Áfonya

Nem szeretnék Finnországban városban élni. Úgy nem is lenne érdemes. Nekem Finnország a vidéket, a természet közelségét jelenti, a fenyőerdőket és a tavakat, karnyújtásnyira. És itt nálunk éppen ilyen. Az erdő bejárata tőlünk alig pár perc séta. Sokáig nem tudtam, hogy ott bármiféle bejárat van, főleg nem olyan, ahová én is jogosult lennék belépni. Akár rejtvény is lehetne: Keresd meg a képen a titkos bejáratot!

enter image description here

Először az tűnt fel, hogy olykor-olykor elnyelt a bozót egy magányos gyaloglót, máskor pedig egy-egy kutyát gazdistul. De mégis, hová mehetnek? Talán ott laknak valahol a dombtetőn? Később, mikor már kezdtem felismerni a környéken lakókat, rájöttem, hogy nem így van, ezek az emberek máshol laknak. És végül kiderült, már nem is emlékszem pontosan, hogyan, de szinte biztosra veszem, hogy Robi árulta el, mert neki valahogy sokkal gyorsabban mennek az ilyen dolgok. Szóval ő tudta (de mégis honnan??), hogy ott be lehet menni az erdőbe, sőt még azt is, hogy ha már bent vagyunk, melyik ösvényen haladva hol lyukadunk ki. De akkor miért nem mondta el mindezidáig?! Na mindegy, rettentő boldog voltam, hogy ilyen közeli lett így az erdő. Azóta mi is el-eltűnünk a bozótban. Magabiztosan haladunk át a titkos átjárón. Van ebben valami nagyon jó: egy olyasmi érzés, hogy "itthon vagyunk". Tudunk valamit, amit nem tudhat akárki, csak aki "helyi", "környékbeli".

enter image description here

Az erdő időközben olyannyira a miénk is lett, hogy van ott nekünk már egy Macifánk is: egy kidőlt fa, ami Ádám szerint egy mackófejre emlékeztet. Tehát mi nem egyszerűen sétálunk egyet az erdőben, hanem "kirándulunk a Macifához".

enter image description here

Az elmúlt hetekben pedig igen gyakorivá váltak ezek a kirándulások: érik az áfonya! Egész pontosan a fekete áfonya, finnül "mustikka".

Így néz ki maga a fekete áfonya:

enter image description here

És így az erdő sok-sok áfonyával:

enter image description here

Így mutat egy a világgal (abban a pillanatban) tökéletesen elégedett kisfiú az áfonyás közepén:

enter image description here

És egy másik, hamisítatlan bluetooth-mosollyal, közvetlenül áfonyaevés után:

enter image description here

Nem tudom, mennyire közismert a történet, miszerint a bluetooth I. Harald avagy Harald Blåtand (Kékfogú Harald) dán királyról kapta a nevét. Harald király nagyon szerette az áfonyát, ez színezte kékre fogait.

Feltételezem, hogy más anya (és persze apa) számára is ismerős ez: Én alig eszem az áfonyából, nem mintha nem szeretném, igazából nem is gondolkodtam rajta már évek óta, hogy szeretem-e. Amit szedek, a gyerekeimnek adom, és amikor látom, hogy megy ez nekik nélkülem is, rögtön azon gondolkodom, hogy legközelebb egy dobozt is hozok, így lesz nekik áfonya másnap is, ha nem tudunk jönni. A dobozt aztán nagyobb doboz követi, hogy lehessen áfonyás süti uzsonnára. Következő alkalommal pedig már vödörrel érkezem, majd erősítésképp még Robit is beszervezem, hogy legyen nekünk a télre lekvárunk is. Ekkor már előkerülnek a bogyószedő kézi készülékek és a terepjáró, keressük a jó helyeket, ahol gyorsan lehet sok áfonyát szedni.

enter image description here

Azóta elkészült az első adag lekvár, nyammm, egy üveg már a múlté, további hét pedig felcímkézve a pincében. Nem sok, de legalább kevés - ahogy Robi szokta mondani. Neki vannak olyan idősebb kollégái, akik több száz liter áfonyát gyűjtenek egy szezonban. Dörzsöltek, tudói a legjobb lelőhelyeknek, és fiatalokat megszégyenítő tempóban gyűjtik a bogyókat. Aztán feldolgozzák, gyerekeiknek-unokáiknak adják, a felesleget pedig fizetés- vagy nyugdíj-kiegészítésképp egy átvevőhelyen leadják. Emelem nem létező kalapom előttük.

Van egy finn mondás: "Oma maa mansikka, muu maa mustikka." Nem fordítom le rögtön, hogy lehessen egy kicsit ízlelgetni ezt a mondatot. - Szép, ugye? Ilyen a finn nyelv. Dallamos, lágy, kedves, bájos, pattogó és kicsit vicces is. Szóval ezt jelenti a mondás, nyers fordításban: saját ország eper, más ország áfonya. Azaz a saját hazánk az, ahol a legjobb nekünk (édes, piros, mint az eper), más országban élni sosem lehet olyan jó (savanyú, fekete, mint az áfonya). Természetesen elgondolkodtam ezen úgy is, mint érintett, és tudnék is erről mesélni, de most nem teszem. Azt viszont elmondom, hogy kissé furcsállom ezt a metaforát. Jó, hogyne, terem Finnországban eper és szamóca is, de azért mégiscsak az áfonya a mindent beborító főbogyó! "A nemzet bogyója" lehetne, annyira hazai (legalábbis külföldi szemmel...), akkor meg miért az a külföld? Mikor Judit még januárban megkért, hogy írjak a blogon a finn vidéki életünkről, és kérte, hogy válasszak magamnak "profilképet", nekem elsőre az áfonya ugrott be. Leginkább a fekete áfonya jelent meg lelki szemeim előtt. És még véletlenül sem eper. Amúgy meg Ádámom szerint az áfonya "finom édes". (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ez egy olyan gyerek állítása, aki az egészen halványrózsaszíneszöld ribizliről is ugyanezt állítja, és földöntúli mosollyal dézsmálja a bokorról az öccsével egyetemben, ha nem vagyunk résen.)

A fekete áfonyát az erdőben ősszel a vörös áfonya váltja fel. Szintén ősszel érik lápos területeken a tőzegáfonya. Ez egy különleges növény, a szedése pedig hatalmas élmény. Ha lesz részem benne idén, feltétlenül beszámolok róla.

Panelból kertes házba – lépésről lépésre: 3. lépés: a megérkezés felé

Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.

Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)

A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)

Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).

Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)

Nyári ritmus

Vakáció: azaz a családi élet ritmusának átalakulása a nyári szünidőre. Nyáron (vagy ha úgy őszintébbnek tetszik, akkor mondhatjuk azt is, hogy hosszan iskolamentes időben) szembeszökőbben máshogyan élünk, mint a többi évszakban: máskor kelünk, máskor és máshogyan fekszünk, másokat eszünk, más tevékenységeket végzünk. Sőt, más tereket alakítunk ki magunknak: nemcsak belakjuk a kertet, hanem átrendezzük a szobákat, hogy az aktuális élettevékenységek és érdeklődések a legmegfelelőbb térben és kényelemben történhessenek. Ilyenkor újra a számomra vágyott viszonyrendszerek jönnek létre: az intenzíven együtt és egy térben való együttlétnek hála a családtagok között a kapcsolatok - ha néha hevesebbek is - megerősödnek, a viszonyulások több ponton is nyitottabbak, a megértési mélységek kiteljesedettebbek lesznek. Érdekes, hogy a napok megélése a várttal ellentétben nem lelassul, hanem pont ellenkezőleg, gyorsabb ritmusúvá válik, de - és ez hatalmas különbség! - belsőleg indikált gyorsabb ritmus veszi kezdetét. Minden nyáron elámulok azon, hogy micsoda belső munkálatok teljesednek ilyenkor ki. Jól megfigyelhető ritmusa van a gyerekek játékmunkájának: szinte ütemszerűen váltják egymást az egyéni és a közösségi, azaz az együtt játszott játékok. És ilyenkor mindig együtt játszanak. Próbálom mindig meglesni, elkapni azt a pillanatot, amikor a közös játék egyszer csak felmorzsolódik és egyéni tevékenységben folytatódik tovább, az egyéni munkát színesítve.

Sokat morfondíroztam azon, hogy miért minden szünet bunkerépítéssel kezdődik. Talán az lenne a válaszom rá, hogy a külsőleg megadott ritmus megszakadása, a társadalmi nyilvánosság megszűnése egy mélyen magába zárkózó, elvonuló, meditáló, feldolgozó belső munkát hív segítségül az eltelt időszak megértésére, az egyéni élet kereteibe való beillesztésre, és természetesen a privát folytatásra. Egyszerűen ki kell pihenni a nyilvánosságot/közösségiséget/társadalmi nyomásokat. Újra meg kell találni a belső motorokat, hogy be lehessen azokat kapcsolni.

Az embernek elementárisan szüksége van nyilvánosságra, publikus terekre, közösségre - egyszóval inspirációra. A gyerekek esetében az iskola, nekünk, felnőttek számára a munkahelyünk kéne ilyen inspiráló közegnek lennie. Azt hiszem, ez az inspiráció lenne a legfontosabb.
És persze - megint egy paradoxon - ugyanolyan nélkülözhetetlen igény az elvonulás, a magunkba fordulás, a privátba való belemerítkezés.
Ritmus. Egyensúly.

enter image description here
Jakab olvas

enter image description here
Muszta a zongorán

Irány a könyvtár!

Meg kell mondjam, kicsit irigykedve olvasom tavaszias beszámolóitokat. Számomra március-április az év legnehezebben elviselhető időszaka időjárás-szempontból, amikor már a hátam közepére kívánom a telet, a havat meg a mínuszokat. Ilyenkor legszívesebben időjárás-jelentési tilalmat rendelnék el Magyarország irányából. Na de ne búslakodjunk, előbb vagy (inkább) utóbb itt is beköszönt a tavasz. Addig is: menjünk könyvtárba, hiszen mi lehetne ennél remekebb program, amikor kint süvít a szél és a gyerekek is taknyosak?!

A könyvtár Alavus város központjában van, 7 kilométerre tőlünk. Autóval ez nem távolság, de erről már írtam.

enter image description here

Könyvtárba járni jó. Akkor is, ha ez jelenleg többnyire a gyerekrészleg látogatására korlátozódik. Én ezt cseppet sem bánom, szívesen kutakodom a gyerekkönyvek, cd-k és dvd-k között, már amennyire ez igencsak eleven gyermekeim mellett lehetséges. Olyan nincs, hogy ne találnék valami hasznosat vagy érdekeset. Legutóbb például ezen a könyvön akadt meg a szemem:

enter image description here

Nicsak, Reich Károly! Persze belelapoztam. A finn ábécéskönyv oldalait szeretett meseillusztrátorunk rajzai díszítik. Íme a magyar eredeti, Donászy Magda verseivel, ami ezennel fel is került a Magyarországról beszerzendő könyvek listájára:

enter image description here

Könyvek, cd-k, dvd-k - finn nyelven... Könyveket elvből nem olvasok finnül a gyerekeimnek; ezt meghagyom az anyanyelvűeknek. Úgyhogy olvasmány-téren a kevés szöveg-sok kép párosítás a nyerő. Szeretjük a keresgélős, böngészős, számolós könyveket, olyasmiket, mint például ez is:

enter image description here

Azt a pár mondatot gyorsan le lehet (tartalmilag) fordítani, az élvezeti érték csökkenése nélkül: Ki visel piros csizmát? Hol van a pókocska? Melyik bagoly csíkos? ...

A cd-ket és dvd-ket viszont igyekszem bevetni nyelvtanulásra is. Temérdek finn gyerekdal van már a fülü(n)kben. Amit sajnálok és nem is igazán értek: Ádámék az oviban nagyon ritkán énekelnek. Lehet, hogy megemlítem majd ezt a következő fogadó órán, hátha lesz valami változás...

Rajzfilmek. A könyvtárban fedeztem fel többek között a Maisa (angolul "Maisy") című dvd-sorozatot, ami egy fehér egérről szól. Magyarországon tudtommal nem vetítették. Vagy ismerős esetleg valakinek?

enter image description here

Maisa nálunk évekig sláger volt, Ádám rengeteg szót tanult meg belőle. Nyelvtanulás szempontjából azóta sem találtam ennél jobbat kisgyerekeknek. Sajnos Ádám mostanában nem igazán akar finn nyelven mesét nézni (és így aztán Botond se néz): valószínűleg zavarja, hogy nem érti olyan jól, mint a magyart. Bár ő nem mondja így ki, de észrevehetően jobban tetszenek neki és határozottan előnyben részesíti a magyarul beszélő meséket.

