Nagypapa kanapéja

Zita nagypapáját nem ismertük, viszont a bútorait annál inkább, tudniillik több darabját mi élvezhetjük.
Hamisítatlan fehér konyhai hokedlik, a négy darabból egy még felnyitható tetejű is: szerszámokat, kincseket lehet benne tárolni. Gyerekkorom kedvence a fiókos hoki volt, a fiók közepén helyre kis fogantyúval. Kiskalapács, kombinált fogó, egy-két szög, hogy bármikor bármit meg lehessen javítani. Kéznél levőség. Azonnaliság.
Érdekes pszichológiája van a reparálásnak: nyomban neki kell állni, mert különben már olyan mértékűvé válik a romlás, hogy nem lehet könnyen orvosolni. Azt hiszem, ez megint olyan tanulság, ami az élet minden területére érvényes....
A fehér konyhaasztalnak is van fiókja - az atádiban is csomagolópapírok, madzagok, cédulák, rejtvényújságok, és mindig csak egy ceruza volt.
Sötétkék kinyitható kanapé. Egyszer már feldobtam az alváskultúra témát, de persze senki sem mert nekifogni, hogy meg is írja. Nos, radikális leszek, elkezdem. Nem szeretem a hálószobákat. Feleslegesnek, életidegennek, hidegnek, mondjuk ki, halottnak tekintem őket: egy franciaágy számomra lelkileg és testileg is a ravatalt jelképezi. Direkt és túl egyszerű. Vagy ez, vagy az jut eszembe róla - a láthatatlan történések (a szemlélő számára, akinek nincsen helye abban az ágyban) színpadiasan látványosított dekorációja. Ágytakaró - mit is takarok le/el vele? Nappal használhatatlan objektum, ha mégis, akkor külön igazolás/alibi kell hozzá.
A franciaágynál még beszédesebb, mikor a duplaágy közé diszkréten egy vagy netalán két éjjeliszekrényke is bekéretőzik. Külön olvasólámpa. Külön szokásrendszer.
A régi paraszti lakberendezés - hely hiányában is - nem ismerte az összetolt ágy megoldást. Mikortól lép be a lakáskultúrába? A leírások szerint csak a huszadik században, de ennek még utána kell nézzek. A franciaágy (ami ugyebár két összetolt ágynál keskenyebb és egybefüggő sima felület) királyi találmány.
Zita nagypapájának sötétkék kinyitható kanapéja multifunkcionális (örökölhetőség, minőség, gazdaságosság, pazarlás nélküliség, sokszínűség, kreativitás és még sok egyéb). Mindent és bármit lehet rajta csinálni anélkül, hogy bárki erre vagy arra gondolna. Nem álszemérmes, nem takartatja le magát, hanem egy élettel teli tér. Játékosság.
Sőt, most már külön nimbusza is van, tudniillik bárki is jön hozzánk, a szobánkat (az utcafronti, eredendően tisztaszoba a felnőtt szoba, ami nappal tulajdonképpen családi szoba: mindenki itt zenél, olvas, tanul, vagy csak zsizseg és álmodozik) meglátva átlagosan (a bátortalanabbaknak) az az első kérdése, hogy ti melyik szobában alszotok, majd mikor kiderül, hogy igen, ebben a szobában, akkor jön a teljesen önkéntelenül megrökönyödött következő kérdés: ezen? Igen, ezen.
Én minden este átváltoztatom a szobát nappaliból éjszakaira - átöltöztetem, mint ahogyan a saját testünket is átlényegítjük nappaliból éjszakaira és fordítva. Felöltöztetés. Rituálé.
Mintha a régi paraszti tisztaszoba és az újabb kori hálószoba picit hajaznának egymásra abban a tekintetben, hogy a ház mindennapi apró-cseprő életében nem vesznek rész. Használaton kívüli terek. Elzárt és csak alkalmakra megnyitott ajtók. Hálószobatulajdonos ismerősöknél járva mindig érzékelem a feszengést, hogy mutassam, ne mutassam, becsukjam az ajtaját, vagy sem, hiszen nincs mit titkolni, de tulajdonképpen semmi közöd hozzá. Igen, semmi közöm hozzá. Nincs közöd hozzá, ezért nincs is ilyenem, mivel helyünk sohasem volt hozzá. Igazi életjáték.

Szokol

Javítás.

Már csak népmeséből ismerem a drótostót foglalkozását (cserépedények dróttal való javítása). Cipészt alig találok a városban, szemüvegjavítót csak egyet. A gyerekeim már nem fogják tudni mekkora úr volt egy TV szereplő régen.
A fényképezőgép-szerelő pasi száma kézről kézre jár, a hangtechnikai eszközök javítására Pécsett három céget ismerek, de utóbb kiderült, hogy igazából ebből a háromból kettő ugyanaz. Ruhát már nem javít a varrónő - steppelni, stoppolni sem steppel, stoppol senki. A szemfelszedői foglalkozás már nem létezik. Az autószerelő nem felfedezi a hibát és megjavítja, hanem kicseréli az alkatrészt egy újra.
A mosógépszereplő, kazános, víz- és villanyszerelő száma féltve őrzött, holott ők is csak cserélnek és nem szerelnek.

