Az embercsemeték iskoláztatásáról

Annyi sokat írtam már a facsemetékről, nevelgetésükről, gyógyító leveikről, hogy miért ne írhatnék az embercsemetékéről is? Amúgy is élénken aktuális a téma, és napi szinten vissza-visszatér a megérkezés után odasúgott félmondatokban (az őszintébb fele), vacsora utáni családi beszélgetésekben (a higgadtabb fele). Mert azért vak, aki nem látja, és gépelésképtelen aki nem írja le: az oktatásügyünk száz sebből vérzik. Ha egy faiskolai populáció nevelésében lépne fel ennyi sérülés, akkor a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara máris sajtótájékoztatót hívna össze, és jótékonyan osztana EU-s gyorssegélyt a gazdáknak. A Nemzeti Erőforrás Minisztere (rövidítése: NEM) viszont nem hív össze semmit és nem oszt gyorssegélyt az önmeghasonlott pedagógusok, gyerekek és szüleik rehabilitációjára. Jó stratégia: ha úgy teszünk, hogy minden rendben és nálunk a szelekció joga, egy idő után tényleg csak az marad meg, ami 'rendben' van.

enter image description here

Nade nézzük is, honnan erednek ezek a sebek!

1/ a pedagógus közösség erősen túlterhelt és elbizonytalanított. Azt is mondhatnám, hogy megfélemlített vagy frusztrált, de általánosságban azért ez nem tapasztalható. Az viszont általánosan érzékelhető, hogy - talán az állandó pedagógusminősítés-tanfelügyelet-önértékelés hármasa miatt - nem felszabadultak, nem türelmesek gyermekeink tanárai ahhoz, hogy segítsék "a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel"-jenek (köznevelési törvény 1.§(1)).
Ezek a célok gyönyörűek, és emiatt pláne egy tragédia, hogy vagy egy 30 fős gyereksereg mellé kijelölt tanerőre van bízva ez a lehetetlen feladat, vagy/és pedig olyan szakemberekre, akik terheik miatt korántsem harmonikusak, és nem hitelesek az önálló, erkölcsös életvitel tekintetében sem. Emiatt azt javasolnám, hogy a pedagógusok adminisztratív terhei csökkenjenek (az Inez által említett pedagógiai asszisztensek fizikai megjelenése is segíthetne ezen, de találtam egy egész jó szöveggenerátort, amit értékelések megírásához is lehetne használni), és a felszabaduló energiákat segítse a rendszer a differenciáltság felé terelni. Ugyanakkor pedig ésszerűnek tartanám, hogy ne csak pedagógus életpálya modell legyen forgalomban, hanem legyen lehetőség pályaelhagyásra azoknak is, akik már nem képesek ezeket az értékeket hitelesen képviselni. Ez az állapot nem szégyen, bárkivel bekövetkezhet ekkora teher nélkül is.

enter image description here Kicsit talán túl-happy school

2/ minthogy a pedagógusok leterheltek és bizonytalanok, ez az oktatási folyamat során is megjelenik. A gyerekek nem a tudás, a kísérletezés, a közösségi élmény öröméért járnak iskolába, hanem azért, mert kell. És mint ilyet, a pedagógiai folyamatot is úgy élik meg, mintha különféle gyümölcsfákat ugyanolyan módon akarnánk metszeni: mintha ugyanúgy csonkítanánk a burjánzó almafát, a nyulánk kajszit és a lapos őszibarackot, pedig ezek teljesen más alkatú "alanyok". Tudom, hogy furán hangzik, de van olyan, hogy a gyerekek, a szülők és az oktatók is imádják az (és ráadásul ugyanazt az) iskolát, vagyis szeretnek oda járni. Szerintem ennek kellene a kiindulópontnak lenni. Mert ha szereti, akkor biztonságban érzi magát, és nem kényszertanulás, hanem örömmel és sikerrel teli játéktanulás vár rá. A gyerekek kicsi kutatók, és ezt a jellemüket erősíteni, táplálni szülői és pedagógiai felelősségünk.

