Körömcipő hátizsákban avagy fáradtan is sikkesen

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!

Tavaszi hérics

Romonya és Ellend között, a Parrag dűlő (egyszer már tényleg meg kéne állnom a Romonyai Polgármesteri hivatalnál megkérdezni, hogy ki is az a Parrag, akiről elnevezték - remélem vállalható lesz a rokonság) előtti kanyarban kanyarogva vettük észre, hogy milyen szépen sárgállik egy-két helyen a domboldal.

enter image description here

enter image description here

Még sohasem láttam ezelőtt, ott ezt a virágot, pedig szinte el sem lehet mellette menni, annyira sárgállik.
Tekintet. Látás. Meglátás. Észrevevés. Észrevétel.
Tekintet és tudás kapcsolata. Tanulás.

A tavaszi hérics védett, eszmei értéke ötezer forint.

Hős édesmamák

Tizennégy év után újra kettesben utazni....
Teszem-veszem a dolgokat, és képzelgetem, hogy milyen lesz újra kettesben repülni, bármeddig állni a múzeumban egy festmény előtt, beszélgetve-csendben sétálni, komótosan vacsorázni és egy könyvbe megszakítások nélkül belemerülni.

enter image description here
Pierre-Auguste Renoir: A kertben, 1885

A repülési hercehurca során próbáltam felidézni, hogyan is voltunk képesek ezt gyerekekkel végigcsinálni (Balázs szerint egyszerűen csináltuk és nem gondolkodtunk rajta, az volt természetes, hogy megoldottuk). Az első vacsoránál üdítő volt, hogy csak magunkról kell gondoskodni - légkönnyű vállalkozás. A szálloda szobája, fürdője anyai ellenőrzés nélkül is rendezett maradt. Furcsán kulturált és üres. Akkor döbbentem csak igazán rá, hogy magunk vagyunk. Csak ketten. Egyrészt jó, hogy ketten, másrészt csak. Nélkülük.
Ketten andalogni a botanikus kertben - miért is nem futkároznak körülöttünk? Mi hagytuk otthon őket, vagy már ők hagytak minket magunkra? A múzeumi szemlélődés mintha ácsorgás lenne. Túl hosszan és túl sokáig. Akarom én ennyi ideig nézni ezt a festményt? Micsoda gyűjtemények! A Guernica is azok a képek közé tartozik, amiket a kordon ellenére még két oldalról is őriznek. A mozdulat, hogy megfogjam a zabolátlan kezeket, már értelmét vesztett, ketten fegyelmezettek vagyunk. Annyi megkezdett mondatunk van, amit még nem fejeztünk be, számtalan gondolat, ami még csak félig fogalmazódott meg.... Ízléses, jólformált kifejezések, cirógató szavak és átszellemültség. Lelassulás. Tétovaság.
Csak felnőttként létezni. Az aktivitás átkapcsolása külsőről belsőre. Koncentráltság.

enter image description here
Edward Hopper: Hotel Room, 1931

Függetlenségünk (csatolmányok nélküli dokumentumok) harmadik napjának estéjén (hű, de nagyon rég volt, mikor Balázs az egyetemi rádióban műsorozott, én meg őt hallgatva olvastam.... Húsz év múlva is ez a dal legyen, csak még többen legyünk.... - na jó, segítek az utalás feloldásában: Az Ando Drom Tíz év múlva című Cseh Tamás dal átirata az énekes szerző ötvenkettedik születésnapjára), mikor is Balázsnak még volt ereje koncertre menni, én úgy egyetemista módra bebújtam az ágyba és chips ropogtatás közben azon morfondíroztam, hogy olvassak, vagy inkább filmet nézzek, aztán rájöttem, hogy olvasás után filmet nézni, közben eszegetni a legjobb, na akkor az is megvilágosodott előttem, hogy én most tulajdonképpen lógok. Csalok. Nem ott vagyok ahol kellene lennem - pedig bizony de nagyon jó!
Engem helyettesítenek. Mégpedig teljeskörűen.
Édesanya helyett édesmama kelti reggel a lurkókat, ő készíti elő a reggelit, ő teszi mindenki táskájába az innivalót és a szendvicset. Édesmama még jobb melegre fűti be a házat délutánra, viszont jobban is ellenőrzi, hogy elkészültek-e a leckék, ezért cserében pedig diszkréten nem kérdez arra rá, hogy mennyi idő is van engedélyezve a számítógép használatára, és nemcsak sütit süt, hanem az esti fürdés után még a hátán is viszi az ágyba a legkisebbet. Na puff! Feladták a leckét az édesanya-főnöknek!

