza (majdnem) minden szeptemberben a magyar közoktatás valóságába és mindennel együtt, valamint mindennek ellenére jól érzem magam (nyilván nem olyankor, amikor hirtelen kiadásokat kell valahonnan előteremteni, hanem például amikor a diákjaim lobogtatják a nyelvvizsgájukat). Valahogy úgy van ez, mint amikor összehasonlítottam magamban az élményt, hogy milyen érzés volt Amszterdamba és ehhez képest Krakkóba megérkezni: Amszterdamban megtudtam, mi az, hogy kultúrsokk (pedig aztán nem Afrika, még csak nem is Ázsia, hanem bőven Európa), Krakkóban meg úgy éreztem magam, mint egy kicsit másféle Magyarországon.
Amszterdam ugyanis már az egyetem alatt is a Nyugat volt számomra mint csóró Erasmusos diák számára és elég sok hétköznapi dolgon ledöbbentem, mennyivel másképp (és többnyire jobban) lehet csinálni, mint ahonnan én jövök, Krakkóban ezzel szemben megnyugtatott a hétköznapok kopott és csontjaimból ismert kelet--közép-európaisága, csak éppen sokkal kedvesebbek voltak az emberek.
Az iskola, ahol dolgozom, nem állami ugyan, hanem alapítványi, mégis éppen olyan dekoratívan le van pusztulva és a nyitó értekezleten hasonlóan az az egyik kérdés, mikor lesz végre keret a mosdók teljes felújítására, pedig tudjuk, normális esetben egy szülő mit néz meg először, amikor nyílt napra jön... (Nem, nem a géptermet, vagy ha igen, akkor rossz helyen tetszett eddig informálódni, kérem szépen. Az infóterem ugyanis mindenhol csillog-villog, egy átlagsuliban évente ötször talán be is kapcsolják a gépeket órán a kollégáikhoz képest túlképzett vagy éppen túlbuzgó tanárok, a mosdó állapota és tisztasági foka azonban arról árulkodik, mennyire nézi az intézmény embernek a diákjait. Hát, nem viszik túlzásba, annyit átlagban el lehet mondani és ha valami, akkor ez bizony igencsak szomorú.) Mióta eszemet tudom, a magyar iskola nehézségei pontosan ugyanazok voltak, mint ma, pedig aztán sok víz lefolyt már a Dunán, mióta én ezekkel először szembesültem. Ennek ellenére nekem a szeptember 1. mindig felszabadító dátum volt, nagyon szerettem menni, a suliban lenni és általában véve is élvezni az adott iskolák szellemiségét, noha elég különfélék voltak. Szeretem az "iskolaszagot", mondhatnánk és ez nemcsak diákként volt így, hanem tanárként is megmaradt. Jó nekem. :-)
A másik ok, ami miatt vártam már az iskolakezdést, jóval prózaibb és ezen szerintem viszonylag sokakkal osztozom: azt a két és fél hónapot, amíg szünet van, az ember gyerekeinek értelmesen, pihentetően, (jó értelemben véve) lehetőleg minél szabadabban érdemes eltöltenie. A felnőttek nagy részének azonban nem adatik meg a hasonlóan két és fél hónapos nyári szünet, manapság meg sokszor már a nagyszülők nyári menedéke sem, így viszonylag nehéz megoldani, hogy érezze jól magát a gyerek, hogy közben a táborokra elköltött pénz mégse döntse romba a családi költségvetést. Nekem mint tanárnak persze ott van a nyári szünet, nem kell extrán szervezni az életet, amúgy is otthon van az ember. Jó nekem. :-)
Eme mély igazságtartalommal rendelkező mondat mögött azonban ott van a valóság azon oldala is, amikor a pihenés és feltöltődés mellett (sokszor helyett) minden nap főzni kell, lehetőleg sütni is, fagyizni menni, strandolni vinni a csemetéket, különböző színes programokban részt venni, ahol megadom a gyerekeknek a számukra fontos feltöltődési lehetőséget, de közben vinni a kertet, lekvárt befőzni, rendben tartani a lakást úgy, hogy mindenki itthon van és mindenki nagyon kreatív, magam pedig továbbra is igyekszem kiszorítani mindebből a saját kis (ráadásul női) szabadidőmet, amikor nekem is csurran-cseppen valami, amire tényleg én vágyom és amitől aztán tényleg érzem, hogy jó nekem. Nyár végére bizony én is kellően megtépázottnak érzem magam és nemcsak a saját szakmai örömeimre gondolok, amikor azt állítom, hogy nagyon jó lesz már a gyerekeknek végre az iskolában. ;-)