Kézi kasza

Az ellendi házhoz az első beruházásunk egy, a vásárban vett hagyományos fanyelű kasza volt. Máshogyan nem tudtunk volna bejutni a területre, a házat sem tudtuk volna megközelíteni.
Aztán szépen lassan fejlődött a gépparkunk...
Mikor Agonás, a szintén filozófia szakos barát, az esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja meghalt, Balázs csak annyit mondott, hogy majd jövök. Felment az általunk félholdnak nevezett rétre - csak a kaszát vitte magával. Szerintem akkor, ott, a könnyeivel fente meg a kasza élét. Rendet tett kívül és belül. Vezekelt.
Én penitenciát róttam magamra: 6 napig nem olvastam. Semmit. Nehéz volt. De az a hat nap örökre bennem lesz.
Vigyázunk a kéziszerszámainkra: sarló, kapa... A kézi erőnek különleges ereje van.

enter image description here

Óda a pázsithoz/gyephez/réthez és minden rokonához

Nagyon kedves volt a lelkemnek Andi írása, köszönet érte, körülbelül annyira megdobogtatta a szívemet, mint Varga János írása a Főszerkesztő asszonyét. Ezúton is legyen János üdvözölve, és nemcsak mint új tag, hanem mint aki nagy örömet szerzett a Főszerkesztő asszonynak (merjem írni, hogy "asszony-ság"-nak?, na inkább nem merem) az írásával, márpedig aki a Főszerkesztő asszonynak örömet szerez, az nekem is örömet szerez, lévén hogy ilyen a barátság természete. Na de vissza a fűfélékhez! Andi így kezdi a bejegyzését, hogy "Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?". Hát nekem egy sereg emlék, élmény jut eszembe, de igyekszem rövidre fogni (hogy legyen, aki el is olvassa).
Mindaddig nem értettem pontosan, mi az, hogy gyep meg pázsit, amíg 16 évesen életemben először meg nem érkeztem Angliába. No nem a Gatwick reptéren találkoztam ezekkel a fantasztikus képződményekkel, hanem a vidéki Wales-ben és Angliában, természetesen, de ott aztán úgy sikerült összetalálkoznunk, hogy azonnal tudtam, én itt vagyok itthon: a gyepen, a pázsiton (a gyepség illetve pázsitság is fogalom ám egyeseknek!). Engem akkoriban még egyáltalán nem érdekelt, miből is áll össze ilyen szemet gyönyörködtető egésszé egy precízen nyírt (vagy éppen legelt) pázsit, csak annyit láttam, hogy amikor kinézek a kolesz ablakán, akkor ott futkároznak a nyulak, amikor átmegyek az iskolába, akkor vagy egy réten vagy egyenesen egy erdőn át tehetek egy sétát és az egész látvány egyformán lenyűgöz esőben, ködben, aranyló napsütésben (utóbbiban kicsit kevesebb részem volt, de hát ne legyen az ember telhetetlen - Angliában meg különösen örüljön, hogy egyáltalán lát napot késő ősszel). Ez a rajongás azóta is velem van (nem, nem számoljuk ki, mióta!) és arra vetemedtem, amikor lett lehetőségem saját kert-darabkát rendezgetni, hogy magam is telepítettem pázsitot - na jó, azt nem, de valamit, ami arra próbál hasonlítani és a maga kb. két négyzetméterével az én szeretett vidéki Angliámra emlékeztet engem. Testközelből ugyan másként tekintek az én Pázsitomra, akit minden nap, de legalábbis meglehetősen gyakran gondozni kell(ene), hogy szép legyen, de mindenképpen megéri a fáradozást, hogy az ember szeme ilyen gyönyörűséges zöldet lásson az ablaka alatt. Amúgy jellemző az angol nyelvre, hogy ilyen kifejezéseket használ, mint "the village green", tehát a falu vagy egyéb település környékén lévő füves (=zöld) tér, vagy éppen a híres "Tower green", tehát az a gyepes (=zöld) terület a Towerben, ahol annak idején kimondottan elegáns történelmi személyiségeket is lefejeztek. (Akinek erre a "zöldre" nézett az ablaka, láthatta, hogy