enter image description here
Hans Baldung Grien: Three Ages of the Woman and Death, 1510

És bizony sosem fogom megengedni, hogy az ágyban olvasás és filmnézés közben chipset morzsáljanak! Majd csak az unokáimnak!

Kézzel szedett csalán

A hétvégi közös ebéd után Mimi ígéretéhez híven elkezdett mesélni, néha-néha kérdeztem, pontosítottam, ő meg emlékezett:

Öreganyád, a Csicskó mami kézzel szedte ám a csalánt! Fogta a kosarat és hátrament a hátsókertbe, ott kézzel kitépkedte, jó hosszú szárral. A gyökere úgyis benne maradt a földben, arról újra meg újra kihajtott. Mindig szedték a csalánt, minden évszakban. Tudatosan hagyták meg a kert végében. A kacsák szerették a legjobban, de a többi szárnyas is szívesen ette, a libák és a tyúkok is.
Frissen felszecskázták, aztán a kukoricakása közé keverve adták a szárnyasoknak. Friss, gyenge kukoricaszárat is vágtak, azt is felszecskázták, azt is keverték a kásák közé. Más zöldre nem emlékszem, de azt tudom, hogy a frissen kaszált szénából nemcsak a tehenek és a lovak, hanem főleg a lucernás részből a szárnyasok is kaptak. Komposztot nem csináltak ám, minden ment az állatoknak. A növények tápértékét szerintem nem tudták, egyszerűen csak az elődök tapasztalták, hogyha kiengedik az állatokat, akkor azt szívesen fogyasztják, aztán átvették, hogy azt szereti. Így szokták és kész.
Nekem nem engedték szedni a csalánt, nehogy megcsípjen. Hogy miért szedte kézzel? Hát már megszokta a kezük.... (Miért van az, hogy a dédanyámnak különlegesen puha keze volt - én nem emlékszem érdes, durva érintésekre tőle?!)
A Sicca mama (az ükanyám, aki ugye megvárt engem) azért nem szedett csalánt, mert már idős volt, neki ülős feladatai voltak: ült a sparhelt mellett és morzsolta a kukoricát, vagy válogatta szét a krumplit. Ennivaló, disznóknak való, vetni való.
Ők nem itták a csalánt, másra nem használták, a gyógynövényeket nem ismerték, úgy mint mi most, egyedül a kamillát itták, mert azt lehetett kapni.
Juliska néni, akinél sok virág volt, ő lehet, hogy ismerte a gyógynövényeket, de a mamiék állatokat tartottak, egyszerűen nem jutott idő a növényekre. Ló, tehén, disznó, liba, kacsa, tyúk - a ház oldalában volt csak pár szál virág, nárciszra és tulipánra emlékszem, de másra nem.

enter image description here
anyukám és Juliska néni csinosan felöltözve a gyönyörű virágoskert előtt

Ha nem írnám/írnánk le ezeket a történeteket, akkor a feledésbe foszlanának, elenyésznének úgy, mint ahogyan a szoknyáim szitálódnak el rajtam észrevétlenül: a kedvenc alkalmi viseletből így lesz szépen mindennapi, aztán már csak munkás szoknya, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is már rajtam szinte semmi. Pőrén pedig mégsem járhat az ember lánya, nemde!?

enter image description here dédanyám és nővére, Juliska néni hozzák bé a krumplit