Úgy veszem észre, hogy Finnországban nagy súlyt helyeznek arra, hogy megszerettessék a gyerekekkel a könyveket, az olvasást. A könyvtár már a legkisebbeket is megszólítja a havonta egyszer a könyvtárosok által tartott igazán élvezetes meseórákkal (finnül "satutunti"). Sok kisgyerek vesz részt ezen a programon, többnyire a környező óvodákból.

enter image description here

enter image description here

Az iskolában is tovább buzdítják a gyerekeket az olvasásra és a könyvtárba járásra - ezt tapasztaltam. Mikor első osztályban voltam egy hónapig nyelvi illetve munkagyakorlaton, egy alkalommal könyvtárlátogatás óra volt, amikor átsétáltunk a könyvtárba, a gyerekek könyveket hoztak vissza, másikakat választottak, kölcsönöztek. Ha jól emlékszem, valami jutalom is járt a tanító nénitől minden elolvasott könyv után.

Judit, többször emlegetted már a könyvtárbuszt. Én meglepődve olvastam erről, mert restellem, de nem is tudtam, hogy otthon is van ilyen! Merthogy itt is van, jön a mi falunkba is, minden második kedden. Így néz ki:

enter image description here

Leea, a friss nyugdíjas angoltanárnő ismerősöm, aki most napjait túlnyomórészt olvasással tölti (és közben enyhe lelkiismeret-furdalása van, hogy még mindig nem állt neki az évek óta tervezett pincétől-a-padlásig lomtalanításnak..:-) mindig türelmetlenül várja a következő menetrend szerinti könyvtárbuszt, ami úgyszólván házhoz szállítja az általa óhajtott regényeket. Nekem általában nincsenek ilyen konkrét könyvbéli elképzeléseim, ráadásul nem is áll meg a közelünkben a busz (oda is csak autóval kéne menni...), úgyhogy mi nem látogatjuk. Ha mi nem is vesszük igénybe, azért nagyon jó dolognak tartom, hogy van ilyen. Végigjárja a környező falvakat, és megáll az összes iskolánál is. - Csak egyet nem értek: Ha van mozgó könyvtár, akkor vajon mozgó boltok miért nincsenek errefelé??

Végezetül egy érdekesség. Az alavusi könyvtár bejárati ajtaján van egy rés, amin nyitvatartási időn kívül be lehet dobni a visszahozott könyveket. Az ajtón belül a rés alatt pedig egy láda, amibe a könyvek belecsúszdáznak:

enter image description here

enter image description here

Hát nem remek? Bizony velem is többször megesett már, hogy amikor belenéztem a naptárba, ezt láttam: KÖNYVTÁR!! Azaz: 'Hűha, vissza kell vinni a könyveket!' Ilyenkor aztán nagyon jól jön ez a "palautusluukku", mert csak arra kanyarodok - hétvégén, este, bármikor -, behajítom és KÖNYVTÁR!!: pipa.

Finn biztonság

Judit múlt hétfői, a biztonságról szóló írásában érdeklődött, mi a helyzet e téren mifelénk. Következzék erről egy kis összefoglaló...

Ajtó-ablak nyitva van, bejöhet akárki... A házunk bejárati ajtaját tényleg nem zárjuk kulcsra, csak becsapjuk. Jó erősen, nehogy a szél kivágja. Egészen komolyan mondom, nem is emlékszem, hogy néz ki a lakáskulcsom! És azt is csak halványan sejtem, melyik fiók mélyén lapulhat. Azért néha mégiscsak bezárjuk az ajtót: ha legalább egy teljes napra elmegyünk valahová. Ennek is megvan a története: Egyszer kedves tanítónő ismerősöm szeretett volna minket meglátogatni - bejelentés nélkül. Mi nem voltunk itthon, de mivel az ajtó nyitva volt, bejött, és letette a konyhaasztalra a hozott süteményt. Én meg utólag rettenetesen szégyenkeztem a felfordulás miatt, ami a házban fogadta. Szoktam is mondogatni: hozzánk ha "betör" valaki, akkor sem elvisz, hanem hoz. A postás is beteszi a hozott csomagot az előszobába. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy vajon mások zárják-e az ajtót, mivel sosem ellenőriztem. Talán igen. Mindenesetre kaptam már néhány dorgálást, hogy "Nyitva volt az ajtó!".

Tartottam egy kis szemlét a környéken kerítés-ügyben. Kezdjük a saját portánkkal: nekünk nincs. Nem is hiányzik - legalábbis jelenleg. A gyerekek szépen megtanulták, hogy nélkülem nem mennek ki az utcára. Nem mintha az utca olyan rettenetesen veszélyes hely lenne! Csendes zsákutca, a házunk előtt csak Jukka szomszédék két autója halad el rendszeresen. A környékbeliek is mind nagyon odafigyelnek ránk.

Azért mégsem adnék öt csillagot a környék biztonságosságára. Egyik aggodalmam: az olykor-olykor felbukkanó, a beláthatatlan kanyarokra fittyet hányó, ész nélkül száguldozó suttyók.

enter image description here

A másik mumus a folyó. Ez a híd, több méter magasságban a folyó fölött, pár perc séta távolságra van csak tőlünk. Egyelőre kizárólag szülői felügyelettel látogatható.

enter image description here

De nézzük tovább a kerítéseket! Jukka szomszédék ritka kivételt képeznek egész telküket körülvevő szabályos drótkerítésükkel, kapujukkal. Igaz, az ő kerítésük sem a "kintről be"-t hivatott feltartóztatni, hanem a "bentről ki"-t. Konkrétan azért készült, hogy bátor és engedelmes kutyáik nehogy kereket oldjanak.

Tőlünk az országútig mintegy 20-30 ház mellett haladunk el. Ezen a szakaszon mindössze kettő - méternél alacsonyabb, telkeket egymástól elválasztó - kerítés-darabkát sikerült felfedeznem.

enter image description here

Sövény azért akad egyik-másik ház előtt, mellett, körül. Alacsony, lombhullató, átlátható (="ettől befelé az enyém") és magas, örökzöld, átláthatatlan (="ne kíváncsiskodj!") is. Nagy divat például sűrűn egymás mellé ültetett lucfenyőkből sövényt készíteni:

enter image description here

Szép dolog ez a kerítésmentesség is, noha bennem több alkalommal keltett már bizonytalanságot. Mikor ideköltöztünk, sokat sétáltam a környéken, Ádámot babakocsiban tologatva. Kíváncsi voltam, fel akartam deríteni mindent. Előfordult, hogy rákanyarodtam egy útra, amiről aztán kiderült, hogy privát volt, és egyszer csak egy vicsorgó (házőrző??) ebbel találtam magamat szembe. Vagy épp ellenkezőleg: a legremekebb erdei ösvényekre sokáig nem mertem rátérni, mert azt gondoltam, az biztos valakié, és akkor nem szabad.

Autó? Én azt sem zárom le! És ha pár percre megyek be valahová, és nem állítom le a motort, hogy ne hűljön ki az autó, a slusszkulcs is marad. És, lássatok csodát, a kocsit ott találom, ahol hagytam.

