Dézsa-vu

Judit tisztálkodással kapcsolatos írásából a fürdőház szó megütötte a fülemet (szememet) és egyből a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén a Sörgyár fürdőházában egy dézsában fürdik illetve mossa a híresen hosszú haját (melyet aztán mindenki, de főleg férje nagy bánatára "megrövidíttet", ahogy jön a modern kor). Erről a filmről az embernek rengeteg minden jut eszébe ("Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!", Pepin bácsi és Maryska a kémény tetején, Maryska, amint a doktornak bespriccel az orrába némi ideglazító gyógycseppeket, persze hígítás nélkül, stb.), most azonban maradjunk a fürdődézsánál.
Magam is nagyon élvezném, ha lenne egy külön fürdőházunk, mert itt az embernek lenne tere, ahol szépen lepakolhatja a holmiját, ott lenne a keze ügyében minden szükséges tisztálkodószer (elsősorban persze a szappan!) és ahol kényelmesen el lehetne nyúlni és a forró vízben háborítatlanul... olvasni. Nekem ugyanis a fürdés nem egyszerű tisztálkodás a mostani apró fürdőszobánkban sem, hanem inkább egy rítus: az ellazulás, a feltöltődés, a pihenés egyik formája. A kád is lehet nagyon szép (bár a miénk sajnos semmi különlegességgel nem rendelkezik, hacsak az nem különös benne, hogy kisebb, mint egy átlagos kád, mert csak így fért be) és lehet nagyon érdekes, inspiráló helyeken (egyik ismerősünk esetében például a nappaliban), de egy fürdőház igazi dézsával maga a luxus számomra - annak hangulata van, szellemi teremtő ereje, ahol a testiség egyrészt a maga pőreségében, esetlenségében mutatkozhat meg, nem kell takargatni, hiszen éppen hogy foglalkozni kell vele (felesleges például a panelekből jól ismert és általam nagyon utált műanyag zuhanyfüggöny, bár kétségtelenül kreatív bújócska helyet teremt), másrészt azonban a tér, a víz csobogása, a dézsa megtöltése, esetenként felfűtése időt igényel, ezért kénytelen az ember lelassulni, ellazulni, hagyni, hogy a meleg párába burkolózva kimosódjon a feszültség és bekússzon a jó.
Néha megveszem a Veranda címzetű ál-népi stílusú lakberendezési magazint (a címlapot többnyire nagyon jó fotóval díszítik, ezzel húzzák el előttem a mézesmadzagot a gaz szerkesztők), ahol mindenféle szép képeket (cserébe pedig átlagon aluli minőségű szövegeket) lát az ember arról, milyen az, amikor az embereknek jó sok pénzük van megvalósítani azt, amiről azt hiszik, hogy ez egy amolyan "magyar country" stílus. Jó, igaz, van olyan, hogy eklektika, legtöbbünk otthona természetesen többféle stíluselem keveredéséből áll össze egyéni hangulatúvá, ez a magazin mégis sokszor bosszant engem és elsősorban nem azért, mert drága, hanem mert következetesen véghezvitt, a tényleges hagyományokhoz valóban ragaszkodó belső illetve külső terek helyett trendek termékeit mutatja be, márpedig ízlést véleményem szerint nem ilyen felületes módon kell formálni (így csak deformálni lehet). A múltkor azonban találkoztam benne egy kis hirdetéssel, amelyben mindenféle kádáripari termékeket reklámoztak, de ne hordókra tessék ám itt gondolni, hanem különböző fürdődézsákra, úgy mint: beltéri fürdődézsa, kültéri merülődézsa, wellness dézsa, fűthető dézsa és mindenféle egyéb dézsák, amelyekről azonnal a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén...
Tudják már, mi az, hogy dézsa-vu? :-)

enter image description here
jelenet a filmből

Tisztálkodási kultúra

Fürdőház vagy fürdőszoba - ki melyiket választaná?
Gyerekkoromban Atádon a konyhában volt egy hideg vizes csap. Semmi több, és mégis micsoda kényelemnek számított! Fürdőszoba nem volt - nyáron kint, télen a jó meleg sparhelt előtt a fürdővájlingban (a legnagyobb kerek fehér kék csíkkal a peremén) lehetett mosakodni. Fadeszkás budin lehetett a szükségest elintézni - a szagok és hangok senkit sem zavartak, nem kellett álintimitással hitegetnie magát az embernek. Természeti népeknél és ortodox vallásúaknál (muszlim, zsidó kultúra szakrális és higiénés fürdési szokásai) az önuralom és tisztaság egyik fokmérője, hogy a lakóhelyemtől minél messzebbre viszem el testem váladékait - csak a beteg ember csinál maga alá, őt pedig el kell különíteni a többiektől, mert nem higiénikus (mint ahogyan a törlés sem az, mosakodni illik).
Én fürdőház párti vagyok. A lakótér nem ürítésre való. Kényelmes, meleg, gyors - és cikisen büdös. Nemszeretem mesterséges illatosítás. Ezen már a szappan sem segít!
Bár.... Egy kis csalás van ebben a történetben, hiszen ugye emlékszünk még az éjjeli edényre!? Szintén zománcos, fehér, kék csíkkal a peremén, helyes kis füllel, hogy reggel, mikor kiviszi az ember a kertbe, nehogy kilötyögjön. Ez a kis 'teásbili' csak a női szakasznak járt, férfi ember kérem, fáradjon ki, azok úgyis csak fröcsögetnek. Az éjjeli edény helye az ágy alatt volt - tedd beljebb, nehogy felrúgd, mikor kiszállsz az ágyból!

