Disznóvágás

Disznóvágás alkalmával összegyűlik a család apraja-nagyja, hogy kellemes hangulatban, de nagy munkával feltöltésre kerüljön a fagyasztó hússal, csonttal. A felkészülést már a vágás előtti este megkezdjük, ilyenkor összekészítjük a szükséges eszközöket, mint például üst, üstház, tűzifa, rénfa, kések, kaparók, forrázáshoz kád és lánc, vödrök, ládák, daráló, hurkatöltő. Ezek után jöhetnek a fűszerek és megpucoljuk a vörös- és fokhagymát is. Ha ezekkel megvagyunk, akkor irány aludni, mert másnap korán kell kelni.

enter image description here

enter image description here

Általában szombat a disznóvágás napja, ilyenkor már 6 óra körül begyújtjuk a tüzet az üstök alatt, hogy legyen forró víz a forrázáshoz és a mosogatáshoz. Mire lobog a víz, a disznó már az örök sárban dagonyázik. Az állat vérét mi csak azért szoktuk felfogni, hogy sült vérként savanyúsággal, kenyérrel elfogyasszuk.
A forrázás az első lépes a vágás után, hogy a szőrtől megszabadítsuk a sertést. Ez úgy zajlik, hogy a kádba bele tesszük a láncokat, majd erre a jószágot, aztán mehet a forró víz. Apukám egyik oldalon, bátyám másik oldalon húzza, majd ereszti vissza a láncot, és így szépen forog a disznó, minden részét éri víz.

enter image description here

Ezután jön a neheze, valahogy ki kell szedni a kádból egy raklapra. Ha sikerült, akkor előkapjuk a kaparókat és igyekszünk minél több szőrt levarázsolni róla, ami az esetek többségében sikerül is. Ezután következik a pörzsölés. Amikor már szép fekete lett az állat egyik fele, akkor megfordítjuk és mehet ugyanolyan sötétre a másik oldala is. Fordítás előtt hideg vízzel locsoljuk az állatot, hogy ne repedjen el a bőre. A körmöket leszedjük még melegen.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Ha ez kész, akkor meleg vizes ruhákat teszünk a jószágra, hogy kicsit felázzon és könnyebb legyen lekaparni az elfeketedett részt. A fej és lábak tisztára kaparása, mosása a legnehezebb feladat. Amikor elkészültünk, akkor feltesszük a rénfára. Húgommal mindig mi állunk a két végére, a fiúk meg feltolják annyira, hogy le ne érjen az orra.

enter image description here

enter image description here

A felbontás után eltávolítjuk a belső szerveket. Ezt a műveletet szinte mindig édesapám csinálja, de ha valami más feladata akad, akkor kipróbálhatja magát bátyám is. Amikor kikerült a belsőség, akkor félbefűrészeljük, ami igen nehéz, mert mindig más irányba halad a fűrész. Az állat aztán feldarabolva kerül a feldolgozó asztalra. Húgommal a disznó bőrét szoktuk lehúzni a zsírról, levágjuk róla a húst is, majd felkockázzuk a zsírt. Bátyáim csontot aprítanak leves méretre, illetve ledarálják a kolbásznak valót. Édesanyám a húsokat válogatja különböző szekciókra aszerint, hogy főzésre, hurkába vagy kolbásznak való-e. Édesapám a sonkákat, szalonnákat formázza, kicsontozza a húst.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Ha ezekkel elkészültünk, akkor egy kis pihenő gyanánt eszünk sült oldalast és fasírtot, majd amikor mindenki kész, akkor folytatódik a móka kolbász fűszerezéssel, töltéssel. Kolbászt sertés vékonybélbe töltjük. Ezek mennek a füstölőre, illetve majd sóban való pácolás után a sonka és szalonna is oda kerül.

enter image description here

enter image description here

Hurkát most nem készítettünk, de ennek a menete a következő lett volna. A fejet, tüdőt, szívet, bőrt és más aprólékokat, ami kolbászba nem jó, beletesszük az üstbe és addig főzzük, még meg nem puhulnak. Ebben a lében főzzük meg a rizst is. Az abálóléből kiszedett húsokat kicsontozzuk, ledaráljuk és ízesítés után szintén sertés vékonybélbe töltjük, majd a végeket összekötjük és mehet az abálólébe újra egy kicsit még főni, aztán kész is vagyunk, minden részét feldolgoztuk a sertésnek.

Vízellátás közmű nélkül

A házi, kerti vízellátás lehetőségei:
1. ásott kútból,
2. fúrt kútból,
3. ciszternából.

1. Vízkitermelés ásott kutakból
Amennyiben a kút üzemi vízszintje (a szivattyú telepítési szintjétől mérve) nem haladja meg a 6 métert, telepíthető "önfelszívó" szivattyú egység.
A telepítésnél fontos: a szívó csatlakozóval azonos méretű szívótömlő, vagy szívócső alkalmazása. A szívócső átmérőjénél egy fokkal nagyobb lábszelep alkalmazása, stabil rögzítése.
A nyomáskapcsoló beállítása (ki-be kapcsolás ) valamint a membrános légüst levegő nyomásának beállítása, amelyet a bekapcsolási szint 85-90 % -ra kell előfeszíteni tehermentes állapotban.
Gondoskodni kell a berendezés víztől és direkt napsütéstől való védelméről.
Az elektromos csatlakozás 1 fázisú gép esetén: fázis - 0 - föld szükséges.
3 fázis esetén: 3 fázis - 0 - föld szükséges.

enter image description here

enter image description here

Az ellátás megoldható egyedileg összeállított rendszerrel is, fontos a vízigény, a kívánt üzemi nyomás, a megfelelő méretű légüst és kapcsolási rendszer összehangolása.
Pontos nyomástartási igény esetén alkalmazható frekvencia szabályozott kompakt gépegység, itt a nyomástartás +- 5%. Ennek telepítéséhez kérjük szakember segítségét.

enter image description here

enter image description here

A rendszer indításakor el kell végezni a szívó oldal és a szivattyú légtelenítését!
Ha a vízszint ingadozik, célszerű úszókapcsolós védelem kialakítása.
Amennyiben a szívómélység meghaladja a 6 métert, javasolt búvárszivattyú beépítése (hasonlóan a fúrt kutakhoz).
A nyomó oldal kialakítása hasonló a fent leírtakhoz. Nagyon fontos a szivattyú kapacitását a kút vízhozamához illeszteni. Családi ház nagyságrendben a javasolt szivattyú kapacitás 2-4 m3/ óra, 2,5-4 bar vezetett nyomás.