ácsolják napról napra az emelvényt és a hozzá tartozó alkalmatosságokat - egyenesen az ő számára. Hát, igen, a "zöld-ség" nem mindenkinek jelentett egyet az örömmel, arról már nem is beszélve, mennyire nem ettek az angolok elég zöldséget akkoriban, pláne nem nyersen, de ha ebbe belemegyünk, teljesen elveszítjük a fonalat.) Kifejezetten irigylem a briteket, hogy számukra a gyep, a pázsit, a rét evidens módon, minden erőfeszítés nélkül egyet jelent a zöld színnel... Ha igazi ódát írnék, akkor persze bele kéne venni a látvány mellett a frissen nyírt fű illatát, a gyepen való tocsogást eső után, a hajnali mezítlábas sétákat és a puha bukfencezést, az elegáns pikniket és még sorolhatnám, de hát nem vagyok költő, jobb ezt a kedves Olvasó képzeletére bíznom.
A másik nagy élményem a kaszálóhoz kötődik, aminek a lényegét Erdélyben egy nagyon kedves barátnőm nagymamájánál, Orotvai Mamánál sikerült egy kicsit megértenem. Azóta persze oda is visszavágyom, és szerintem mindenki így van vele, aki eső után csak egyszer is megérzi a vizes kaszáló, az eső utáni fenyves és a nedves talaj illatszövedékét. Akár parfümöt is készíthetnének ebből az illatkeverékből, én biztosan semmi mást nem akarnék használni egész hátralévő életemben, nekem ez lenne a Chanel Nr.5. A kaszálón aztán megterem mindenféle vadvirág, amit az ember nagyon szeret és még annál is több, lehet csokrot szedni (kislányok, nagylányok, asszonyok és hm, hm, asszonyságok kedves elfoglaltsága), lehet rohangálni, lehet andalogni és lehet - kaszálni. (Ehhez Tolsztoj Anna Kareninájából lehet a megfelelő részt ügyesen elolvasni, akkor kapunk belőle egy kis ízt - nyelvileg is, ha nem is szó szerint. Szerintem ezt régebben én már idéztem a faluságban, annyira kedves számomra.)
A fűmag alternatív hasznosításával kapcsolatban pedig eszembe jut egy régi történet: egyik egyetemi barátunk egy idő után kályhaépítéssel kezdett foglalkozni, de mint minden jövendő mester, ő is volt zöldfülű tanonc és egyben kreatív bölcsész (veszélyes párosítás). Hajtotta a lendület és szépen össze is rakta élete első saját kályháját, amit a szőlőhegyi pincéjében meg is mutatott nekünk, mi meg ámultunk-bámultunk, milyen ügyes gyerek ez az Andris (mivel egy ideje Kecskeméten élek, úgy jönne ki jól, ha azt mondanám, "gyerök" és lassan kezd is a számra állni). Két héttel később megint hív minket az Andris gyerök, menjünk, nézzük meg a kályhát. Mi, barátok összenéztünk, tán megártott neki a sok meló és nem emlékszik, hogy már megcsodáltuk, de ragaszkodott hozzá erősen (meg szervezett egy táncos estét népzenészekkel), hát kimentünk. Kérem, érdemes volt, mert akkor láttam életemben először (és eleddig utoljára) friss zöld fűvel borított kályhát. Andris lelkem véletlenül olyan földet (?), agyagot (?), kitudjamit kevert a kályha építőanyaga közé (lehet, hogy köze volt ehhez némi baráti pálinkázásnak is), amiben fűmag volt, hát a melegben szépen kihajtott. Éppen arról szólt a diskurzus, amikor megérkeztem, hogy akkor ezt most le kellene-e borotválni. Ennek nemcsak mi jártunk csodájára, hanem a szőlőhegyen lakó öregek is, ami nagyban megkönnyítette, hogy Andris egy közmegbecsülésnek és -szeretetnek örvendő egyéniség legyen Pécs-Szabolcsban...
Hát, remélem, Andi nem bánja, hogy az ő tudományos igényű szövegét ezekkel a teljesen amatőr hozzáállású emlék- és érzelemmorzsákkal színesítettem - ezek jutottak eszembe válaszként a kérdésére. (Ha bánja, azt majd megtudjuk abból, hogy legközelebb nem tesz fel kérdést...)