És ez bármi másra is igaz. Ha valamit valahová leteszünk vagy valahol ottfelejtünk, elhagyunk, akkor az ott megvár. Egyes elhagyott rendes tárgyak akár az idők végezetéig keresik rendetlen gazdájukat. Mint ez a fél pár gyerekkesztyű a környékünkön az út szélén:

enter image description here

Mi is jópár elszórt játékunkat találtuk már meg így karóvégre tűzve. Örülök, hogy a gyerekeim ebben nőnek fel, ez nekik a természetes. Mert hogy lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy ellopták a biciklijét? Tavaly nyáron nekünk is volt egy rossz élményünk Magyarországon, mikor Teri mamáékat látogattuk Vas megyei falujukban. Ahogy az már ott lenni szokott, beugrottunk valamelyik szomszédba. A frissen vásárolt kisautót meg letettük addig az árokpartra. Hát fél óra múlva már nem találtuk! Olyan elkeserítő volt. Mit mondjak az értetlenül, könnyes szemekkel néző gyerekemnek, hová lett a játéka? Nem mondtam, hogy látod, kisfiam, ez Magyarország.

Írtam a múltkor a beilleszkedésről, és arról, hogy a jó dolgokat könnyen átveszi az ember. Így volt ez nálunk a nem zárással és a kerítésnélküliséggel is. Olyan jól ment, hogy e téren tán már a finneknél is finnebbek lettünk. Lubickolunk ebben a lakat-, lánc- és tüskés kerítés-mentes világban. Talán mert mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem olyan magától értetődő.

Magyar sziget

Rantatöysä egy alig 300 lelket számoló finn falucska. Ebben a kis faluban lakunk mi, ékes bizonyítékául annak, hogy tényleg mindenhol, a világ legeldugottabb szegleteiben is élnek magyarok. Egy ilyen kis helyen külföldinek lenni, főleg, hogy nem is a szomszédból jöttünk (azaz nem vagyunk se oroszok, se svédek), különlegesnek számít. És mire számíthat az ember, ha történetesen magyar? A) Felcsillanó szemek: már járt Magyarországon az illető, vagy vannak magyar ismerősei. B) Felcsillanó szemek, mert eszébe jut iskolai tanulmányaiból a finn-magyar nyelvrokonság. C) Homályos tekintet: régen volt az a földrajzóra... Ők azok, akiket még harmadszorra is ki kell javítanom, hogy nem ukrán vagyok, hanem magyar. A finnben ez elég hasonlóan hangzik: unkarilainen (=magyar) - ukrainalainen (=ukrán). De ami a lényeg: a helyiek kedvesek, barátságosak, befogadóak velünk szemben. Bizonyára sokat számít, hogy a saját nyelvükön próbálunk velük kommunikálni. És mint köztudott, a kisgyerekek is könnyítik a barátkozást.

4700 négyzetméteres telkünk talpalatnyi magyar föld. Egy aprócska magyar sziget mintegy 2500 kilométerre az anyaországtól. Vagy időben megadva: 2 és fél óra repülő- + 2 óra autóútra. De amikor a Mamival skype-olunk, megszűnik a távolság. A Mami itt ül a nappalinkban (vagy épp "átvisszük" a konyhába...), és gyönyörködik nyüzsgő-zajos kisunokáiban.

Darabka Magyarország ez itt, finn házfalak között. Bableves Teri mama babjából, tepertős pogácsa házi töpörtyűből. Robi szalámit érlel a pincében (=magyar származású falusi férfi). Baracklekvár, kolbász, szalonna, betűtészta, mézek, pirospaprika, teák, tarhonya - hazulról hozott felbecsülhetetlen kincsek. Fogyóban a készlet? Menni kell haza!

Igen, "haza". Mi Magyarországra mindig "hazamegyünk". (És minden alkalommal kínzó türelmetlenséggel várjuk, hogy mehessünk...) Én Fehérvárra, Robi pedig Vas megyei falujába. Aztán visszatérünk Finnországba, az otthonunkba. De vajon a gyerekeink? Ők is "hazamennek" Magyarországra? Nem igazán. Inkább csak látogatóba. Ahogy mi mentünk gyerekkoromban édesapám nyírségi szülőfalujába. Ez az út sem tart tovább, mint akkoriban az. Mostanában eszmélek rá erre. Szívszorító gondolat. Ádám és Botond szülőhazája és otthona is egyben: Finnország. Itt születtek, ezt a levegőt és ezt a tájat szívják magukba születésüktől fogva. Fenyőket és nyírfákat, szántókat, szellősséget, csendességet, nyugalmat, hosszú, hideg, havas teleket. Itt érzik otthon magukat, ide vágynak vissza az utazásból. Azért a magyarországi látogatásokat persze mindig rettenetesen élvezik! A nagymamák, unokatesók, nagynénik-nagybácsik körülölelő szeretetét, a sok figyelmet, kényeztetést. Rengeteg szívmelengető, vidám és izgalmas élmény, amit aztán magunkkal hozunk, és újra meg újra felidézünk még hónapok múltán is.

Ádám és Botond finnországi magyar kis legénykék, magyar gyökerekkel - és virtussal. Az anyanyelvük is magyar, tőlem örökölték... Nagy súlyt is helyezek rá, hogy szépen elsajátítsák. Magyar mesékkel, dalokkal, mondókákkal.

Így aztán - a magyarországi magyar gyerekekhez hasonlóan - Ádám és Botond is ismeri és szereti például a Frakkot, Pom Pomot meg a Vízipókot. Ádám egy időben annyira rajongott a Vízipókért, hogy úszástechnikáját utánozva malomkörzéssel közlekedett. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy újabban inkább a mai fiús mesék érdeklik (az öccse meg követi ebben is, mint mindenben...), úgymint Tűzoltó Sam vagy a Mélytengeri mentőcsapat.

Zenében nagy kedvencünk Gryllus Vilmos. Itt van például a borzos dala: "Fekszik a borz a barlangban, borzongva ásta hajnalban. Sáros a szőre, torzonborz, fújtat a borzos, morcos borz." Borzasztóan jó!

A gyerekeket esténként én altatom. Együtt bebújunk a "nagyágyba" és olvasunk. Boribont, Maszat történeteit, Vadadi Adrienn ovis meséit és még sorolhatnám.

enter image description here

Magyarországról mindig táskányi új olvasmánnyal térünk vissza. Itt jegyezném meg, Judit szombati írásához kapcsolódóan, hogy az Anna, Peti, Gergő sorozat már évek óta nem kapható a könyvesboltokban. Mi Rita húgomtól kaptunk kölcsön két kötetet, Mami pedig szerzett még egy harmadikat antikváriumból.

