Kamra

16 évesen Betti nagymamájánál nyaraltam Cikón. A falu álmos volt, lassú és poros. Fagyi csak három ízű volt a helyi kocsmában: vanília, csoki és puncs, bor kétféle: fehér és vörös. Dunyhában aludtunk, ami a tollaktól fura szagú volt, házban, ami a nyári szárazságban is nedves volt. Nem volt divat ott a lakberendezés, a szofisztikált beszéd, a kultúrprogram. Heverésztünk, unatkoztunk, elvoltunk.

De a kamra! Az maga volt a csoda!
Nem volt rendben tartva, kimeszelve. Nem volt díszpapírral bevont polcokkal telerakva. Nem sorakoztak ott decis befőttes üvegekben nevenincs lekvárok, gourmet szörpök. Nem olyan volt mint otthon.
Ó nem.

enter image description here

De amikor beléptem azt hittem hanyatt dőlök a füstölt húsok szagától! Olyan illat volt, mint egy hentes mennyországban, csak beleszippantottam a levegőbe, és azt hittem menten éhen halok. Kolbászok, sonkák, stifolderek és szalonna lógott a falécekről olyan mennyiségben, amit én, kis üvegpultos hentesboltokhoz szokott városi lányként eddig elképzelni sem tudtam.

enter image description here

A sonkát először fel sem ismertem. Én addig csak 10-20 dekánként, szeletelve láttam azt, hűtőből kivéve. Most viszont szemben álltam egy a derekamnál vastagabb példánnyal, ha rám esett volna, agyonnyom, az biztos. Kolbásszal is nejlontasakban találkoztam, itt pedig tíz-húsz pár lógott katonás rendben a plafonról. Állítom, hogy a stifolder fogalmát ott ismertem meg. A szalonna pedig....! Hm, ma is könnybe lábad a szemem.
Én azon a nyáron, az alatt az egy hét alatt szerintem egy fél disznót megettem. Reggelire, ebédre, vacsorára csak ezekből kértem, két étkezés között pedig kisbicskával rájártam a sonkára. Ahogy az ember levágott egy szeletet abból, és szivárványosan megcsillant rajta a fény! A kolbász házi receptből készült, kétszer darálva, a stifolder enyhén csípett, ahogy kell. A zsírosbödönt megemelni sem bírtam volna.

A lekvárok nem voltak mindenféle fűszerekkel keverve, nem bizony. Nem voltak túlgondolva annyi szent. De volt ott minden: szilva, kajszi, meggy, cseresznye, birs, ribizli, és még ezerféle. Szintén katonásan, felcímkézve évszámmal, típussal.

enter image description here

A savanyúság fogalma is kibővült: az általam ismert, uborka, cékla, paprika kombó kiegészült a káposztával és ezek számtalan variációjával.

enter image description here

A lecsóról ott tudtam meg, hogy eltárolható télire, a babról, hogy nem romlik meg évekig.

A falusi kamrát azóta tisztelem. Nem dicsekszik, nem hivalkodik, a trendek nem uralják. De számomra ízelítő a mennyországból. A bőség tárháza, az élet esszenciája, az éves kerti munka összefoglalója, a háziak gazdagságának szimbóluma.
Nem csoda, hogy a gazdasszony régen zárta. Szerintem amióta Cikón nyaralt a városi lány, azt a kamrát is lakattal őrzik.

Kilátás az ablakból

Kilátás a kertre. Honnan? Az ablakból? Helyesebben az ablakban állva/ülve? Az ajtóból? Pontosabban az ablakban állva/ülve? Netán fekve? Szemlélődni (hosszan, merengve) vagy pedig csak kipillantani (gyorsan, célszerűen)?

enter image description here

Heather Angel könyvét sokszor lapozgattam már át - történelmi kertek sorát járja végig és hívja fel a figyelmet a kilátás, az ablakból kinéző tekintet által befogott kertkép hangsúlyosságára a kertművészeti aktusban.

A kert, mint festészet, mint fotó, mint kép - bekeretezett, síkként szemlélt esztétikai élmény.
Szemlélni egy kertet teljesen más, mint benne lenni a kertben, és horizontálisan és vertikálisan is átérezni azt - más szemszög, más élmény, más perspektíva. A kertben állva nem lehet azt keretezni - a benne levőség nem engedi meg a tekintetnek, hogy kereteket hozzon létre önmaga számára. A benne levőség a kertben azt jelenti, hogy aktívan vagyunk részesei - 'tesszük', de tulajdonképpen mindig esztétikailag is szemléljük a megalkotandó teret: benézzük a sorokat, benézzük az egyes növények helyét - ellentmondva magamnak mégiscsak azt kell mondanom, hogy pillanatonként hozunk létre új és új 'kertképeket', 'kertkereteket' - amint szüntelenül a nagyobb egységhez, a kert egészéhez mérünk, illesztünk - a részleteket cselekedve megalkotva a statikus állóképet teremtjük minden kertészeti műveletünkben.
Kertesztétika. Tájesztétika.
Kertetika. Tájetika.
Aldo Leopold földetikája.
Környezetetika.

enter image description here

Mintha etika és esztétika csak kéz a kézben létezne. Miért mindig az az érzés, hogy ami szép, az jó is és ami jó, az szép is?
A környezettudatosságom miatt tetszenek a természetes kertek, vagy pedig azért, mert tényleg, önmagukban is szépek? Sosem tudom eldönteni, hogy előbb van-e az esztétikai élmény, vagy előbb az etikai álláspont, amihez bevonzódik az esztétikum? Jaj, hogyan is van ez?
Nem tudom megállni, el kell mesélnem egy klasszikus egyetemista évekből való sztorit. Filozófia szakon vagyunk, már egy órája boncolgatjuk, hogy mi a szép, mit látunk szépnek, mi a gyakorlati relevanciája a szép dolgoknak, mikor Frigyes társunk (filozófusból lett fizikus zseni) türelmét elvesztve odakiáltotta mindenkinek, hogy az a szép, amit ki akarok tenni a szobám falára, hogy mindig nézhessem!
Az ablakból, ajtóból látható kertrészletnek (kertképnek) tényleg olyan szépnek kell lennie, hogy minden évszakban nézni akarjuk. Tavaszi kert. Nyári kert. Őszi kert. Téli kert. Kertképeink, melyeket mi alakítunk.
Külső és belső ablakaink. Magunkra. A világra.
Felhő-kert.
Filozofikus kertészeknek külön ajánlom Tillmann J. A. Közel és távol kertjei c. írását.