Falusi albatrosz - távolsági busz

enter image description here

A gyerekek jót mulatnak rajtam, szerintük határozottan szórakoztató látvány vagyok buszon. Megtanítottak a menetrendre. Elmagyarázták, hogyan utazik a nagyérdemű. Gyerekkoromból voltak ilyen emlékeim, de gondoltam, az autós éveim alatt csak-csak megváltozott a magyar tömegközlekedési utazáskultúra - de nem! Ugyanúgy minden néni a külső széken foglal helyet és belülre teszi a szatyrait, reprezentálandó: igencsak bátor az, aki mellé szeretne leülni. Neki két hely jár. Stop. Nem osztozik. Stop. Ő kényelmesen utazik. Stop.
Középmezőny, aki belülre ül és kívülre pakol le, jelezendő: ha nagyon-nagyon szükséges, akkor egy röpke fintor, egy elfojtott, de azért jól hallható levegővétel és egy nemakaromdemegteszem mozdulat kíséretében megfelelő nyomásra hajlandó szatyrait a lábára vagy pedig a földre, a lábai közé helyezni. A kabátszárnyait viszont már semmiképpen sem fogja maga alá tűrni. Határjelölés: a másik ülés is az enyém volt. Stop. Átadtam, de nem szívesen. Stop. Ha ráülsz, akkor bunkó vagy. Stop.
A mi félénk, az előzékenyek (miért is előzékenynek nevezzük azt, aki a másikat is figyelembe veszi?!?) szűk, de annál kedvesebb réteget képeznek. A gyerekek belezuttyanhatnak egy-egy mosolygós utas ölébe, és azonnal cseverészni kezdenek egymással. Közös utazás.
Közös szatyrok. Most, hogy januárig nincsen autónk, igazán csak most érzem annak a súlyát, amit egy hat fős családnak hazacipelek. Most érzékelem teljes valójában, mit jelent, ha tele van a kamra. Viszont a női sors, mint közösség, most is tompítja a kiszolgáltatottságot és biztonságot ad. Segít. Megtart jókedvben.
Anyu délután a buszmegállóban szinte minden nap teletömi a gyerekek táskáját valamivel: egy kis gyümölcs, egy csomag szalvéta, vagy zsebkendő. Andi mindig szól, ha megy bevásárolni. Zita teleteszi az autóját az én cókmókommal, hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek. A szomszéd Zsolti a buszról leszállva hazáig cipeli a motyót. Balázs nap, mint nap hoz valami elmaradt fontosat a városból. Köszönöm!
Az Angyalnak pedig Gls-futárok segítenek.
Röghöz kötöttség. Önellátás (ehhem).

enter image description here

Ékszeres nő

Fanni bizsu/nő írását két vonalon gondoltam tovább. Elsőként a paraszti ékszerviselési szokásokra koncentráltam és értelemszerűen a Magyar Néprajz IV. kötetében, Az anyagi kultúránál bukkantam elő. Aztán nagyszüleimre és dédszüleimre gondoltam. Végül számba vettem és megpróbáltam értelmezni saját szokásaimat e tárgykörön belül. A tupírt sem felejtettem el, de az a hajviselési szokások körébe tartozik, arról inkább külön ejtenék pár szót és persze meg is kell hozzá keressek egy különleges családi fotót.

Szeretem Fannival ezeket a gondolatjátékokat. Mindig Coetzee és Auster barátsága jut eszembe róla.

enter image description here
"Sokat töprengek a barátságon mostanában..." - így indul az a levelezés, melyben J. M. Coetzee, A barbárokra várva Nobel-díjas szerzője és Paul Auster, a New York Trilógia írója beszélgetnek, mint férfi a férfival.

Jókai és Petőfi. Ady és Móricz. Wesselényi és Széchenyi. Kosztolányi és Karinthy. Bartók és Kodály. Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald. Nagy és híres barátságok.

Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, hol van a fontosabb lényeg, az ékszereknél, avagy a barátságnál.
A barátságról: azt hiszem Fannival mi vagyunk az egyik utolsó képviselői a papíralapon, kézzel, tollal levelezést folytatóknak. Hosszú, lényeget feltáró, gondolatmenetet végigvivő, a szellemi sziporkázástól a csacsogásig ívelő szövegeket hozunk létre és küldünk el egymásnak. Miközben e-levélben is van közölni valónk, a vonalas és mobiltelefonhasználat, mint kommunikációs csatorna különbségeit ne is említsem. És a non plus ultra: a személyes találkozás. Hihetetlen, de mindig mindenről van mondanivalónk. Amikor kommunikációt tanulunk, a csatornának elenyésző szerepet szoktunk tulajdonítani, kvázi annyi lenne a feladata, hogy jól, zavar nélkül, azaz zavartalanul (de itt elsősorban a külső zavarás nélküliségre szoktak utalni) működjön, de valahogyan az mindig elsikkad, hogy a különféle csatornákon teljesen különféle diskurzusok születnek meg. Másra használom a vonalas telefont és más szituációban, más közlendőre veszem kézbe a mobilt. És a levél! Teljesen más mondanivalót közlök e-levélben, mint papíron. Mások a szabályok, mások a dekódolási sémák. Az író ember gondolkodik: lelassul, átgondol, megfontol, hiszen fellengzősen mondva az örökkévalóságnak ír: nem lehet visszavonni. A gondolkodó ember is ír, mert az írás, mint folyamat rendszerező erővel bír: letisztítja a gondolatmenetet, átláttatja a mondanivalót. Jól meg kell gondolni. Felelősség. Helyénvalóság.

enter image description here enter image description here

Nyakékek. Fülbevalók. Karkötők. Gyűrűk. Reneszánsz hatás.
Kezdetleges ékszer: lószőrből, gyöngyből otthon készített ékességek. "A klasszikus értelemben vett ékszert azonban az ötvösök készítették aranyból, ezüstből. Ezekhez hasonló ón-, sárgaréz-, pakfon- és újabban dubléékszereket a hivatásos iparosok mellett falusi kontárok is csináltak. (...) Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon kelt el. Századunk fordulójára, amikor a köznép felsőbb rétegeiben is az ún. hamis ékszer lett a módi, a parasztság is könnyebben lépést tarthatott a divattal. Az értékesebb ezüstékszerek díszítményei, a gyöngyház, türkiz vagy korall, gránát helyett, megjelentek ezeknek kék, piros mesterséges változatai, s nagy keletje volt a különféle gyári üveggyöngyöknek. Csak a 20. században jelentek meg a polgárosultabb parasztkörökben a helyi jelleget már nélkülöző aranyékszerek." - olvashatjuk a Magyar Néprajzban az Ékszerek címszó alatt.

Dédszüleim nem hordtak ékszert. Semmilyent.
Nagyanyám - akit ugyebár csak nagymamaként van szerencsém ismerni, lányként, asszonyként nem találkoztam vele - órát és karikagyűrűt viselt, amit minden megérkezéskor levett. Megint a mozdulat van előttem: lecsatolja jobb kezével az óráját és a bőrszíjra húzza a gyűrűt, amit az éjjeliszekrény tetejére tesz. Reprezentálás. Kényelmetlenség.

Hogy én? Ékszerek és ékességek. Fannihoz képest igencsak szerény a lista: egy karikagyűrű (ezzel jegyeztek el), amit még sohasem vettem le. Egy magam készítette türkiz gyöngyös gyűrű, ami szintén mindig rajtam van. Egy pár fülbevaló (ezzel kérték meg a kezem - arany katica, hát lehetett kérem nemet mondani!?), amit még sohasem vettem ki. Egy tűzzománc nyakék (amit Jónás öt évesen készített nekem és azóta is mindenkiből döbbenetet vált ki, olyan művészi lett), amit sohasem veszek le. Végül egy türkiz gyöngy karkötő, ami szintén éjjel-nappal rajtam van.
Számomra az ékszer nem hangulatjelző, nem lecserélhető, hanem önmagam lényegiségét kifejezni hivatott állandó viselet. Nőiségem attribútumai. Ékesítenek. Nem az alkalmat, nem az öltözékemet, nem a megjelenésemet - arra ott vannak a ruhák (munkásruha, báli ruha), hanem önmagamat. Engem.
Kifelejtettem a hajcsatot. Tíz éve ugyanazt hordom. Fa hajcsat. Érzem, már nem fejez ki engem maradéktalanul. Folyamatosan keresem az újat, a tökéleteset. Az egyetlenegyet. Ezüst hajcsat türkiz kővel? Talán. Ötvösség.

enter image description here

Ledes Mikulás

enter image description here

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

enter image description here

Hálószoba - titok

Most, hogy szerettem volna újraolvasni Judit korábbi írását a hálószobák fontosságáról vagy éppen jelentéktelenségéről, sehogy sem találom, de mivel valamelyest még emlékszem rá, mi indította el a bennem motoszkáló gondolatot, belevágok az írásba enélkül is.