Észre se vettük és elfogytak a javítók. Értve ezalatt azokat a szakmákat, szakembereket, akik megjavították az elromlottakat. Akik addig kurkászták a meghibásodottat, amíg rá nem jöttek, hogy az hol romlott el, és akik újjávarázsolták a régit.

Pedig a javításhoz kellett szakértelem. Kellett a szakma szeretete, a kihívások kedvelése, a dolgok helyrehozatalának igénye. A szerelőket meg is becsülték régen.

Hazudnánk, ha letagadnánk, hogy kellett a dolgok véges volta is, azaz hogy régen egy TV megvétele a jövedelemhez viszonyítva nagyon nagy kiadás volt.

De kellett az a szemlélet is, hogy az ember az elromlottat is értéknek tekintette, amit meg kellett menteni az enyészettől. Amíg valami működött, ha nem is tökéletesen, megtartották. Most nagy a kísértés, hogy ami nem működik, ami tökéletlen, ami döcögve működik, az mehet a kukába és cseréljük le egy újra.

Beszivárog mindez a kapcsolatokba is. Ma könnyebb újra váltani azt is, mint megjavítani a régit. Tűrhetetlen, ha valami nem álomszerű, könnyed, és olajozottan működő. Ebben is kevés a javító, és alig látni javítottat.

Pedig erről eszembe jutott, hogy nagypapám halála után fél évvel a szomszédja azzal hívott egy reggel halálra rémülve, hogy az üres lakásból hangokat hall. Mikor kinyitottuk a lakást, teljes hangerőn ordított nagypapám hat éve működésképtelen Szokol rádiója.

enter image description here

Van, hogy valami, ami nem működik, még életre kelhet.

Éljen a király!

Éljen a király! A választás eleje óta nem olvasok híreket. Presszer Gábor mondta, hogy hozzá csak az hír ér el, ami már egy éves, mert az tényleg hír volt, a többi meg nem érdekes. Milyen igaza van.
Nade. A minap a felületes internetezés közben megütötte a szemem egy bulvárhír címe:
Meghan hercegné becsukta maga után a kocsi ajtaját.
Aztapasztacipőpaszta! Ezt nem bírtam kihagyni, hát elolvastam. Történt pedig, hogy az új hercegné, kiszállt egy kocsiból, de már várta a vendéglátó, és kezet fogott vele. Ez önmagában még nem hír. Ámde a kézfogás után útban volt az autó ajtaja, és hercegnénk megfeledkezve magáról, mint egy egyszerű földi halandó - most tessék figyelni! - visszakézből becsukta az ajtót.
Mellékelem a videót.
https://youtu.be/RX40gmww9Hc