2. Vízkitermelés fúrt kutakból
Ezen kutak jellemzője a 125-200 mm átmérő, s a relatíve nagy talpmélység.
A kereskedelemben kapható búvárszivattyúk átmérője 75, illetve 100 mm, amelyek a házi ellátáshoz szükségesek. A 125 mm átmérőjű kutakból max. 6-10 m3/óra termelhető ki. A szivattyúkat a "szűrőzött" réteg felett kb. 0,5 m mélységig kell a kútba leengedni. Amennyiben szűrőzött réteg nincs, vagy nem ismert, akkor a talp felett kb. 1 méterig célszerű leengedni!
A gyártók vagy ún. rövid kábellel, vagy adott hosszúságú kábellel szállítják a szivattyúkat. Ha a kábelt toldani kell, használjunk ún. gyantás, vízalatti kötésre alkalmas meleg zsugorcsövet. Szigetelő szalag nem!
Szereléskor a nyomócsövet, a tartó drótkötelet 1 méterenként rögzítsük egymáshoz, továbbá a kábelt is, a kábel nem lehet teherviselő!!! Itt alkalmazható a kábelkötegelő és szigetelő szalag.
A nyomó oldalak kialakítása hasonló az ásott kutaknál leírtakkal.

enter image description here

Szintén van lehetőség frekvencia szabályozott szivattyúk alkalmazására, mely esetben a gyártó szállítja a nyomástartó egységet is.

enter image description here

Búvárszivattyú beüzemelésénél figyelni kell arra, hogy "homokol-e" a kút, ez esetben a szivattyút fojtani kell, míg a jelenség meg nem szűnik ! A fojtás nem jelent túlterhelést!! A homokolás tönkre teheti a kutat is, s ez drágább mint a szivattyú!!
Vízszint ingadozás esetén ún. szondás védelmet kell kialakítani, melyet a szivattyú felett kb. 0,5 m-nél kell elhelyezni, az érzékelés a kapcsoló szekrényben oldható meg, itt mindig mágnes kapcsolóval indítjuk a berendezést.

3. Vízkitermelés ciszternából, tározókból
Itt is alkalmazhatóak az ásott kutakra javasolt megoldások, továbbá van mód - helytakarékosság és kihasználhatóság érdekében - fekvő beépítésű búvárszivattyú alkalmazására.

enter image description here

Fontos: kétség esetén forduljon szakemberhez, aki rendszer szinten tud segíteni. Kialakításnál figyelni kell az esetleges fagyveszélyre, víztelenítés kialakítására. A szűrőket mindig a nyomó oldalra kell beépíteni.
A vízfelhasználás, víztisztaság, alkalmasság és alkalmazás a tulajdonos felelőssége!
Javasolt gyártók önfelszívó- és búvárszivattyúkra: GRUNDFOS, WILO, Pedrolló, Ebara.

Grundfos-os gyerek voltam, ami azt jelentette, hogy apa Dániából és Németországból hozott Legót, sőt egy (Balázs által azóta is irigyelt) Atari gép is került a külföldi utakról haza.
Grundfos-os gyerekként apa koloncaként (általában technika óra helyett, ami alatt konkrétan azt kell érteni, hogy előző nap addig sírtam, amíg meg nem kegyelmeztek és igazolták, azt hiszem, apu csak egyszer morogta azt, hogy ennyi rívásnyi idő alatt már meg is tanulhattad volna - ennek köszönhetően sohasem fogom elfelejteni a porszívó működésének műszaki ábráját) olyan terepekre is eljuthattam, ami csak keveseknek adatik meg.
Figyeltem, hallgattam és tanultam: férfi diskurzust, műszaki nyelvet, szakmaszeretetet. A gépolaj szaga kedves nekem, de a legotthonosabb, amikor ez az Ultra Derm Kéztisztító krém illatával keveredik.

Katalinkor borsót

Egyszer láttam egy riportot egy idős, falun élő nénivel, aki a konyhakertjéről, fóliasátrakról, zöldségekről mesélt. Elmondta, hogy amikor fiatalon férjhez ment és kertes házba költöztek, beszélgetett az akkori idős, tapasztalt falusiakkal, akiktől mindenféle tanácsot kért. A fólia szellőztetésével kapcsolatban azt mondták neki, hogy ne aggódjon, a bőrén fogja érezni, mikor kell kinyitni vagy becsukni a sátor ajtaját. Fogalma nem volt évekig, mit is jelent ez. Nem értette, mit is kellene éreznie. Miből kellene tudnia, hogy mikor mi a teendő. De az évek, a minden évben visszatérő újabb és újabb lehetőségek és tapasztalatok megmutatták, mit is kell csinálni. Az interjú idején már több évtizedes, biztos tudása volt, pontosan tudta, mikor kell nyitni/csukni a fóliasátor ajtaját. Csak kiment a verandára, beleszippantott a levegőbe és tudta. Ámulattal hallgattam. „Bárcsak egyszer én is ilyen tapasztalattal léphetnék ki a kertbe!”

enter image description here

Az évtizedekhez még gyűjtenem kell néhány évecskét, de a sikerélmények és kudarcok folyamatosan terelgetnek. Az első 1-2 évben próbálkoztam a zöldborsó tavaszi vetésével, de nekem mindig tönkrement, a lábatlanok és hat lábúak gyülekezete kilyukasztotta és megette. Aztán olvastam a tél alá vetésről és kipróbáltam. Borsót, fokhagymát és saláta palántát is hagytam dideregni a hidegben, de ezek rendes népek, nem vették zokon. Enyhébb télen el is indul a borsó, de hó alatt is türelmesen kivárja a melegebb tavaszi napsütést. Technikailag semmi különbség nincs a vetésben, ugyanúgy kerültek a földbe, mint ha márciusban vetettem volna. Annyi törődést azért kapnak a hideg éjszakákra, hogy az egész konyhakertet betakarom télre a lehullott falevelekkel – van belőle bőven. Két borsó fajta van, ami bevált, finom és mindig szépen terem, a Rajnai törpe és a Debreceni. Utóbbi nagyobbra nő, ezért bővebb termést is ad.

enter image description here

Sokat olvastam a növények társításáról, kik szeretik, kik nem szeretik egymást. Azt mondják, a borsó nem szereti a hagymaféléket. Én tavaly szépen megcsináltam a borsó-fokhagyma vegyes ágyást télre, mert így volt helyem, hiszen ugyanoda nem vetjük a borsót, ahol tavaly volt - figyelembe véve a vetésforgó fontos szerepét a sikeres termesztésben. Nekem úgy tűnt, nagyon jól megvoltak egymással, 5 kg borsót fejtettem ki 3 sornyi vetésből és fagyasztottam le nyáron, a fokhagymák meg majdnem megszólaltak, olyan szépek voltak.

enter image description here

Visszatérő gondolatom minden évben többször is, hogy felhagyok a konyhakerti szöszmötöléssel, mert nem kapok vissza annyit belőle, mint amennyi munkát és időt belefektetek. A gyomok mennyisége nyár közepére már az elviselhetetlen kategóriába lép, ha csak 1-2 napot is kihagyok. Nyaralni menni nyáron??? Nem lehet, mert öntözni, gyomlálni, befőzni kell folyamatosan. A poloskákról nem is beszélve… Milyen szép díszkertet lehetne kialakítani a helyére!