A hálószoba témája ugyan elég intim dolog, de ha egyszer "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (na ez is megérne egy szösszenetet, milyen szépen illik ez a két Karinthy-sor mai facebookos világunkra). Igazából fogalmam sincs, miért, de homlokegyenest mást érzek ezzel kapcsolatban, mint Judit, aki szerint a külön hálószoba egy felesleges dolog és mennyire nem tud mit kezdeni azzal a képpel, hogy ott egy ágy szépen leterítve, mellette kis asztallal, azon lámpával és ez a helyiség csakis arra való, hogy hálószoba legyen. Én ezzel szemben lelki szemeim előtt pontosan egy olyan hálószobát látok, amilyen annak idején a reneszánsz Angliában volt már a Henrikek alatt is, de I. Erzsébet idején pláne: benne a főhelyen drága, fából díszesen faragott masszív baldachinos ágy, amely tetejét körben négy oszlop tartotta, függönnyel teljes mértékben "lezárható" intim térrel és az akkori Anglia komfortfokozatához képest messze felülmúlóan kényelmes "berendezéssel" (ebben az időben például már létezett a tollpaplan). Persze csak az arisztokrácia alvási szokásairól beszélhetünk itt, a középosztály ugyan ágyban aludt és szerette egymást, de messze nem olyan példányokban, mint a nemesek, míg a szolgák szalmazsákon aludtak és hogy egyéb dolgokat hol csináltak, hát abba most nem mennék bele. Szóval amikor én egy rendes hálószobára vágyom, egészen pontosan ilyen ágyat szeretnék bele, az ágyon kívül pedig kandallót, zenelejátszó alkalmatosságot, sok-sok könyvet, puha világítást, kényelmes foteleket és teázóasztalkát, mindezek alatt elterülő puha szőnyeggel. Ennél alább nem adom (álmomban - aztán majd beleér az ujjad a bilibe, mondaná Anyám).

Ehhez képest van nekünk egy olyan szobánk, amit egymás között csak "Papa-Mama szobának" hívunk és ez nem jelent mást, mint egy olyan helyiséget, ami egyszerre nappali, kicsit játszó- dolgozó- és olvasószoba, éjjel meg hálószoba. Igazán nem panaszkodhatunk, remek hangulatú kis szoba ez, többé-kevésbé el is férünk benne a ránk maradt retró bútorainkkal és az átlagnál csak kicsit nagyobb (értsd: kölyök dinoszauruszhoz hasonlatos) kályhával (igen, egy barátunk csinálta és igen, a másik két ajánlatot kellett volna elfogadnunk, de hát szép dolog a barátság, ugye), az ablak elé éppen bepréselt íróasztallal, no meg az ágyat is ügyesen be lehet csukni és akkor kanapénak is kiváló, de hát... azért messze van ez még a Tudorok hálószobájától, meg azoknak a bájától is. (Igen, persze, igazuk van, itt tényleg nem Tudorok laknak - legfeljebb vidorok.)