Hátszóval. Erről videó, cikk született és rengeteg komment. Hogy micsoda malőr. Csukják be a parasztok az ajtókat, ne a hercegnék. Hogy már megint etikettet sértett. Hogy nemzeti hős, mert mint egy mezei halandó, becsukta az ajtót. Hogy elvette a királyi autóajtóbecsukó munkáját. Hogy lám közülünk való (ezt egy angol írta egy amerikaira, hahahahahha), hogy nem közülünk való (ezt gondolom egy pedigrésebb angol írta). Egy nő azt írta, hogy Meghan hercegné ihletésére, aznap munkába menet becsukta maga után a háza ajtaját. És észrevettem, hogy én is - ma legalább tízszer.
E hír kapcsán csapongtak a gondolataim:
Rögzítendő ugyanis, hogy egyes országokban máig vannak királyok, királynék. Akik nem csuknak ajtókat. Persze egyenlőek, de azért... nem szólítjuk, érintjük meg őket, mint másokat... Szóval hogy is van ez? Az angolok hisznek az emberi jogokban, az emberek egyenlőségében, mégis eltűrik, sőt imádják, hogy Vilmos főherceg és Harry herceg ezüstkanállal született, nyilvánvalóan száguldottak és száguldani fognak mindenféle ranglétrán. Aztán arra gondoltam, hogy vajon nyugodtabban alszanak-e az angolok a karrierjük, érvényesülésük kérdéseiben? Hiszen, ha tudjuk, hogy nem minden ember egyenlő, nem is hajt a tatár, hogy beteljesítsük azt az álmot, hogy bármik lehetünk, bármire képesek vagyunk. El tudom képzelni, hogy ha olyan rendszerben élsz, ahol kisgyermekként megtanulod, hogy bármi - például walesi herceg - nem lehetsz, boldogabb leszel és gondtalanabb.
Akkor most jó nekik, hogy vannak egyenlőbbek, vagy sem?
Aztán látod azt is, hogy bár vannak olyanok, akikkel soha nem leszel egyenrangú, de azok is emberek, sokszor hülyék. Színpadon vannak mindennap, ahol be kell bizonyítaniuk, el kell játszaniuk, hogy méltók a kegyekre, ők jobban, szebben élnek. És bár a jóra való törekedés az angol királynőn és családon egyértelműen látszik, ők is bakiznak (például becsukják az ajtót maguk után). Lehet ennek is az üzenete az, hogy csinálhatsz te is bénaságot, botorságot, hiszen a nálad "jobbak" is hibáznak. Erről a kedvenc királyi sztorim az, amikor Harry herceg a Holokauszt 60 évfordulójának évében farsangkor náci tisztnek öltözött.
Hatalmas botrány lett belőle, keringtek a fotók, nyilatkozott mindenki, amíg egy királyi családtag úgy nem kommentálta az esetet, hogy tényleg megbocsájthatatlan és ízléstelen volt a jelmez, de "Mit csináljunk, hülye szegény." Mennyire összefoglalta ez a mondat azt az életérzést, amikor az ember megcsinál valami orbitális baromságot, mert akkor éppen jó ötletnek tűnt, vagy amit az osztályfőnök előtt érez egy ember a kamasz gyereke okozta balhé miatt.
Vajon mi a jobb: látni, hogy vannak jobbak, szebbek, gazdagabbak, mert példák lehetnek, vagy látni, hogy egy példának szánt valaki is hibázik?
És akkor nem beszélünk arról, hogy azt is látjuk, hogy egyenlőbbnek lenni sem tréfadolog, nem csak öröm és nem csak napsütés. Károly hercegnek nyakába varrtak egy butácska naívát, Katalin hercegné szoknyája hosszát szakembergárda határozza meg, Harry herceg nem öltözhet bárminek farsangkor és Vilmos herceg sem böffenthet egy nagyot ebéd után. Persze még így is cserélnénk velük, de.... tényleg cserélnénk? Az én napomat is áthatja az állandó megfelelés, de azért ritkán csámcsog az ország azon, ha valamelyik gyermekem lefekszik a kövezetre.
Nemrég olvastam Stephen Hawking halálakor valahol, hogy Erzsébet királynő élete egyik legkínosabb incidensének tartja, hogy amikor találkozott Stephennel, és annak tolókocsija megakadt a szőnyeg egyik gyűrődésében, nem hajolhatott le az etikett szerint. Akkor dőltem hátra végképp, hogy én bizony nem lennék királynő. (Megjegyzem nem tartom emberinek, hogy ilyen esetben nem alap átlépni az illemszabályokat.)

Vajon könnyű vagy nem kiválasztottnak lenni? Aztán továbbmenve azon is gondolkodtam, hogy van az emberben bizonyos igény az állandóságra a hatalom szempontjából. Még a legfeketeövesebb demokráciákban is hajlamosak az emberek a biztosan ismertet az ismeretlennel szemben újraválasztani (Bush, Clinton, Obama, Merkel). Ezt az igényt mennyivel szebb betölteni egy uralkodói házzal, és leváltani a mindig aktuális minisztereket, kormányokat?
Megjegyzem, az állandó hatalom az ideiglenessel szemben távlati célokat is kijelölhet, és mennyivel nagyobbakat álmodtak akkor, amikor évszázadoknak, netalán az örökkévalóságnak építettek (Piramisok, Versailles, stb.). Ezt az időtlenséget a királyságokon kívül csak a vallások tudják nyújtani (már amelyik nem a világvégét jósolja). Az egész keresztény hit, de voltaképpen más vallások is arra próbálnak rávezetni, hogy "isteni" szemszögből, globálisan, egészében vizsgáljuk a világunkat. 100 év távlatából fityfirity egy kastély építése.
Szóval Meghan hercegné etiketti malőrjéről szóló cikk megihletett. Megyek is, és jól becsapom az ajtót.