enter image description here

De nem. Konyhakert az kell. Mert az élmény, amikor a saját, nap érlelte paradicsomot ott helyben szüreteljük és esszük a lányommal, az felbecsülhetetlen. A zöldborsó leves íze egyértelműen teltebb, finomabb FérjemLaci szerint is saját borsóból, pedig köztudott, hogy a pasiknak az ilyen észrevételeik a fehér holló ritkaságával vetekszenek.
Építettünk egy magaságyást tavaly, arról is gyűlnek a tapasztalatok. (Judit, legközelebb arról írok, ígérem.) A téli zöldségekhez idén újabb játékba neveztem be, mert kora tavasszal csináltunk az addig csupasz ágyásra egy fólia-tetőt, amit a nyári hőségben levettünk, s most visszatettünk. Vetettem bele októberben tépősalátát, hónapos retket és céklát. Kíváncsian várom, hogy a hidegebb időben mennyire működik a kis építményünk.
Téli tapasztalásom volt az is, amikor 2 éve – Bálint Gyuri bácsi cikkét elolvasva – mákot vetettem szilveszter napján. Annyira enyhe volt akkor a december, hogy volt rá lehetőség. Tavasszal aztán szépen el is indultak a kis mákszemek.
A népi tapasztalat szerint Katalin napján, november 25-én kell a borsónak a földbe kerülnie, így a már előkészített ágyásba holnap el is vetem borsót, most is fokhagymával. Tudom, utóbbinak már rég - októberben - a földben lenne a helye, de idén ez most így alakult. Később lesz felszedhető a növény majd nyáron, de nem baj. Ennyi belefér.
Jövőre is kiülhetek majd a kertbe kifejteni a frissen szedett borsót, napozhatok közben és újra hálát adhatok azért, mert van kertem és egyre több tapasztalom arról, mit is kezdjek vele.

Közművesített kiszolgáltatottság

A gazdálkodás, önellátás irányába elindulni vágyó sokszor szembesül azzal a problémával, hogy mihez fog kezdeni (elegendő) pénz nélkül. Én erre mindig azt felelem, hogy nem lesz szüksége pénzre, mire mindig azt kapom vissza, hogy a számlákat valamiből ki kell fizetni. Csak nagyon kevesen érzik úgy, hogy lemondanának a közművekről, pedig a közművekre alapozott élet, bár kényelmesnek látszik, hatalmas csapda.

Eszembe jut az idei tél, amikoris végre újra hó volt és hideg. Sok városban átmenetileg megszűnt az áramellátás, a fűtés, leállt a közlekedés, a falvakban sokszor nem volt víz, mert elfagyott minden vezeték. A megszokottól egy kicsit eltérő időjárás tízezrek, százezrek életét keserítette meg, hatalmas vagyoni károkat okozott a városi infrastruktúrában, ellehetetlenítette az emberek életét. (Nem túlzok, baráti beszámolók alapján, voltak városok, ahol komplett városrészek maradtak közműellátás nélkül, télen, mínusz tíz fokban.) Szinte minden nap megcsörrent a telefonom, aggódó barátok és családtagok hívtak, nem szigetelődtünk-e el a világtól itt kint a hegyen. Mi „itt kint a hegyen” már kiköltözésünkkel elszigetelődtünk minden ilyen problémától (de nem Istentől, mert tőle elszigetelődni nem lehet), mert ha jobban belegondolunk, az egy darab napelem pont ugyanúgy tölt (vagy nem tölt... napsütés és köd kérdése), mint bármikor máskor (csak mostanság viszonylag gyakran kell leseperni róla a havat). A kútból is ugyanúgy feljön a víz, mint az év összes többi napján.

Hogy közművesített vagy komfort nélküli életet választunk-e, az attól függ, hogy a rendszer megingathatatlanságában bízunk jobban, vagy önmagunkban és a természetben. Én tudom, hogy akkor is meleg étel lesz az asztalunkon és meleg víz a lavórban, ha másfél méter hó esik váratlanul, sőt, még talán egy kis áramunk is lesz, ha megtaláljuk a hó alatt a napelemet. Ehhez persze vállalni kellett azt, hogy az év minden egyes napján kézzel húzzuk a vizet, lemondunk az elektromos kütyük kilencvenöt százalékáról és hajlandóak vagyunk kézzel kaszálni, kézzel mosni és sok szempontból a mai szemmel nézve puritánul élni.

Az, hogy a karomban holnap is lesz erő, biztosabb, mint bármilyen közműellátás a földön. "Fejlődhet" a világ, ameddig csak akar, csak annak a pár embernek legyen joga az egyszerűséghez, aki jobban bízik több tízezer év természetes tapasztalatában, mint párszáz év mesterséges rendszerében.