Jaj, annyi de annyi mindent tudnék erről a képről mesélni! Előlegezek pár észrevételt ezzel a fotóval kapcsolatban.
1. Apukám készítette a fényképet.
2. Az udvart tüzetesebben érdemes lenne megvizsgálni: szilárd burkolat nélküli föld.
3. Ruha: a dédanyámnak is már - életkorából kifolyólag- teljesen egyszerű barna, vagy fekete színekben illene lennie, úgy, mint a tőle jobbra lévő nővérének. Az én dédanyámon igaz, hogy a sötét színek dominálnak, de telehintve kisvirágokkal! Az ingblúz pedig elegánsan kétsoros gombolású! Na és a kendő! Már majdnem szemérmetlenül hátracsúszott, még a haja is kivillan a homloka fölött. Huncutság. És hüm, ühüm, észre vettétek a melltartó kérdést?
4. Asszonyiság: döcögés be a kertből a házhoz a nehéz krumplis kosarakkal.
5. Nővériség: a nővér mellett mindig csitrinek tűnő hugica.
6. Nőiesség: testesség, kerekség.

enter image description here
Sicca-mama, az ükanyám

Falusi albatrosz - távolsági busz

enter image description here

A gyerekek jót mulatnak rajtam, szerintük határozottan szórakoztató látvány vagyok buszon. Megtanítottak a menetrendre. Elmagyarázták, hogyan utazik a nagyérdemű. Gyerekkoromból voltak ilyen emlékeim, de gondoltam, az autós éveim alatt csak-csak megváltozott a magyar tömegközlekedési utazáskultúra - de nem! Ugyanúgy minden néni a külső széken foglal helyet és belülre teszi a szatyrait, reprezentálandó: igencsak bátor az, aki mellé szeretne leülni. Neki két hely jár. Stop. Nem osztozik. Stop. Ő kényelmesen utazik. Stop.
Középmezőny, aki belülre ül és kívülre pakol le, jelezendő: ha nagyon-nagyon szükséges, akkor egy röpke fintor, egy elfojtott, de azért jól hallható levegővétel és egy nemakaromdemegteszem mozdulat kíséretében megfelelő nyomásra hajlandó szatyrait a lábára vagy pedig a földre, a lábai közé helyezni. A kabátszárnyait viszont már semmiképpen sem fogja maga alá tűrni. Határjelölés: a másik ülés is az enyém volt. Stop. Átadtam, de nem szívesen. Stop. Ha ráülsz, akkor bunkó vagy. Stop.
A mi félénk, az előzékenyek (miért is előzékenynek nevezzük azt, aki a másikat is figyelembe veszi?!?) szűk, de annál kedvesebb réteget képeznek. A gyerekek belezuttyanhatnak egy-egy mosolygós utas ölébe, és azonnal cseverészni kezdenek egymással. Közös utazás.
Közös szatyrok. Most, hogy januárig nincsen autónk, igazán csak most érzem annak a súlyát, amit egy hat fős családnak hazacipelek. Most érzékelem teljes valójában, mit jelent, ha tele van a kamra. Viszont a női sors, mint közösség, most is tompítja a kiszolgáltatottságot és biztonságot ad. Segít. Megtart jókedvben.
Anyu délután a buszmegállóban szinte minden nap teletömi a gyerekek táskáját valamivel: egy kis gyümölcs, egy csomag szalvéta, vagy zsebkendő. Andi mindig szól, ha megy bevásárolni. Zita teleteszi az autóját az én cókmókommal, hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek. A szomszéd Zsolti a buszról leszállva hazáig cipeli a motyót. Balázs nap, mint nap hoz valami elmaradt fontosat a városból. Köszönöm!
Az Angyalnak pedig Gls-futárok segítenek.
Röghöz kötöttség. Önellátás (ehhem).