Frida

Frida Kahlo tudott festeni.
Gyermekbénulást kapott, buszbalesetben - lássuk be - nyomorék lett, nem lehetett gyereke, és emellett csalta a férje, nem éppen diszkréten. Elárulta mind a teste, mind a szerelme, és ő ezt a sok-sok tragédiát mind kifestette magából. Ma már hitelesített dolgok a zene-, művészi- és munkaterápia, meg Freud a kanapéjával, de vajon Frida mennyiben lehetett mindezekkel tisztában? Vajon mennyire lett volna lélekben is csonka, ha nem fest?
Vagy azért festett, mert lélekben erős és egészséges volt? Nem volt neki megalázó élete minden kudarcát megmutatni, kiállítani?
Frida Kahlo tudott festeni nemcsak technikailag, hanem lélektanilag is. Ki és meg tudta festeni azt, ami ő, ami neki fáj, ami neki rossz. Amihez tudnia kellett azt is, hogy mi ő, mi az ami fáj és mi az ami neki rossz.
Ezt kevesen tudják úgy általában.
Mert azt szögezzük le, hogy e testben és szerelemben megalázott nő a képein ironizál, humorizál, a kiállítás videóin elképesztően vonzó (igen, bajusszal is), van saját stílusa és nem mellékesen rendelkezett szeretőkkel, méghozzá színvonalas és izgalmas férfiakkal. Valahogy az összkép róla nem beteges, hanem egészséges. Egy próbatételekkel, tragédiákkal megvert nő azt üzeni, hogy bár mindene fáj, de CSAKAZÉRTIS, MINDEN ELLENÉRE, MÉGIS él, hogy tudja ki ő, mit rontott el, mi romlott el.
Életműve tehát minden felvállalt, megfestett kudarcával együtt is vonzó, őszinte, felkavaró, elgondolkodtató. Ezért válthatott Frida ikonná.
Ennyire:

enter image description here

Frida Kahlo

Milyen érzés két vidéki nagycsaládos nőnek Frida Kahlo kiállításra menni?
Nos: bonyolult és megrázó.
Helyszín: Budai Vár, Magyar Nemzeti Galéria.
Időpont: szerda, icipici lelkiismeret furdalással, hogy nem a családnak szóló, hanem inkább privát nőiségünknek adózunk.
Rengeteg kérdés, számtalan választási és válaszadási lehetőség.
Ritkán hajtok nagyon mélyen fejet. Most magamban megtettem. Nem a művészi/művészeti kvalitása késztetett erre, hanem az a női sors, amit nem kell átélnem, ami nem az enyém. Fájdalom. Fájdalmak.

enter image description here

Milyen nőiség élhető család nélkül? Milyen asszonyiságot lehet élni gyermek nélkül? Milyen feleség lehet az ember szeretőkkel együtt? Hogyan lehet a testi és a lelki/szellemi társ fogalmát értelmezni egy párkapcsolaton belül?
Hogyan lehet önmagunk nőiségét kicsi fekete bajusszal az ajkunk fölött kifejezni?

enter image description here

Egymásba fonódások. Életigenlés. Elvetélt életek. Halott gyerekek.
Post mortem fotózás.
Kahlo a Gyermekkirály című képén egy ismerős család halott gyermekét festette meg.
Provokáció.

Falustopp és uzsonna

200 fős faluban lakni a falun kívül azt jelenti, hogy összetartozunk. A városban még azok is köszönnek egymásnak, akik amúgy látványosan (mivel falun nem lehet láthatatlanul) elslisszolnának egymás mellett/mögött. Viszonylag ritka buszjáratoknak köszönhetően gyalogló ember az első arra járó autóba már be is szállhat.
Fanni tegnapi írásában azt kérte, gondoljunk vissza 20, 30 évvel ezelőttre. Minden stoppos láttán ezt teszem, hiszen akkor, anno megfogadtam, amikor csak tehetem, persze megfelelő biztonsági szűrőt használva, felveszem, akit csak lehet. Tehát felveszem. Olyan emberi törvény ez egyébként, mint a hegyekben túrázva mindenkinek köszönni: lehet, hogy ő az utolsó ember, akit láttam, de az is lehet, hogy öt perc múlva ő fogja megmenteni az életemet. Vagy én az övét. Kiszolgáltatottság. Egymásra utaltság. Bizalom.

Fanni a minap küldött nekem Jánossomorjai cikóriakávét (mivel elpanaszoltam, hogy sehol sem lehet jó cikóriát kapni - a postás Lalit külön szeretem, mert amorfabbnál amorfabb érkező/induló csomagjainkat mindig a kellő tapintattal és humorral kezeli), amivel prousti magaslatokba emelkedtek prózai gondolataim - átröpül az ember az időn!

enter image description here

A cikória a mezei katáng nemesített változata

enter image description here

Gyerökkori kedvenc reggelim a langyosra melegített, tejes cikóriakávéba áztatott kiflikarikák voltak. Közben pedig a Nők lapját olvastam, természetesen nagyanyáméknál. A nőiség, a család, a gyereknevelés akkoriban még nem volt számomra központi téma, de a bennük lévő meséket mindig elolvastam. A keresztrejtvényt pedig úgy fejtettük a mamámmal, hogy én kérdeztem, ő pedig válaszolt - én voltam az íródeák, mivel ő már az ebédet készítette.