enter image description here

Áfonya

Nem szeretnék Finnországban városban élni. Úgy nem is lenne érdemes. Nekem Finnország a vidéket, a természet közelségét jelenti, a fenyőerdőket és a tavakat, karnyújtásnyira. És itt nálunk éppen ilyen. Az erdő bejárata tőlünk alig pár perc séta. Sokáig nem tudtam, hogy ott bármiféle bejárat van, főleg nem olyan, ahová én is jogosult lennék belépni. Akár rejtvény is lehetne: Keresd meg a képen a titkos bejáratot!

enter image description here

Először az tűnt fel, hogy olykor-olykor elnyelt a bozót egy magányos gyaloglót, máskor pedig egy-egy kutyát gazdistul. De mégis, hová mehetnek? Talán ott laknak valahol a dombtetőn? Később, mikor már kezdtem felismerni a környéken lakókat, rájöttem, hogy nem így van, ezek az emberek máshol laknak. És végül kiderült, már nem is emlékszem pontosan, hogyan, de szinte biztosra veszem, hogy Robi árulta el, mert neki valahogy sokkal gyorsabban mennek az ilyen dolgok. Szóval ő tudta (de mégis honnan??), hogy ott be lehet menni az erdőbe, sőt még azt is, hogy ha már bent vagyunk, melyik ösvényen haladva hol lyukadunk ki. De akkor miért nem mondta el mindezidáig?! Na mindegy, rettentő boldog voltam, hogy ilyen közeli lett így az erdő. Azóta mi is el-eltűnünk a bozótban. Magabiztosan haladunk át a titkos átjárón. Van ebben valami nagyon jó: egy olyasmi érzés, hogy "itthon vagyunk". Tudunk valamit, amit nem tudhat akárki, csak aki "helyi", "környékbeli".

enter image description here

Az erdő időközben olyannyira a miénk is lett, hogy van ott nekünk már egy Macifánk is: egy kidőlt fa, ami Ádám szerint egy mackófejre emlékeztet. Tehát mi nem egyszerűen sétálunk egyet az erdőben, hanem "kirándulunk a Macifához".

enter image description here

Az elmúlt hetekben pedig igen gyakorivá váltak ezek a kirándulások: érik az áfonya! Egész pontosan a fekete áfonya, finnül "mustikka".

Így néz ki maga a fekete áfonya:

enter image description here

És így az erdő sok-sok áfonyával:

enter image description here

Így mutat egy a világgal (abban a pillanatban) tökéletesen elégedett kisfiú az áfonyás közepén:

enter image description here

És egy másik, hamisítatlan bluetooth-mosollyal, közvetlenül áfonyaevés után:

enter image description here

Nem tudom, mennyire közismert a történet, miszerint a bluetooth I. Harald avagy Harald Blåtand (Kékfogú Harald) dán királyról kapta a nevét. Harald király nagyon szerette az áfonyát, ez színezte kékre fogait.

Feltételezem, hogy más anya (és persze apa) számára is ismerős ez: Én alig eszem az áfonyából, nem mintha nem szeretném, igazából nem is gondolkodtam rajta már évek óta, hogy szeretem-e. Amit szedek, a gyerekeimnek adom, és amikor látom, hogy megy ez nekik nélkülem is, rögtön azon gondolkodom, hogy legközelebb egy dobozt is hozok, így lesz nekik áfonya másnap is, ha nem tudunk jönni. A dobozt aztán nagyobb doboz követi, hogy lehessen áfonyás süti uzsonnára. Következő alkalommal pedig már vödörrel érkezem, majd erősítésképp még Robit is beszervezem, hogy legyen nekünk a télre lekvárunk is. Ekkor már előkerülnek a bogyószedő kézi készülékek és a terepjáró, keressük a jó helyeket, ahol gyorsan lehet sok áfonyát szedni.

enter image description here

Azóta elkészült az első adag lekvár, nyammm, egy üveg már a múlté, további hét pedig felcímkézve a pincében. Nem sok, de legalább kevés - ahogy Robi szokta mondani. Neki vannak olyan idősebb kollégái, akik több száz liter áfonyát gyűjtenek egy szezonban. Dörzsöltek, tudói a legjobb lelőhelyeknek, és fiatalokat megszégyenítő tempóban gyűjtik a bogyókat. Aztán feldolgozzák, gyerekeiknek-unokáiknak adják, a felesleget pedig fizetés- vagy nyugdíj-kiegészítésképp egy átvevőhelyen leadják. Emelem nem létező kalapom előttük.

Van egy finn mondás: "Oma maa mansikka, muu maa mustikka." Nem fordítom le rögtön, hogy lehessen egy kicsit ízlelgetni ezt a mondatot. - Szép, ugye? Ilyen a finn nyelv. Dallamos, lágy, kedves, bájos, pattogó és kicsit vicces is. Szóval ezt jelenti a mondás, nyers fordításban: saját ország eper, más ország áfonya. Azaz a saját hazánk az, ahol a legjobb nekünk (édes, piros, mint az eper), más országban élni sosem lehet olyan jó (savanyú, fekete, mint az áfonya). Természetesen elgondolkodtam ezen úgy is, mint érintett, és tudnék is erről mesélni, de most nem teszem. Azt viszont elmondom, hogy kissé furcsállom ezt a metaforát. Jó, hogyne, terem Finnországban eper és szamóca is, de azért mégiscsak az áfonya a mindent beborító főbogyó! "A nemzet bogyója" lehetne, annyira hazai (legalábbis külföldi szemmel...), akkor meg miért az a külföld? Mikor Judit még januárban megkért, hogy írjak a blogon a finn vidéki életünkről, és kérte, hogy válasszak magamnak "profilképet", nekem elsőre az áfonya ugrott be. Leginkább a fekete áfonya jelent meg lelki szemeim előtt. És még véletlenül sem eper. Amúgy meg Ádámom szerint az áfonya "finom édes". (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ez egy olyan gyerek állítása, aki az egészen halványrózsaszíneszöld ribizliről is ugyanezt állítja, és földöntúli mosollyal dézsmálja a bokorról az öccsével egyetemben, ha nem vagyunk résen.)