In.: A szabadság íze - Közművesített kiszolgáltatottság

Bodza kalandjai

Bodza tehenünk, avagy a tanyasi tejautomatánk, ahogy a városi vendégeknek szoktam magyarázni, mint azt már elmeséltem róla, teljesen vad jószágként került hozzám, s bár már mondhatni, megszelídült, még mindig sok dologban megmutatkozik a csordában való neveltetése. Egyik ilyen jellegzetessége Bodzának, hogy nem lehet berakatni. (Azaz nem fogan inszeminátor által, magyarul: mesterséges megtermékenyítéssel.) Tegyük hozzá mindenképp, hogy ez teljesen normális viselkedés és hozzáállás az ő részéről, és mint oly sok esetben, itt is a világgal van probléma. Pár évtizeddel ezelőtt még természetes volt faluhelyen, hogy egyrészt: minden háznál volt tehén, másrészt minden faluban volt egy bika, akinek feladata a falu teheneinek viszonylagos rendszerességgel való megtermékenyítése. Ma már – mily meglepő – ez nem így működik. A közjót szolgáló bika megszűnt létezni, s általában csak a hizlaldákban, vagy a nagyobb tehenészetekben találunk hím ivarú szarvasmarhát. Előbbi helyre nem érdemes megpróbálni bevinni egy folyató (ivarzó) tehenet, utóbbira pedig mindenféle állategészségügyi jogszabályokra hivatkozva nem engedik be. Az embernek kezébe nyomják az inszeminátor számát, és kitessékelik. Hiába magyarázkodunk, hogy értsék már meg, nem fogan mesterségesen, ez senkit nem érdekel. No, ilyen és ehhez hasonló problémákkal szembesültem én a tehéntartó életem kezdetén. Merthogy Bodzát tényleg nem lehet berakatni (többször próbáltuk). Azt mondták erre a helyi öregek, hogy a bikához szokott tehén csak bikától fogan meg, mert szüksége van magára az aktusra a megtermékenyüléshez (őszintén szólva, ezt meg tudom érteni...!). Persze az, hogy igaza van Bodzának, még nem oldotta meg a problémát. Akkoriban már egy éve nálam volt, fejtem is minden nap kétszer, de értelemszerűen egyre kevesebb tejet adott, s ilyenkor az egyetlen megoldás, ha újra borja születik, s akkor megint visszaáll a rendes, tehéntől elvárható tejhozam. (Nem mintha kizsákmányolnám őt, mert abszolút nem. Megelégszem én a napi tizenöt liter tejjel, nem várok tőle negyvenet, mint az agyonhajszolt nagyüzemi társaitól a gyártulajdonosok.) Vártam én a megoldást, mint zsidók a messiást, s egy szép délután igencsak rendkívüli eset történt. (Ekkor még kettő tehenem volt, Bodza, és társnője Szeder, ez fogja indokolni a többes számot.) Délután sétálok lefelé az akkori legelőre, s látom egy helyen végig van szakítva a villanypásztor-vezeték. Ajajj! – gondoltam magamban, azt feltételezvén, hogy teheneimnek csak hűlt helyét találom, s ekkor ért nagy meglepetés: igen messziről úgy tűnt, a szemem káprázik, s mintha nem nulla, és nem kettő, hanem három darab tehén lenne a legelőn.
Indultam is azonnal utánajárni a dolognak, s amint közelebb értem, láttam, hogy az újonnan érkezett állat nem más, mint az a bika, aki annak idején Bodzával és Szederrel egy legelőn élt egy mintegy négy kilométerre levő tanyán. Samu – így nevezte gazdája, aki a teheneit nem, de bikáját érdekes módon néven szólította – teljes férfias pompájában tetszelgett a lányoknak, akiket nagy lelki nyugalom szállt meg, hogy végre valahára megjött, úgy hiányzott már a…! De megnyugodtam ám én is, mert bár fogalmam nem volt, hogyan fogom fejni a teheneket, az már biztos volt, hogy nem maradunk borjak nélkül. Befoldoztam a villanypásztort, aztán hívtam Samu tulajdonosát, milyen sürgősen akarja elvinni innen. Mivel Samu nem volt egészen megszelídítve (egyáltalán nem volt), ezért nem is volt sürgős a gazdának a hazaszállítás – szerintem főként azért, mert elképzelése sem volt, hogyan kezdjen neki. Így tehát közel egy hónapot élt nálunk a bika, három gyönyörű bikaborjút nemzve teheneimnek (Szeder ikreket ellett akkor).
Mikor már igazán kezdett nyűgös lenni a két részletben fejés (egyszerre csak egy tehenet lehetett kihozni, máskülönben Samu utánuk jött), elhatároztam, hogy Samut visszavisszük. Igen ám, de hogyan? Végül a gazdája odaadta a lószállítóját, azt fölakasztottuk egy terepjáróra, s már csak Samu lószállítóra való föltevése maradt hátra. Erre a feladatra egy bátor férfijelentkező sem akadt (akkoriban ilyenek voltak körülöttem, na). Annyira én sem voltam bátor, hogy megpróbáljak kötelet tenni Samu szarvai köré, ahogyan a szarvasmarhákat vezetni szokták. A minden patás állatnál bevethető örök cselhez folyamodtam: letettem a földre egy vödör korpát, és vártam. Amikor Samuban a kíváncsiság legyőzte a bizalmatlanságot, szépen odasétált a vödörhöz, és habzsolni kezdte a finomságot. Ekkor odamentem én is, s egy kicsit előrébb, a lószállítóhoz közelebb tettem a vödröt. Samu hamar rájött, hogy csak akkor fog abrakot kapni, ha szépen követ engem, s akkor tíz méterenként megkínálom pár falat erejéig. Alig fél óra alatt el is értük a lószállítót, ahova a vödör bűvkörében létezve már minden huzavona nélkül besétált. Amint bent volt, kislisszoltam elöl a kisajtón, a bátor férfiak pedig fölcsukták a hátsó rámpát, hogy ki ne menjen, ha már egyszer végre bent van. Eddig jó is volt. Gyorsan elindultunk, mert az a tapasztalatom, hogy akár tehén, akár ló, mindenképpen nyugodtabban tűri a szállítást, ha a lószállító mozog, s nem egy helyben vesztegel. Alig ötszáz métert haladhattunk, amikor is Samu megfordult bent (ez abszolút az én hibám volt, mert abban a kis térben kikötni egy ilyen vad bika fejét még én sem mertem), s menet közben kiugrott (nem írtam el, tényleg: kiugrott) a felcsukott rámpa fölötti nyitott részen. Volt ám nagy kavarodás! Végül úgy döntöttünk, nem próbáljuk Samut újra befogni, árkon-bokron át tereltük vissza otthona irányába, ahol pár nap múlva sikeresen be is fogta tulajdonosa.
Ez volt hát az első nagy attrakció a szarvasmarhák kapcsán. A tehenek szépen leellettek, majd, mivel nem volt rájuk igazából szükség (nekem viszont az ellenértékükre nagyon is), Szeder és a három bikaborjú új gazdához kerültek. Így Bodza azóta a lovak társaságában él, szemmel láthatólag igen elégedetten és boldogan. Eljött azonban újra az idő, amikor a napi tejmennyiség kezdett leapadni az elvárható szint alá. (A kíváncsi Olvasó kedvéért: Bodza ellés után napi 25 liter tejet ad, s ez évente nagyjából 10 litert apad magától, tehát második évben már csak 15-16 liter tej van, harmadik év végére pedig szinte el is apad. Ez így természetes. Illetve nem teljesen, mert a természetben, bika mellett évente lenne borja, s azt fél éves kora után nemigen hagyná szopni, hogy a pocakban levő bocira tudjon összpontosítani, tehát elapadna sokkal hamarabb, sokkal magasabb tejmennyiségnél.)
Mit tehettem volna? Samut azóta levágták (rákapott a szökésre, s sok bajt csinált a környéken), közel-s-távol nem volt hadra fogható bika. Különösen nehéz az ügy, mert az aktív (tehát napi rendszerességgel fejt) fejőstehenet nem lehet túl messzire, több napra szállítani az elapadás kockázata miatt. Vártam hát, hogy a Jóisten a kellő időben megint megoldja - s így is történt.
Egy hideg őszi reggelen egy tanítványommal mentem ki az állatokat ellátni, amikor is azt a furcsaságot tapasztaltuk, hogy a lovak a sértetlen villanypásztoron belül vannak, Bodza viszont nincs meg. Ez meglepő, mert bár előfordul, hogy a villanypásztorzsinór anyagfáradás vagy egy figyelmetlen autós nyomán elszakad, de az esetben az egész banda kiszökik, s valahol egy közeli legelőn megáll enni. Most azonban sehol sem láttuk Bodzát, így elindultunk megkeresni. Sétáltunk egy jó darabon, mire egy helyen, ahol nem volt éjjel komoly fagy (nálunk a hegyen volt, így nyom nem maradt), megláttuk a nyomát. Lelkesen követtük hát, s két kilométer után el is érkeztünk egy százhatvan centi magas kerítéshez, amin belül szürkemarhákat tartanak teljes ridegtartásban. A kerítés előtt azonban véget értek a nyomok, se jobbra, se balra, se előre, se hátra. „Mi történhetett Bodzával?” – gondolkodtam hangosan, mert hát köddé csak nem válhatott, elszublimálni sem szokása, de mégis, nyom sehol tovább. Talán csak mi vagyunk nagyon balfékek, merült föl bennem, s elindultam tovább a kerítés mentén a tanyaközpont irányába, hátha találok valami nyomot az út mentén.
Találtam is, méghozzá nem nyomot, hanem magát Bodzát, kerítésen belül (nincs más lehetőség, e kerítést átugrotta) akit éppen, khm, hogy is fogalmazzak, szóval lelkesen hágott egy szürke bika. Ismerős nyugalom áradt szét a lelkemben. A tejprobléma megoldódik, jövőre is lesz kisborjú. Bodza hirtelen aktivizálódott nemi élete ellenére a fejés nem maradhatott el, s bár a tulajdonos megengedte, hogy estig maradjon (ha már beszökött, mindenképp legyen borjú), én csak meg akartam fejni reggel. Ez kérem, annyira nem ígérkezett egyszerűnek. A tanyagazdát kérdeztem, mi a módja, hogy Bodzát kihozzuk onnan. Mire ő közölte, hogy ő ugyan be nem megy a szürkék közé, mert teljesen vadak, különös tekintettel a bikára. Hozzátette még, hogy ha mindenképp be akarunk menni, valami fegyvernek használható tárgyat vigyünk, biztos ami biztos. Így esett, hogy egy akáckaróval felvértezve elindultunk Bodza felé, akiről csak egy-egy rövidke pihenő erejéig mászott le a névtelen szürke bika.
Csodák csodája, gond nélkül megközelítettük Bodzát, s a bikát is sikerült elkergetni (kiderült, hogy csak a szarva nagy, a bátorsága már annyira nem, ha fegyvernek látszó akáckarókról van szó). Hiába kértem, mondtam, parancsoltam azonban szeretett tehenemnek, egy csepp tejet nem volt hajlandó adni, s miközben reménytelenül próbáltam kicsalogatni tőgyéből a finom italt, ő csak bánatos szemekkel csüngött az ötven méterre várakozó bikán, akire oly nagyon vágyott még. Így végül fölhagytam a fejési kísérlettel, s engedtem Bodzát tovább pajzánkodni. Este aztán ugyanezzel a módszerrel befogtuk, s hazaérve már boldogan és könnyen adta a reggeli-esti fejésnyi tejecskét.
Szóval hiába teremnek inszeminátorok minden bokorban, egy szabad állat ösztöneinek, mint azt az Olvasó is láthatja, nem lehet parancsolni. S ez így van rendjén.

