Hozzászólás ehhez-ahhoz

Juditkám,

Végre megint volt egy kis időm este leülni a Faluságot olvasni (Faluságot - faliújságot, egy falat újságot - egyre jobban tetszik ez az amúgy ógörög szellemiségű névválasztás:-), és persze megint olyasmire akadtam rá, ami érdekelt és amire belül megmozdult valami. Hát, jól van, csak leírom, gondoltam.

Szóval először is Balázs írása a bio-gépről. Ezt írja: "Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen." Mi jut erről eszembe? Sok minden, de elég egy is: a falu megint, ahova a legtöbb gyerekkori emlékem köt, Ácsteszér, de mindjárt egy másik is, Dabrony, ahova meg egy kamaszkori, furcsa, naiv, de csírájában már kicsit felnőtt-szerelem.
Ácsteszéren ott lakott a sok kedves néni-bácsi-gyerekek-féle család mellett egyrészt Juci néném (a korábban emlegetett Gitta húga, mindketten anyám unokatestvérei), aki nem csak, hogy elvált, de miután egyedül nevelte a fiát és nem költözött haza, ahogy ott azt elvárták volna a közösség számára megdöbbentő válás után, még egyszer párra talált, akivel pedig "csak úgy együtt élt". Szóval többszörösen megszegte egy hagyományos falusi kisközösség szabályait (már a 80-as években!), mégis - persze éviekig tartó pad-pletykák után - megbecsülték, elfogadták végül azzal, hogy "rendes lány az a Juci, hiába elvált, aztán meg ilyennek is kell lenni". A biodiverzitás tehát jól működött.
De beszélhetünk itt Ignác bátyámról is, nagyapám egyik testvéréről, aki meg konkrétan az alkoholizmusba halt bele, de időközben persze tönkretette ezzel a feleségét és a gyerekét is (nem bántotta őket, de végig kellett nézniük, hogy az ő szeretetük sem elég egy másik ember értelmes élethez való segítéséhez). Mégis, Ignác bátyámra nem azt mondta a falu, hogy ő rossz ember, nem kiközösítették, hanem csak sóhajtott mindenki, hogy "hát megpróbáltunk mi segíteni, most is segítünk, de hát iszik szegény Ignác, pedig olyan jó feje van, sokra vinné még most is, csak hát az ital". Egyszóval egyrészt mosták a fejét, másrészt segítették, harmadrészt elfogadták, nem ítélkeztek. Persze, hogy szomorúságot jelentett (meg a padon ülőknek tápanyagot a beszélgetéshez: "Láttad, hogy mászott haza tegnap is a Trombitából!"), persze, hogy nem támogatta ezt a viselkedést a közösség, de Ignác bátyám a maga esendőségével együtt része maradt a falunak, segítették, ahogy tudták, és nemcsak a családja. A biodiverzitás tehát több irányban is jól működött és nyilván nem a miénk volt az egyetlen szokatlan személyekkel büszkélkedő család. (Tovább azért nem teregetem itt a családi szennyest, jön a romantikus rész.)
Dabrony. Na, hát az is csak egy hasonló kis falucska, mint Ácsteszér, nincs is messze tőle, bár ma már mindkettőt községnek tartják, de hát holt volt még az, amikor én ott jártam (na, nem mintha olyan öreg lennék, de hát az a szerelem azért már tényleg régen volt). Szóval ott kezdődik a dolog, hogy apám egy amolyan hippi-féle szerzet volt, de olyan fajta, amelyik azért volt munkásőr is meg párttag meg amatőr fotós meg komoly tudományos kutató, aki élete egy nagy részét a vibráció jelenségének szentelte és imádott túrázni, lehetőleg tájékozódási képesség, de akkor legalább iránytű és térkép nélkül. Hasonlóan izgalmas barátai voltak (na egyszer ezt is meg kellene írni, hogy is hatott ezekre a barátságokra a rendszerváltás), akikkel én rendszeresen találkoztam, mert apámhoz szombatonként jártam, szigorúan 8-tól 18-ig, ahogy azt hároméves koromban szépen kimondta a bíróság a váláskor. A lényeg, hogy éppen 18 voltam, amikor apám egy kispolgár meg egy (nem annyira vadakat) terelő juhász barátja mellé beültünk a kocsiba és elporoszkáltunk Veszprémből Dabronyba, a juhász öccséhez, aki amúgy színházi rendező volt - már amikor éppen nem ivott. Ez a rendező, Robi úgy került Dabronyba, hogy már annyi helyen volt mindenféle botránya meg problémája az alkohol meg a pénztelenség miatt, hogy utolsó esélyként a barátai a rendelkezésére bocsátották egy pápai illetőségű színjátszó csoport falusi házát Dabronyban azzal, hogy Robi azt majd szépen felújítja és közben egyszer s mindenkorra kigyógyul az alkoholizmusból - munkaterápiás elvonókúra, amúgy teljesen jó ötlet, ha hiszünk benne, hogy működhet. A barátok hittek. Hát ide tartottunk, és ez az a férfi, akivel egy gyönyörű, bár (szerencsére) plátói, de mégis kölcsönös szerelmet sikerült átélnem - maradjunk annyiban, hogy szép kék szeme volt és gyönyörűen szavalt verseket, ennyi egy lírai érzelemvilágú 18 éves lánykának akkor épp elég volt, nem tudtam még (szintén szerencsére), mi az alkoholizmus. Megtudtam. (Ettől függetlenül három gyerek anyjaként, 12 éve tartó határozottan boldog - ha nem is mindig kiegyensúlyozott - házasságban élve is megvannak a levelei - gyönyörűek.) A lényeg, hogy ebben a kis faluban is magától értetődően élt egy ilyen fura remete, aki csak úgy odavetődött, de mindenféle problémája ellenére befogadták, segítették őt is, nem azt kellett megélni, hogy innen is kilóg és persze itt sem ő volt az egyetlen átlagtól eltérő figura. Ennyit a biodiverzitásról (a szerelemről még lehetne írni, de arra a világon annyi hely nincs, hogy az ember egy kamasz-szerelmet elmeséljen).