A fekete áfonyát az erdőben ősszel a vörös áfonya váltja fel. Szintén ősszel érik lápos területeken a tőzegáfonya. Ez egy különleges növény, a szedése pedig hatalmas élmény. Ha lesz részem benne idén, feltétlenül beszámolok róla.

Mit teszünk ki/ be az ablakba?

Értesülvén itt Juditék falujában a házasságkötő terem új ablakairól (hát, igen, csiripelték a verebek/fecskék/gólyák - na jó, a a gólyák inkább kelepelték vagy mondhatjuk úgy is, hogy a Big Brother, bár esetemben inkább Sister figyel ám), van ehhez kötődve nekem is mondanivalóm (mihez kötődve nincs?). Barátném az ő véleményét az esetről egy szóban szépen összefoglalta, de azon túl, hogy nagyanyám is éppen ezt szokta mondani, eltekintünk a konkrét idézettől, mert még virtuálisan sem nyomdaképes. Inkább elmesélek itt egy hasonló sokkot okozó történetet.

Tavaly nyáron egyik reggel megyünk az ovi felé, ahol éppen a nyári szünet alatt esedékes munkálatokat végzik. Ezzel nem is lenne semmi baj, de azt látjuk két nap múlva, hogy ki vannak cserélve az ablakok. Még önmagában ezzel sem lenne semmi baj, de a régi zöld faablakok helyén most fehér műanyagok csúfolkodnak! Azt azért tudni kell, hogy ebben az épületben csak 1942 óta működik óvoda, előtte egy (a 2. világháborúban sajnos eltűnt) zsidó polgári család villája volt és mint Kecskeméten rengeteg, a Millennium (1895-96) körül épült szépség, ez is egy szecessziós stílusú gyönyörű villa. Na most érti az ember, hogy nincs pénz (egyébként ez nem igaz, mert van), érti az ember, hogy "huzatosak" a termek (ez sem igaz, egyszerűen normálisan jön be a levegő, ahogy egy régi faablak esetében ez elvárható, de még nem hallottam, hogy egy ovis ettől fázott volna meg), érti az ember, hogy ez nem egy műemlék épület (amúgy nem érti, igenis járna neki ez a státusz), de azt már senki nem érteti meg velem, hogy miért nincs semmi stílusérzék azokban, akik felelősek érte, hogy itt egy felújítás során minek hogy kellene kinéznie, működnie, hogyan lehet a régi értéket megtartva egyensúlyozni az új tervek, lehetőségek és nyilván kényszerek között. Bennem is felmerült az igény, hogy ezen változtatni kéne valahogy, de sajnos annak esélye sincs, hogy akkor most majd még egyszer kicserélik az ablakokat az én úri(nő) kedvem miatt és lássuk be, másokat ez nem zavar. Ami nem azért szomorú, mert érdeklődésemre úgy néztek rám a szeretett óvó nénik, mintha a Marsról csöppentem volna ide (Ádám fiam szerint inkább a Tatuinról), hanem mert nemcsak ők, de senki más sem értette, miért kezelem én ezt problémaként. Hol, mikor és miként tanul az átlagember stílusérzéket ma Magyarországon? Nem tudok erre válaszolni és ez bizony baj. Mert azt hiába mondom, hogy én apámtól hozom ezt meg az építész barátaitól és két szőlőmetszés, hétvégi korcsolyázás, Árpád-kori romok utáni kutató-túra közepette ezek az emberek erről beszélgettek, vitáztak, amikor én még csak akkora voltam, mint egy tökmag - tisztában vagyok vele, hogy ez nem általános. Az iskoláról meg ne is beszéljünk (pedig bizony mondom, hogy az iskola életem egyik legkedvesebb és legotthonosabb színtere, mégis), hiszen ahol ennek tere lenne, mint pl. történelem órán, rajzon, technikán, ott tudjuk, mi van, sőt, néha jobban tudjuk azt, mi nincs. Sajnos. (Tisztelet a kivételnek, ahogy mondani szokás, mielőtt máris depresszióba esünk.)

Na de miért is fáj ez nekem? Tényleg, miért? Mi egy ablak? (A bölcsészek szeretnek bolhából elefántot csinálni, így most a praktikus, józan ész megzavarására alkalmas rész következik - akik erre érzékenyek, hagyják inkább ki.)
Na hát akkor tényleg nagyon röviden. Egy ablak nem csak arra szolgál, hogy fényt meg levegőt engedjünk otthonunkba, még csak nem is annyi csupán, hogy összeköti a privát szféránkat a közösségi életünkkel, pedig már ezt a célját tekintve is nagyon érdekes dolgokról lehet gondolkodni. A néphagyományban azonban az ablak ennél sokkal több: összeköti a földi létet a túlvilággal. Nem véletlenül ismerünk olyan babonát, szokást, hogy ha valaki meghalt annak idején otthon, kinyitották az ablakokat, hogy a lélek könnyebben távozhasson és hamarosan be is csukták, nehogy vissza akarjon jönni. (Hasonló babona fűződik egyébként a tükörhöz, amit letakartak.) Az idősek között még ma is van, aki azt mondja, nem jó éjszakára nyitva hagyni az ablakot, nehogy betévedjenek a halott lelkek. Azelőtt a ház ablakai lehetőleg nem is közvetlenül az utcára nyíltak, hanem a kertre, mert ezzel félre lehetett vezetni a halált. Később, amikor elterjedtek az utcára néző ablakok, faragásokat tettek rájuk, hogy elriasszák a démonokat. Hasonló dolgokat egyébként el lehet mondani az ajtóról, a kapuról is, melyen való átlépés világok közötti átlépés is egyben, templomok, katedrálisok esetében pl. a földitől a szakrális felé. (Ugye, ugye, elméláznak ilyenkor a kedves lírai érzelmű Hölgyolvasók, máris hogy megnemesedik egy egyszerű ablak- vagy ajtópucolás? Ilyen ám a világ, hogy minden mögött van valami más is - titok, rejtelem, üzenet nekünk, nem létező rózsaszín köd másoknak. Nem baj ám ez annyira, mint néha gondoljuk.) Na már most egy mű-anyag ablak hogyan is lehetne szimbolikus? Hogyan lehetne bármilyen átjárás szimbóluma? Hisz mű-anyag, nem igazi, nem beszélve arról, hogy természetesen faragatlan (idiótáknak találták ki). (És akkor még semmi szó nem esett például a rózsaablakokról vagy éppen a lőrésekről...) Szóval nem mindegy, minek tulajdonítunk jelentőséget ez életünkben, és noha persze nem kell aránytalanul sokat mérgelődnünk, azért egy műanyag ablak a szecessziós villán vagy a falusi házasságkötő termen annak a fordítottja, mint amikor budapesti randinkon Juditka a színesvirágos öltözékében a horgolt retiküljével vár engem a Westend nevű műintézmény bejáratánál - felejthetetlen, retinára égő kép: az arisztokrata vidéki úrinő e lezüllött, igénytelen hétköznapi romok között ragyog.