In.: A szabadság íze: Bodza kalandjai

https://www.facebook.com/zakadominika

Összefoglaló négylábú barátaimról

E könyv elődje, a Szabadon kapcsán többen jelezték, hogy kicsit nehezen értelmezhető némely történet annak okán, hogy közel se mindenkinek egyértelmű, melyik állatomat hogy hívják, milyen ivarú, stb. Ezért most következzen egy gyors összefoglaló jószágaimról, egyébként is megérdemlik, hogy e fejezet csakis róluk szóljon.

Csenge 2001 tavaszán látta meg a napvilágot nagyapám lovardájában. Apja nagyapám akkori kisbéri félvér csődöre, Csillag, anyja egy magyar félvér-angol telivér keverék kanca, Flört (szerelemre nagyonis hajlamos természetéhez méltón). Én 11 éves se voltam még, s már volt a lovardában egy nekem szánt ló, ezt a csikót nővérem kapta volna ajándékba. Legnagyobb szerencsémre azonban nővérem, bár egy időben sokat lovagoltunk együtt, nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel, s így Csengének gazdája helyett gazdája lettem. Sokkal jobban megértettük egymást, mint az eredetileg nekem szánt csikóval, aki azóta is nagypapám hátasa egyébként. A kedves, szelíd kis pej kancacsikóval a legjobb barátok lettünk, 2004 tavaszán elkezdtem belovagolni, mely mindössze annyiból állt, hogy fölültem a hátára, s elindultunk. Kérésnek soha ellen nem szegült, kitartóan dolgozott s dolgozik a mai napig, egyre jobb életkörülmények közt. Mert bár istállós közegbe született, ahol egy homokos karám volt összes mozgástere, most hatalmas legelőn él szabadon, s csak akkor hagyja abba a legelést-pihenést, ha munkára fogom. Csenge nem egyszerű háziállat. Ő az, aki a legelőről minden nap szívesen idesétál a jurta közelébe, s megnézi, tettem-e félre neki valamilyen zöldségmaradékot, kenyérmorzsát. Ő az, aki türelmesen vár, ha ügyet intézek a hivatalban, ha sorban állok a postán, ha beszaladok a városba valamit megvenni. Ő az, aki embert faragott belőlem, akinek a hátán nővé serdültem s asszonnyá értem. Ő az, aki minden mozdulatában hordozza a természet tökéletességét és szelídségét, szilajságát egyaránt. Immár tizenhetedik éve élünk együtt.

enter image description here Pandúr

Pandúr egy fajtatiszta lipicai csikó, 2014 tavaszán született, s 2015-ben került hozzám, heréltként. Amikor életemben először megpillantottam egy (azóta már) barátom legelőjén, megszerettem, s ez a szeretet csak mélyül, ahogy kezdjük megismerni egymást. Ha betévedek a legelőre (vadnövényt gyűjteni, tűzifát szedni, Bodzát fejéshez megkeresni, villanypásztort ellenőrizni, stb), Pandúr elsőnek jön oda üdvözölni. Mindig van hozzám pár kedves gesztusa, s bár semmit nem tanítok neki, nagyon úgy tűnik, már eleve mindent tud. Nem lepődött meg, amikor először nyerget raktunk rá, nem lepődött meg, amikor fölkantáraztuk, nem csinált semmi különöset, amikor először ráültem. Mindent elfogad, mindent megcsinál, és mindig kedves. S remélem, sok-sok évig lesz a társam, ha Csengének megkezdődnek nyugdíjas évei.

