Hang-termelői piac

Vegyes indíttatásokkal látogatok lemezbörzéket, mert egyrészt szuper dolgokat lehet ott találni (beleértve az azokat közvetítő emberi kapcsolatokat is), másrészt viszont kicsit fáj a szívem pénzt kiadni egykor már megjelent lemezekre. Inkább támogatom azokat az alkotókat, kiadókat, akik most alkotnak és jelentetnek meg izgalmas dolgokat. Évente sajnos nem túl sok pénz marad erre, de annak 95%-a olyan kiadványoké, amelyek valamilyen fizikai formátumban (bakelitlemez, kazetta stb.) is megjelennek. Mostanában menő dolog a kazettakiadás (hazai példák: Farbwechsel, Exiles, valamint részben a PrePost), mert házi keretek között lehet űzni, jó hagyományokkal bíró médium; ugyanakkor pedig egyre több 2-300 példányos bakelitlemez is jelenik meg, velük együtt pedig észrevétlenül egész sor kiadó bukkant fel. A független kiadók vásárának szervezői ezt neszelték meg, és indították el tavaly az Independent Label Fair nevű rendezvényt, ahol a kicsi, otthoni keretek között, munkaidő után, előtt, alatt működtetett zenekiadók megjelenhetnek, árulhatják kiadványaikat. Végülis olyan ez, mint a termelői piac, csak épp hangok termelői piaca. Ezen jártunk tegnap Budapesten, a Szimpla Kertben.

enter image description here A Tapes Sublimating, a Dióbél és a Klinik kiadók standjai

Talán még nem említettem korábban, de van egy kiadónk, a Dióbél, ami kis példányszámban jelentet meg kísérleti zenéket. Mi is, mint ahogy az összesen negyven (!) kiadó, kaptunk egy-egy asztalt, hogy kipakoljuk a cuccainkat. Hatalmas élmény látni mások portékáját, beszélgetni a többiekkel, az érdeklődőkkel, visszajelzéseket szerezni arról, hogy milyen megközelítések működnek, és mik már nem. Elég sarkos ez utóbbiról a véleményem: tulajdonképpen a zenekiadás nem igazán a használható hanghordozók termelése, hanem a szimbolikus kereskedelem felé tolódott el: nem azért veszünk cd-t vagy kicsi bakelitlemezt, mert azon fogjuk hallgatni (nekünk pl. nincs is cd-lejátszónk, kazettát pedig a már húsz éve is debil hangú Sanyo dekken tudok csak hallgatni), hanem az alkotás egy adekvát formájának birtoklása miatt. Szeretjük kézben tartani a zene hordozóját, ugye, még akkor is, ha amúgy a mobilunkról hallgatjuk. Szóval ennek folytán szerintem egészen mindegy, hogy milyen is a hordozó formátuma, sőt, megkockáztatom: akár az is mindegy, hogy hordozza-e az a hordozó azt a hangot, amit a csomagolása jelez (na jó, egyszer majd kipóbálom, mi van ha nem)...

Habár elég sötétnek tűnik ez a felvetés, még mindig kreatívabb lehet annál, amikor a fizikai hanghordozók helyett a zene elektronikus formájával, adatállományokkal kereskedünk. Nyilván ezzel is lehet vitatkozni, hiszen visszatérni egy egykorvolt, a jelenkori zenei kultúrában már háttériparral nem rendelkező formátum felé már-már klasszicizáló, eközben viszont miért ne létezhetnének kreatív megoldások a virtuális zenei formátumok terén is? Valószínűleg emiatt a - korántsem biztos, hogy plauzibilis - elgondolás miatt fordultunk az adathordozókon - pl. sd-kártya, pendrive - történő zenekiadás felé. Az első ilyen kísérletem tavaly egy alkalmi sd-kártya kiadvány volt, idén pedig az Eszelős meszelős családja c. album is így jelent meg, azzal a kiegészítéssel, hogy beépítettem egy zenelejátszót és egy hangszórót is, így tulajdonképpen önálló zenei egység jött létre.

enter image description here Fándlilejátszós Eszelős meszelős album

Az alkalomra pedig elkészült egy új kiadványunk is, a Rendet! antológia: egyedi nyomatokon grafikák, írások füzetben és adatok pendrive-n, egy szuper kinézetű és kivitelű dossziéban:

enter image description here

Ez utóbbiban érzem azt a lehetőséget, hogy a hagyományos terjesztési formák ötvözhetőek a digitális formátumokkal, beleértve az általánosan elérhető usb-csatlakozós pendrive-ot vagy esetleg egy, csak hálózaton elérhető közeget.