enter image description here

Hálóing éjjel, szoknya-kötény nappal - térdig érő alsónemű hideg ősztől tavaszig. Két sor között diszkrét leguggolás és senki észre sem vesz semmit. Azért a huncutság is benne van szerintem a dologban.
Ruhásszekrény soha nem használt darabokkal: betegségre, ünnepre, halálra. Betegség esetére nevezetű polcon hálóingek, törülközők, lepedők, ágyhuzatok - a legszebbek, a legdrágábbak, de szigorúan hófehér mintásak. Ünneplősen színesek a vendégeknek jártak. Nem öblítővel, hanem szappannal voltak illatosítva. Dunyhanehéz álmodozó álom....
Anival egyszer elsírtuk magunkat a telefonban, mikor azt találtam mondani, hogy szerintem mi vagyunk az utolsó generáció, aki még élő, tevékenyen működő, öneláttó falusi portákon tölthette a gyerekkorát. Ma a népesség kb. 65%-a városokban él. Magyaroszágon e szám fölötti a mutató.

enter image description here

Csaptelep-keresés közben bukkantunk ebbe a remekbe: Sapho Crystal arany csaptelep, három részes, automata lefolyóval, 603.241 huf

Takarék

Szeretem a takarék lángot: szépen lassan elkészülnek rajta a levesek, főzelékek és persze a lekvárok (és akkor sem történik semmi katasztrófa, ha közben háromszor is elfelejtettem, hogy a mit tettem a tűzre, vagy hogy egyáltalán tettem rá valamit).

enter image description here

Takarékoskodni: lassan, beosztva, hosszú távon gondolkodni - a takarékoskodás nem zsugoriság, mint sokan vélik. A takarékoskodás életszemlélet, viszonyulás az élet anyagiságához, a mindennapi életünk anyagi oldalához. A lelkizéssel nem szoktunk takarékoskodni. A csevegéssel sem szoktunk takarékon élni. Az energiánk, ami hajt minket a dolgok elvégzése felé, no az már néha takarék lángon van: lassan, komótosan tol előre minket az elvégzendő feladatok listáján - de ez szintén a materiális minőségek terepe.
Falun kevesebb pénzre van szükségünk, arra is inkább készpénz formájában: szippancsot fizetni (úgydeúgy vágyom már arra, hogy a falu végre hozzálásson a szennyvízprobléma megoldásához!), tojást, pékautót finanszírozni. Most, hogy végiggondolom, a városban nem is használok készpénzt.
Igaz a mondás: ki mire költi.... Életvitel. Mérlegelés. Fontossági sorrend. Fegyelmezettség - amit főleg akkor szeret az ember, ha néha viszont ki lehet rúgni a hámból.
Márta írása számomra is jól összeszedte a szülő-gyerek kapcsolatban lévő pénzáramlást:
1. zsebpénz, amiből szép lassan összegyűlik valamilyen áhított dolog, általában lego, nagyobbaknál inkább már könyv.
2. fizetés, amit konkrétan elvégzett munkáért kapnak a kölykök (autótakarítás, bozótirtás, stb.).
3. költőpénz, amiből egyéni kirándulás, táborozás alkalmával élhetnek - Mártáékkal ellentétben a maradékot vissza kell szolgáltatni (ajjaj, ez a szigorú maradiság!).
4. ajándékozás névnapra, szülinapra - a mindenkinek egyértelmű és nyíltan kezelt keretösszegen belül.
5. Fogtündér, aki a szuvas fogért feleannyi pénzt hoz a párna alá.
6. Az Angyal, akitől a legáhítottabb és a szülőktől amúgy sohasem megkapható dolgokat lehet kérni. Varázslat.
Jó jegyért mi sem fizetünk, viszont be kell vallani, volt idő, mikor káromkodásért zsebpénzlevonás járt - viszonylag hamar ki is koptak az intézményesült gyerekkor eme sallangjai. Meg élelmesebbek is már, főleg a fiúk, megpróbálják a verbális dühöt nem a jelenlétemben kiengedni. Önfegyelem.
A látszólagos szigorúság mellett viszont szeretem a gyerekeket spontán meglepni: vásárfiák, csakúgymegláttamésrádgondoltam meglepetések, apró figyelmességek. És igen, ami kell az kell: cipő, táska, nagykabát.
A vizet, áramot nem lehet pazarolni. Használjuk a szükségeset, de nem pazarolunk. Pancsolás a slaggal vagy a hordóban, kiáztatás a Balatonban vagy a strandon. Ledes izzók, napelemes töltők a telefonoknak. Tudatosság. Beosztás.
Nemcsak a pénztárcánk felé, hanem a Föld felé is el kell számolnunk. A gyerekek ezt megértik - úgy látom, falun, kertes házban ez lényegesen könnyebb, hiszen a szemük előtt van az élet körforgása. Környezeti, természeti nevelés.
Még bőven van mit tenni e téren! Az egyik legnépesebb család vagyunk a környéken, a mi kukánkból mégsem folyik ki a szemét.... Körülöttünk alig akad, aki komposztál - megtömik a kukát rohadt krumplival, lombbal. A kert végében tűzgyújtási napon (szabálykövetés!) elégetik a műanyag szemetet (a faluban is van szelektív konténer - igaz itt is olyan kicsi a bedobó, hogy elmegy tőle az ember kedve).... Az építési törmelék kistrakin megy a kiserdőbe, miközben ingyen leadható a város határában lévő szeméttelepen. Lehet, hogy a városiak tényleg tudatosabbak már ezen a téren? (Paradox módon mi is a városból hoztuk a környezettudatosság gyakorlati szabályait: inkább kevés, de minőségi dolgok beszerzése, szelektív szemétgyűjtés, autó helyett biciklizés, textiltáska bevásárláshoz.....)

enter image description here

Vendégvárás

Ha vendégség, akkor takarítás, sütés-főzés és főleg: öröm!