Lámpaoltás után Botond rögtön elalszik, Ádámmal viszont még sutyorgunk egy kicsit. Mostanában azt kéri, meséljek "olyat, ami régen történt". Ezekben a leírhatatlan percekben Magyarországon járunk: hajóhintázunk a lakótelepi játszótéren, kószálunk a Tihanyi-félszigeten, hegyet mászunk a Mátrában, bújócskázunk a Bory-várban, tyúkokat etetünk a nyírtelki nagymama udvarán, dinnyét falatozunk a balatoni nyaraló teraszán...

Szeretném nemcsak képzeletben, de apránként a valóságban is megmutatni a gyerekeimnek Magyarországot. Szeretném, ha szeretnék, ha kötődnének hozzá. Tudom, hogy nincsenek könnyű helyzetben, de bízom benne, hogy magyar voltukat sosem érzik majd tehernek vagy hátránynak, hanem valami különlegesnek, kincsnek, amire büszkék lehetnek, és amit óvniuk, ápolniuk kell.

Írásomban a magyaros dolgainkat domborítottam ki, arról számoltam be, miként őrizzük saját magyarságunkat és építgetjük a gyerekeinkét. De emellett ott van önmagunk jól felfogott érdeke és (legalábbis az én véleményem szerint) kötelességünk: tanulni annak az országnak a nyelvét, amelyben élünk és hosszú távon élni akarunk, megismerni kultúráját, ha szükséges, alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, egyszóval: beilleszkedni. Így eszik Ádám az óvodában - ha tetszik, ha nem - minden reggel zabkását, és iszik minden étkezéshez tejet. És így mondott le Robi nem kis örömömre arról, hogy mindenáron túlórázni akarjon. A jó dolgokat pedig szívesen átveszi az ember. Ilyen például a szauna (a mi házunkban is van, mert ez itt egyáltalán nem luxus), a gyapjúzokni (mert tényleg nagyon jól melegít) vagy az áfonyaszedés. Magyar és finn jól megfér egymás mellett: a paprikás csirke finn tejföllel is finom:-) Sőt még a Mikuláson sem fogunk összeveszni, hiszen december 6-án finnek mással vannak elfoglalva: a függetlenségüket ünneplik.

Anna, Peti és Gergő

Tegnapi írásában Balázs Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő nagysikerű, főleg óvodáskorú gyerekeknek szóló könyveiben megjelenő háttérbe szorított, passzív apaképet említette. Túlintellektualizált, túlérzékeny (bár pontosan ezt szeretem bennük!), pszichoanalitikai és gender tanulmányokban otthonosan mozgó férfiismerőseimtől szintúgy ezt szoktam hallani: kasztráltak minket a gyerekek előtt! Ezek a történetek nem mesék!

enter image description here

Valóban nem mesék. Nem is ígéri azt. Mindennapi történetek. Őszinték. Egy nagycsalád apró-cseprő kalandjai. Igen, kilóg kicsit a lóláb a nő funkciójával kapcsolatban. Ugyaneme kritikát kapja Babóca is: mindig mindent ő tud jobban, mindent ő irányít, mindenben ő az ügyesebb, még a hóember építésénél is ő készíti a legnagyobb hólabdát. Nem egyenjogúság, hanem szerepcsere.

enter image description here

Bármelyik feminista elismeri szerintem, hogy egy erős, domináns, határozott nő bontakozik ki a lapok közül. Passzív férfi? Nem vagyok benne biztos. Ezek a történetek inkább arról szólnak, hogy anya hogyan boldogul otthon csemetéivel. Egyedül. Hiszen ne szépítsünk, amíg a gyerekek kicsik, a nap nagy részét egyedül töltjük velük, még akkor is, ha akad segítség.

Én is olvastam a gyerekeknek Bogyó és Babócát és Anna, Peti és Gergőt. Nem mesék, nem pótolják azt a katarzist, amit egy igazi mese tud nyújtani, de ezek a történetek is rengeteg mindenre megtanítanak. A legkisebbeknek is megadja magának a könyvnek, mint tárgynak a szeretetét. Könyvészésre tanít az ismerősség (rosszabb esetben a vágyott) érzésének felkeltésével.

Amit szeretek ezekben a könyvekben: egyértelműen legalizálják a nagycsaládos modellt. Különösen fontos anyaképet közvetítenek, megkockáztatom halkan, hogy az anyukáknak ugyanolyan fontosak ezek a történetek, mint a gyerekeknek. Miért? Mert megmutatják, hogyan lehet csinosan, jókedvűen, türelmesen is végigkoordinálni a napokat. Hogy nem kell életuntan, melegítőben várni a nap végét. Konkrét ötleteket ad: kirándulás, kézműveskedés, barkácsolás, valóban működő helyzetmegoldásokat - mindezt reális, nagyvárosi környezetben, ami igencsak sok gyereknek az otthona, amit meg kell ismernie, ahol boldogulnia kell, amit meg kell értenie. Süt a lapokból, hogy anyuka szereti a gyerekeit és a család dolgai közösek. És ez fontos. Ezek a könyvek egy generációnak tanítanak anyaságot! Elfogadást. Problémamegoldást. Egyre több ilyen anyával találkozom. Egyre jobban is érzem magam!

Hat évesen a világ

Jolánkánk hat éves lett! Mit is jelent ez? Nekünk azt, hogy már nincsen 'kicsike' a családban, mindenki nagy lett, mindenki 'bérletes' gyerek lett. Nekem pedig konkrétan azt, hogy szimbolikus értelemben már nincsen kisgyerekem, nem számítok kisgyerekes anyukának. Határátlépés. Fontos. Nehéz. Izgalmas. Szép.