enter image description here

Zsebmelegítő - generációs különbségek

Ma olvasom a hihetetlenül magas színvonalú, de legalább kiemelkedően informatív, színes-szagos reklámújságban, hogy lehet zsebmelegítőt kapni x boltban: 2 db-ot 499 Ft-ért és egyrészt 60 percig is melegíthet, másrészt 1000-szer is felhasználható. Hm. Ezen elmerengek. Nagyanyám a második világháború idején volt gyerek és túl azon, hogy nem járt hozzájuk reklámújság meg nem volt a közelben egy fia bolt se, ahol amúgy sem lehetett volna venni semmit, azt is megtapasztalta, milyen, amikor az ember gyerekkori legjobb barátnőjét elhurcolják, mert zsidó és a család napokig nézi a bevagonírozott embereket, ahogy kétségbeesetten vízért meg élelemért könyörögnek, de nem tehet semmit, mert aki közel akar menni, arra rálőnek. Megtapasztalta, milyen érzés kúszik az ember gyomrába, amikor hallja, hogy jönnek a bombázórepülők. Megtapasztalta, milyen, amikor egy nap egy tál étel jut és jó esetben talán néha kenyér. Megtapasztalta, milyen, amikor a hét gyerek közül télen egyszerre csak egy tud iskolába menni, mert csak egy télikabát van és egy pár cipő, amiben a havas erdőn keresztül le lehet gyalogolni azt a röpke hat kilométert, ami alatt a falusi iskolába beér az ember. Megtapasztalta, milyen az, amikor hajnalban éppen ő a soros és kap a zsebébe egy darab forró, hajában főtt krumplit kesztyű és reggeli híján, hogy az iskolába menet legyen, ami melegíti a kezét és legyen, amit megehet érkezéskor. Hm. Főtt krumpli mint környezetbarát multifunkciós zsebmelegítő. Kell ehhez még valamit hozzáfűzni? Hát én tudnék, de fegyelmezem magam.

Privát konyha(siker)

Bori Sikeres konyhák írásával már megint érzékeny pontra tapintott rá - bármelyik oldalon is álljon az ember: ha sikeres, akkor azért kell magyarázkodnia, ha meg nem, akkor meg azért. Paradox módon mindkét pólus magányra determinál (hangsúlyozom, hogy csak! determinál), hiszen aki sikeres, az nem tudja megosztani az örömujjongását, aki pedig nem, az nem mer beszélni a kudarcról, vagy legrosszabb esetben nekikezd hevesen irigykedni. Azt hiszem, megint a megértésnél, az elfogadásnál vagyunk, a másik tárgyként/perszonalitásként való kezelésénél. Az irigység, a rosszindulat nem kölcsönösségen alapuló viszonyrendszer, hanem a Te-ből áramló rejtett viszonyulás az Én felé. Ki nem mondott, láthatóan nem tudható, rejtett - éppen ezért fáj: fáj, mert csak érzi az ember, értetlenül fáj, mert csak a mosoly egy-egy görbülésében sejlik fel. Zavarba ejti az Ént, mert a Te nem hívja játékba, hanem játszadozik vele.

A képmutatóknak nem könnyű megbocsátani, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 496. bekezdés

enter image description here

Tanulni egymástól. Megfigyelni (a szituáción kívül lenni és azt figyelni), ellesni (a szituációban lenni és azt figyelni) és alkalmazni (a látottakat új szituációban egyéni módon használni). Az ember legprimérebb tanulási formája. Fossey gorillakölykei. Goodall csimpánzkölykei. A saját gyerekeink. Ha okosak vagyunk, mi magunk.

Tanulom Boritól, hogy akkor is finoman tápláló vacsorát tálaljak az asztalra este, ha amúgy legszívesebben kihagynám az egész procedúrát. Miközben természetesen motiváló és azonnali sikerélményt hozó a dolog, feltéve, ha mindenki megelégedésére szolgált a menü. A bevásárlószatyrok megint tömöttődnek - már alig-alig jön be valami a kertből, de még próbálom nem a kamrában várakozó, vagy a mélyhűtőben lapuló dolgokat felhasználni.

Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer - aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 58. bekezdés

Jóllakatni a családot - sikerélmény. Mindennapi és mégsem átlagos. Munkafolyamat, ami csak akkor kerül reflektorfénybe, ha vendég érkezik a házhoz, ha a kívülálló hirtelen fénycsóvát vetít rá. Belelátás, beleszagolás a másik életébe. Bepillantás. Hírvivés.