Vince egy 2007-es születésű magyar félvér herélt ló, aki mára csupán vendégeskedik legelőmön. Tulajdonosa kedves lovastársam és egykori párom, Áron, aki idén nyáron maga után vitte a távoli Gödre, hogy több időt tölthessenek együtt. Ettől függetlenül számtalan kalandnak volt részese, s jó barátja Csengének, így nem megemlíteni nem volna tisztességes.

enter image description here Bodza

Bodza 2006 tavaszán látta meg a fényes napkorongot egy hatalmas legelőn, mint egészséges, zsemleszínű magyar tarka borjú. Azon szerencsés szarvasmarhák közé tartozik, akiket sosem zaklatott ember, 6 éves koráig szabadon élt pár másik tehénnel és egy bikával a legelőn, cserébe minden évben adott a tulajdonosának egy borjút, ami aztán kevésbé szerencsés helyen folytatta és fejezte be életét (de ez Bodza lelki nyugalmát cseppet sem zavarta). Aztán 2012 tavaszán úgy határozott a gazda, hogy nem vesződik tovább a tehéntartással (bár igazából nem a tehenei, hanem a bika okozott sok bonyodalmat, mint azt később olvashatjuk is), s a teheneket vágóhídra vitte (volna). Erről értesülve egyből úgy éreztem, eljött az idő, hogy tehenet tartsak, ami régi álmom volt, s vágóárban megvettem Bodzát. (Akit akkor még nem hívtak sehogy, mivelhogy nem beszélgettek vele soha.) Nálam aztán kénytelen volt föladni teljes szabadságát, s fejőstehénként helytállni, cserébe, hogy életét jó magyar forint ellenében megváltottam. Ez nem ment teljesen simán, de két hét alatt végülis megszokta, hogy naponta kétszer meghúzkodom a csöcseit, s hamar rájött, hogy ez neki is jó. Cserébe mindig kap valamilyen csemegét, simogatást, csutakolást, egyszóval mindenki számára előnyös üzlet ez. A lovakkal osztozik szabad, legelő életében, s naponta megosztja velünk a sok fűből előállított tejét, melyből aztán sajt, túró, vaj, tejberizs, tejbegríz, vajkaramella, pizza, kalács, palacsinta meg száz más finomság készül.

enter image description here Bogyó és Vilmos

Bogyó 2015 őszén született Pécsen, egy kedves házaspár magyar vizsla párjának kölykeként. Karácsonyi ajándékként vettem magamhoz, s mint kiderült, ez nem csak nekem lett ajándék, de Bogyónak is, és mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Vele terveztem kikísérletezni a szorosabb kötődéssel tartást, nevelést. Szerettem volna kipróbálni, miként alakul a kapcsolatunk, ha együtt élünk, egy fedél alatt, mindent együtt csinálunk, mindenhová együtt megyünk (nagyon ritka kivételtől eltekintve). Annak előtte csak kinti kutyákat tartottam, mert a családom szigorúan kintikutya-párti. A nevelés célja, hogy olyan kutyát kapjak, akihez Csenge lovamhoz hasonló mély kapcsolat fűz, s aki úgy ragaszkodik hozzám, és csakis hozzám, mint Csenge. Sokan nem szeretik az „egygazdás” állatokat, én viszont csak így tartom érdemesnek nevelni és tartani őket. Bogyót egész kis korától fogva szoktattam, hogy jöjjön velem sétálni, lovagolni, kirándulni, buszozni, autózni, vonatozni, biciklizni. Földutakon, erdőben nem ismer pórázt, mégsem megy el, mégsem fut vadak után. A városban (minden aszfaltozott, lakott területet ide sorolok) azonban szebben jön lábnál pórázon, mint iskolában oktatott társai. Amerre megyünk, mindenkinek eláll a lélegzete: „Milyen gyönyörű, és milyen engedelmes!”, „Hol tanította, hogy ilyen jólnevelten viselkedik?”. Itt tartunk most. Átcaplathatunk egy egész városon, a póráz egyszer meg nem feszül, a kerítésen belül tomboló kutyák ugatására rá se hederít. Átlovagolhatok a fél megyén, egyszer sem marad el vagy tér le az ösvényről, a főúton is a lovam lábához igazodik. S csak úgy, mint Pandúr esetében, remélem, sok-sok évig lesz a társam.

In.: A szabadság íze: Összefoglaló négylábú barátaimról https://www.facebook.com/zakadominika

A szabadság íze: Hogyan élünk most, 2017 nyarán?

Hét éve költöztem először tanyára. Az első négy esztendőben még egy villanyárammal ellátott házban éltem, de ott rájöttem, hogy ennyi komfort is sokkal több, mint amennyire az embernek szüksége van, s így tovább egyszerűsítettem az életformát. Három éve élek a lakott területektől és immár a szántóföldi műveléstől is távol, egy közművektől mentes, tiszta természeti környezetben.

Gyermekkorom óta vágytam erre, s az árral szemben úszva, a család legnagyobb fölháborodása és barátok értetlenkedése ellenére is megléptem 19 éves koromban, amit oly nagyon áhítottam.

Az Olvasó kíváncsiságát kielégítendő elárulom, hogy jelenleg egy jurtában élünk, s próbáljuk a dolgokat a rendes kerékvágásba terelni, ami nem kis kihívás a decemberi tűzvész után. Sok, gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen eszközt kellett az elmúlt időszakban pótolni, s még mindig van, ami beszerzésre vár. A telefon és a laptop működéséhez elengedhetetlenül szükséges áramot egy napelem biztosítja, mely szükség (és elegendő napsütés) esetén még képes feltölteni egy akkumulátoros csavarhúzót vagy egy villanyborotvát (ezek kedvesem, Vik eszközei; én nem vagyok ennyire modern, de azért a borotvát, ha használja, tudom értékelni…). Egy kisebb napelem szolgáltatja az áramot a villanypásztorhoz, mely a nagytestű jószágainkat hivatott a területünk határain belül tartani.

Autónk immár másfél éve nincs, és nem is tervezem, hogy legyen. A közlekedés lehetséges alternatívái távolságtól és időjárástól függően: gyaloglás, lovaglás, bicikli. Ha az úti cél három kilométeren belül van, és nem kell cipekedni, általában nem nyergelek föl, hanem inkább sétálok. Ha három-húsz kilométer közt van a cél, és földutakon megközelíthető, akkor legszívesebben lóval megyek; kivéve, ha sok az aszfalt és a kő, mely esetben ott a bicikli. Negyven kilométer fölött, mely nagyon kivételes esetben fordul csak elő, marad a tömegközlekedés, de ha egyedül vagyok, és kutya nélkül, akkor többnyire stoppolok.