Nos, hogy Fanni tündérkezeivel még nekem is csomagolt, ki kell jelentenem, hogy gránátalmát ültetni pedig igencsak jó ötlet!

enter image description here

Pécsett két gyönyörű, idős bokorról is tudok, melyek jókedvűen hoznak termést: az egyik a Belvárosi Óvoda kertjében, a másik pedig a Ferencesek utcájának egyik belső udvarában található. Tényleg finom! Ültetek!
Itt az egyik megfelelő alkalom előkészíteni az unokák uzsonnacsomagját!

Gránátalma

avagy Több dolgok vannak földön és egen, Fannika, mintsem azt bölcselmed felfogni képes...

A gránátalma engem eddig körülbelül annyiban érdekelt, hogy ez a gyümölcs volt a jelképe Aragóniai Katalinnak, VIII. Henrik első feleségének, aki egyben a híres protestáns-üldöző Mária királynő (Bloody Mary, hogy a kultúra egyéb tájaira is elkalandozzunk, legalább gondolatban) anyja is volt és innentől kezdve erről a témáról is szót ejthetnék, mert sok egyéb dologgal együtt erről aztán van mondanivalóm és tényleg mélyen érdekel. Fájó szívvel kell most erről lemondanom (bezzeg majd legközelebb!!!), mert hát sok témát produkál az élet, ami mind kevésbé érdekes, mint az angol történelem, de ezekkel is foglalkozni kell néhanapján.
Ahogy Judit is írta, elkezdődött az ősz igaziból is, vele pedig a tanév, ami - néha úgy érzi az ember vagy legalábbis az asszony - teljesen hiábavaló remények azonnali szertefoszlását hozza magával. Nem sorolom, mi mindenben reménykedem mindig az új tanév kezdetével, kiábrándító lenne már csak szembesülni is azzal, milyen hosszú a lista, amelynek tételei sosem valósulnak meg (vagy nem úgy, ahogy ideális lenne). Úgy látszik, én valahogy úgy maradtam, mint középiskolás koromban vagy még az egyetemen is, hogy még elhiszem, hogy minden ősz valami újat hoz, valami jót: új érdeklődést, új elmélyedést, új hobbit, új szerelmet, új barátokat, új kalandokat. Nem hiszem, hogy én változtam volna ennyit, hogy most nem ezt látom meg, szerintem a világ változott drasztikusan sokat az elmúlt két-három évtized alatt és ha bárki visszagondol arra, milyen volt egy húsz vagy harminc évvel ezelőtti hétköznap, meg vagyok róla győződve, hogy sokkal nagyobb változást érzékel, mint mondjuk nagyanyám, amikor 60 évesen visszagondolt 40 éves korának egy átlagos napjára. Ne tessék nagyon bosszankodni, hogy itt ennyit búsongok meg depressziós hangulatot szórok szét a virtuális életterünkben, mindjárt jön az egyik ok.
Szóval a gránátalma. Jön reggel a gyerök (Kecskeméten vagyunk, ugyebár), akinek amúgyis sok különféle ötlete van, hogy lehetne a hajnali órákat még színesebbé tenni: egyik reggel kér joghurtot, máskor nem, egyik reggel két szendvicset óhajt elvinni, máskor egyet sem, néha alma kell neki, de aszalt gyümölcsöt aztán nehogy merjek tenni mellé, mert hiszen tudnom kell, hogy ő nem kíván napközben édeset, hanem inkább csak sósat, de akkor már nem mindegy, milyen kekszet teszek oda, mert most éppen az kell, amit a legkisebb kapott, mert végighányta az éjszakát és más nem megy le a torkán. Én meg azt pakolom, amit kér. (Hogy vigye magával az otthon melegét az a drága gyermek, fogalmaz az én tündérlelkű Barátném és mélyen átérzi az ember, de főleg az asszony, milyen rokonszívek dobognak itt.) Igyekszem reggel magamat is szalonképessé tenni, netán a másik két gyerek és a Férj is igényel reggelit, sőt, akár tízórainak vagy uzsonnának valót is, esetleg a macskákat is meg kell etetni, mielőtt elmegyünk, talán az sem nagy baj, ha szellőztetünk, beágyazunk, elmosogatunk magunk után (bár mindezen tevékenységeket nyugodtan mondhatom csupán király/női többesben, mert reggel ezekre, ugye, senkinek nincs ideje - rajtam kívül), én pedig még a fogmosáshoz is ragaszkodom (beteges, tudom, de hát ez van) és azt is szeretem, ha mindenki normális öltözékben indul útnak nagyjából normálisnak mondható frizurával együtt. Szóval egy ilyen reggelbe jön a lány és közli, hogy legközelebb gránátalmát pakoljak neki uzsonnára. Mondom álmosan, mit? (Fülkürthurut mellett mindenféle dolgot hall az ember, álmosan meg még annál mindenfélébbeket is.) Megismétli: gránátalmát (anyám tyúkja, tényleg nincs ma reggel bedugulva a fülem, de jó!). Majdnem megkérdeztem, felébredt-e tényleg, de látszott, hogy ezt most tök komolyan gondolja, úgyhogy azt kérdeztem, hol evett ő életében gránátalmát és