enter image description here
félkész munka

Falunyár

Tegnap este fújattuk magunkat a széllel hat bála magasban. Röpke esti sétát tettünk a telek végénél lévő szántóföldön és gyermeki szemmel nézegettük a bálafalat. Nem tudom, miért olyan vonzó egy szénabála/szalmabála - amúgy, mint látvány, a bálákkal pöttyözött szántó nekem a teli hasat, a létbiztonságot jelképezi. Betakarítás. Tartalék. Létnyugalom.
Ez a bálafal a szántóföldön viszont teljesen szürreális építmény volt az estében. Fél perc alatt meghoztuk a döntést, ide fel kell mászni, ez kihagyhatatlan! Futás a házhoz létráért és szaladás vissza.... Kacagás. Móka.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Sajnos a kutyák nem tudták lefényképezni, ahogyan legfelül ücsörgünk....

Szégyen a futás, de hasznos

Juditkám,

A Falupad írás nagyszerű, pont erről szólt és talán szól még ma is ez a dolog. Én ülhettem ugyan "A Padon" annak idején (akkoriban én voltam ott a legkisebb és mivel pont olyan voltam, mint most Pötyi, a legcukibb is), de engem is szalajtottak megnézni, hogy kint ülnek-e már a többi asszonyok és ha nem a fülemnek való eseményről tudósított valamelyik hírportál-néni, akkor beküldtek egy pohár vízért. :-)
Imádtam az egészet, már akkor nagyon jó volt átélni a nőiségnek ezt a részét, amikor az ember még semmivel sem volt tisztában.

Közben én is írtam egy kicsit megint.

Puszillak,
Fanni

Szégyen a futás, de hasznos

Nem, kérem, nem valami krimibe illő eseményről lesz szó, hanem valóban a futásról, a testmozgásról. (Igen, igen, tessék nyugodtan lejjebb görgetni, ha ez nem annyira a tisztelt Olvasó szívének kedves téma, én azért elelmélkedem itt magamban.)

Egész életemben utáltam futni, mármint tudatosan csak azért futni, hogy fussak. Persze gyerekként futottunk mindenfelé, ugráltunk ész nélkül, csúsztunk-másztunk anélkül, hogy gondolkodtunk volna rajta. Falun természetesebb volt mindez: ott voltak a fák, a rétek, szabadság mindenhol, még a disznóólra is felmászhattam, senki nem rikácsolt, hogy "jaj, nehogy leess", felmásztam a padlásra, átfutottam az udvaron, kifutottam megnézni, etetik-e már a kacsákat, kiült-e a padra a Mariska néni, befutottam egy pohár vízért vagy megnézni, hogy ebédelünk-e már, átfutottam Ignác bátyámékhoz, hogy átjönnek-e és így tovább, fel sem tűnt. Otthon, a városban már tervezni kellett a mozgást ("ne ugrálj, laknak alattunk"), de akkoriban még nem kellett túlzásokba esni, bármikor lefuthattunk a játszótérre ("ki ér le előbb a negyedikről"), mászhattunk a játékokon, csüngtünk, mint a denevérek és még ott sem sikoltoztak túl sokat, csak ha épp kinéztek az erkélyen, hogy megvagyunk-e még (tudták, hogy megvagyunk, nem ültünk lent, mint a tök, hanem szabadon kieresztettük, ami a tüdőnkben volt). Ha meg leestünk, bizony a betonra pottyantunk (volna), nem voltak a most divatos puha alátétek, így aztán inkább nem estünk le. Vagy ha mégis, hát vérző térddel felfutottunk egy ragtapaszért meg anyai, nagyanyai jó tanácsért ("na, megmondtam, hogy ne ugráljatok olyan magasról"). Ah, a boldog gyerekkor! :-)
Hát, ennek az idillnek mozgás és futkosás terén a kamaszkor vetett véget (mint a szabadság-élmények is, legalábbis egy időre), mert ki az a hülye, aki fut, ugyebár. Olvasni kell, teázni, filmet nézni, zenét hallgatni, világmegváltó beszélgetéseket lefolytatni, na jó, néha túrázni is, de futni?! Ki hallott már ilyen baromságot? Ennek ellenére szeretett tornatanárunk mivel kezdte a lányok minden egyes tesióráját? "Tíz kör futás, lányok, na hajrá, attól lesz szép a lábatok!" Hát elküldtük "a Dergezt" (Dergez György a becsületes neve és amúgy nagyon szerettük) magunkban jó messzire, de futni kellett, nem volt mese. Utálkozhattunk, neki mindegy volt, éveken át ez volt a bemelegítés az óráin. Nem tudom, ettől lett-e végül szép a lábam (mert hogy szép lett, az természetesen nem vitás, kérem szépen), de amint vége lett a középiskolának, én bizony nem futottam tovább. Egyetem alatt már csak táncoltam és az engem mind lelkileg, mind fizikailag nagyon feltöltött, abszolút nem hiányzott a futás. Sőt, egyszer volt egy barátom, aki minden nap tíz kilométert futott, még ő sem tudott meggyőzni, hogy nekem is jó lesz ez. Nem volt jó.
Közben viszont születtek itt gyerekek, egyik a másik után, elmaradt a tánc is egy időre és egyszer csak ott találtam magam némileg ismeretlen, de mindenképpen megváltozott testtel egy aerobic órán, ahova szintén nem kívánkoztam korábban, később meg aztán az edzőteremben. Anyám tyúkja, hogy változik az ember! (Az edzőteremben egy bölcsésznek nagyon kellemes lenni, mert minden gépnél el lehet olvasni, hogy kell azt használni és aztán hosszan lehet értelmezni az olvasottakat, ettől egész magabiztosnak érezzük magunkat, végül azért mégis ügyesen lehet bénázni a használatnál egy csapat izomagy kinézetű fickó és műkörmös testépítő superwoman társaságában. A legjobb, amikor az embernek a tanítványai is hangosan odaköszönnek...) De ez még semmi, mert ezen a nyáron rá kellett jönnöm, hogy a kánikulában a fene se kívánkozik az edzőterembe, viszont van a Férjnek egy felesleges futócipője, hát miért ne próbálkozzak meg a futással? Belevetettem magam és ... körülbelül ötven másodpercig bírtam is szusszal. Jöttek velem a nagyobb gyerekek (akik évek óta futnak az apjukkal) és hát meresztették a szemüket, hogy mit zihál az anyjuk összevissza, amikor még csak most indultunk el. Hát, így kezdődött a történet, ehhez képest azért most jobban állunk, már a gyerekek sem néznek olyan kritikus szemmel, sőt a legkisebb csuszpájz is jönni akar futni, lassan mozgalommá válunk. Hasznos tehát a futás, nekem elsősorban lelkileg fontos, hogy tudom, minden nap elmegyek és nem vagyok lusta disznó/dísznő, fizikailag egyelőre csak a megérkezést élvezem, de azt nagyon.