Vajon mit is szeretnék én, amikor egy baldachinos ágyról és egy annak teret adó hálószobáról álmodozom (tér a térben)? Ez azért már érdekes kérdés, biztos izgalomba tudna hozni egy lélekbúvárt, aki felettébb frappáns következtetéseket tudna ebből levonni, de azért inkább megpróbálom én kibogozni, hátha ez is nyújt valami támpontot. Az, hogy van KÜLÖN hálószoba, számomra azt jelenti, hogy ott nyugalom van, oda senki nem mehet be, akinek én nem engedem, tehát én kontrollálom, hogy az igazán intim szférámba/szféránkba kit engedek/engedünk be (szerencsére itt helyénvaló a többes szám). Mindenhova máshova beléphetnek emberek, de ide nem. Fontos, hogy ezáltal a világtól (tehát a többi embertől) ez el van választva, ide el lehet vonulni, itt nem fér hozzánk a világban lévő esetleges rossz. Az elképzelt hálószobában lehetne pihenni, szerelmeskedni, beszélgetni, teázni, olvasni és zenét hallgatni - hiszen mi ketten a Férjjel ezeket a dolgokat szeretjük legjobban és noha például nagyon szeretünk filmet nézni, azt már nem engedném be ide. Az itt lehetséges tevékenységek tehát az egymásban és önmagunkban való zavartalan elmerülést, elmélyülést szolgálnák - igazából ezért kellene nekem/nekünk a hálószoba. Ez azt is jelenti egyben, hogy jövés-menésben én nem tudok eléggé befelé hangolódni, a bennem lévő háziasszony, anya, vendéglátó, stb. állandóan figyel kifelé is, még nyugodt helyzetekben is legalább egy antenna a rajtam/rajtunk kívülinek van fenntartva, míg a vágyott hálószobában minden antenna pihenőállásban létezhetne. Igen: megállhatna az idő. Hogy minek ide még a baldachinos ágy is, arra nem tudok kézenfekvő magyarázatot, hiszen az már tényleg az intimitás non plus ultrája (egyik barátunk átiratában non stop ultrája), ez már a titok témakört súrolja, de hát mit csináljak, ha egyszer tetszik? (Angol sznobizmus, mondja a bennem élő kritikus szellem a Férj hangján.) (Még merészebb álmaimban egyébként ez az ágy kerekeken kigurítható lenne a tökéletes kertbe, ahol nyáron aludnánk és szépen levennénk róla a baldachint, hogy lássuk a csillagokat...)
Ha ez nem lett volna elég, még egyetem alatt felnyitotta a szememet egy Virginia Woolf által írt esszé, bizonyos Saját szoba, miszerint egy nőnek is kell saját alkotó tér. Azóta tehát egy teljesen saját női szobára is vágyom, ahol például egyedül kötögethetnék, dolgozhatnék, olvashatnék és persze írogathatnám az ilyen magasröptű szösszeneteket, mint ez is, no meg okvetlenül vendégül láthatnám a barátnőimet egy teára, forró csokira egy jóféle kis női csevegés kíséretében. (Jól van, Anya, jöhet a bili...)

enter image description here

Faluság......

Faluság..... egy neologizmus, amit kapásból teljességgel érteni vélek.
Zsemlyei János nyelvész szerint a neologizmusok egyrészt amiatt jönnek létre, mert a megismerés fejlődik: a megismert új fogalmakat, dolgokat meg kell nevezni, másrészt a kifejezést szüntelenül megújítani igyekvő költői lelemény hívja életre őket. Eszerint itt most egy kivétellel állunk szemben. Szó sincs új fogalomról, vagy dologról, még csak nem is valami költeményben tűnik fel. Itt van a lelkemben születésem óta és most valaki nyelviesítette is ezt a régi dolgot. Zseniális! Ennek a nyelvi jelnek a dekódolásához elegendő egy egészséges anyanyelvi automatizmus egy egészséges anyanyelven. A dekódolást követően pedig egy egészséges életérzést hív elő. Igazi bűvös szó, olyan, mint egy varázsige. Dicséri gyönyörű anyanyelvünket és a találékony nyelvi innovátort (jelen esetben innovatrix-et(!)). Egy olyan, szóbokrokból építkező, rendszerként értékelhető nyelv esetében, mint amilyennek édes anyanyelvünket joggal tudhatjuk, a nyelvi jelek dekódolását a beszélő esetről-esetre sajátos módon végzi. Amennyiben egy, a beszédben gyakran előforduló szó jelentéstartalmát kell kibontania, a dekódolási mechanizmus rutinszerű. Olyan, mint valamilyen számkód gépi értelmezése a digitális világban. A kód már egy előre programozott tartalmat hív elő. Amikor azonban egy addig soha nem hallott, anyanyelvi elemekből álló jellel/szóval találkozik, működésbe lép egy értelmezői mozzanat. Amennyiben az új szó (neologizmus) alkotója hibátlan anyanyelvi érzékkel alkotta azt, egy rendszerként értékelhető anyanyelven, a hallgatóban ugyanazt a tartalmat hívja elő, amelyet létrehozója szánt neki.
Istenem! Milyen jó, hogy mi itt, bizonyosan mindannyian, első hallásra annak értelmezzük a "faluság"-ot, aminek azt kell! Milyen jó, hogy ezzel a bűvös szóval kikerülhető minden olyan lehetséges szinonima, amit a sajátos magyar történelem csupa negatív tartalommal terhelt meg: "vidék", "vidéki", "falusi", "tanyasi", "nem urbanizált", stb. Új alakjával távol tart minden olyan szót, olyan kifejezést, ami valamiféle alacsonyabb rendűséget, elmaradottságot sugall, vagy egyenesen kifejez.
A "faluság" egy főnévből -ság, -ség képzővel képzett, újabb főnév, képzésében az "emberség"-gel analóg. Sajátos helyzet, hogy tulajdonképpen még a jelentésében is.