Takarítás? Hát, nem tartozik a hobbijaim közé, képtelen mennyiségű dolgot szeretek sokkal jobban csinálni és mégis - rendszeresen van bennem hajtóerő, hogy nekilássak és felmossak, lemossak, elmossak, kimossak, átmossak dolgokat (összemosni nem szokásom). Többnyire van ennek egy heti rendje, nálam a szerda és a péntek a kritikus napok: szerdán hét közepe van, tehát kicsit rendet kell tenni, kicsit fel kell porszívózni, kicsit össze kell kapni a lakást, hogy élvezhető maradjon a hangulat hétvégéig. Pénteken aztán vége a hétnek, vége a melónak, jó alkalom a házzal szöszmötölni egyrészt, hogy hétvégén, amikor mind itthon vagyunk, élvezhessük a tisztaságot és ne azon kelljen görcsölni, hogy a szombat fele súrolással telik, másrészt valamiféle lelki feltöltődés, ahogy az ember ugyanazt a munkát ezredszerre is megcsinálja és közben befelé figyel, emészti a hetet, gondolkodik az új terveken (bennem ilyenkor születnek a kreatív óravázlatok) és egyszer csak rend lesz - kint is, bent is. Ettől függetlenül nem vagyok a házimunka bajnoka, nagytakarítást csak karácsony előtt és tavasszal/nyár elején végzek, azoknak is inkább lelki töltetük van, noha persze fontos a külső tisztaság, rend is, de főleg ezek összhangja a belsővel.

Most vendégek jönnek hétvégére: legkedvesebb (és egyetlen) húgom, új barátja és anyám is. Na már most Hugi tudja, mi itt a helyzet, anyám is, nagyjából értik, mit jelent, hogy három kreatív gyerek él a lakásban, ami, ugyebár nem múzeum, de többnyire szerencséjük van, mert hétvégi látogatásaikat megelőzi a pénteki tisztaság-nap. Na de hát az új barát! Először is életében először hozza haza a Hugi (korábban nehéz lett volna, mert nem ismerték egymást, még csak három hónapja tart a l'amour), másodszor egy nagyon szexi fekete fickóról van szó (márpedig itt akkor szexi rendnek kell lenni, nincs mese), harmadszor még párizsi is, azaz francia, tehát fel kell kötni az alsószoknyát, hogy villantani tudjunk egyet híres magyar vendégszeretetünkből, kulináris magasságainkból, de nekem ez csak akkor megy, ha tényleg rend van körülöttem - kupi- és mulató-hangulatban nincs ihletem (nem vagyok egy Toulouse-Lautrec, még a konyhában sem). Ráadásul első telefonos csevegésünk máris az étkezés körül zajlott és azonnal beígérte Bruno (mert így hívják a jóembert), hogy majd elmeséli nekem, milyen az igazi pezsgő. Tehát: start! (Már szerdán!)

A menüt röpke három óra alatt összeraktuk telefonon mi, lányok: Hugi, anyám és én, néha Bruno véleményét is kikérve: legyen lángos, á, dehogy, azt nem tudok olyan jót sütni, akkor inkább gulyás, á, az nem jó, holnap én pont azt főzök neki, de ugye nem vegetáriánus, hát szerintem nem, most evett meg öt rántott húst, de mit tudsz igazán jól készíteni, enchiladas-t, az meg mi, ja, hasonlít a hortobágyi rakott palacsintához, az jó lesz, de ne már, szegény megsül a konyhában ebben a kánikulában, inkább valami gyorsat, de hát ha egyszer itt lesz és francia, mégiscsak legyen valami különleges, na jó, enchiladas-t csinálhatsz, azt én is szeretem, Bruno, do you like enchiladas, yes, that's perfect, de mi legyen másnap, hát krumplis tészta, ugyan már, az tök egyszerű, olyat majd csinál neki a Hugi, akkor paprikás krumpli, ja, de nem szereti a virslit meg különben is, milyen kaja már az, nálunk nem kaja van, Hugi, hanem étel, kaját a macskák kapnak, mindegy az most, ne legyél sznob, csinálj neki inkább paprikás csirkét nokedlivel, jó, az lehet, de nem baj, ha készen veszem a nokedlit, az enyém nem mindig sikerül, nem baj, a múltkor is jó volt, amit a boltban vettél, de nem is ott vettem, azt én csináltam, ja bocs, szóval ahogy akarod, na és Anya, csináljak megint olyan oroszkrém tortát, mint múltkor, naná, persze, tudod mit, szerintem ha oroszkrém torta lesz, azzal én elvagyok, ne is készíts mást, de Anya, hát a Bruno is itt lesz, ja tényleg, igaz is, de azért tortát mindenképp csinálj...