A magánélet apró-cseprő örömei, fergeteges-látványos ünnepei ugyanolyan munkafolyamat eredményei, mint a szakmai életé. Sokan azt hiszik, a magánélet csak úgy zajlik magától. Neked könnyű, szerencséd volt! Kortárs szlogen, hogy manapság senki sem szeret dolgozni, mindenki mindent ingyen, előre csomagolva szeretne megkapni. Mintha mindenki úszógumival akarna a hullámokon lebegni, vagy karúszóval versenytávot úszni.
Hosszan lehetne ezt taglalni, jó is lenne egyszer ennek bonyolultságát végigsilabizálni, de fannisan rám tört a példaértékű, (tan)mesélhetnék: hevesen tiltakozom magyar órán, miszerint igazságtalan és nem helyénvaló, hogy én (ÉN!) négyest kaptam a dolgozatomra, mikor én (ÉN!) írtam a legjobbat! Elégedetlenség, harag, nem értés. A profi tanári válasz: igen, te írtad a legjobbat, de semmi munkád nem volt benne, csak a tehetség és kreativitás megmutatkozása volt, és igen, az osztályhoz képest és a tananyaghoz képest ez ötös, de önmagadhoz képest hármas, mivel jóindulatú és igazságos vagyok, megadom a négyest. Utáltam. Aztán megtanultam, hogy nem elég a szerencse, a tehetség (vagy csak rövid távon), mert folyamatosan jó értelemben az élet minden területe munkafolyamat, aminek kezdetén tényleg csak a puszta akarat és hit és a nemisértemmiértcsinálom belső késztetés van. Amikor reggel hatkor már a frissen ültetett gyümölcsfákat öntözi az ember, akkor nem mindig gondol arra, hogy húsz év múlva milyen érzés lesz onnan több kosárnyi termést szüretelni, de homályosan mégis ott van és ez elég, elég kell legyen. És igen, jó lesz mikor majd valaki a családból akkor azt fogja mondani, hogy de jó nekünk!
Azt hiszem, mi hittünk a tanárainkban és önmagunkban is. Különös szeretettel tisztelt német tanárunk azt mondta: ha minden nap megtanulsz száz új szót és úgy és azt tanulod, amit mondok, akkor meglesz a nyelvvizsgád. És persze, meglett. És igen, azóta mindenki szerint nagyon jó nyelvérzékem van. Ehhem.

Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek - föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 65. bekezdés

Komolyan vettük magunkat és a világot.

Az öröm komoly dolog - halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
Ancsel Éva Összes bekezdése, 21. bekezdés

Janka lányom ugyanabba a gimibe jár, mint anno én. (Csókolom Tanárnő!). A biológia a nagy kedvenc. Tegnap hármas dolgozati eredményt kapott. Nem aggódom, egyszerűen tudom, ezzel még munkája van. Neki, magának, teljes komolysággal.
A szárnyai meg már úgyis megvannak.

Több embert ismerek, akinek szárnya van - igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: "Szárnyakkal felszállni tilos!"
Ancsel Éva Összes bekezdése, 139. bekezdés

Falustopp és uzsonna

200 fős faluban lakni a falun kívül azt jelenti, hogy összetartozunk. A városban még azok is köszönnek egymásnak, akik amúgy látványosan (mivel falun nem lehet láthatatlanul) elslisszolnának egymás mellett/mögött. Viszonylag ritka buszjáratoknak köszönhetően gyalogló ember az első arra járó autóba már be is szállhat.
Fanni tegnapi írásában azt kérte, gondoljunk vissza 20, 30 évvel ezelőttre. Minden stoppos láttán ezt teszem, hiszen akkor, anno megfogadtam, amikor csak tehetem, persze megfelelő biztonsági szűrőt használva, felveszem, akit csak lehet. Tehát felveszem. Olyan emberi törvény ez egyébként, mint a hegyekben túrázva mindenkinek köszönni: lehet, hogy ő az utolsó ember, akit láttam, de az is lehet, hogy öt perc múlva ő fogja megmenteni az életemet. Vagy én az övét. Kiszolgáltatottság. Egymásra utaltság. Bizalom.