Miért írtam mégis a címben, hogy "szégyen a futás"? Mert bizony szembesülni kell vele, hogy falun élő értelmiségi barátaink bizony nem futkosnak (hülyének is néznék őket), mégis sokkal jobb fizikummal és állóképességgel rendelkeznek, mint városi társaik, egyszerűen azért, mert olyan fizikai tevékenységekkel van tele a napjuk, amelyek megedzik őket annyira, hogy az elég a testük karban tartásához és az egészségükhöz. Nem akarok itt valami hamis falusi romantikázásba belemenni, de azt mindenképpen érdemes tudatosítani, hogy a városban a kelleténél többet eszik és többet ül az ember, hiába jár közben mozogni valami mesterkélt helyre, eltolódnak az arányok, míg falun a parasztbácsinak sosem volt kérdés, melyik edzőtermet válassza, mert az edzőterem az élete mindennapos (olykor fizikailag igencsak megerőltető) tevékenységeit jelentette. Ha mindezt kicsit helyre teszi az ember magában és odafigyel, a városban is élhet egészségesen, de a lelkülete a dolognak bizony más lesz, azt tudatosan kell hozzátenni, akár egy kis futással - végül is itt ez "cool" dolognak számít és bezsebelheti az ember az irigy, netán elismerő pillantásokat (ha lát közben a szemébe csorgó izzadságtól). Ez is valami.

Falupad

Amikor a népdalok, a népmesék születéséről, a 'paraszti tudás áramlásáról' beszélnek, rendszerint a legpublikusabb térnél, azaz a fonónál, a faluházaknál - de mindig valamilyen beltéri egység körül folyik az elemző diskurzus. Fanni írása a falusi padon ülő asszonyokról bennem is elindította, hogy átgondoljam ezt a kérdést, na meg ugye az orromra tett teljesen jogos, piciny fricska, hogy ágynak tituláltam a szent szellemiségű kanapét.
Ágy. Alváskultúra falun és városon - erről is jó lenne írni.
Nos, igen, ha azok a bizonyos hajdan volt falusi padok beszélni tudnának...
Én sohasem jutottam el addig a női hierarchiában, hogy a kisatádi padon ülhessek. 'Eredj jányom, hozz ki magadnak a kisszéket a sparhelt mellől!' Dédszüleim háza előtt is volt egy szép kis fapad - semmi cirkalom, de annál több vigalom. Beszélgetés, pletyka, információcsere, dudorászás, viccelődés, kibeszélés, megbeszélés, átbeszélés - a napi események magán és falusi naplója elementáris, szókimondó beszélyben.
Kiülni szigorúan akkor lehetett, amikor minden egyéb teendőt elláttak, de még nem kellett nekikészülni a vacsorának. Az itthoni nyári menetrendünkben is van egy ilyen félórácska, néha órácska - csak nem a padra ülök ki (úgy látszik ez a női élmény számomra sohasem adatik meg, amit azért nem bánok), hanem vagy teljesen privát napelszámolás (fonás, horgolás, barátnői telefonálás), vagy pedig magasabb szintű élményfeldolgozás (olvasás) történik.
A kiülés spontán jelleggel alakult, sohasem beszélték meg ezt az utca női előre - legfeljebb olyan történt, hogy kiszalajtottak engem, ha kint van a Juliska vagy a Mariska, akkor szóljak nekik, nehogy elmenjenek, mert mindjárt végzünk, és vannak ám hírek az Ilusról!
A padokat a férfiak készítették a nőknek. Ők maguk sohasem ültek rá. Olykor-olykor pár percre odaálltak a nők mellé, vizitáltak, de vagy külön csoportot alkottak, vagy mentek be a dolgukra - férfi ember nem időzik az utcán, az asszonyos. De azért bent a házban elmeséltetik maguknak ám a lényeget! Kint nem lehet maradni, de kimaradni sem akarnak!
A padkészítés nekem a vasalás inverze: a nőiességet erős férfi karok tartják. Egyre több mindent fedezek fel a női-férfi kapcsolatok szimbolikájában: érdekes játéka van a láthatóságnak és a láthatatlanságnak. Jelenlévőség. Háttér.
A legszebb nekem, a legmagasztosabb, amikor ünnepre öltözik fel egy pár, tudniillik egy magára valamit is adó férfi és nő nem egymástól függetlenül öltözködnek, hanem mindig összeöltöznek (alapszabály volt régen és társasági jelentősége van természetesen még manapság is). Én is mindig megtisztelve érzem magam, mikor valamilyen ünnepre, fontos eseményre készülve Balázs megkérdezi, hogy mit veszel fel, mert az én blúzomhoz fog inget választani. Reprezentálás. Egység. Harmónia.