Az ihlet megalapozásához elindult a takarítás is. (Már csütörtökön!) Őszintén szólva engem mindig meglep, hogy akárhányszor rászánom magam az alaposabb takarításra, egyből szembesülnöm kell vele, hogy csipkerózsika-álomban élünk és nem annyira azért, mert ez itt egy palota, hanem mert mindig újabb pókhálókat fedezek fel, amelyek (esküszöm) tegnap még nem voltak ott. Az ember felszerelkezik egy porszívóval (úgy hívjuk, hogy Aranyoska, ő az egyik legjobb barátunk, miután a Nyugdíjas helyett megvettük) és úgy érzi magát, mint Szent György, akinek a sárkánnyal kellett megküzdeni, vagy éppen mint a Herceg, akinek meg a csipkerózsán kellett átvágnia magát, de végül alakul a helyzet, noha váratlan pókok kerülnek elő, akiket ki kell toloncolni, hogy újból lakhatóvá váljék otthonunk. Kánikulában ez külön jó szórakozás, de hát jön hozzánk egy igazi francia, mit nekünk pókok meg hálók! Viszonylag hamar megküzdöttünk egyébként a helyzettel (ami, tekintve hogy egyébként heti kétszer takarítok, nem olyan szörnyű), a gyerekekre is átragadt a láz, mert olyan rendet raktak a szobáikban, hogy még én is elcsodálkoztam (merci, Bruno) és megteremtettük az ihletett állapotokat a további sütés-főzéshez. (Sőt, annyira belelendültünk, hogy a szomszéd barátoknál, akik elutaztak és ránk hagyták a macskát meg a locsolást, szintén felsöpörtünk és felmostunk. Ez azért már kóros, gyorsan haza is jöttünk.)

Úgyhogy most ott tartunk, hogy jöhet a lista alapján a bevásárlás (a Férj imádja a listákat, a vásárlást meg főleg), utána pedig a lényeg: az alkotás, amibe mindenki beleszól vagy beletorkoskodik kicsit. Ahogy korábban Judit is írta, vége már a feszült, mindenmásodpercbenodakellkoncentrálnom típusú főzésnek, sütésnek - a gázról vagy a sütőből a maguk szintjén remekművek kerülnek elő, ha meg nem, akkor megvannak a módszerek, amelyekkel azzá válnak, ha tetszik, ha nem, így ebben a témakörben nagy izgulni való nincs, de az öröm abszolút ott van (nem csoda, ha ezt a részét élvezem legjobban a vendégvárásnak, még jobban, mint magukat a vendégeket - na jó, csak vicc volt). Vendéget várni pedig véleményem szerint a szintén francia gasztronómus Brillat-Savarin mondata alapján kell: "To invite a person into your house is to take charge of their happiness for as long as they are under your roof" és ezt a zseniális mondatot nem véletlenül egy szakácskönyvben találtam, majd felírtam itthon a nagytükörre. Ez a szakácskönyv messze nem hagyományos és nem is csak úgy megvettem a boltban, hanem az én legkedvesebb barátném küldte nekem egyszer Ámerikából és teljesen elámulok rajta minden alkalommal, amikor kinyitom, tudniillik az egész (!) kézzel (!) van leírva és megrajzolva (!) - olyan, mint egy álom, gyönyörű, néha elalvás előtt csak a szépsége miatt nézegetem, olvasgatom kicsit, mint egy verset és tényleg: költészet, ami benne van. Most pedig nincs már más hátra, mint hogy a kedves Olvasó kívánjon sok szerencsét a holnapi sütés-főzéshez, aztán pedig megjönnek, akiket szeretünk és pár óra ölelgetés, puszilózás, pálinkázás/whiskyzés/pezsgőzés meg magyar-angol-francia cseverészés után bon appetit!

Zsebpénz

Minap felmerült egy közösségi portálon, mikortól és mennyi zsebpénzt adjunk a gyerekeknek. A hozzászólásokból elsőre az tűnt ki, hogy sajnos mi felnőttek sem vagyunk tisztában azzal, mi a zsebpénz, mi az ajándék, és mi a költőpénz. Ti meg tudjátok ezeket a fogalmakat határozni?

Barátom volt gugli, és a következőket találtam:
Az értelmező kéziszótár szerint a zsebpénz olyan, egy eltartott személynek rendszeresen adott kisebb pénzösszeg, amelyet az eltartott alkalmi személyi kiadásai fedezetére fordíthat. - Hú de szépen megfogalmazták!
Egy, a pénzügyi kultúra elterjedését célzó internetes portál szerint a zsebpénz arra való, hogy gyermekünk megtanulja a pénzt beosztani, megtanulja céljait elérni vele (tanuljon meg takarékoskodni, gyűjteni!). Ugyanezen portál szerint az a pénz, amit gyermekünknek a buszjegyre, kirándulásra, vagy az iskolai büféhez azért adunk, hogy abból reggelit vagy uzsonnát vegyen, az a költőpénz.

Nem fényezve magamat, én is így határolnám el a dolgokat. Nézve az említett bejegyzéshez a hozzászólásokat eléggé elszörnyedtem.
Néhány helyen még a bölcsis 2 éves is kap egy-két naponta a kis perselyébe 100-200 Ft-ot. (?) A jó jegyekért adott 500-1000 Ft-ok szintén kiverték nálam a biztosítékot, mivel ezek biztosan nem a zsebpénz kategóriába tartoznak, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy ennek kell lennie a motivációs eszköznek.

Azt gondolom, elég maradi vagyok és annak sem vagyok híve, hogy születésnapra, névnapra, karácsonyra a gyerekek (0-14) pénzt kapjanak a rokonságtól. Számomra ez személytelen, még akkor is, ha úgy kapják, hogy a szülők majd megveszik nekik belőle amit gondolnak.