A másik, ami Balázs írása, a "rend" szó és a videó kapcsán eszembe jutott, az a tolsztoji leírás, amikor az Anna Kareninában Levin kaszál. Engem az akkor, amikor először olvastam kötelező olvasmányként, borzasztóan megfogott, olyan érzékletes és ismerős volt az élmény, ahogy Tolsztoj azt Levin érzéseivel megfogalmazza (nem a kaszálás miatt, hanem mert alapélmény számomra is ez a fajta elmélyedés). Itt persze nincs hely az egész részt idézni, de itt egy nagyon kicsi - kedvcsinálónak: "Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült." Itt lehet továbbolvasni, de persze inkább az egész regényt ajánlom, akár újraolvasásra is. http://mek.oszk.hu/00500/00510/html/05.htm

Judit "Konyhai tekintet" c. írásához pedig csak egy kis kiegészítés, hogy nálunk a konyha-nappali-étkező térben nem ágy van (hol él ez az én legkedvesebb barátném, kérem szépen, látszik, hogy már régen járt itt!), hanem kérem kanapé, avagy angolul "sofa", franciául "canapé" vagy éppen "récamier", nagyanyám (helytelen) kiejtésében rökamié, azaz rekamié. És akármilyen furcsa is, ez pontosan azzal a céllal lett oda tervezve, hogy ebben a térben lehessen beszélgetni, vitatkozni, szellemi életet is élni a készülő sütemény, gulyás, pörkölt (mindegy, csak hosszan főjön/süljön és finom legyen) mellett, ahogy azt Madame Récamier-nél is lehetett a napóleoni korban, sőt, már a Direktórium idején. Na, jó, ez most kicsit fellengzősen hangzik, nem emlékszem, hogy Récamier asszony neve is elhangzott-e valóban, amikor folyamatosan újraterveztük a konyhát, ráadásul még nem is a mai politikai felállásban hangzott el a dolog, pedig akkor aztán lehetett volna egyéb párhuzamokat is találni, ehem, ehem, ugyebár, de a tény attól még tény, hogy a lényeg a beszélgetés, a nyugodt, meghitt, vagy akár vitatkozó szellemiségű beszélgetés helyének kialakítása volt és ez kellően sikeres is, amint olyan személy ül le erre a bizonyos kanapéra. (Ágyon ilyet nem lehet csinálni, ágyon, kérem, hát ott mást lehet...)

Puszillak,
Fanni 🐋

Vendégnövények a kertben

A Balázs-féle kertrendezési szemlélet a ház körül - tehát az én területemen - is visszaköszön olyan formában, hogy mindig vannak, akiket beengedek, és vannak, akikből csak egyet-egyet látok szívesen, és persze akad olyan is, akinek abszolúte nem örülök és így megpróbálom be sem engedni a kapun belülre. A klasszikus Édenkert-effektus?