Na és akkor egy fotó a tegnap talált kazettákról-lemezekről:

enter image description here

Bárányos lemez: Pongo Pongo, drótkerítéses: Drinkin' Beer in Banana, másik kislemez: Zombi Girfriend, cd és kék kazetta: PrePost, piros kazetta: CYST, kitűző: Draze records.

Igazán autentikus élmény volt egy Retrórádiótól dübörgő oszkárban hazahozni őket és hullafáradt önmagunkat.

Hangfarm 2018.

Nyaraink évről-évre a háttérben egy kicsit az immár rendszeres Hangfarm alkotótelepek előkészületeiről is szólnak, melyeket 2013 óta szervezünk. Minden évben valami aprót fejlesztünk a helyszínen, legyen az áram- vagy vízellátás, hűtő (mennyi női háttérmunka!), új terek felújítása vagy kialakítása. Én is szeretem, ahogyan épülünk-szépülünk, bár természetesen a hangsúlyokat sokszor máshova helyezném, a sorrendiséget nőiesen máshogyan írnám....

enter image description here

Az idei év amúgy elég telített volt más munkáim miatt (photosynth szimpózium júniusban ill. vele együtt a Makker műhely létrehozása), de azért valahogy bele kellett férnie, hogy júliusban-augusztusban kivakoljam, kimeszeljük és kitakarítsuk a szőlőhegyi présházat és környékét.
Reggel 8-kor munkára fel (ami gazdanyának azt jelenti, hogy ötkor talpra, ebédet odadob, kint megöntöz, a muskátlikat sem felejti el az ablakban, megreggelizteti a gyerekeket és motiválja őket arra, hogy még ebéd előtt, legalább úgy tíz magasságában menjünk fel gazdapának segíteni), ebédre haza (amit csak gyorsan meg kell melegíteni), utána pihi (mosogatás, elrakodás, esetleg már a vacsora előkészítése, hogy délután minél tovább lehessen kint dolgozni és mikor éhesen beesünk a házba, szinte már csak teríteni kelljen) és feltöltődés (fotelben bóbiskolva olvasni próbálni), aztán 16h-kor újra vissza. Megszerettem ezt a feltöltődés-kisülés napiritmust, mint ahogy azokat a zenéket és gondolatokat is, amik munka közben önkéntelenül belekerültek a falra hordott anyagokba is. A telken már most vannak olyan dirib-darabok, ahol újra és újra eszembe jut egy korábban félbehagyott gondolat vagy valaki, akiről épp ott gondolkodtam, és ugyanúgy eszembe jut a munka azokról a zenékről, amiket újra és újra hallgattam/-unk a kis sd-kártya lejátszón (a házkulcsért már kellett visszarohanni, de a zenékért még sohasem, ühüm).

enter image description here

Na, aztán előbb-utóbb elkészültünk a házzal (szó szerint idén is munkanyarunk volt), ami most valahogy így néz ki:

enter image description here

Ahogy szembesültünk vele, hogy kész vagyunk, ugyanazon természetességgel jött a gondolat, hogy az augusztus végére tervezett alkotótelep részeként egy kisebb művészeti/zenei estet is hirdessünk Kisülés címmel.
A baráti házavató is végre aktuálissá vált: végre nemcsak a lenti, falusi házat, hanem a fenti, szőlőhegyi présházat is betáncoltuk az életünkbe. Fontos aktus a házavatás: ünnep nekünk és remélem ünnep a házaknak is - új terek, új lehetőségek, új élet születik.
Bataritával, egy régi és nagyon jó koreográfus kollégámmal már terveztük, hogy újra eljön Pécsre előadni, és mivel ő amúgy is szereti az alternatív helyszíneket, ezért az ő performanszai adták az esemény gerincét: a falusi ház mögötti szántóföldön és a présházban is előadott egy-egy darabot.