Fanni a minap küldött nekem Jánossomorjai cikóriakávét (mivel elpanaszoltam, hogy sehol sem lehet jó cikóriát kapni - a postás Lalit külön szeretem, mert amorfabbnál amorfabb érkező/induló csomagjainkat mindig a kellő tapintattal és humorral kezeli), amivel prousti magaslatokba emelkedtek prózai gondolataim - átröpül az ember az időn!

enter image description here

A cikória a mezei katáng nemesített változata

enter image description here

Gyerökkori kedvenc reggelim a langyosra melegített, tejes cikóriakávéba áztatott kiflikarikák voltak. Közben pedig a Nők lapját olvastam, természetesen nagyanyáméknál. A nőiség, a család, a gyereknevelés akkoriban még nem volt számomra központi téma, de a bennük lévő meséket mindig elolvastam. A keresztrejtvényt pedig úgy fejtettük a mamámmal, hogy én kérdeztem, ő pedig válaszolt - én voltam az íródeák, mivel ő már az ebédet készítette.

Nos, hogy Fanni tündérkezeivel még nekem is csomagolt, ki kell jelentenem, hogy gránátalmát ültetni pedig igencsak jó ötlet!

enter image description here

Pécsett két gyönyörű, idős bokorról is tudok, melyek jókedvűen hoznak termést: az egyik a Belvárosi Óvoda kertjében, a másik pedig a Ferencesek utcájának egyik belső udvarában található. Tényleg finom! Ültetek!
Itt az egyik megfelelő alkalom előkészíteni az unokák uzsonnacsomagját!

Anyám, a ... mi is?

Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!

Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...

Áfonya

Nem szeretnék Finnországban városban élni. Úgy nem is lenne érdemes. Nekem Finnország a vidéket, a természet közelségét jelenti, a fenyőerdőket és a tavakat, karnyújtásnyira. És itt nálunk éppen ilyen. Az erdő bejárata tőlünk alig pár perc séta. Sokáig nem tudtam, hogy ott bármiféle bejárat van, főleg nem olyan, ahová én is jogosult lennék belépni. Akár rejtvény is lehetne: Keresd meg a képen a titkos bejáratot!

enter image description here

Először az tűnt fel, hogy olykor-olykor elnyelt a bozót egy magányos gyaloglót, máskor pedig egy-egy kutyát gazdistul. De mégis, hová mehetnek? Talán ott laknak valahol a dombtetőn? Később, mikor már kezdtem felismerni a környéken lakókat, rájöttem, hogy nem így van, ezek az emberek máshol laknak. És végül kiderült, már nem is emlékszem pontosan, hogyan, de szinte biztosra veszem, hogy Robi árulta el, mert neki valahogy sokkal gyorsabban mennek az ilyen dolgok. Szóval ő tudta (de mégis honnan??), hogy ott be lehet menni az erdőbe, sőt még azt is, hogy ha már bent vagyunk, melyik ösvényen haladva hol lyukadunk ki. De akkor miért nem mondta el mindezidáig?! Na mindegy, rettentő boldog voltam, hogy ilyen közeli lett így az erdő. Azóta mi is el-eltűnünk a bozótban. Magabiztosan haladunk át a titkos átjárón. Van ebben valami nagyon jó: egy olyasmi érzés, hogy "itthon vagyunk". Tudunk valamit, amit nem tudhat akárki, csak aki "helyi", "környékbeli".

enter image description here

Az erdő időközben olyannyira a miénk is lett, hogy van ott nekünk már egy Macifánk is: egy kidőlt fa, ami Ádám szerint egy mackófejre emlékeztet. Tehát mi nem egyszerűen sétálunk egyet az erdőben, hanem "kirándulunk a Macifához".

enter image description here

Az elmúlt hetekben pedig igen gyakorivá váltak ezek a kirándulások: érik az áfonya! Egész pontosan a fekete áfonya, finnül "mustikka".