Gyerekkoromban én nem kaptam zsebpénzt. Viszont kaptam költőpénzt, ha kellett. Ami abból megmaradt, az az enyém volt, azt lehetett félre tenni. Emlékeztek még a takarékbélyegre? Na, hát abba ragasztgattam szorgalmasan az 1-2 Ft-os bélyegeket, hogy aztán a nyári szünet első hetében elmehessek a legközelebbi OTP-be beváltani. Nagy kincs volt. Abból volt nyáron az extra fagyi, de szigorúan egyszerre csak két gombóc.

enter image description here

Ma már nincs ilyen takarék, de jó lenne a könnyen törhető perselyen kívül valami költségmentes gyűjtési lehetőség.

Ti hogyan tanítjátok takarékoskodásra a gyerekeket?

Női piperék - a szappan

Mielőtt bármiben elmélyedünk, azt írja a Czuczor-féle A magyar nyelv szótára, hogy a pipere nem más, mint "mindenféle czifraság, mely az öltözéket, kivált női viseletet himessé, ékessé, tarkává, bodros-fodrossá alakítja, cziczoma, csicsoma, ficsere", a Magyar etimológiai szótár szerint pedig a latin piper, azaz bors szóból ered, így eredeti jelentése: fűszer.

Jómagam nő létemre nem vagyok a piperék "fűszer-változataiban" különösebben járatos: nincs a fürdőszobánkban ezerféle testápoló, nyolcvanféle tusfürdő, hatvanféle hajszesz és miegymás, sőt, noha ez kicsit szomorú, még egyetlen parfüm sem árválkodik sehol a lakásban (hm, hm, majd megint a Férj elé teszem a gépet a Faluság bejegyzéseivel, hamarosan és egész véletlenül). Nem "fűszerezem" magam különösebben, hiszek a természetes belső kisugárzásban, mint legrafináltabb és utánozhatatlan női csáberőben - legalábbis optimista napjaimon. Régebben meg egyenesen le is néztem a mindenféle piperéket, mert (mint filozófia szakra készülő elmélyedt és a hétköznapokon felülemelkedő tinédzser úgy gondoltam, hogy) egy nő elsősorban okos legyen, ugyebár, "a szépség kötelez", mondta Heller Ágnes, akivel én - különösebb szépség híján - természetesen egyetértettem. Mit nekem pipere, ugyan!

"Czifraság" ezzel szemben annál több akad: millióféle fülbevaló (főleg bizsu, bár Chanel óta már ez sem szégyen, szerencsére), ezerféle nyaklánc, kendők tömkelege és táska minden változatban (nekem ez is az ékszer, a "cziczoma" kategóriába esik), van még némi körömlakk meg szemceruza, de aztán itt kifújt a dolog. Természetesen ha megnézünk egy XIX. századi utazóládát vagy ékszeres ládikát, egyből látszik, mennyire le vagyok maradva az akkori úri hölgyektől (utazni is kevesebbet szoktam, sajnos, hát még bálozni - és ez akkor most egyenesen a Férjnek szól!), ellenben ha egy tulipános ládát veszek szemügyre (egyszer Kalotaszegen jó alaposan sikerült egy ilyen láda tartalmán elcsodálkozni), még akkor is rendesen szégyenben maradok (mondom én, hogy ez a bejegyzés elsősorban a Férj figyelmébe ajánlkozik). Harmadik összehasonlítási alapom is van, ami már sokkal jobb origó számomra a világban való eligazodást illetően: nagyanyám tizenkilenc évesen, tehát 1952-ben a következő női jellegű tulajdonokkal bírt: 2 db alj (szoknya), 2 db blúz, 2 db kombiné, 2 db alsónemű (bugyi), 2 pár harisnya, 1 db kardigán, 1 pár cipő, 1 pár szandál, 1 db télikabát, 1 db kendő - slussz. Pipere? Na jó, 1 db szappan (!).