Zárójeles megjegyzés: még mindig vannak a kertben női és férfi munkák, de a jó gépeknek köszönhetően egyre több átfedéses terület van. Én is szívesen fűkaszázok/fűkaszálok, mert csendes, mert tiszta, mert könnyű - utazásaink során tapasztaljuk mindig azt az okosságot, hogy ha megteheti az ember, akkor kicsi, de profi gépekkel dolgozzon. A kertészeti szakirodalmon belül egyre nagyobb teret kapnak az olyan munkák, melyek az idősebbeknek nyújtanak segítséget ahhoz, hogy olyan kertet tervezzenek, vagy olyanná alakítsák át a meglévőt, amit megerőltetés nélkül, tehát az élvezeti faktort kiemelve tudnak ellátni és fenntartani. Örömkert.
Nálunk is tudatos döntés, hogy minden gépünket én is könnyűszerrel és szívesen használok, ha szükséges, az olyan területeken is, ami amúgy Balázs dolga: faaprítás, fűrészelés, stb.

enter image description here

enter image description here

Kert és körülötte lévő természet kapcsolatát jól tükrözi a növények vándorlása egyik térből a másikba: van, ami leköltözik hozzám is és van, ami 'kivadul'. Szél.
A néprajzi lexikon 'népi növényismeret', 'népi gyűjtögetés' címszavai alatt is többször elhangzik, hogy az asszonyok a mezőről behozták a kertjeikbe a szép, nekik tetsző virágokat (a kényes pontja a dolognak nem derül ki, ti. hogy kiásták, vagy csak magot fogtak - én az utóbbit teszem).

A pipacsra hiába vártam, magától nem érkezett meg, hát mentem én és behoztam.

A cickafark jött le először - belőle mindig kicsit hagyok, csak annyit, amennyire a családnak szüksége van. Ha jól érzi magát, akkor könnyen terjeszkedik.

A mezei katáng magától, szintén a legelsők között jött, egyik nagy kedvencem (ugye, aki a borzaskatát és a búzavirágot szereti....), ahogyan kék virágai virítanak a zöld gyepben (pázsitunk sohasem lesz). A fűkaszával szépen, precízen ki lehet kerülni.

Pásztortáska (ami elvileg pionír növény) alig-alig akad.

A pitypangot bár minden tavasszal használom (levelét salátába, virágját italnak), a kerti gyepben nem engedem szabadjára, mert különben előbb-utóbb nem lenne fű. Tavasszal két-három nap alatt megvagyunk a gyeptisztítással - a gyerekek végzik fizetség ellenében. Hm.

A lándzsás útifűnek is van egy kis területe, ott vígan virágként növögetnek a fűben, a legszebbje pedig szirupként kerül a kamrapolcra.

Az ebszékfű is szívesen látott vendég - főleg, hogy a kamillát csak az első évben sikerült becsalogatnom, azóta sem hajlandó nálunk lakni.

A mezei árvácska kecsességével nekem kedvesebb, mint a nemesített verziója.

Milyen esetleges, mennyire szemléletfüggő, hogy egyes növényeket díszítő virágoknak, irtandó gyomnak, vagy pedig értékes gyógynövénynek tekintünk! Nyitottság, rugalmasság.

A nefelejcs is fentről, a ligetből jött le a kertbe - először ott találkoztam vele, de idén már az én parcelláimban is megtalálta magától a helyét.

Az amerikai ibolya kedves szomszédaimtól, Kati nénitől vagy Rozi nénitől érkezett és mindegyik parcellában kivívott magának egy kicsiny foltot.

A petúnia minden évben a téglajárda rései között üti fel a fejét és egész nyáron át édesen illatozik - úgy látszik, lehet gondoskodás nélkül is élni. Furcsa.
A kacsafarkú szender nagy kedvence.

A hajnalka az esővízgyűjtő tartályra szeret felkapaszkodni - minden évben ugyanott, ugyanúgy.

A mezei tikszem piros és kék változatával is szoktam találkozni, de mivel kevés van belőle és nem igazán fojt el semmit, szívesen meghagyom a parcellák szélén.

Gyors önellenőrző séta után meg kell állapítsam, hogy úgy tűnik, csak a hólyagos habszegfűt felejtettem el, pedig tavalyi felbukkanásának nagyon örültem.

Mi végre is ezek a lajstromok? Összeírás. Rendszerezés.
Az ember első látásra nem is gondolná, mennyire szemléletformáló, ha összeírja a dolgait. Észrevenni. Tudni. Átlátni.
Egyetemista koromban, amikor még csak irodami szövegekként olvastuk a töménytelen mennyiségű napló mellett a különféle háztartási lajstromokat (kelengye összeírások, báli vengdékönyvek, karácsonyi menüsorok), még nem igazán értettem, hogy miért is írták le ezeket, hogy mi volt a cél, mi volt a motiváció.
Több nagy vendégséget levezénylő családanyaként értettem meg ennek a konkrét, kézzel fogható gyakorlati hasznát.
Anyóskámtól tanultam, hogy az alapos tervezés és a jó előkészítés a kulcsa a sikeres vendégségeknek. A karácsonyi menüsorok (reggeli, ebéd, vacsora - több napon át) átgondolása, megbeszélése, leírása mindig komoly feladat kettőnknek. Tehermegosztás: ki mit szerez be, ki mit készít el, ki mit tárol, stb. Összeírás. Összedolgozás.
Így sikerül, hogy az ünnepeink és együttléteink ne izzadságszagúak legyenek, hanem színesek.
A menüsorok pedig szép lassan gyűlnek a receptkönyvek hátuljában. Kézzel írott fényképek. Emlék.