3/ a harmadik fő seb mi vagyunk, a szülők. Nekünk köszönhető, hogy a társadalom fenntart egy rosszul működő, a Klebelsberg Kunó-féle, amúgy zseniális elit műveltségközvetítés nyomait mechanikus módszerekkel és az időhúzás további eszközeivel erőltető oktatási rendszert, mindezt azzal az indokkal, hogy nekünk is jó volt. Nos, nem volt jó. És nem nevelt művelt, egyenes tartású, a magánérdeket és a köz érdekeit összeegyeztetni egyáltalán akaró embert belőlünk. Bólogató, szolidaritásképtelen, a saját véleményünket külső tekintélynek minden további nélkül alárendelő polgárokat nevelt, akikben a kreativitás csak a rendszer ellenében fejlődött ki, még ha igen markáns formában is. De nem az ellenállás és a feltétel nélküli elfogadás az, amire társadalmat kéne szerveznünk, hanem a különböző szervezeti szintek között fennálló bizalomra. Ami nincs. És a fentiek alapján a következő generációban sem lesz.

4/ és akkor a fenti, gyökerekbe ható ellentmondás-halmazt kiegyenlíteni hivatott oktatáspolitika vállalná fel a konfliktusok feloldását, az új, előremutató megközelítések szelíd-kényszerű bevezetését. hahaha. Inkább kapkod ide-oda, és még jó döntései (élmény alapú oktatás felvillantása, digitális oktatási stratégia stb.) is fagyott talajra hullanak. Az ebben a helyzetben eltöltött minden év pedig súlyos morális és intellektuális veszteségeket hoz generációkra kihatóan. Nem csoda, ha az amúgy józanul gondolkodó szülők teljesen véletlenszerű döntéseket hoznak gyermekeik érdekében, hogy azonnal vegyék ki őket ebből az egészből, keresvén a gyerekközpontú iskolát és egyéb alternatívákat. Ezeket a döntéseket nem megtűrni, hanem támogatni kellene, mert rengeteg álmatlan éjszaka, belső vívódás és családi tanácskozás előzi meg és követi őket, pro és kontra érvek mérlegre helyezése újra és újra...., és ennek a vívódásnak eredménytől és következményektől függetlenül is értéke van. Végre nem a rendszer ellen, hanem egy későbbi, jobb modell megvalósítása érdekében történik. Belső példaként kéne felhasználni, nem pedig kiutálni.

enter image description here Középiskolai egyenruhák Japánban

És végül szeretnék pár mondatot írni a szakképzésről is. Nem vagyok szakképzett, hanem sima diplomás, karosszékben ülő blogíró. És nem is láttam soha alternatívát a szakképzésben, hiszen intellektuális szinten nem vetített előre perspektívát. Egészen konkrétan, az ment szakmunkásképzőbe, akinek nem volt jövőképe. Ők most kemény munkával 5x annyit keresnek - igaz, külföldön, távol a családjuktól -, és erősen hozzájárulnak a hazai GDP-hez, de nemcsak a pénz, hanem épp a fentiek, vagyis a megbecsültség hiánya miatt sem fognak egyhamar visszatérni. A szakképzés utánpótlását ez nemigen segíti előre, és talán érdemes lenne emiatt lehetővé tenni a felsőoktatással párhuzamos szakképzés kialakítását: ez kicsit hasonlítana a duális képzéshez, azzal a különbséggel, hogy a szakiskola független lehetne az egyetemen tanultaktól, és csupán időben egészítené ki azt, annak érdekében, hogy az ifj a diploma mellé egy szakmát is kaphasson. A jövő mesterei valahol itt indulhatnak. Meg ott, hogy engedjük őket művelődni és barkácsolni egyszerre.
Ez persze csak egy eleme a rendszernek. Sok-sok, egymásba jól összekapcsolódó elem jó összekapcsolódására lenne szükség. Most már, sok-sok évnyi ellenállás és underground szervezkedés után eljutottam addig, hogy szeretnék egy ilyen rendszer része lenni.