Szóval a szappan vagyis inkább A Szappan. Ott kezdődött, hogy egyszer a legkedvesebb barátnémnál jártunk, aki a gyerekek komódjából mindenféle helyes kis cuccot varázsolt elő az én legkisebb lányomnak, és közben itt-ott potyogott ki egy-egy szappandarabka. Mondom, na ez mi, mit keres itt a szappan? Hát, jó az, mondja ő, magába szívja a felesleges nedvességet, nem penészednek be a ruhák és még finom illat is van. Nahát, tényleg, mondom én. Aztán egy időre el is felejtettem az egészet, egészen amíg két éve nyáron életünkben először a húgom, anyám és én, tehát a gyerekkori családom nyughatatlan, még kalandokra vágyó női szakasza elutazott pár napra Olaszországba. Ez már önmagában is nevezetes esemény volt, ki is élveztük rendesen, például azonnal elindultunk az éjszaka közepén, amikor is azonnal óriási vihar tört ki, így még az autóban is fuldoklásra késztető zuhogó esőben utaztunk és azonnal majdnem el is gázolt minket egy kamion és messze nem azonnal állt el az eső, csak amikor már az olasz határon túl voltunk, amitől szintén nem azonnal nyugodtunk meg - kicsit emészteni kellett a kalandokat. Ezt is megtettük a szállásunk kertjében lévő medence mellett, mert annyira korán érkeztünk, hogy még nem volt szobánk, így azonnal kizuhantunk a fűre és aludtunk egy sort. (Hogy miért is indultunk el korábban a tervezettnél ítéletidőben, arra nincs válasz, hacsak az nem, hogy szeretjük a jól végződő kalandokat.)
Amikor aztán másnap elérkezett a perc, hogy 20 év után újra ott álljak Velencében a Szent Márk téren (Piazza San Marco, úgy bizony), én úgy bőgtem, mint a záporeső és nemcsak azért, mert nem is gondoltam, hogy lesz ebben részem, hogy újra ott legyek, hanem mert anyámmal és a húgommal voltam ott, márpedig korábban nálunk nem volt szokásban amolyan "csajos" dolgokat csinálni. Ennél azonban sokkal prózaibb helyen találkoztam A Szappannal: egy külvárosi Tescoban. Bementünk némi vacsorára valóért, bolyongtunk a végtelen sorok között, amikor megcsapott egy illat, amitől azonnal elszédültem és elkezdtem szaglászni, mint a vadászkutya, majd rávetettem magam a zsákmányra. Ott helyben megvettem A Szappan mind az ötféle változatát, ami csak a polcon volt, szerintem még az árát sem néztem meg (és milyen jól tettem!). A Szappannak márkája is van, nem tudom, miféle szokások élnek itt falun, ahol ez a blog létezik, de legfeljebb majd kicenzúrázza a Főszerkesztő asszony, szóval úgy hívják, hogy Dante Nesti és ha valaki még keresi az igazit, hát bátran mondhatom, hogy nekem szerelem volt első szaglásra. Eszembe is jutott bölcs barátném szokása, így azóta ilyen szappanokkal van tele a szekrényem (több van belőlük, mint ruha), mert kiderült, hogy ilyen márkát az itthoni Tescoban is kapni (utálom a globalizáció ilyenféle tüneteit, de most enyhített a nosztalgiámon) - persze megvettem ott is jó párat. Utána meg hoztak a barátok, hozott a Férj és már alig férek tőlük, de sosem elég, mert minden reggel (vagy éppen este), amikor felveszek egy tiszta ruhadarabot, elkísér valami olyan illatfelhő, aminek a bűvkörében mindenki egyből kedvesebb velem és én is mindenkivel egyből kedvesebb vagyok. (Szerfelett romantikus és naiv hozzáállás, de hát ezt tette velem A Szappan: még azt is elhiszem, hogy az emberek jók és szeretnek engem.)
Szóval, kell az a pipere, kell bizony az ételhez, akarom mondani az élethez a "fűszer", ha csak egy csipet is, bár nagyanyámhoz képest én szappanmániában szenvedek, ezt elismerem, de ha egyszer annyira lehet élvezni a jót a világban (és azért ez még messze nem világjelenség, mint annak idején a tulipánmánia - én pl. még nem fizetek szappannal)! A többi "fűszer" még felfedezésre vár, mert valójában nagyon érdekel engem a parfümök világa is, de előbb még bővíthetem érzéki élményeimet, mert például a francia tanárnőm az idén Toszkánában nyaralt és állítólag hozott nekem onnan egy... szappant! Jövő héten rohanok órára!

Borz(alom)

Falusi horror.
Csillagfényes augusztus eleji nyár este. A gyerekek a házban alszanak, egy pohár bor mellett élvezzük a hosszú munkás nap után az esti, csendesen andalító hangzavart, amit a tücskök, békák és egyéb motoszkáló állatok biztosítanak.
Balról megjelenik egy borzocska, aztán még egy. Szaladgálás, viháncolás - játék.
Hirtelen kicsap valami szintén bal felől a fák közül. Iszonytatóan vérfagyasztó hang, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Lecsapás. Váratlanság. Döbbenet. A pillanat tört része alatt történik. És már nincs is meg az egyik borz. Csak valami hidegség és a vér szaga marad meg. Saját bohóságunk tudata.
Összenézés. Nevetéssel oldott feszültség: tényleg itt akarunk lakni?!
Szép lassan megszokja az ember, hogy a cicák mindig lehozzák a megfogott, még élő egeret és cirkuszi mutatványba illő játékba kezdenek velük. Hidegség. Határtologatás.
Szép lassan természetessé válik, hogy az elkapott és el nem fogyasztott patkány- és vakondtetemeket lapátra kell tenni és a háztól messzire el kell tüntetni. Ezen művelet közben mindig azzal vigasztalom magam, hogy legalább a kutyaszart nem kell szedni, mivel elég nagy a terület és feltűnés nélkül szeretik ebeink ezt elintézni.
A meztelen csigákat egyszer már megpróbáltam szétvágni metszőollóval, de annyira undorítónak találtam a kibuggyanó feketeséget, hogy inkább továbbra is marad a vödrös megoldás: összeszedem őket és elhurcolom a komposztra. Nem akarom összetrutyizni a szép kertet.
Ha egyszer lesznek tyúkjaim, valószínűleg több évig nem fogom tudni őket levágni. Tavaly nyáron már eljátszottam a gondolattal és előtanulmányokat folytattam. Elkezdtem kérdezősködni Rozi nénitől, Anditól, Katitól, hogyan is csinálják ezt? Mikor is csinálják? Mit éreznek? Milyen ez az egész? Egyikük szerint rutin és semmi gondolat. Másikuk szerint egy kis felgyülemlett harag nem árt. Harmadikuk szerint egyszerűen csak éhesnek kell lenni. Jaj, remélem Ulrike barátnőm nem hagy cserben és tényleg eljön hozzánk Bochumból, hogy együtt megtanuljuk ezt az elemi aktust.
Mindenmindent szerettem dédanyámban, egyet nem: mikor reggel megkérdezte a tyúkudvart szemlélve, hogy na lyány, melyiket együk ebédre? Fehér zománcos kisvájling kék csíkkal a peremén, egy fekete nyelű, hosszú pengéjű kés - ez volt a fegyvertár. És egyszerűen körbesétált közöttük, kinyúlt és már hozta is a levesbe valót. Olyan hirtelen nyissz, hogy már csak azt látja az ember, hogy folyik a vér a tálba én meg siessek felverni a tojást, mert csak addig lesz finom a sültvéres tojásrántotta, amíg friss meleg a vér és nem kezd el megalvadni. Hagyma is dukál alá. Soha nem ettem belőle. Hatalmas piros vájlingban forró víz a kopasztáshoz. A vizet mindig kétfülű bádog? vagy alumínium? fazékban forralták. Folyamatos sziszegés és ccccicccegés, ahogyan a dédanyám keze a forró vízben kopaszt. Innentől rendszeres filmszakadás és játszás vagy olvasás a góréban, egészen ebédig. A tyúkfej és tyúktaréj elszopogatása hunyorgó élvezettel nem az én műfajom. A tyúklábak odaadó cuppogatása sem az enyém. Szerintem sohasem értettek meg engem. Egyszerűen csak elfogadtak. Én is őket.