Bár a tűzeset megtépázta készleteimet, ha csak tehetem, nem vásárolok. Amit időnként beszerzek, az a kenyérgabona (jelen állás szerint rozs és tönköly), melyből aztán nem csak kenyér, hanem palacsinta, tészta, nokedli, kalács, tejbegríz, meg még elég sok finomság készül. A lisztet mindig frissen őrlöm mindehhez. Az olajnak szánt napraforgót is kívülről importálom, de a tervek szerint jövőre, azaz 2018-tól már saját termesztésű lesz nem csak a gabona, de az olajnak való is. Ezen felül vásárolom a zabpelyhet, mert legnagyobb sajnálatomra a tűzesetben elégett pelyhesítőt még nem sikerült pótolni, a sót, s néha aszalt gyümölcsöt, bár erre szerencsére már van cserekereskedelmi forrásom.
A tejtermék mindig rendelkezésre áll Bodza tehenem révén, a zöldségeket is megtermesztjük, a gyümölcsöket is mindig magunknak szedjük, vadon, vagy épp elhagyatott útszéli fákról - amíg a facsemetéink felnőnek, mindenképp. Ami ezeken felül áll, az már mind luxuscikknek minősül, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogyasztjuk. Ha vendégektől, barátoktól kapunk, örömmel eszünk rizst, bulgurt, bármilyen zöldséget és gyümölcsöt, ami itthon nincs. Tehát nem vagyunk táplálkozás terén túl beszűkültek, csak igyekszünk a lehető legegészségesebben és legtisztábban étkezni. Ha magam vagyok, beérem kenyérrel és vízzel (tejjel), nem vagyok túl nagy igényű.

Most, hogy kielégült a kíváncsiság, kezdődjék maga a könyv. Jó olvasást kívánok hozzá!

https://www.facebook.com/zakadominika

A szabadság íze: Előszó

Amikor az első írásaim megszülettek és megjelentek, a fókuszban az önellátásra való törekvés és a háztáji gazdálkodás volt.
Hét éve már, hogy tanyasi életre adtam a fejem, s ebben a hét évben – be kell, hogy valljam - sokkal többet tanultam önmagamról, az isteni természetről, mint a gazdálkodásról.
Persze évről évre bővül a tudástáram a növénytermesztés és az állattartás terén is.
Most már nem szántatok földet, mert tudom, nincs értelme – úgysem lehet több területet tisztességesen gondozni, mint amennyit az ember képes önerőből fölásni.
Már nem akarom a lovaimat beállóba, istállóba kényszeríteni, mert megtanultam, hogy nem zavarja őket, ha a szabad ég alatt élnek (sőt!), s legföljebb a szélvihar elől keresnek menedéket a természetes növényzet védelmében, de sosem mesterséges építményben.
Már nem akarom értékesíteni a fölösleges terményt, mert elosztogatni sokkal jobban esik az ember lelkének, s mindig van kinek adni, mindig van, aki örül neki. Az élet aztán úgyis mindig kompenzálja, s más, hasznos formában visszajuttatja a jó szívvel elajándékozott terményt.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy van a dolgoknak egy természetadta egyensúlya. A mérleg adok-kapok serpenyői mindig egyenlők, tartósan sosem billen el egyik oldal irányába sem. Ha úgy érezzük, sokat adunk, s még sem kapunk semmit, annak több oka lehet. Az egyik, hogy azért adunk, hogy kapjunk, mely esetben a szándékunk nem őszinte, s így őszinte gesztusokkal sosem viszonozzák. A másik lehetséges ok, hogy telhetetlenek vagyunk, s nem elégszünk meg azzal a rengeteg ajándékkal, amit az élet napról napra lábaink elé helyez; vagy figyelmetlenek vagyunk, s észre sem vesszük, mennyi mindent kapunk.
Ha tehát úgy érezzük, az adok-kapok mérleg nincs egyensúlyban a mi életünkben, tartsunk egy alapos önvizsgálatot, s értékeljük újra helyzetünket.

Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatokra utaltam, amikor azt írtam, többet tanultam az isteni természetről, az egyensúlyról, mint a gazdálkodásról.
S ezek a nem mindennapi tapasztalások – úgy hiszem – sokkal értékesebbek, mint amit a veteményezésről elmondhatnék.

Száz és száz helyen el lehet olvasni, hogy kell paradicsompalántát nevelni, hogyan nyírjunk birkát, mekkora ólat építsünk a malacoknak, mire futtassuk föl az uborkát, meg hogy hogyan készítsünk kecskesajtot. Tovább megyek. Nálam sokkal nagyobb tudással rendelkezők írásaiból sokkal alaposabb értesüléseket szerezhet a kedves Olvasó, mint amit én e téren adhatnék.

Fontos azonban tudni, hogy minden megosztott gondolat, tanulság és „bölcsesség” természetes életvitelemből fakad, s Istent keresni nem szűnő utamon tapadt rám s vált a részemmé.

Az elmúlt évek gyakorlata azt mutatja, hogy aki rálép az Útra (a saját belső igényének megfelelő útra, sosem a társadalom által számára kijelöltre vagy a mások által jártra), az előbb-utóbb elérkezik arra a szellemi pontra, ahol én jelen pillanatban állok, s ha csak meg nem ijed a nagy felismerésektől, még tovább fejlődik, s élete napról napra, évről évre teljesebb lesz, ajándékait egyre több és több embernek adhatja át.

Az általam eddig felismert összefüggésekről, csodákról és egyensúlyról szól e könyv jelentős része. Őszintén remélem, hogy egy-egy ízletes gondolatmorzsát talál benne mindenki, aki az Utat keresi, vagy már az Úton jár.

https://www.facebook.com/zakadominika

Aszály-körkép

A talajvíz szintje tavaly nyár óta 80 cm-t csökkent nálunk, pedig itt, a völgyben eleve több a tartalék a föld mélyén. Egészen nyilvánvaló, hogy aszály van, hogy a növények csak a felszíni vízpótlásból (öntözés) és a nedvesség-tartalékaikból élnek, itt hát az ideje annak, hogy körbenézzünk, ki mit mond erről 'hivatalosan'.

Az ATV cikkét olvasva olyan érzésünk támadhat mintha csak repce, búza és szőlő teremne Magyarországon: e három növény állapotáról írnak úgy, hogy amúgy baj van, de legalább víz híján nincs gombás betegedés, vagy az őszi gabona (amit szintén tökszáraz földbe kellett vetni) mégiscsak kikelt, ha már a tavaszi nem stb. Úgy általában minden más cikk nagyon örül annak is, hogy végre plusz költségek nélkül lehet öntözni, ami kicsit arra emlékeztet, mint amikor mondjuk ég a házunk tetőszerkezete, de mi örülünk annak, hogy akciós az épületfa. Az ATV írása azért elmerészkedik addig, hogy ha áttekinthetnénkk ezt a folyamattal hosszú távon, akkor a víztározók alapos átgondolására lenne szükség. Ha átgondolnánk.
"Az új rendszert az új klimatikus és vízháztartási tényezőkhöz alkalmas formában kell kiépíteni. Bele kell gondolni, milyen méretű árvízi tározókat, azokból indított csatornahálózatok, szivattyútelep-rendszerek kiépítését, a csatornákon átívelő hidak sokaságának megépítését igényelné egy csupán a főbb növénytermesztési területekre történő öntözőrendszer kialakítása."
És miközben az Agrárszektor is nagyon lelkes a rendkívüli öntözési célú vízhasználat bevezetése miatt (node a magyar szántóföldeknek csak 2%-a öntözhető jelenleg, ami gazdaságosan és fokozatos fejlesztésekkel elérhetné néhány év alatt a 15%-ot, lásd itt), a 444 szerint még ennyi sem történik az ügyben.