enter image description here
Három pad, Brno

Kreatív nyarak

Mitől jó a nyár? No, erre a kérdésre ezer választ is lehet adni, de nálunk elsősorban az a válasz, hogy attól jó, hogy kötetlenül vagyunk együtt annyit, amennyit akarunk. A gyerekek ovis-iskolás időszakukat élik, én tanár vagyok, a Férj meg egy sereg szabadságot vesz ki ilyenkor. Ennél részletesebben is ki lehet ezt fejteni, de azért rövidre fogom. Reggel nincs időhöz kötött felkelés, ez egy. Napközben is lehet egy ideig pizsamában vagy melegebb időszakokban egyszálsemmiben lenni, ez kettő. Olyan ételeket lehet készíteni, amelyek egyrészt zöldségesek, másrészt gyorsan elkészülnek és bennük van a nyár utánozhatatlan íze, ez három. Bármikor és bárhol lehet pancsolni, ez négy. Még hűvösebb napokon is lehet fagyizni, jégkrémezni, ez öt. Degeszre esszük magunkat finomabbnál finomabb gyümölcsökkel, ez hat. És legyen a mesebeli hetedik a kreativitásunk korlátlan megélése, mert most aztán tényleg van időnk, energiánk, kedvünk akár egyedül, akár egymás társaságában mindenfélét kipróbálni, amitől szerintünk szebb lesz a környezetünk, vagy akár éppen mi magunk. Mindehhez pedig sehova nem kell elutazni és ha praktikus okokból is, de még ez is jó.
Itt egy kis képes összeállítás, az elmúlt nyarak milyen ötleteket hoztak magukkal - van köztük kőművesládából készült medence, szalagokból összerakott függöny, kavicsfestés, száz éves téglakupacból sziklakert, laza húgok, különböző fantáziadús és kutatást igénylő festőakciók és persze macskaparadicsom... vagyis inkább - padlizsán.

Nyári légyriasztó függöny:

enter image description here

Sziklakert 1:

enter image description here

Sziklakert 2:

enter image description here

Régi kapuból új:

enter image description here

Szerelem az ereszcsatornában

enter image description here

Virágpompa az ablakban:

enter image description here

Kinti pihenés - alternatívák:

enter image description here

enter image description here

Pancsolni jó:

enter image description here

Élvezetes nyarat mindenkinek! :-)

Hozzászólás ehhez-ahhoz

Juditkám,

Végre megint volt egy kis időm este leülni a Faluságot olvasni (Faluságot - faliújságot, egy falat újságot - egyre jobban tetszik ez az amúgy ógörög szellemiségű névválasztás:-), és persze megint olyasmire akadtam rá, ami érdekelt és amire belül megmozdult valami. Hát, jól van, csak leírom, gondoltam.

Szóval először is Balázs írása a bio-gépről. Ezt írja: "Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen." Mi jut erről eszembe? Sok minden, de elég egy is: a falu megint, ahova a legtöbb gyerekkori emlékem köt, Ácsteszér, de mindjárt egy másik is, Dabrony, ahova meg egy kamaszkori, furcsa, naiv, de csírájában már kicsit felnőtt-szerelem.
Ácsteszéren ott lakott a sok kedves néni-bácsi-gyerekek-féle család mellett egyrészt Juci néném (a korábban emlegetett Gitta húga, mindketten anyám unokatestvérei), aki nem csak, hogy elvált, de miután egyedül nevelte a fiát és nem költözött haza, ahogy ott azt elvárták volna a közösség számára megdöbbentő válás után, még egyszer párra talált, akivel pedig "csak úgy együtt élt". Szóval többszörösen megszegte egy hagyományos falusi kisközösség szabályait (már a 80-as években!), mégis - persze éviekig tartó pad-pletykák után - megbecsülték, elfogadták végül azzal, hogy "rendes lány az a Juci, hiába elvált, aztán meg ilyennek is kell lenni". A biodiverzitás tehát jól működött.
De beszélhetünk itt Ignác bátyámról is, nagyapám egyik testvéréről, aki meg konkrétan az alkoholizmusba halt bele, de időközben persze tönkretette ezzel a feleségét és a gyerekét is (nem bántotta őket, de végig kellett nézniük, hogy az ő szeretetük sem elég egy másik ember értelmes élethez való segítéséhez). Mégis, Ignác bátyámra nem azt mondta a falu, hogy ő rossz ember, nem kiközösítették, hanem csak sóhajtott mindenki, hogy "hát megpróbáltunk mi segíteni, most is segítünk, de hát iszik szegény Ignác, pedig olyan jó feje van, sokra vinné még most is, csak hát az ital". Egyszóval egyrészt mosták a fejét, másrészt segítették, harmadrészt elfogadták, nem ítélkeztek. Persze, hogy szomorúságot jelentett (meg a padon ülőknek tápanyagot a beszélgetéshez: "Láttad, hogy mászott haza tegnap is a Trombitából!"), persze, hogy nem támogatta ezt a viselkedést a közösség, de Ignác bátyám a maga esendőségével együtt része maradt a falunak, segítették, ahogy tudták, és nemcsak a családja. A biodiverzitás tehát több irányban is jól működött és nyilván nem a miénk volt az egyetlen szokatlan személyekkel büszkélkedő család. (Tovább azért nem teregetem itt a családi szennyest, jön a romantikus rész.)
Dabrony. Na, hát az is csak egy hasonló kis falucska, mint Ácsteszér, nincs is messze tőle, bár ma már mindkettőt községnek tartják, de hát holt volt még az, amikor én ott jártam (na, nem mintha olyan öreg lennék, de hát az a szerelem azért már tényleg régen volt). Szóval ott kezdődik a dolog, hogy apám egy amolyan hippi-féle szerzet volt, de olyan fajta, amelyik azért volt munkásőr is meg párttag meg amatőr fotós meg komoly tudományos kutató, aki élete egy nagy részét a vibráció jelenségének szentelte és imádott túrázni, lehetőleg tájékozódási képesség, de akkor legalább iránytű és térkép nélkül. Hasonlóan izgalmas barátai voltak (na egyszer ezt is meg kellene írni, hogy is hatott ezekre a barátságokra a rendszerváltás), akikkel én rendszeresen találkoztam, mert apámhoz szombatonként jártam, szigorúan 8-tól 18-ig, ahogy azt hároméves koromban szépen kimondta a bíróság a váláskor. A lényeg, hogy éppen 18 voltam, amikor apám egy kispolgár meg egy (nem annyira vadakat) terelő juhász barátja mellé beültünk a kocsiba és elporoszkáltunk Veszprémből Dabronyba, a juhász öccséhez, aki amúgy színházi rendező volt - már amikor éppen nem ivott. Ez a rendező, Robi úgy került Dabronyba, hogy már annyi helyen volt mindenféle botránya meg problémája az alkohol meg a pénztelenség miatt, hogy utolsó esélyként a barátai a rendelkezésére bocsátották egy pápai illetőségű színjátszó csoport falusi házát Dabronyban azzal, hogy Robi azt majd szépen felújítja és közben egyszer s mindenkorra kigyógyul az alkoholizmusból - munkaterápiás elvonókúra, amúgy teljesen jó ötlet, ha hiszünk benne, hogy működhet. A barátok hittek. Hát ide tartottunk, és ez az a férfi, akivel egy gyönyörű, bár (szerencsére) plátói, de mégis kölcsönös szerelmet sikerült átélnem - maradjunk annyiban, hogy szép kék szeme volt és gyönyörűen szavalt verseket, ennyi egy lírai érzelemvilágú 18 éves lánykának akkor épp elég volt, nem tudtam még (szintén szerencsére), mi az alkoholizmus. Megtudtam. (Ettől függetlenül három gyerek anyjaként, 12 éve tartó határozottan boldog - ha nem is mindig kiegyensúlyozott - házasságban élve is megvannak a levelei - gyönyörűek.) A lényeg, hogy ebben a kis faluban is magától értetődően élt egy ilyen fura remete, aki csak úgy odavetődött, de mindenféle problémája ellenére befogadták, segítették őt is, nem azt kellett megélni, hogy innen is kilóg és persze itt sem ő volt az egyetlen átlagtól eltérő figura. Ennyit a biodiverzitásról (a szerelemről még lehetne írni, de arra a világon annyi hely nincs, hogy az ember egy kamasz-szerelmet elmeséljen).