Női piperék - a bizsu/nő

Bizsut Chanel óta nem szégyen hordani, sőt. Nagyon hálás vagyok neki több okból is, de a bizsu létjogosultsága miatt különösen. Nem mintha nem kedvelném a gyönyörűen kidolgozott arany- vagy ezüstékszereket, drágakővel ki- és berakott diadémokat, nyakékeket, ruhadarabokat és egyéb fantasztikumokat, amiktől megszédül a női lélek és eláll a szó. Mégis úgy hozta a sors, hogy arany karikagyűrűmön kívül összesen két darab aranygyűrűm, egy pár arany és három pár ezüst fülbevalóm van, oszt' ennyi. Az összes többi nyaklánc, karkötő, gyűrű és megszámlálhatatlan fülbevaló mind bizsu, némelyik még csak nem is fémből van, sőt, nem is szikrázik. Nekem mégis mind bijou, azaz csecsebecse, örülök, amikor feltehetem őket (fülbevalót például mindig hordok), segítenek benne, hogy jobb hangulatom, aznapi lelkem kisugárzása megfelelő legyen, hogy nőiesebbnek érezzem magam vagy éppen lányosabbnak, erősebbnek vagy éppen lágyabbnak - függően egy csomó körülménytől, mint például a lelkiállapotom, a hely, ahova öltözöm, az alkalom, amire készülök, a társ, akivel megyek, a ruha, amit felveszek, a szerep, amit játszom (igen, ez is része a hétköznapoknak!) és így tovább.
Tegnap szalagavató bálra készülődtem, ami sajnos nem igazi bál, így báli ruhát és ékszereket nem is való felvenni és feltenni (pedig az ilyesmi igazán kedvemre való mulatság, noha elsősorban a táncos lábak állandó bizsergése miatt), mégis ünnepélyes alkalom: "meg kell jelenni". Márpedig én mindenhova úgy öltözöm fel, hogy megfelelő legyen ugyan az alkalomhoz, de kényelmesen érezzem benne magam, ne kelljen feszengeni, mert akkor nem lehet az esemény emberi oldalára odafigyelni, legalábbis én nem tudok. Mivel először mentem ennek az iskolának a szalagavatójára, kicsit jobban odafigyeltem a külsőségekre, még fodrászhoz is elmentem, sőt, amit sosem teszek: külön erre a bálra vettem egy koktélruhát (ez ám az extravagancia!). Mikor elkészültem, a következőkkel szembesültem: három gyerekes anyához képest egész jó női alak egy csillámokkal telehintett fekete, testre simuló ruhában, jól szabott fekete blézer, elegáns fekete cipő, szigorú fekete karóra a vékony csuklón, szépen manikűrözött, diszkréten festett körmök, eszméletlenül szikrázó, de nem hivalkodó fülbevaló, azaz a lehetőségekhez képest már-már tökéletes összkép és ... egy, kábé az ötvenes évek Amerikájából jött tipikus háztartásbeli feleség-frizura. Csak a tupír hiányzott, az is azért, mert amikor a szomszéd fodrász csaj elkezdte csinálni, felsikkantottam, mire kiesett a kezéből a fésű, így el mertem suttogni, hogy ezt inkább ne. Hát, igen, ilyenkor jó az, hogy a nőiségem azon éveiben vagyok, amikor rég elfogadtam már, hogy nem egy Claudia Cardinale néz rám vissza a tükörből, sem egy Sophie Marceau, de Brigitte Bardot sem, hogy a szőkék közül is válasszak egy ikont. Ilyenkor jó, hogy lehet felszabadultan azt játszani, hogy akkor ma így megyek emberek közé és így is én leszek én, ma ebbe a szerepbe helyezkedem bele egy kis időre, azt játszom pár óráig, hogy minden vágyam az volt, hogy így nézzek ki. Ilyenkor jó, hogy jön a visszaigazolás, hogy a felszabadult nőiesség, a kisugárzás, a mosoly és szikrázó szem tényleg mindenféle ruhánál, ékszernél, frizuránál többet ér és jólesik nőként bátornak lenni néha a külsőségek terén is. Bizsunőként is jó.