Szokásos Janka fotók:

enter image description here
mezei katáng

enter image description here
mezei katáng

enter image description here
pipacs

enter image description here
ebszékfű

enter image description here
petúnia

Ácsteszéren – gyerekként

Nagyanyám oldaláról közelítettem meg a kertes házzal, panellel kapcsolatos emlékeinket, hétköznapjainkat, de eszembe jutott közben Ácsteszér, ahol nagyapám családja él és mivel gyerekként sokat voltam ott nyáron, történt is egy s más. Ácsteszéren a szülői házban nagyapám szülei éltek és ide születtek a gyerekeik is, összesen hatan, bár én már csak nagyapámról, Juliska néniről, Ignác bátyámról és Pista bácsiról tudok, a többiek korábban meghaltak, az viszont egy jó dolog, hogy még dédnagyanyámat is ismertem. Az ácsteszéri szülői házban élt egy darabig nagyanyám is, amikor egy februári napon összeházasodtak sok-sok (több mint 40) évvel ezelőtt és csak később költöztek saját házba innen (Lovászpatonára, ami Pápától nincs messze, még épp Veszprém megyében van). Nagyanyámnak erről az időszakról alapvetően jó emlékei vannak: tisztelte és szerette apósáékat, szerette nagyapám testvéreit is, nem voltak nagy koppanások (Juliska nénémmel és Pista bátyámmal a mai napig telefonon beszélnek, pedig nagyapám már öt éve nem él). Ácsteszérre egy időben rengeteget jártunk, amíg gyerek voltam, aztán kamaszkoromban már jóval kevesebbet, végül egy ideig alig, most pedig újraéled ez a kapcsolat, ami szerintem mindenkinek nagyon fontos.

Az első emlékem (amit folyamatosan újrameséltek a családban, így már az ember nehezen is azonosítja mint saját emléket, de azért még az enyém), hogy jön be anyám a kapun és szörnyülködik. Lakodalomra készültünk, éppen az ő egyik unokatestvére, Gitta esküvőjére, amikor engem pár nappal korábban már lehozott magával nagyanyám, hiszen teendő volt bőven egy falusi lakodalomra készülve, én meg sokat voltam a nagyszüleimmel, hát ide is jöttem. Ama történelmi pillanatban, amikor anyám is megérkezett, éppen a Morzsa kutyával ültünk a küszöbön egymás mellett, kezemben egy rántott csirkecomb (amilyet csak falun lehet enni!) és egy harapást Fannika evett belőle, egyet meg a Morzsa kutya – jóban voltunk, na. Nagyanyám csak legyintett, mit finnyáskodik itt anyám (aki körülbelül hasonló élményekben gazdag gyerekkorral büszkélkedhet) és szépen adott neki feladatot, úgyhogy a többi dologról ráért később értesülni.

A többi dologba beletartozott, hogy én nagyon érdekes állatnak találtam a macskákat. Kíváncsiságomat szerettem is kielégíteni és itt, Ácsteszéren aztán lehetett, elég változatos módokon. Annak idején még a nénik kiültek a ház elé a padra délután/este, amikor elvégezték a házimunkát és ment a terefere. (Olyan volt, mint ma a Nők Lapja vagy a Bors, élő pletykalap volt az összes néni.) Én is nagyon szerettem ezt a szokást, szépen kiültem velük mint ötéves kisasszony, aki ismeri ám a helybeli szokásokat és túl azon, hogy mindenkiről mindenféle érdekes információ áramlott körülöttem, amikor jött a macska, azt én szépen ölbe vettem, s amikor már kellően összebarátkoztunk, megfogtam és finoman odanyomtam a kerítés aljához, hogy nézzem, hogyan ereszti ki a karmait. Ezzel elvoltam vagy jó tíz percig: odatettem – kieresztette, visszahúztam – behúzta, közben kicsit hagytam dorombolni – a néniket is. Teljesen lenyűgözött ez a karom-dolog. Na, nemsokára ennek a macskának kölykei is lettek, akik önfeledten rohangáltak egy idő után az udvaron keresztül-kasul. Velük is jóba lettem – egy ideig. Egyszer ugyanis jó nagy nyári zuhé jött és amikor elállt, észrevettem, hogy megáztak a macskakölykök, gondoltam, megszárítom én őket. Hoztam a kislétrát, fogtam egyenként a kismacskákat és szépen a fülüknél fogva felcsipeszeltem őket a szárítókötélre. Nem kell mondani, hogy ha ezután megláttak, úgy elmarsoltak onnan, hogy többet nem értem a nyomukba. A nénik a padon aztán ezt is mesélhették egy darabig...