enter image description here

A képen az látható, ahogy Jerry Saltz tyúkokkal rekonstruálta Robert Smithson Spiral Jetty c. land-art alkotását - nem használt ragasztót, egyszerűen csak magokat szórt ki spirál-alakban

Nemszeretem rovarok

A légyhez való viszonyunk Zita Légy kérdés írásában elmondatott.
A szúnyogokat mindenki mindenhol utálja.
A darazsakkal mindenki óvatos - mégis mindenkit minden nyáron legalább egyszer megcsípnek. Ecetes borogatás és sérelem nélkül lehet tovább menni.

enter image description here

A postaládából rendszeresen ki kell őket költöztetni. A padláson a tetőlécek közül rendszeresen el kell őket távolítani. Semmilyen kicsi lyukú edényt nem lehet kint hagyni, mert berepülnek és már építenek is. De ők csak akkor bántanak, ha megzavarja őket az ember.

A böglyöktől mindenki tart - legalábbis a nőstényektől. A déli órákban nemcsak azért nem lehet kint dolgozni a kertben, mert nem kap az ember levegőt a melegtől, hanem mert egyszerűen a böglyök nem hagyják. Engem szégyen szemre többször is a megkezdett munka feladására kényszerítettek. Ebéd utáni csend. Mindenki pihen, de te tetterőt érzel magadban, hogy végre egyedül, megszakítás nélkül, egy szuszra megcsinálhatsz valamit. Kihasználod a benti nihilt és rohansz a feladatod után, mindegy, hogy kaszálás, gazolás vagy egyéb, de egyszerűen meg akarod csinálni, mert nyugodtan akarod elvégezni és erre csak most, a legnagyobb melegben van esélyed. Nem parfümöztél. Nem krémeztél. Nincs semmilyen illatod, csak egyszerűen izzadsz. És akkor elkezdődik. Támad. Mindig csak egy. Legyezel. Hessegetsz. Megpróbálod lecsapni. Arrébb mész. Lemosod magad a hordóból. De zúg és jön és nem hagy békén. Összecsipked. Fáj, rettenetesen. Utálom. Abszolúte úgy érzi magát az ember, mint mikor kipécézik. Tehetetlen.

enter image description here

A kullancsok talán még rosszabbak: sunyik. Nincs nyílt konfliktus. Szépen megbújnak benned, néha csak másnapra fedezed fel, pedig eskü, hogy este rendesen mosdottál. Lappangás. Aggódó várakozás, betegít - nem betegít játszma.

enter image description here

Városból kirándulást tervezve a természetbe mindenki bevásárol: füstölő (citronella), szúnyogriasztó (citromolaj), kullancsriasztó (citromolaj), kálcium. Nálunk a házipatika alapfelszerelése.

enter image description here

enter image description here enter image description here

enter image description here enter image description here

Nyest kaland

Az egész úgy kezdődött, hogy az új kocsink (hahaha, 14 éves!) hibajelzést adott, a szerelő pedig alánézve elrágott drótokra lelt, továbbá magvakra, és állatszőrre.
Állat van a kertünkben!