mikor (hűha, milyen anya vagyok én, hogy még ezt sem tudom, mindjárt itt a kamaszkor és ha egy gránátalma ilyen titokban csúszik le, mi lesz itt még ennél súlyosabb dolgokkal?). Kiderült, hogy az iskolában a Hannának vagy a Pannának vagy kinek az anyukája minden nap szépen gerezdekre vágja a gránátalmácskát, beteszi egy dobozkába és az osztálytárs a szendvics meg a keksz meg a gyümölcslé mellett ilyet fogyaszt a suliban. Sokmindent tudtam volna első felindulásomban mondani, de csak annyit kérdeztem meg a gyeröktől, hogy hány testvére van ennek a kislánynak és hányszor eszi meg az iskolában a számára befizetett tízórait, ebédet, uzsonnát. A lányom meghökkenten nézett rám, hogy ez meg hogy jön ide, de azért kiderült, hogy a kislánynak egy testvére sincs, édesanya csak délelőtt dolgozik, mert műkörmös és apuka amúgyis jól keres, hát nem láttam még, hogy béemvével járnak és hát persze, hogy a Hanna vagy a Panna vagy a nemtomki nem szokta megenni a tízórait/uzsit/ebédet többnyire, hiába van befizetve, mert mindig panaszkodik, hogy nem jó a kaja és az ő iskolai tízóraija/uzsija landol először a szemétkosárban. De a múltkor olyan kedves volt (mert idén már hajlandó kicsit barátkozni a lányommal, aki az elmúlt három évben nem volt neki elég menő, hiszen, mint kiderült, nem a legújabb divat szerinti cipő, tolltartó, iskolatáska, stb. tulajdonosa), hogy adott neki egy szelet gránátalmát és hát az milyen finom és épp ideje, hogy ő is kapjon ilyet minden nap! Jó, hogy nem ettem éppen semmit, mert szerintem biztos félrenyeltem volna. Így három dolgot közöltem a gyerökkel: 1. én sem ettem még életemben gránátalmát, 2. noha mindketten elég rendesen dolgozunk az apjával (egyik mérnök, másik tanár), három gyerek mellett nem az a legnagyobb gondunk, hogy mangót, ananászt vagy éppen gránátalmát vegyünk-e, 3. akkor vesz gránátalmát a zsebpénzéből, amikor csak akar, de innentől kezdve a szendvics mellé almát kap meg vizet, reggel pedig joghurtot a kedvenc kekszével és ha bármi nem elég menő, akkor szépen megcsinálja reggelente magának a tízórait, uzsonnát, míg én a hajamat fogom rendbe szedni és magamnak készítek uzsonnát, slussz. Egyéb dolgokban is kicsit helyre kellett tenni mostanában ezt a középső gyereket, de a gránátalmás sztori végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Biztattam a kedves Olvasót, hogy gondoljon vissza 20 vagy akár 30 évvel ezelőttre - én ezután a reggel után az iskolába menet igencsak visszagondoltam és konkrétan 30 évvel ezelőtt egy évvel voltam csak fiatalabb, mint az én nagyobbik lányom aznap reggel. Láttam magam, amint ott ülök a reggeli előtt: kakaó kiflivel, aztán indulok az iskolába mindenféle tízórai meg uzsonna nélkül, és megérkezem az osztálytársaimmal gyalog a suliba, ahol ugyanazt a tízórait esszük mindannyian: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, ugyanazt az ebédet esszük: olyan, amilyen leves olyan, amilyen másodikkal és ugyanazt az uzsonnát esszük: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, néha esetleg briós. Nem mondom, hogy minden jobb volt, eszem ágában sincs ilyen marhaságot állítani, hiszen ma már csak azért is minden sokkal jobb, mert olyan családom van, amilyen után mindig is vágytam és olyan szeretetben élek, hogy minden nap hálát adok érte és boldogít a tudat, hogy nálunk senki nem azért dolgozik, hogy több gránátalmát vegyen vagy éppen béemvét. Ettől függetlenül nem bánnám, ha néha mások is visszanéznének és észrevennék, hogy őket sem kergették kaviáros békacombbal a vasárnapi ebédlőasztal körül s akkor talán a mi gyerekeink is felnőnek gránátalma vagy éppen béemvé nélkül. Egyébként még csak nem is ezzel van a bajom, mert hát egye azt a gránátalmát, ha egyszer egészséges (tényleg az!) és vegye azt a béemvét, ha egyszer más nem elég kényelmes neki. Csak utána ne dobja ki a gyerek a tízóraira kapott kiflit, hanem mondjuk adja oda a suli mellett lévő bolt ajtajában lézengő ismerős hajléktalan bácsinak és ne parkoljon a béemvéjével a más háza előtt lévő fűre, hanem mondjuk amikor integet ki a kocsiból és látja, hogy a három gyerekkel sétálok haza egy gitárral meg négy hátizsákkal, akkor engedjen már át a zebrán. Ennyi tapintat elég lenne ahhoz, hogy emberként éljünk egymás mellett, ha már egymásért nem tudunk manapság.