Azt már nem tudom, hogy történhetett, de azon a nyáron sikeresen elindítottam Juliska néném férjének, a Zsida Laci bácsinak a traktorját is, amikor ő azt az udvaron hagyta, benne a kulccsal (gondolom, mert erre már csak a sok mesélés révén emlékszem). Hát a Laci bácsi nem volt egy hattyú-termet, de amikor azt látták, hogy kocog a traktor az udvarból kifelé, Fannika meg benne ül, a Laci bácsi nem gondolkodott azon, hogy feltegye-e még a hózentrógert, hanem egyenesen kirepült a házból, föl a traktorra, aztán amikor levegőt is kapott, megkönnyebbülten akkorát nevetett, hogy majdnem megszabadult a plusz száz kilójától. Azt nem tudom, erről anyám mikor és hogyan értesült, de előbb-utóbb bekerült a családi legendáriumba, mert nagyon sokat elmesélték.

Egyébként itt tanultam meg röfögni is (igen, kérem, ez az igazság), mert a rengeteg állat között természetes volt, hogy disznót is tartottak és persze voltak néha kismalacok, akikkel én nyilván barátságban voltam. Vittük hátra a moslékot, vakargattuk a hátukat, a kismalacok jelentették a kismacskák után a legjobb szórakozást: viccesen röfögtek, én meg próbálkoztam, próbálkoztam és egy idő után akcentus nélkül elsajátítottam a röfögést, aminek egyébként mindenki örült. Így aztán ez az első élményem idegennyelv-tanulás terén – már akkor látszott, hogy van nyelvérzékem (angoltanár vagyok, kérem alássan).

Gitta néném lakodalmán aztán nyilván sok minden történt, de az egyik legemlékezetesebb dolog, ami az én ötéves fantáziámat rendesen megragadta, nem is kellett újból elmesélni, hogy a mai napig emlékezzek rá, mégpedig, hogy nagyapám „beleragadt a trombitába". Ez a mondat, hogy a „Laci bácsi beleragadt a trombitába", valamikor éjjel vagy hajnalban hangzott el, amikor arra ébredtem a sötétben, hogy jön be nagyanyám a szobába, ahol én már nyilván egy jó ideje aludtam és kérdezi valakitől, hogy hát hol van nagyapám. Képileg ez bennem a mai napig úgy él, mint Papa, ahogy éppen egy trombitába van beszorulva (volt zenekar, természetesen), pedig a valóság az volt, hogy Ácsteszér egyetlen kocsmájában, a Trombitában énekelt nagyapám, feltehetően már nem volt nagyon szomjas, a kocsma meg bezárt, de hát a lakodalmas bácsikkal (főleg nagyapám, Ignác bátyám meg Pista bátyám) nem tudott mit kezdeni a kocsmáros, kitenni nem akarta őket, hazaküldött az egyik asszonyért, hogy valaki a lakodalmas népből vigye már őket haza, de olyan lassan haladtak az események, hogy a kocsmáros előbb hazament. Nagyanyámra meg Ignác bátyám feleségére maradt a nemes feladat, hogy lecsillapítsák az énekes torkú férfiakat és mindenkit jobb belátásra bírjanak. Másnap azért egy ideig aludt nagyapám, aki szerencsésen kiszabadult a „trombitából"...

Azt gondolom, fantasztikus élmény ezekből az emlékekből építkezni. Ezek a történetek, akár úgy, hogy én emlékszem rájuk, akár úgy, hogy sokat elmesélték és így épültek be, olyan identitást adnak, ami megtart, amihez nehezebb időszakokban vissza lehet nyúlni. Tudja az ember, hogy honnan jött, milyen hatások érték és akár nagy szomorúság, akár nagy öröm jön, nem „száll el" az ember, ismeri a gyökereit, amelyek tartják és amelyek révén ott az élmény, hogy micsoda szabadságban éltem gyerekként itt, ebben a közegben. A nagyszüleimnek, a családomnak jó szórakozás volt mindig újramesélni ezeket, én pedig már tudatosan megteremtem a helyzeteket, ahol ezek a történetek elő tudnak jönni, mert azt akarom, hogy a gyerekeim is ismerjék mindezt, érezzék, hogy egy nagyobb egész, egy sokkal nagyobb család részei, mint amit ténylegesen személyesen ismernek.