A másik, ami Balázs írása, a "rend" szó és a videó kapcsán eszembe jutott, az a tolsztoji leírás, amikor az Anna Kareninában Levin kaszál. Engem az akkor, amikor először olvastam kötelező olvasmányként, borzasztóan megfogott, olyan érzékletes és ismerős volt az élmény, ahogy Tolsztoj azt Levin érzéseivel megfogalmazza (nem a kaszálás miatt, hanem mert alapélmény számomra is ez a fajta elmélyedés). Itt persze nincs hely az egész részt idézni, de itt egy nagyon kicsi - kedvcsinálónak: "Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült." Itt lehet továbbolvasni, de persze inkább az egész regényt ajánlom, akár újraolvasásra is. http://mek.oszk.hu/00500/00510/html/05.htm

Judit "Konyhai tekintet" c. írásához pedig csak egy kis kiegészítés, hogy nálunk a konyha-nappali-étkező térben nem ágy van (hol él ez az én legkedvesebb barátném, kérem szépen, látszik, hogy már régen járt itt!), hanem kérem kanapé, avagy angolul "sofa", franciául "canapé" vagy éppen "récamier", nagyanyám (helytelen) kiejtésében rökamié, azaz rekamié. És akármilyen furcsa is, ez pontosan azzal a céllal lett oda tervezve, hogy ebben a térben lehessen beszélgetni, vitatkozni, szellemi életet is élni a készülő sütemény, gulyás, pörkölt (mindegy, csak hosszan főjön/süljön és finom legyen) mellett, ahogy azt Madame Récamier-nél is lehetett a napóleoni korban, sőt, már a Direktórium idején. Na, jó, ez most kicsit fellengzősen hangzik, nem emlékszem, hogy Récamier asszony neve is elhangzott-e valóban, amikor folyamatosan újraterveztük a konyhát, ráadásul még nem is a mai politikai felállásban hangzott el a dolog, pedig akkor aztán lehetett volna egyéb párhuzamokat is találni, ehem, ehem, ugyebár, de a tény attól még tény, hogy a lényeg a beszélgetés, a nyugodt, meghitt, vagy akár vitatkozó szellemiségű beszélgetés helyének kialakítása volt és ez kellően sikeres is, amint olyan személy ül le erre a bizonyos kanapéra. (Ágyon ilyet nem lehet csinálni, ágyon, kérem, hát ott mást lehet...)

Puszillak,
Fanni 🐋

Ácsteszéren – gyerekként

Nagyanyám oldaláról közelítettem meg a kertes házzal, panellel kapcsolatos emlékeinket, hétköznapjainkat, de eszembe jutott közben Ácsteszér, ahol nagyapám családja él és mivel gyerekként sokat voltam ott nyáron, történt is egy s más. Ácsteszéren a szülői házban nagyapám szülei éltek és ide születtek a gyerekeik is, összesen hatan, bár én már csak nagyapámról, Juliska néniről, Ignác bátyámról és Pista bácsiról tudok, a többiek korábban meghaltak, az viszont egy jó dolog, hogy még dédnagyanyámat is ismertem. Az ácsteszéri szülői házban élt egy darabig nagyanyám is, amikor egy februári napon összeházasodtak sok-sok (több mint 40) évvel ezelőtt és csak később költöztek saját házba innen (Lovászpatonára, ami Pápától nincs messze, még épp Veszprém megyében van). Nagyanyámnak erről az időszakról alapvetően jó emlékei vannak: tisztelte és szerette apósáékat, szerette nagyapám testvéreit is, nem voltak nagy koppanások (Juliska nénémmel és Pista bátyámmal a mai napig telefonon beszélnek, pedig nagyapám már öt éve nem él). Ácsteszérre egy időben rengeteget jártunk, amíg gyerek voltam, aztán kamaszkoromban már jóval kevesebbet, végül egy ideig alig, most pedig újraéled ez a kapcsolat, ami szerintem mindenkinek nagyon fontos.

Az első emlékem (amit folyamatosan újrameséltek a családban, így már az ember nehezen is azonosítja mint saját emléket, de azért még az enyém), hogy jön be anyám a kapun és szörnyülködik. Lakodalomra készültünk, éppen az ő egyik unokatestvére, Gitta esküvőjére, amikor engem pár nappal korábban már lehozott magával nagyanyám, hiszen teendő volt bőven egy falusi lakodalomra készülve, én meg sokat voltam a nagyszüleimmel, hát ide is jöttem. Ama történelmi pillanatban, amikor anyám is megérkezett, éppen a Morzsa kutyával ültünk a küszöbön egymás mellett, kezemben egy rántott csirkecomb (amilyet csak falun lehet enni!) és egy harapást Fannika evett belőle, egyet meg a Morzsa kutya – jóban voltunk, na. Nagyanyám csak legyintett, mit finnyáskodik itt anyám (aki körülbelül hasonló élményekben gazdag gyerekkorral büszkélkedhet) és szépen adott neki feladatot, úgyhogy a többi dologról ráért később értesülni.