enter image description here

Milyen is egy hat éves gyerek? Maga a kitáruló lehetőség, a kibontakozni képes csoda. Nem véletlen, hogy a tankötelezettséget a betöltött hatodik esztendőre datálták.
Viszont a legtöbb gyerek - főleg a fiúk - az igazi iskolaérettséget inkább hét éves kor körül érik el, tegyük hozzá, az itthoni rendszerhez elvárt iskolaérettséget! Nekem furcsa, hogy törvényileg bármelyiket lehet választani, ebben az esetben különös körültekintés mutatkozik meg a törvényalkotótól, miszerint szülő és óvodapedagógus együtt hozhatják meg a döntést, ha nem egyértelmű az irány, akkor pedig segít a szakszolgálat.
Miért érezzük mégis a nyomást egyik vagy másik lehetőség felé? Miért kell magyarázkodni? Miért bújik elő megint az a megfoghatatlan érzés, amit társadalmi nyomásként szoktunk megnevezni? A válasz tulajdonképpen egyszerűbb, mint gondolnánk: azért, mert különbözni nehéz, nyíltan különbözni merni pedig még nehezebb. Itt lép be a környezet szerepe: ha mindenki hat éves, csak a te gyereked hét, az ciki - ha mindenki hét éves, csak a te gyereked hat, az ciki. Visszatartod? Évvesztes? Évnyertes? Ilyen korán? Lehet, hogy nem is mindig a 'törvénnyel', hanem néha velünk, anyukákkal van a gond?
Jolánka az első gyerekünk, aki hat évesen fog menni iskolába. A többieknél ez szerencsére mindig magától értetődő volt: Janka nem ért rá hat évesen, mert külföldön voltunk, Jakab októberi, tehát amúgy is év vesztes, Jónás alkalmatlan volt hat évesen az iskolára. Tiszta sor. Megvan a rutin, a bejáratott út, nálunk mindenki hét évesen lesz iskolás. Erre jön Jolika, és felborítja az egész eddigi rendszert! Átbeszélgetett szülői esték. Krónikus gyerekmegfigyelés. Óvónők véleménye. És tessék, holnap megyünk iskolanyitogatóra! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem hagyományos állami, hanem alternatív állami iskolába megyünk. Hipp-hipp-hurrá és juhhhéé! Már ilyen is van! Jónás a próbababa: őt félévkor ki kellett emelnünk a falusi iskolából és szerencsénkre megtaláltuk a nekünk valót.
Mindig elámulok azon, hogy mennyire más elsőnek, másodiknak, harmadiknak, negyediknek lenni. Egyszerűen ki kell mondanom, Jolikának különösen könnyű dolga van: egész nap a nagyokat figyelve átmozizta a babakorát, majd mindig mindent meg tudott csinálni, amit a többiek, nehogy le/kimaradjon valamiből, mindig akadt körülötte valaki, aki éppen hajlandó volt vele játszani, mostanában ezt vagy azt elolvasni, ezt vagy azt a betűt leírni. Érzelmi biztonsága teljes: ebben az éppen mindig mindent csináló családban valaki úgyis akad, aki éppen rá tud figyelni. Csodás érzés lehet! Kicsit várni pedig amúgy is mindenkinek kell.
Kedvenc példám a biciklizés. Janka két kör után ment magától, Jakab egy kör után ment magától, Jónás felült és az udvaron minden segítség nélkül puszta akaratból elindult magától, Jolánka felült és ment, miközben azt kiabálta nekem, hogy "ugye megmondtam, hogy tudok biciklizni, csak te nem hitted el!".
A nagyok azt találták ki meglepetésnek neki, hogy délután Gazdálkodj okosan!-t játszanak vele, de most már úgy, hogy Jolán egyedül lehet játékos, senki nem veszi a szárnyai alá, de azért ha kell, segítenek neki. Tuti nem kell! És tényleg nem kellett!
Nálatok hogy van ez? Ti hogyan látjátok?

Tanár-nő

Juditkám,

a rendről megfogalmazott soraidat a Férjjel fogom majd elolvastatni - aki sosem tudja, mi hol van vagy miért éppen ott, állandó keresésben él, mert szerinte az lenne a rend, hogy akárhova tette le a legutóbb használt tárgyat, az bizony ott ugrik magától a kezébe, amikor ő arra gondol, hogy éppen használni akarja. :-) Harry Potter világában ez talán menne is, de ő naivan mindig meglepődik, hogy az ő világában ez miért nincs így. Amúgy mégis így van: én teszem eléje, amit keres... Jobb a békesség alapon, (félreértelmezett) házastársi szeretetből.

Még két napig itthon vagyok a csajokkal (nem is rossz ebben a kutya hidegben), aztán jön a bébiszityó, én meg végre megyek suliba, ahol ugyan kevesebbet keresek majd, mint amennyit aznapra a bébiszitternek fizetek, de hát ez a tanári szakma már csak ilyen hobbiszerű dolog lett a mai világban. Erről is lenne mit írni. Sőt, erről lenne csak igazán mit írni!


Milyen az élet, ha anya történetesen egyben tanár-nő is?

(1.) Vissza a jövőbe

Először is három gyerekkel az erszényében anya addig vár, amíg mindenki elég nagy lesz ahhoz, hogy ne kelljen kéthetente beteg gyerekkel otthon maradni, tehát van már két iskolás és egy óvodás, amikor anya, aki egyben éppen tanár-nő is, jó kengurumamaként naponta elugrál otthonról. Az ovis már egy éve oviba jár, a tanár-nő ugyanis nem ment még a kicsi első ovis évében vissza dolgozni, hogy lehetőség legyen otthon maradni vele, ha mindenfélét hazahoz az új közösségből. Az itthoni magánórákat és a nyelviskolai órákat ugyanis rugalmasabban lehet kezelni, nem olyan nagy baj, ha van itthon beteg gyerek, megoldható az itthon maradás, nem a kollégákat kell terhelni.
Ez a szép lelkiismeretes (és hótidealista) hozzáállás teljesen feleslegesnek bizonyul, mert az ovis az első évben összesen két napig beteg, míg az iskolások egyáltalán nem, a következőben azonban, amikor a tanár-nő már dolgozik, kb. háromhetente betegszik meg valaki, netán maga a tanár-nő, aki pedig végre élvezi, hogy értelmes munkával tölti a napjait és újra pezseghet. (Nem mintha nem pezsgett volna a gyerekeivel és ne élvezte volna ki teljességgel a velük otthon töltött időt, de azért hiányzott neki a munkája néha és be kell vallani, most megint boldog.) Nyugodtan ki is mondhatjuk, hogy nem véletlen ez a betegség-lavina: a férjtől elkezdve az iskolásokon keresztül az ovisig mindenki érzi, hogy a tanár-nő már nemcsak az ő érzelmi életükben pengeti a húrokat, hanem bizony ráereszti a szeretetét a kollégáira, sőt (minő atipikus viselkedés) a tanítványaira is. Magyarán szólva a tanár-nő egy olyan társadalmi szövevényben szórja szét a (korábban takarékra tett, de már nagyon kiengedésre vágyó) energiáit, ami nem róluk szól - ha plusz figyelmet akarnak, meg kell betegedni, akkor anyával megint otthon lehet maradni kettesben (ami egyébként egy nagyszülő nélküli, háromgyerekes családban alapból luxus, kincs). Anya otthon is marad mindenkivel, aki lázas, gyenge, kiszolgáltatott, közben némileg marcangolja a lelkiismeret-furdalás a kollégákkal kapcsolatban, akiknek az ötven-hatvan órájuk mellett (nem tréfa, sajnos) most az ápolónőt játszó tanár-nő óráit kell kezelniük valahogy és bizony furdalja a lelkiismeret a diákjaival kapcsolatban is, akik egyrészt hiányoznak neki, másrészt nem haladnak olyan mértékben, olyan hangulatban, ahogy a tanár-nő azt szeretné. Azonban ne panaszkodjon, igazán nem mondhatjuk, hogy nincs meg a választás szabadsága: dönthet, hogy amiatt érzi rosszul magát, hogy ugyan a gyerekeit gondosan, szeretettel ápolja, de elhanyagolja közben a munkáját vagy azért, mert gondosan, szeretettel elvégzi a munkáját, de otthon a lázas gyerekek egy bébiszitter mellett kókadoznak, aki ugyan szerethető és lelkiismeretes maga is, de azért nem pótmama, sőt, nem is pótnagymama.