enter image description here

A présházban ráadásul nagyleányunk is telefondj-zett egy órát - most végre nem meszeltünk zenehallgatás közben, hanem táncoltunk és beszélgettünk. Ezek után éjjel pedig elektronikus zenész szakosaink és kollégáim játszottunk nem épp szüreti zenéket (egy életre elég volt a szőlőirtásból, egy lugas csemege talán-talán, de borszőlőt sosem! - a természet egyik legabsztraktabb variációja, mikor a csipkebogyót befutja a vadszőlő, amire még rátekeredett egy kis iszalag is. Nálunk a futónövények engedélykötelesek lettek!), ám szerencsére nagyon nyitott és lelkes közönségünk volt mindehhez.

enter image description here

enter image description here

Míg a présházban akkumulátorról-aggregátorról adtunk áramot, addig önkéntelenül jött a felajánlás, hogy Borosi Gábor egy egészen kisfogyasztású, napelemes aksikkal működő ambient-experimentál helyszínt is kialakítson egy másik teraszon:

enter image description here

Itt sima 5v-os akkupakkokat használtunk sorba kötve, melyek így szépen meghajtották a szintetizátort, erősítőt, ledszalagokat.

enter image description here

A dekort is gyermekeinkkel készítettük, egy csomó leárazott ledszalagból (találtam egy boltot, ahol 300 ft egy méter!) pauszpapírral lámpásokat készítettünk (a legszebb befőttes üvegeimet válogatták ki), és helyeztük el az útvonalakon + a budi körül, valahogy így:

enter image description here

A buli reggelig tartott, és mivel a vendégekkel együtt nagyon gyorsan össze is takarítottunk, így 9 körül már ágyba is lehetett kerülni! Ez némiképp persze kihatott az alkotótelep munkaritmusára is, melyet Képeshangok témakörben, vagyis épp a Faluság blogon elkezdett, képhez-hang vagy hanghoz-kép alkotások sorozata inspirált.
Gyenis Tibor képzőművészt kértem fel témavezetőnek, és bár a munka a fenti okok miatt kicsit másnaposan telt, de jó irányba halad, így talán nemsokára a folytatásról is írhatok majd.
Készítettem egy gesztusértékű faluságcsajok kiállítást: a teregetőre kicsipeszeltem a Vasárnapi Képeshang fotóit és mellé toltunk egy talicskát, amiből a hozzájuk készített zenék szólaltak meg véletlenszerű sorrendben. Az esemény fontosságának megfelelően csipkék adták a hátteret. Egy másik szárítón, hímzett terítőn pedig Márta horgolásai kaptak helyet. Köszönöm, hogy eljöttetek!

enter image description here
Képeshang kiállítás

enter image description here
Zanaty Márta kiállítása

Köszönjük Markovics Anitának és Weber Kristófnak a fotókat!

Low-fidelity: ló-hűség

Úgy tűnhet, mintha elfelejtettem volna a Faluság indulásánál, hogy imádok írni a zenéről. Aztán amikor olvastam, ahogy Inez beszámolt hétfőn a finn közlekedési eszközökről, beugrott, hogy van még egyvalami, ami a hóban natív: a lovasszán. És így született meg a "zene" kategória a blogon.
Nem sokat tudok a finnek és a lovak állítólag egykor igen szoros kapcsolatáról, csak annyit, hogy hallottam egyszer egy ottani énekest, Lau Nau-t a 2010-es Ultrahang Fesztiválon, aki egy régi dal feldolgozását játszotta. Először kezdem az eredetivel:

Aztán íme a hatvan évvel későbbi feldolgozás:

Mindkét verziót szeretem: Tapio Rautavaara a büszke, természettel dacoló, az állaton uralkodó erős férfi-ideál mai szemmel igen önironikus utazója, Lau Nau pedig a poszt-rock lecsendesülés, a biztonságban, gyengének lenni bátor ügető. Mindkét változat egyszerű eszközökkel dolgozik: az egyik a hangeffektusok, technikai eszközök kora előtt, a másik, tudatosan, inkább utána. Szeretem a "poszt-" zenei irányzatokat úgy általában: valamit, a szellemiséget talán, megőriznek a kiindulópontból, de a módszert elvetik, és más megközelítésben újrahasznosítják annak eszközeit. Lau Nau hangeszközei is éppoly erősek, mondhatni büszkék, mint egy punk-együttes arzenálja, de erejét már a lecsendesülésre fordítja - megszállottsága nem a lovasszánon ülő dala, hanem annak a sóhaja, akit az út mellett elhagy.