Nyárvég

A tegnapi keleti szél végleg elfújta a nyarat.
Eddig sok minden itt maradt a nyárból: két kört is lehetett mosni és délutánra vígan leszáradtak a ruhák, a fiúk vacsoráig kint fociztak, a lányok a kinti asztalnál olvastak, rajzoltak. A házon egy-két kósza tapasztós-meszelős javítás. Reggelente a szendvicsekbe a kertből lehetett tenni a paprikát. A paradicsomszezon nálam már véget ért, a kiskertben csak a paprika és a sütőtök érik még kicsit tovább.
A mogyorót minden nap lehet szedni, a dió is potyog, de sok a fekete, sok a rossz.
Reggel még térdnadrág, de már zokni és cipő.
Már nem kelek világosban, de a gyerekek még igen. Minden reggel indulás - minden reggel elemózsia csomagolás. Pici finomságok, pici meglepetések, hogy az otthonmeleg egész nap velük legyen.
Megérkezéses nagy beszámolók. Élmények, történések, gondolkodni valók. Integrálás, elsimítás. Kapcsolatok. Viszonyrendszerek. Tanulás.
Holnap reggel már hosszú nadrág, kardigán. Újra gond lesz a ruhaszárítás. Újra oda kell majd figyelni, mindenki elég melegen felöltözött-e. Újra csukni kell az ajtókat, ablakokat. Új ritmus kezdődik megint.

enter image description here

Anyám, a ... mi is?

Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!

Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...

Tér-kép: reakciók

Judit Tér-kép című írását olvasván azonnal több dolog is eszembe jutott, ezek közül az egyik a saját felfedezéseimmel kapcsolatos tájékozódás-ügyben, a másik a hallás és az akusztikus környezet témakörben igencsak foglalkoztat az elmúlt hónapokban.

Térkép. Annak idején rengeteget jártunk apámmal kirándulni a Balaton-felvidéken, s mivel a nevezett atya nemcsak amatőr fotós volt, hanem bohém életű, hobó lelkületű hippi is egyben, természetesen azt sem tudta, a térképet eszik-e vagy isszák. (Azt azért valószínűleg tudta, hogy nem isszák, mert ebben a témában feltűnően tájékozott volt: gyerekkorom több, amúgy átlagosnak ígérkező óráját töltöttem el vele különböző, lepusztultnál lepusztultabb kocsmákban, amelyeknek véletlenül sem volt köze az angol pubokhoz és ezen helyeken lepusztultabbnál lepusztultabb arcú alakokat vett rá, hogy egy pohár sörért lefényképezhesse őket, mely eseményekből nemcsak kiváló szociofotók, hanem egyéb következmények is lettek. Imádtam apámat és meggyőződésem, hogy ezen az úton alakult ki erős szociális érzékenységem, ettől függetlenül a saját gyerekeimnél nem alkalmazom ezt a módszert. Vissza a térképekhez.) Szóval olyan nem volt, hogy mi vittünk volna térképet vagy akár csak előzetes pillantást vetettünk volna bármilyen, térképhez kicsit is hasonló használati eszközre: apám meg volt róla győződve, hogy beépített gps-szel született. Meghallgatta a jóakaratú barátokat, ha megpróbálták felvázolni, merre is kell menni az Isten háta mögötti szőlejükbe, bólogatott nagyokat, aztán úgy, ahogy volt, elfelejtette az egészet a következő kocsmai kalandja során. Így aztán elindultunk amúgy "toronyiránt" és ha mégis megtörtént, hogy elbizonytalanodott, hát megkérdezett egy hasonlóan kótyagos járókelőt, hol a legközelebbi kocsma, ott pedig mindenki mindent tudott és néha még helyi erők is jöttek velünk, hogy segítsenek a tájékozódásban. Mondanom sem kell, hogy mindig mindenhova odataláltunk, más kérdés, hogy mikor, de hát az idő apám számára már végképp nem volt kézzelfogható fogalom. Magam is nagyon magabiztos voltam tájékozódás-ügyben mindenféle későbbi túrán is, míg nem találkoztam a Férjjel, aki akkor még csak az "udvarló" státuszt érdemelte ki (és akivel mi az összes randin túrázni mentünk mindenféle erdőkbe). Nem tudom, az első csók miatt volt-e, de bizony az első kirándulásunkon rögtön eltévedtünk... volna, ha nincs a Férjnél térkép és tájoló. Utóbbi tárgyat átlagon felüli gyerekkorom következményeként nem is láttam még addig, most azonban máris kiderült, milyen helyre kis eszköz: kocsma nélkül is lehet a segítségével tájékozódni. Itt és még sok későbbi túra során derült ki számomra, milyen hasznos is lehet, ha tudja az ember követni, merre kellene mennie: esetleg odaér időben, ahova szeretne. Sajnos azonban a térkép-olvasás ellen be lehetek oltva genetikailag, mert amikor én ülök az anyósülésen és a Férj vezet (azaz mindig), hiába van nálunk térkép, valahogy hasonlóan járunk, mint Zita Navigáció c. írásában a szereplők...