(2.) Pénz áll a házhoz?

Anya, aki egyben tanár-nő is, nagyon örül, hogy újra a szakmájában dolgozhat (közben kicsit elcsatangolt más irányokba, ezt szintén élvezte ugyan, de hát végül mégsem lett pályaelhagyó) és ezzel pénzt is keres. (Erről megint ódákat lehetne zengedezni, melyik nő hogyan éli meg, hogy a gyerekekkel töltött idő alatt totálisan kiszolgáltatott anyagi helyzetben létezik éveken át, de gyanítom, hogy csak az tudna erről ódát zengeni, akinek a férje/partnere kellően megértő és intelligensen kezeli ezt az állapotot, a többiek inkább panaszdalt írhatnának (a nagy többség).) Nagyon hamar szembesülnie kell a tanár-nőnek, hogy attól még, hogy nem lett pályaelhagyó, a józan eszét bizony elhagyta mégis valahol, hogy ebben a szakmának anyagi megbecsültség szempontjából nem nevezhető hobbi-területen dolgozik. Rögtön az első olyan napon rögzül ez (ha korábban nem számolt vele, mert épp nem matek szakos), amikor a beteg gyerek(ek) mellől visszamegy dolgozni, otthon meg bébiszitter vigyáz a már elég jól levő, de még nem teljesen gyógyult gyerek(ek)re. A tanár-nő ugyanis jóval több pénzt fizet ki ezen a napon a bébiszitternek, mint amennyit ő maga keres... Persze kérdezhetnénk, minek megy vissza a tanár-nő, miért nem marad akkor táppénzen otthon, de már láthattuk, hogy egy különösen lelkiismeretes példánnyal állunk itt szemben, aki szereti a munkáját, haladni akar a diákjaival és nem akarja terhelni a már amúgy is túltelített kollégákat. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor a tanár-nő szembesül vele, hogy társadalmi szempontból nézve hobbi-munkája van, de ez minden egyes táppénzes napon megfelelő dilemmák elé állítja majd, az biztos. Az azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a tanár-nőnek csak heti 18 órája van, hiszen főállásban még anya, tehát hivatalosan nem is lehet neki több és ez az oka annak, hogy van egyáltalán ráérő ideje gondolkodni és ilyen szösszeneteket írogatni, jó órákat tervezni, itthon sütit sütni és szeretgetni a családját - mert hogy azoknak a kollégáknak, akik teljes munkaidőben dolgoznak és netán magánóráik is vannak, mikor van erre idejük, arra itt nincs válasz. (Van válasz erre egyáltalán? Amúgy igen, van: nézzünk szét nyugaton, ahol a 18 óra főállásnak felel meg normális fizetéssel és máris kiderül, hogy lehet ezt értelmiségiként munkának felfogva is csinálni, amikor nem kell heti 50-60 óra után még pluszmunkát vállalni a normális megélhetésért. Kb. hat éve volt szerencsém összehasonlítani európai kollégáink és a magunk magyar tanári fizetését - még a cseh, szlovák és a lengyel kollégák is többet kerestek és keresnek mind a mai napig, mint a magyar tanárok - igaz, románokkal és szerbekkel nem találkoztam ezen az angliai továbbképzésen, lehet, hogy ha ők is ott lettek volna, máris kevésbé éreznénk aggasztónak a dolgot - relativitás, ugyebár.)

(3.) Érzelmi hinta

Mint már kiderült, ez a tanár-nő szereti a diákjait, ha olykor különösen "mások", akkor is - az egész iskola "más", így ez valahogy itt rendben valónak találtatik, ami tovább fokozza a tanár-nő örömét, hogy végre nincs ezzel egyedül, léteznek még hasonlóan érző, gondolkodó kollégák a saját országában is. Eddigi kívülállóság-érzése végre szűnőben van. Fokozatosan megint eljut odáig, hogy átérzi, mennyire fantasztikus, hogy sok jó partnerrel együtt tud dolgozni, legyen az kolléga vagy diák. Efölött érzett lelkesedése a korábbiakhoz hasonlóan arra indítja, hogy igenis minden egyes óráját úgy tervezze meg, hogy tényleg elégedett legyen vele. Mit jelent ez a gyakorlatban? Otthon anya, aki egyben tanár-nő is, irdatlan mennyiségű időt tölt el könyvek és internetes oldalak bogarászásával, tanulással, Facebook-csoport kezelésével, dolgozatok, irományok javításával és így tovább. Ez egyrészt lelkesedéssel tölti el a porontyokat, akik látják, hogy nemcsak nekik van házi feladatuk, hanem végre anyának is (eddig csak folyton lógatta a lábát: sütött, főzött, takarított, mindezt itthon, amíg minket, szegény gyerekeket mindenféle intézményekbe cibált, ejnye). Másrészt érzik bizony, hogy anya ebbe érzelmileg is beleteszi a magáét és hát ez már nem mindig tölt el mindenkit egyforma lelkesedéssel - anya miért nem nekem olvas (mindjárt fog ugyan, de nekem azért várnom kell most, ejnye), anya miért nem sütit süt (kétnaponta szokott ugyan, de ma éppen nincs már süti, mert a többiek megették - nem én, hanem a többiek, persze, ejnye), anya miért nem jön játszani harrypottereset (tegnap ugyan jött, de ma csak annyit nyögött oda, hogy ő most Bimba professzor és éppen a növényeit gondozza kint a kertben, ejnye), anya miért nem mosogat (miért nekem kell, én inkább olvasnék) és hasonlók. Anya tehát egyrészt belerakja az érzelmeit a munkájába, mert ez egy ilyen munka és így jó, másrészt amint tud, megy és játszik ápolónőt, Hermionét, szakácsot, cukrászt, takarítónőt, stb. és akkor még csak a gyerekekkel kapcsolatos, messze nem teljes listáról beszéltünk, a férj igényeit itt nem tárgyaljuk (amúgy is hosszabb a lista néha ezen a fronton, mint a három gyereknél együttvéve). Néha felmerül a kérdés, hogy hol van eközben a tanár-nőből, az anyából, a feleségből a nő, az ember, akinek netán vannak saját igényei is - bár most megelégedhet azzal, hogy örülhet újra a munkájának, mit akar még?! (És amilyen kis gyagya, tényleg örül. :-) )