Konyhai tekintet

Immár leírva szövöm tovább az Anival való beszélgetést a konyháról. Meleg. Ágy. Megnyílás. Titok. Tekintet.
Megannyi szál, ami nőiségünk-férfiasságunk kusza szövedékeit alkotják.
Fanni konyháját nagyon szeretem, mert van benne ágy. Fanni konyhája nem csupán a konyha-étkező-nappali ötvözete, nem egy szokványos amerikai konyha, hanem maga a konyhaság. Főzés-sütés, étkezés és szunyókálás - egy térben minden, ami meleg, ami otthonos, ami feltölt, ami az emberi kapcsolatokat meghitté teszi, ami lelassít, ami elvarázsol. Különleges élmény volt gyerekként a konyhában sertepertélő, mindig mozgásban levő nagyanyáimat, dédanyámat elnézegetnem. Mindennapi varázslat többször: a finomságok elkészülése, a táplálás/táplálkozás biztonsága. Immár anyaként talán még különlegesebb megélni, mikor nemcsak egy-egy saját gyerek, hanem még az itt vendégeskedő gyerekek közül is egy-egy beódalog ebéd előtt - igen, azt is tudni akarják, hogy mi lesz az ebéd, hány perc van még addig (nekünk is megvan a nyári és a téli menetrendünk, az adott évszakban mindig ugyanakkor eszünk és mégis az örök kérdés, az örök megbizonyosodni akarás), de aztán szépen leülnek és máris kezdődik a meghitt beszélgetés, a mesélés, az elmesélés, a vallomás. Egy ebédet készítő, háttal álló anyának mindent el lehet mondani - az ember teljes mértékig bírja a másik figyelmét, mégsem kell a szemébe nézni és zavarba jönni. A hallgató (az anya) egyszerre passzív és aktív. Aktív, hiszen folyamatosan mozgásban van, ráadásul teremtő aktus az övé: készül az étel, alkotás történik. Passzív, hiszen hallgat, de teljes figyelemmel, mivel mozdulatai már nem a kezdő nőé, aki bújja a receptet, egyszerre húsz lábast pakol elő, tesze-tuszakodik, hezitál, hanem már a magabiztos asszonyé, aki rutinosan, ütemesen, magabiztosan dolgozik, akinek már nem kérdéses, hogy sikerül-e az ebéd - mintha a konyhai tánchoz születne a történet. Anya-gyerek, asszony/gyerek kapcsolatban ezek az időkezelések, ezek a történések különleges kapcsolatokat szőnek.
Tanítások - tanulások. Ősbizalom.

enter image description here
és persze az őshit: rózsaszín diszperzittel festett konyha

enter image description here
Balázs-varázs: a tégláig levert, kitapasztott, kimeszelt konyha

Panelos emlék

Emlékezés...

Fanni Panelból kertes házba című írásai felébresztették emlékeimet és egy beszélgetés alkalmával Judit bátorítására, biztatására az íráskedv is megérkezett! Köszi Judit!!!

Gyerekként én is panelos, vagyis kertvárosi voltam, ahogy itt Pécsen nevezik. Kertváros harmincezres lakosságával Pécs legnagyobb és egyben legnépesebb lakótelepi városrésze, Pécsen kívül csak Budapesten és Miskolcon található ilyen hatalmas lakótelep. Milyen érdekes ellentét: a panelos városrészt épp kertvárosnak hívják... Hmm. Mindig is elvágyódtam ebből a létformából... kertes házba, vidékre, szabadságra, vadregényes tájakra húzott a lelkem. Már felnőtten, anyukaként kislányom, Gréti születésével jött el a pillanat. Költözés vidékre, egy álmaimban mindig is szereplő gyönyörűséges parasztházba. Hazaérkezésős élmény volt, minden a helyére került. A gyerekeim már vidéken nőttek, nőnek fel, épp úgy, ahogy én azt gyerekoromban megvágytam magamnak.

A legelső panelos emlék, ami utat tört magának, egy nagyon erős, meghatározó kép.

enter image description here

Téli este van, sűrű pelyhekben hull a hó - a konyhaablakból figyelem a meleg radiátoron ücsörögve. Édesanyám tésztát gyúr, vacsorát készít és én mesélek neki a titkaimról, az érzéseimről, a gondolataimról, magamról!