A többi dologba beletartozott, hogy én nagyon érdekes állatnak találtam a macskákat. Kíváncsiságomat szerettem is kielégíteni és itt, Ácsteszéren aztán lehetett, elég változatos módokon. Annak idején még a nénik kiültek a ház elé a padra délután/este, amikor elvégezték a házimunkát és ment a terefere. (Olyan volt, mint ma a Nők Lapja vagy a Bors, élő pletykalap volt az összes néni.) Én is nagyon szerettem ezt a szokást, szépen kiültem velük mint ötéves kisasszony, aki ismeri ám a helybeli szokásokat és túl azon, hogy mindenkiről mindenféle érdekes információ áramlott körülöttem, amikor jött a macska, azt én szépen ölbe vettem, s amikor már kellően összebarátkoztunk, megfogtam és finoman odanyomtam a kerítés aljához, hogy nézzem, hogyan ereszti ki a karmait. Ezzel elvoltam vagy jó tíz percig: odatettem – kieresztette, visszahúztam – behúzta, közben kicsit hagytam dorombolni – a néniket is. Teljesen lenyűgözött ez a karom-dolog. Na, nemsokára ennek a macskának kölykei is lettek, akik önfeledten rohangáltak egy idő után az udvaron keresztül-kasul. Velük is jóba lettem – egy ideig. Egyszer ugyanis jó nagy nyári zuhé jött és amikor elállt, észrevettem, hogy megáztak a macskakölykök, gondoltam, megszárítom én őket. Hoztam a kislétrát, fogtam egyenként a kismacskákat és szépen a fülüknél fogva felcsipeszeltem őket a szárítókötélre. Nem kell mondani, hogy ha ezután megláttak, úgy elmarsoltak onnan, hogy többet nem értem a nyomukba. A nénik a padon aztán ezt is mesélhették egy darabig...

Azt már nem tudom, hogy történhetett, de azon a nyáron sikeresen elindítottam Juliska néném férjének, a Zsida Laci bácsinak a traktorját is, amikor ő azt az udvaron hagyta, benne a kulccsal (gondolom, mert erre már csak a sok mesélés révén emlékszem). Hát a Laci bácsi nem volt egy hattyú-termet, de amikor azt látták, hogy kocog a traktor az udvarból kifelé, Fannika meg benne ül, a Laci bácsi nem gondolkodott azon, hogy feltegye-e még a hózentrógert, hanem egyenesen kirepült a házból, föl a traktorra, aztán amikor levegőt is kapott, megkönnyebbülten akkorát nevetett, hogy majdnem megszabadult a plusz száz kilójától. Azt nem tudom, erről anyám mikor és hogyan értesült, de előbb-utóbb bekerült a családi legendáriumba, mert nagyon sokat elmesélték.

Egyébként itt tanultam meg röfögni is (igen, kérem, ez az igazság), mert a rengeteg állat között természetes volt, hogy disznót is tartottak és persze voltak néha kismalacok, akikkel én nyilván barátságban voltam. Vittük hátra a moslékot, vakargattuk a hátukat, a kismalacok jelentették a kismacskák után a legjobb szórakozást: viccesen röfögtek, én meg próbálkoztam, próbálkoztam és egy idő után akcentus nélkül elsajátítottam a röfögést, aminek egyébként mindenki örült. Így aztán ez az első élményem idegennyelv-tanulás terén – már akkor látszott, hogy van nyelvérzékem (angoltanár vagyok, kérem alássan).

Gitta néném lakodalmán aztán nyilván sok minden történt, de az egyik legemlékezetesebb dolog, ami az én ötéves fantáziámat rendesen megragadta, nem is kellett újból elmesélni, hogy a mai napig emlékezzek rá, mégpedig, hogy nagyapám „beleragadt a trombitába". Ez a mondat, hogy a „Laci bácsi beleragadt a trombitába", valamikor éjjel vagy hajnalban hangzott el, amikor arra ébredtem a sötétben, hogy jön be nagyanyám a szobába, ahol én már nyilván egy jó ideje aludtam és kérdezi valakitől, hogy hát hol van nagyapám. Képileg ez bennem a mai napig úgy él, mint Papa, ahogy éppen egy trombitába van beszorulva (volt zenekar, természetesen), pedig a valóság az volt, hogy Ácsteszér egyetlen kocsmájában, a Trombitában énekelt nagyapám, feltehetően már nem volt nagyon szomjas, a kocsma meg bezárt, de hát a lakodalmas bácsikkal (főleg nagyapám, Ignác bátyám meg Pista bátyám) nem tudott mit kezdeni a kocsmáros, kitenni nem akarta őket, hazaküldött az egyik asszonyért, hogy valaki a lakodalmas népből vigye már őket haza, de olyan lassan haladtak az események, hogy a kocsmáros előbb hazament. Nagyanyámra meg Ignác bátyám feleségére maradt a nemes feladat, hogy lecsillapítsák az énekes torkú férfiakat és mindenkit jobb belátásra bírjanak. Másnap azért egy ideig aludt nagyapám, aki szerencsésen kiszabadult a „trombitából"...

Azt gondolom, fantasztikus élmény ezekből az emlékekből építkezni. Ezek a történetek, akár úgy, hogy én emlékszem rájuk, akár úgy, hogy sokat elmesélték és így épültek be, olyan identitást adnak, ami megtart, amihez nehezebb időszakokban vissza lehet nyúlni. Tudja az ember, hogy honnan jött, milyen hatások érték és akár nagy szomorúság, akár nagy öröm jön, nem „száll el" az ember, ismeri a gyökereit, amelyek tartják és amelyek révén ott az élmény, hogy micsoda szabadságban éltem gyerekként itt, ebben a közegben. A nagyszüleimnek, a családomnak jó szórakozás volt mindig újramesélni ezeket, én pedig már tudatosan megteremtem a helyzeteket, ahol ezek a történetek elő tudnak jönni, mert azt akarom, hogy a gyerekeim is ismerjék mindezt, érezzék, hogy egy nagyobb egész, egy sokkal nagyobb család részei, mint amit ténylegesen személyesen ismernek.