Soundscape. Na igen, mi is ez - hát, ugye, kinek mi. A wiki szerint, ha jól értelmezem, a soundscape tágabb értelemben az a része az akusztikus környezetnek, amelyet az ember felfog, képes felfogni. Na igen, ez a téma rendkívül érdekes lett számomra, amihez a mai magyar közállapotok jelentősen hozzájárultak, mégpedig elég hangosan: több dolgot is képes voltam felfogni általuk. Ott kezdődött a történet, hogy bedugult a fülem a múlt tanév végén (talán már nem akartam több hülyeséget hallani a diákok szájából?), s mivel már történt ilyen, gondoltam, alávetem magam a már ismert procedúrának: sztk, fülmosás, dicséret (korábban megdicsértek, hogy ilyen problémával elmentem és nem hanyagoltam el!), tiszta fül, jó hallás, kitágult soundscape (ha már erről van szó, tudok én ehhez kapcsolódni). El is jutottam az sztk-ba, itt azonban máris felborult a rutin, mert kiderült, hogy egy hónap múlvára van időpont. Hát, mondom, az úgy nem lesz jó, akkor addig egyszerűen nem hallok majd? Hát, vonogatták a vállukat, hogy kérem az időpontot vagy nem. Kértem. Hazaérve azonnal rávetettem magam a netre és a következő órában végigtelefonáltam az összes helyi magánfülészetet - mindenhol kaptam (volna) egy hónap múlva időpontot. Hűha, ennek a fele se tréfa, szorultságomban eszembe jutott egy nem túl messze lévő rendelő, ahol a gyerekeinket kezelték régebben, próba szerencse alapon felhívtam, fogadtak másnap (!!!), meglett a tiszta fül, csodálatos soundscape, noha mindennek ára van, ezt egyrészt ott helyben megtapasztaltam, másrészt két hét múlva megint, amikor újra dugulást éreztem a fülemben. Még jó, hogy két héttel azelőtt az sztk-s időpontot megkaptam, így már csak két hetet kellett várni, hogy ott is fogadjanak. Azalatt kiderült, hogy a földművelés áldás: valahányszor kapáltam a szőlőben, egyből kidugult a fülem. Sajnos (?) ezt nem csinálhattam egész nap, így a még meglévő problémával kellett elbattyognom végül a várva várt sztk-s időpontra. Ott több minden is történt, például hogy valóban abban az időpontban fogadtak, amit egy hónappal korábban megadtak, ami önmagában kisebb csodának számít manapság. Utána szembekerültem egy olyan gyönyörű kék szemű, sugárzó doktornővel (kb. mint Aranyhaj), hogy nő létemre alig bírtam kinyögni, mi a bajom, mert végig az járt a fejemben, mit keres egy magyar sztk-ban egy ilyen földöntúli jelenség. Amikor azonban bedugott egy kis készüléket az orromba, egyből magamhoz tértem, s kiderült az is, hogy ezt, ami nekem van, úgy hívják, hogy fülkürt-hurut és megfázás szövődményeként alakulhat ki alattomosan, emiatt nem működik jól a nyomáskiegyenlítés és dugulás-érzet alakul ki. Persze akkor legalább olyan a betegség természete, hogy kapálástól múlik el meg hónapokig gyógyul, szóval szedjek gyógyszert és használjak orr-spray-t (na meg kapáljak sokat, az mindenre jó). Használom én, szedni azonban azóta sem szedem, mindenféle alternatív módokat kutatok azóta is (a kapáláson kívül) és hát hol javul, hol nem, de azért lassan alakul ez is (talán). Most, hogy olvastam a soundscape-ről és egyre inkább szembesülök vele, hogy az enyém valószínűleg beszűkültebb, mint lennie kéne, fontolgatom, hogy végül csak megpróbálom a gyógyszert is, ha már fel lett írva. Tegnap azonban akkorát ordított a szomszéd és olyan minőséghiányos szövegeket, hogy azóta az is felmerült bennem, nem mindig olyan nagy baj az, ha nem olyan széles ez a soundscape... Ma még nem vettem tehát be a gyógyszert, inkább kimegyek kapálni (nálunk mindig van mit).