Öcsémmel felváltva a radiátoron melegedve gyóntuk meg legféltettebb titkainkat vagy meséltünk szerelemeinkről, örömeinkről vagy épp sírtuk el bánatunkat. Valószínű épp ugyanúgy, ahogy édesanyám tette ezt gyerekkorában a pázdányi kis parasztházunk kályhája mellett drága nagyanyámnak. Van, ami nem változik ... a konyha, a kályha melege, édesanya, tészta – gondoskodás!

enter image description here

enter image description here

Vannak dolgok, amik nem változnak még egy emberi léptéket nem ismerő környezetben sem, mert ezt a közeget is LELKES – lélekkel teli EMBEREK lakták és talán lakják még ma is, nem feledve az igazi emberi értékeket.

enter image description here

Belvárosi kert

Hazaérkezni: mikor belépsz, és tudod, hogy ez a tiéd. Nem az elidegenítő tényezőket, hanem a megvalósulandó álmot látod. Az első lakás: a tulajdonlás, a saját, a szülőktől független berendezkedés euforikus élménye. Baráti segítségek. Házibulik - a közös öröm.
Városi terepen a belvárost szeretem csak igazán - ami ott lakva tulajdonképpen a falusi élethez hasonlítható a legjobban: a házban és az utcában mindenki mindenkit ismer, a patikában, a gyümölcsösnél, a kisboltban, a könyvtárban mindenki tudja, hogy melyik házból is ugrottál le - otthon voltunk. Amíg nagyon aprók voltak a gyerekek, addig csak az előnyét láttuk annak, hogy a belvárosban lakunk: a könyvtár ott volt szemben velünk (a ház idős nénijei szívesen vigyáztak az ebéd utáni alvásukat durmolókra, amíg én átszaladtam újabb szellemi mannáért), a galériák, a kiállítások még a gyerekekkel is megnézhetőek voltak, hiszen útba esett, Balázs ebédszünetben hazaugrott velünk enni - az ember az egyetemi évei alatt megszokott kulturális közegből és intenzív együttlétből nem került ki hirtelen, átmenet teremtődött a korábbi és az aktuális életforma között.
A 'falusi' vagy 'kolesz' hangulatot erősítette az egy házban lakás közössége: egyrészt mindenki mindent tudott (a nénik ugyanolyan érdeklődőek, mint bárhol másutt), másrészt mindenki megpróbált diszkrét lenni. Minden gyerekem születésekor zacskók lógtak a kilincsen, tele friss gyümölccsel. Minden elutazásunkkor a nénik (tényleg!) könnyes szemmel, zsebkendőt lebegtetve integettek el minket - az Apáca utcai lakásban, ha jól számolom, legalább 6-7 pótmamára tettünk szert. Húsvétkor a mi ablakunk alatt igencsak nagy forgalom volt - egyszer jól meg is ijesztettük egymást ügyködés közben.
Természetes volt, hogy akinek kellett, hoztunk kenyeret, segítettünk megtanulni a mobiltelefon rejtelmeit, elkotortuk a havat, stb.
Hazudnék, ha elhallgatnám a hátrányokat, a nehézségeket: próbáltam viccesként felfogni, hogy amint megjelentünk azt udvaron, az ablakokban is mindenki megjelent, mert mindenki minket nézett - sokszor az volt az ember érzése, hogy a néniknek nincsen saját életük, hanem a mi életünket élik (azt hiszem, mi voltunk a kedves-bolond Kovácsék sorozat). Nehéz volt mindig annyira csendben lenni, hogy ne zavarjuk a többi lakót. Nehéz volt diszkréten jelezni a határokat, udvariasan jelezni a magánszféránkba kíváncsiskodás kellemetlenségét. Megtanultuk, hogy az idősek ugyanannyi figyelemre vágynak, mint a gyerekek (csak egy icurkát fáradnak el hamarabb) - de cserébe történeteket, meséket, élettapasztalat-elmondásokat kaptunk, amiért mindig hálás leszek. Megtanultunk ez a sok nő között igazi felnőttekké válni, megtanultunk segíteni és segítséget elfogadni, ugyanakkor nemet is mondani. Megtanultunk kiállni magunkért, a családunkért, megtanultuk azokat a határokat, amik mindenki számára emberiek. És persze rengeteg süteményreceptet zsebeltem be!
A belvárosi lét kulturált, művelt, csinos, sokszínű.
Szerettünk az Apáca utcában lakni, ha kitolhattuk volna a falakat és keríthettünk volna magunk köré egy kertet, szerintem sohasem kerülünk falura. A térigény és a hangerősség szabadságának igénye azonban erős motiváció. Kert nélkül különösen nehéz lehet mesekönyvi-idilli gyerekkort nyújtani. Kert nélkül feleannyi mindent lehet megtanítani a gyerekeknek. Kert nélkül nincs felhőtlen, álmodozó, igazán szabad gyerekkor. Kert nélkül nincsen felfedezés, kaland.... Kert nélkül nincsen állandóan jelenlevő, tapintható kötődés a természethez. Kert nélkül nincsen kapcsolat a megtermelt élelmiszer és a tányéron megjelenő ínycsiklandozó finomságok között.
Balázzsal többször terveztük, hogy egy éjszaka feltörjük a társasház udvarán a betont és ültetünk! Mi nem mertük megtenni, de azóta egyre népszerűbb a gerillakertészet. Nekünk maradtak a dézsás és cserepes növények. Gondozási ösztön kiélésére ők is megfeleltek.