enter image description here

Zsebmelegítő - generációs különbségek

Ma olvasom a hihetetlenül magas színvonalú, de legalább kiemelkedően informatív, színes-szagos reklámújságban, hogy lehet zsebmelegítőt kapni x boltban: 2 db-ot 499 Ft-ért és egyrészt 60 percig is melegíthet, másrészt 1000-szer is felhasználható. Hm. Ezen elmerengek. Nagyanyám a második világháború idején volt gyerek és túl azon, hogy nem járt hozzájuk reklámújság meg nem volt a közelben egy fia bolt se, ahol amúgy sem lehetett volna venni semmit, azt is megtapasztalta, milyen, amikor az ember gyerekkori legjobb barátnőjét elhurcolják, mert zsidó és a család napokig nézi a bevagonírozott embereket, ahogy kétségbeesetten vízért meg élelemért könyörögnek, de nem tehet semmit, mert aki közel akar menni, arra rálőnek. Megtapasztalta, milyen érzés kúszik az ember gyomrába, amikor hallja, hogy jönnek a bombázórepülők. Megtapasztalta, milyen, amikor egy nap egy tál étel jut és jó esetben talán néha kenyér. Megtapasztalta, milyen, amikor a hét gyerek közül télen egyszerre csak egy tud iskolába menni, mert csak egy télikabát van és egy pár cipő, amiben a havas erdőn keresztül le lehet gyalogolni azt a röpke hat kilométert, ami alatt a falusi iskolába beér az ember. Megtapasztalta, milyen az, amikor hajnalban éppen ő a soros és kap a zsebébe egy darab forró, hajában főtt krumplit kesztyű és reggeli híján, hogy az iskolába menet legyen, ami melegíti a kezét és legyen, amit megehet érkezéskor. Hm. Főtt krumpli mint környezetbarát multifunkciós zsebmelegítő. Kell ehhez még valamit hozzáfűzni? Hát én tudnék, de fegyelmezem magam.

Réten lenni

enter image description here

enter image description here

ÚTON LENNI,
ez nekem mindig a szemlélődés csendes örömét jelentette. Ez volt a módszer, mellyel ismerni tanultam a környezetemet: a tájat és természetet. A tudományt és a művészetet. A várost, a szokásokat, embereket.
S általában önmagamat is.
Hisz olyan keveset mond az ember önmagáról, mikor a nevét mondja. A név az, amit mindenki tudhat rólunk. Adat, ami mögé elrejtőzhetünk gondolatainkkal, vágyainkkal, érzelmeinkkel.
Épp így a természetben is. A név az általánosságok gyűjtőháza. Fogalom, mely mesterséges rendszerbe tömöríti távoli múltak, területek és kapcsolatok szükségszerű örökségeit. Ezen belül kell keresnünk a titkot, melytől egy fűszál is emlékezetessé és egyetlenné válhat. Olyan pótolhatatlan barátunkká, mint a "Kis herceg rózsája".

Richter Ilona Úton-útfélen kötetét ezekkel a szavakkal ajánlotta a kezünkbe - növényakvarelljei a botanika tudás és a művészi szemlélet találkozásai. Ani fotóihoz a tűz előtt ülve ajánlom.

enter image description here

Réten lenni: felismerni, megismerni, ismerkedni. Az aranyvessző elvirágozva és újra hajtva. A komócsin már megbarnulva.
A titok mindig a kapcsolatokban van.

enter image description here

enter image description here