Az pedig még aligha merül fel a publikált médiában, hogy mi lesz, ha ez így marad. Vannak olyan növényeink, amik bírják ezt? Van egyáltalán ilyen növény? Eljön az az idő, amikor a lakossági vízhasználatot kell visszafogni? Ha nem jön el, akkor miért? Mit tegyünk aztán azzal a vízzel, ami nyáron fog lezúdulni, és átfolyik rajtunk meg azon a kiszikkadt talajon, amin állunk?
Az Agrofórum cikkének szerzője pályázati szakértő, milliméterekben és celsius fokokban érvel amellett, hogy illő lenne feltennünk ezeket a kérdéseket. Ő a egyetlen a körképben azzal a hozzáállással, hogy ne az eddigiek fenntartását forszírozzuk, hanem keressük a változtatás útjait. Egy pályázati szakértő. Nem agrármérnök, földműves vagy ilyesmi az, aki egyáltalán kimondja azt a józan ésszel is kitalálható, mégis senki által ki nem mondott dolgot, hogy:
"Ahol öntözés kiépítésére nincs lehetőség, ott érdemes felmérni azt, hogy milyen aszálytűrő kultúrákat lehet vetni, amivel elkerülhető a nagyobb mértékű veszteség." és "Javaslom, hogy mindenki vonja le a következtetést az adatok alapján és határozza meg, mit tud tenni az aszálykárok elkerülése érdekében."
Vagy, tegyük hozzá: az aszály megelőzése érdekében.

Egyre többünkben, és talán egyre kevésbé csak összeesküvés-elmélet-szerűen fogalmazódik meg, hogy ez a mostani nem egy húszéves vagy akörüli aszályos periódus, amilyenhez fogható az elmúlt évezredben néhányszor már előfordult. Hanem ez már így marad tovább is. Hogy a károk enyhítését egyre több (nyilván fosszilis) energia befektetésével tudjuk elérni, ami következményeiben még több kárt fog okozni. Hogy ennek a forgatókönyvnek nem happy end a vége. És hogy sosem késő visszafordulni. Ez utóbbival kapcsolatban azért felmerül bennem a kérdés, hogy: de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszercsak visszaugrik időben 200 évet?

Addigis, amíg kénytelenek leszünk elképzelni, józan (tehát nem agrármérnöki) ésszel gondolkodva, javaslom az alábbiakat, nem is hosszú távon:

  • ha szántófölded, legelőd, gyeped, réted van, telepíts rá
    • sáncokat, amik megállítják a vizet a felszínen (ha esik vagy olvad)
    • vízgyűjtő árkokat, amik megtartják a vizet a talajszínen (ha esik)
    • fákat, melyek megtartják a vizet a föld felett (ha van kipárolgás), megóvják a talajt az eróziótól, nem mellesleg otthont adnak a beporzó rovaroknak, madaraknak
    • a parlagot betakaró zöld növényzetet, hogy megtartsák a talajban a vizet (ha van épp harmat)
  • ha erdőd van, hagyd békén úgy ahogy van
  • ha kerted van, ugyanezt tedd kicsiben, de gyűjtsd az (egyre értékesebb) esővizet, amivel a csapadékeloszlást jelképesen de kiegyenlíteni tudod.
  • ha pedig úgy érzed, hogy ez az egész nem érint, mert csupán fogyasztó vagy, akkor tudsz a legtöbbet tenni. Zöldesíts, ahol csak lehet, fogyassz kevesebbet és tudatosabban, gondolkodj a túlélésről egy pocsék forgatókönyv szerinti 10-30 éves intervallumban. Vannak erre működő példák nagyban is.

Ja, és az aszály nyilván csak egy probléma következménye.

Torinói ló

Zárásként egy tegnapi napló-bejegyzés, apa-tekintettel:

Ahogy a növény is, ha érzi, hogy érik és erőtől csattan, az emberi civilizáció is fejlődése legnagyobb lendületében ontja magából a termékenység magvait. Aztán ahogy hanyatlani kezd, termékenysége bár csökken, ám sajátos szépsége, tekintélye ismét, de egy másik fajta, szellemi ihletettséget ad tovább. Valamiért úgy érezzük, hogy miként a világunk, legalábbis az emberek lakta része alkotta civilizáció a végéhez közeledik, bennünk, emberekben az eddigiek továbbadására utaló ösztön is felerősödik, és a művészet kezdi pótolni azt, hogy a tudomány, a gazdaság és a köréjük épülő ipar képtelen volt saját megmentését egyáltalán megfogalmazni, nemhogy megoldani.

(Az illusztráció Tarr Béla Torinói ló c. filmjéből származik (2011))

Szénahordás

Az előző írásomban kicsit csaltam, mivel az utolsó képen nem szénát, hanem szalmát pakolunk a gyerekekkel. De annyira jó élmény volt, amilyen lelkesen segített Peti fiunk és barátnőm ikrei, pedig nagyon meleg volt, szúr, csíp és még nehéz is a bála (15-20kg). Büszke vagyok rájuk!
Megpróbálok válaszolni a közben felmerült kérdésekre. Széna vagy szalma? Igen, a réti széna alapvető takarmánya legelő állatainknak, mivel a legeltetési szezonban ehető növényeket szárítva tartósítjuk a téli ínséges hónapokra. Szalma a gabonafélék (búza, árpa, rozs, zab) aratás után meghagyott szára, amely alapvetően alomanyag, az állatok pihenőhelyének kényelmét javítja, de takarmányként is kiegészíti a téli etetést. A zabszalmát kimondottan szeretik a lovak, jól kiegészíti az adagolt réti széna és abrak táplálékot. A ló napi 24 órából 16-ot eszegetéssel tölt, mivel kicsi a gyomra, így a téli adagolt takarmányozást jól kompenzálja a folyamatos szalmaszálazgatás lehetősége.
Kicsi vagy nagy, kerek vagy szögletes? Hát igen, ez a felhasználás módjától, a gazdaság méretétől és a gépesítéstől függ, nem azért alakult ki, hogy boldogabbak legyünk a választás lehetőségétől. Kicsi kocka bála 15-20kg, nagy körbála 150-400kg, nagy kocka bála 450-700kg méretben készülnek a gép típusától és a bálázott anyagtól függően. Tehát a kézi mozgatásra kisebb gazdaságban egyértelmű, hogy az ömlesztett vagy a kis kockabála alkalmas. Az állatlétszám növekedésével persze háztáji gazdaságokban is használnak nagyobb bálákat, ahol egyszerre 10-nél több nagyállatot tartanak.
Egyelőre mi még a kisbálánál maradunk.

enter image description here