Így néz ki maga a fekete áfonya:

enter image description here

És így az erdő sok-sok áfonyával:

enter image description here

Így mutat egy a világgal (abban a pillanatban) tökéletesen elégedett kisfiú az áfonyás közepén:

enter image description here

És egy másik, hamisítatlan bluetooth-mosollyal, közvetlenül áfonyaevés után:

enter image description here

Nem tudom, mennyire közismert a történet, miszerint a bluetooth I. Harald avagy Harald Blåtand (Kékfogú Harald) dán királyról kapta a nevét. Harald király nagyon szerette az áfonyát, ez színezte kékre fogait.

Feltételezem, hogy más anya (és persze apa) számára is ismerős ez: Én alig eszem az áfonyából, nem mintha nem szeretném, igazából nem is gondolkodtam rajta már évek óta, hogy szeretem-e. Amit szedek, a gyerekeimnek adom, és amikor látom, hogy megy ez nekik nélkülem is, rögtön azon gondolkodom, hogy legközelebb egy dobozt is hozok, így lesz nekik áfonya másnap is, ha nem tudunk jönni. A dobozt aztán nagyobb doboz követi, hogy lehessen áfonyás süti uzsonnára. Következő alkalommal pedig már vödörrel érkezem, majd erősítésképp még Robit is beszervezem, hogy legyen nekünk a télre lekvárunk is. Ekkor már előkerülnek a bogyószedő kézi készülékek és a terepjáró, keressük a jó helyeket, ahol gyorsan lehet sok áfonyát szedni.

enter image description here

Azóta elkészült az első adag lekvár, nyammm, egy üveg már a múlté, további hét pedig felcímkézve a pincében. Nem sok, de legalább kevés - ahogy Robi szokta mondani. Neki vannak olyan idősebb kollégái, akik több száz liter áfonyát gyűjtenek egy szezonban. Dörzsöltek, tudói a legjobb lelőhelyeknek, és fiatalokat megszégyenítő tempóban gyűjtik a bogyókat. Aztán feldolgozzák, gyerekeiknek-unokáiknak adják, a felesleget pedig fizetés- vagy nyugdíj-kiegészítésképp egy átvevőhelyen leadják. Emelem nem létező kalapom előttük.

Van egy finn mondás: "Oma maa mansikka, muu maa mustikka." Nem fordítom le rögtön, hogy lehessen egy kicsit ízlelgetni ezt a mondatot. - Szép, ugye? Ilyen a finn nyelv. Dallamos, lágy, kedves, bájos, pattogó és kicsit vicces is. Szóval ezt jelenti a mondás, nyers fordításban: saját ország eper, más ország áfonya. Azaz a saját hazánk az, ahol a legjobb nekünk (édes, piros, mint az eper), más országban élni sosem lehet olyan jó (savanyú, fekete, mint az áfonya). Természetesen elgondolkodtam ezen úgy is, mint érintett, és tudnék is erről mesélni, de most nem teszem. Azt viszont elmondom, hogy kissé furcsállom ezt a metaforát. Jó, hogyne, terem Finnországban eper és szamóca is, de azért mégiscsak az áfonya a mindent beborító főbogyó! "A nemzet bogyója" lehetne, annyira hazai (legalábbis külföldi szemmel...), akkor meg miért az a külföld? Mikor Judit még januárban megkért, hogy írjak a blogon a finn vidéki életünkről, és kérte, hogy válasszak magamnak "profilképet", nekem elsőre az áfonya ugrott be. Leginkább a fekete áfonya jelent meg lelki szemeim előtt. És még véletlenül sem eper. Amúgy meg Ádámom szerint az áfonya "finom édes". (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ez egy olyan gyerek állítása, aki az egészen halványrózsaszíneszöld ribizliről is ugyanezt állítja, és földöntúli mosollyal dézsmálja a bokorról az öccsével egyetemben, ha nem vagyunk résen.)

A fekete áfonyát az erdőben ősszel a vörös áfonya váltja fel. Szintén ősszel érik lápos területeken a tőzegáfonya. Ez egy különleges növény, a szedése pedig hatalmas élmény. Ha lesz részem benne idén, feltétlenül beszámolok róla.