enter image description here

Utószó:
1. Érdekes lenne tudni, mit szól mindehhez egy férfi kolléga, mert azt gondolom, ma Magyarországon jóval nehezebb dolga van egy olyan férfinak, aki tanárként egy családot próbál eltartani, netán több esetben egyedüli keresőként - mostani iskolámban több sokgyerekes apuka jár ebben a cipőben és feltűnően jó a humorérzékük, ami nyilván nemcsak a túlélés záloga, hanem alapból ilyenek, de hogy segít ebben az abszurd hobbi-munka helyzetben élni, az biztos.
2. Ha már itt tartunk, elkezdtem egy kis kutatást európai kollégáim között, hogy írják meg, az ő országukban egy átlag tanár mennyit keres és hány órát tanít egy héten - az átlagot úgy fogalmaztam meg, hogy az ő országukban mit éreznek ők átlagosnak, így ez nem feltétlenül lesz szigorúan tudományos szempontból összehasonlítható, de azért ad majd egy képet, mert Európában 11 országban van olyan barátom, aki hozzám hasonlóan elhivatott középiskolai tanár. Legközelebb erről írok majd.
3. Amíg a leírtakat még egyszer végiggondoltam és kicsit itt-ott átfogalmaztam, a következőket csináltam még: elővettem a hercegnő-ruhákat a legkisebbnek, uzsonnát adtam a gyerekeknek, fát raktam a tűzre, kinyitottam a ragasztós tubust, megdicsértem az éppen aktuális hajtogatott repcsi-modellt, inni adtam mindenkinek és megmentettem egy borzasztóan vernyákoló macskát a háztetőről mindhárom gyerek erőteljes drukkolása közepette. (Ha ez egy FB-poszt lenne, nyugodtan kiírhatnám, hogy #azanyakhosok#. :-))

enter image description here

Hát komolyan mondom, ha nincs ez a remek blog (a Faluság, természetesen), biztos nem töltök el ennyi időt ilyeneken való töprengéssel és több sütit sütök, de határozottan foglalkoztatnak ezek a gondolatok és hálás vagyok, hogy felületet kaptam kifejezni őket.

Szeretettel:
Fanni

Mandarinkompót

Tegnap behavazódtunk és szabadságoltam az almot. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy már a havat kotorják az utcán - ami azt jelenti, hogy csúnyán lemaradtam, és ajjaj, mit fognak mondani, milyen rendetlenek vagyunk, hogy előttünk a járda szikrázóan fehér.

enter image description here Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva

Ötre már a mi portánk is tüchtig rendben állt. Begyújtás. Készülődés, majd egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ma senki nem megy iskolába, óvodába. Itthon minden csodaszép, ezt együtt kell átélni.
A reggeli énekes ébresztő helyett gyorsan odatettem az ebédre szánt levest, hogy mikor bejövünk a hóból, minél hamarabb asztalhoz ülhessünk majd.
Kissé még hitetlenkedő, majd ámuló, hálás gyereksereg lézengett ki a konyhába. Itthon maradunk! (Érdekes, ilyenkor én vagyok a világ legcsodálatosabb anyukája, ehem.) Tervezgetős reggelizés. Ki mit hogyan fog építeni, játékszervezés, szerepleosztás, megbeszéltek rögzítése, szabályok lefektetése, majd ellenőrzött öltözködés után kirobbanás az udvarra.
Fergeteges látvány, ahogyan négy gyerek és két kutya rohan, fötör, ugrál, hempergőzik a hóban, majd lassan elcsendesedve elkezdődik az igazi játékmunka.
Szeretem azt a ritmust, amit már több játékuk során megfigyeltem: egyéni belemélyedés és közös aktivitás váltogatja egymást. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor az ember nemcsak megérti, hanem ténylegesen nagyon mélyen átérzi, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint lelassított idő, megállított idő, kitágított idő. Valósággá válik Thomas Mann, Proust, Heidegger, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az ilyen napok, igaz koncentráltan, sűrítve, de a nyári szünetek végtelen idejét teremtik meg, ami a gyermeki lét legfontosabb időélménye. A gyerekeket elnézve és az udvart rendezgetve Nadine Gordimertől Az őrző című regény jutott eszembe. Nem is a vidéki vagy a városi létforma, a különféle létezési módok voltak a fontosak, hanem az őrzés. Az, hogy mennyi ideje őrzöm őket önmaguknak, hogy tudatosan megérett emberekként egy pillanat alatt kirepüljenek és önmaguk lehessenek. Jó.
Nem fényképeztem. Annyira közösen együtt voltunk benne a történésben, hogy nem akartam egy szikrányit sem a kívülálló pozícióját felvenni. Szép.

Még mindig tél. Még mindig várakozás. Még mindig melegedés. Tea, tea, tea, forralt bor, tea, tea, tea....
Kompót!
Gyümölcstea mézzel, barna cukorral és citrommal. Ha nincs citrom, jó a narancs vagy a mandarin is. Forralt bor - fehér vagy vörös - szintén naranccsal, mandarinnal és almával. Almakompót szottyadtabb almából. És legújabb felfedezésem: szottyos mandarinból vagy narancsból és pár szem almából (vagy akár alma nélkül) a család eddigi legfinomabb kompótját készítettem el, ami azt jelenti, hogy a meghámozott, feldarabolt gyümölcsöt annyi vízben teszem fel főni, amennyi éppen ellepi, beledobom a szokásos fahéjat, szegfűszeget, ha van, akkor szegfűborsot is és citromlevet facsarok rá. Meglepőnek tűnik, de a savanykás gyümölcsök ízét is kiemeli a citrom, még az étel színe is sokkal szebb lesz tőle. Megint szuper anya voltam, ehhem, ehhem.

enter image description here

Nemcsak a gyerekek játszottak egész nap, én is belemerültem a babrálásba. Ültetőtálcába kerültek a csillagfürt magok! Tavaly is csak előnevelve sikerültek, szabadföldben nekem nem csíráznak ki. Viszont gyönyörűek lettek! A magvetés igazán az elementáris hit. Ha nem sikerül, akkor önvizsgálatra sarkall, ha pedig igen, akkor továbbfolytatásra ösztönöz. Reménykedem.

enter image description here

enter image description here