enter image description here

Egy városit ez a dolog felzaklatja. Hiába költöztünk kertes házba, erdőszélre, hittel hittük, hogy a várostábla megelőzi a bajt, nevezetesen, hogy egy élőlény beköltözik majd a kertünkbe.
Na de most mit csináljunk?
A városi nem vadászik, nincs know-how a családban, marad a net. Kétségbeesve ment a kérdés: milehetaz?, mitcsinájunk?
A válasz hamarosan érkezett:
Nyest lehet az, nem nyest az, valami rágcsáló, nem rágcsáló, nyest az, de nem az, hanem borz, a borz nagyobb, akkor mégis nyest, szerintem patkány, a patkány nem rág drótot, nyest lesz az, kizárt, nyúl lehet, hülye vagy, nem nyúl az, akkor nyuszt, nyuszt nem él a városban, nyest lesz az.
Egyedül él, családban él, törzsben él, falkában él, szereti az embert, szelídíthető, rejtőzködik, fehér, barna, fekete, csíkos, nem is állat lesz az, de akkor mi, talán nyest lesz, az kizárt.
Nyestet nem lehet elkapni, kizárólag nutellával, csak tojást eszik, nem eszik semmit, fogj neki tücsköt, nyestet nem lehet elkapni, okos az, de nem igaz, hanem buta, nem buta, de finnyás, lekvárral kenj be szalonnát, azt eszi, nem eszik az, csak drótot, tegyél vizet, nem iszik az, de igen, a nyers tojást szereti, nem igaz, mert a főttet, húst eszik, édességgel lehet megfogni, nem lehet megfogni, nem nyest az, de igen. Tegyél olajos rongyot az autóba, tegyél kisrádiót az autóba, tegyél ásványvizes palackot az autóba, nem az autóba, csak elé, elé és hátulra, nem nyest az, de igen, csapda kell, abba nem megy bele, hagyd a gyújtást az autón, akkor nem megy bele, add el a kocsit, vegyél sok drótot, szórd be emberhajjal/Krasznaja Moszkvával az autót, ne az autót, csak a motort, ne a motort, hanem a parkolót.
Öld meg, ne öld meg, kapd el, ne kapd el, ejtsd csapdába, nem ejtsd csapdába, fogadd örökbe, állatkínzó vagy, mennie kell, miért ne maradhatna, vidd el és engedd szabadon 5 km-re, 10 km-re, 20km-re, 50km-re legalább, hiányozni fog neki a családja, állatkínzó vagy.
A városi mindezt végigolvasva az alábbi megoldást választotta: szereztünk egy nyestcsapdát (kösz Béla!), beletettünk egy nyers tojást, de bekentük nutellával, a motorra tettünk egy olajos kendőt, kiszórtam némi emberhajat a parkolóba és vártunk.
És az eredmény! (nyest)

P.S.: Jelentem a nyestet végül deportáltuk Villányba, és a nagy ijedtségre Peti vett is rögtön négy liter bort ott helyben.
Hasznos dolog a net. Mindenre van ott válasz.

Drága a net, de hasznos

Fanni 'futását' megfordítva tettem fel magamnak a kérdést, hogy értelmiségi családként vidéken (igaz izmosan, barnán, egészségesen, kiegyensúlyozottan - ehhem, behhem kecskécském....) mennyire is élünk mi intenzív szellemi és kulturális életet. Mi is az igazi terepe ezeknek a számunka hihetetlenül fontos minőségeknek? A kulturális, szellemi, művészeti vitalitás központja egyértelműen a város (ezért is alakultak ki). Vagy szerencsénkre csak volt? a város. Igen, a netre gondolok.
Ha őszinték vagyunk, mondjuk húsz évvel ezelőtt mi szó szerint megbolondultunk volna vidéken - nem azért mert nem tudtuk volna magunkat elfoglalni, vagy mert nem lett volna min gondolkodni, hanem mert kimaradtunk volna a naprakész (legyen az technikai, művészeti, stb.) tudás áramlásából. Újság. Események. Találkozások.

enter image description here

Drága a jó net, de még mindig olcsóbb, mint hatan elmenni színházba vagy koncertre. Gyerekekkel meg amúgy is kevés helyen lehet hosszasan időzve lenni - kivétel a fagyizó és a játszótér. Ha ketten mennénk, akkor meg gyerekvigyázóról kell gondoskodni. Szóval legtöbbször marad a házibuli! Azaz csinálunk magunknak mozit: a pajtában hófehér lepedőre projektorral lehet vetíteni. Ünneplős, mulatós estében színváltós ledes izzóval lehet partihangulatot varázsolni. A hangerőért meg senki sem szól, mert mindenki olyan messze lakik, hogy nem hallja - felemelő érzés a városi pszt, csssst-ek után. Igaz még csak rövid időkre, de már be tudunk kukkantani egy-két komolyzenei koncertre is - ráadásul igazán helyre narrátorunk van Balázs személyében. Leállítás, magyarázás - kérdezés bármikor. Tanulás.
Természetesen várjuk már az olyan kirándulásokat is, amikor ténylegesen el lehet menni megnézni egy kiállítást: nyugodtan, elmélyülve, csendben.... Szerintem nemsokára.
Társasági életet nem lehet személyes jelenlét nélkül élni, de ugye milyen jó az okostelefon! Valljuk be, van abban valami romantikusan felemelő, mikor az ember lánya a szántóföld közepén a külföldön élő nővérével, vagy valamelyik barátnőjével csacsog, halaszthatatlan üzenetet vált, gyorsan elolvas egy cikket, botanikai vagy gyomnövény határozót használ - net mindenhol van, térerő nálunk például alig, ühüm. Szabadság. Autonómia.
Érdekes megfigyelni, ahogyan az utóbbi években az építészet eljutott a passzívházaktól az aktívházakon át a ma kurrens autonóm ház fogalmáig. A jó öreg önellátás és persze a mindig visszatérő szelídség-elv. Hasonló irányvonalat vélek felfedezni a jelenlegi társadalmi mozgásainkban: egyre több területen önállóak akarunk lenni, legyen az egészségügy vagy oktatásügy és szerencsére igyekszünk ezt talán a lehető leghumánusabbn tenni. Szelíd pedagógiák. Szelíd gyógymódok. Jó. A mi generációnk szerintem ténylegesen és tettlegesen is igyekszik szakítani az otthonról és az intézményekből hozott rossz mintákkal. Egyre több anyukát látok türelmesen, szépen beszélve terelgetni a kölyköket. Egyre többen köszönik, nem kérnek az első tüsszentésre felírt antibiotikumból. És ez jó. Mert mi már máshogyan szeretnénk élni - nem véletlen, hogy többet beszélünk a nagyszüleinkről, mint a szüleinkről. Keressük a mostani életünk gyökereit - egy generációt átlépve kutatunk használható minták után. Néha alig várom, hogy nagymama lehessek....

enter image description here