enter image description here

Gyerekkori kert

Legszívesebben a diófa tetején időztem, természetesen valamilyen könyv társaságában és abban a csodaszép fantáziavilágban, amit, azt hiszem, elfelejtettem kinőni. Szerencsére.
Hatalmas küzdelmet folytattam azért, hogy lehessen saját kertem: megkaptam a cseresznyefa alatti árnyékos földdarabot. Jól emlékszem arra a földre, a tapintására, az állagára: teljesen száraz, csupasz, meg szürkén poros és kemény, mint az aszfalt, tele cseresznyemagokkal. De! A hihetetlen gyermeki akarat salátát és hagymát termelt ezen a földdarabon. Hihetetlenül büszke voltam, mikor bejelenthettem, hogy ma az ebédhez az én salátám van feltálalva!
Egyébként már akkor megelőlegezhettem volna magamnak a mostani vegyeskultúrás, biokertész minősítést, hiszen sohasem tetszettek az utakkal szegélyezett ágyásokban a madzaggal vezetett sorok, a letaposott utak, az a hatalmas rend, ami nekem ijesztőnek és kivitelezhetetlennek tűnt (tűnik a mai napig is). Na jó, akkor még nem takartam a földet mulccsal, nem tudtam mi a felületi komposztálás, nem tudtam, mi a vegyes kultúra, de az esztétikája már bevonzott: a salátát és hagymát nem külön sorokba ültettem (pedig mennyit kérték, hogy legalább ezt a szabályt tartsam be!), hanem ritmikus egymásmellettiségbe, azaz egy saláta köré került négy hagyma és gondolom, még variáltam össze-vissza.

enter image description hereenter image description here

Az én anyai nagyszüleim is beköltöztek idős korukra egy két és fél szobás panelbe - a fűtést és a korlátlanul folyó meleg vizet élvezték a legjobban. Viszont a közeli Gyódon, a szőlőhegyen vettek földet és busszal jöttek-mentek a lakás és a telek között. Emlékszem arra a precíz procedúrára, ami a szerszámok kivitelét előzte meg: nagyapám előbb újságba, majd rongyba tekerte a kapa fejét, így került bele egy műbőr szatyorba, nehogy baleset vagy kellemetlenség történjen.
Nagymamám minden létező tésztafajtát ismert és sütött - 'tésztásak' voltak. Meglett háziasszonyként visszaemlékezve is döbbenetes, hogy abban a parányi panelkonyhában hogyan tudott több tálcányi képviselőfánkot tökéletes minőségben elkészíteni. Ez volt az a művelet, amikor a konyha ajtajához hozzá sem lehetett érni, nehogy a huzattól lelapuljon a tészta. Mennyivel természetesebb volt ez a dédszüleim nagyatádi konyhájában! Hatalmas konyha, nagy asztalok - lehetett iregni, pörögni! A panelkonyhában csak önmaga körül tud forogni az ember. Gyerekként még nem tudtam - azt hittem ez a természetes -, hogy micsoda kincs az, ha az ember egészen kamaszkorig minden nyáron a dédszüleinél lehet. Ahogyan Fanni írta, azok a pozitív minták, az az erősen töltött erkölcsi értékrend nemcsak a mi életünket, de még a gyermekeinkét is meghatározza, hatással van rá. Amilyen szeretettel és hálával beszél a nagyszüleiről, én olyan mély érzelmekkel és köszönettel tartozom a dédszüleimnek. Kidülledő mellkassal, halkan még el kell áruljam, hogy engem az ükanyám is megvárt - tartott a karjában és ringatott, ő volt a Sicca mama, mert ringatás közben állítólag mindig "siccegett".

enter image description here
Ükanyám és dédanyám

Fanni írásai kapcsán én is számba vettem magamban, mik is azok a minták, amik dédszüleimtől (a múltból) erednek és a mai napig meghatározóak az én/a mi életünkben. (Ilyenkor jó tudatosítani magunkban, hogy minden rezdülésünket, minden gesztusunkat, szokásunkat, sőt, minden fontosabb mondatunkat apró emberkék figyelik és örökre megjegyzik - a mostani jelenünk gyermekeink jövőjében köszön majd vissza.)

Dédszüleimnél a góré volt a fő játszóhelyem.

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Apukám fotói a góréról

Nem is tudom, hogy dédapámmal vagy dédanyámmal kezdjem-e. Na jó, legyen dédapám. Szikár, csontos, napcserzette parasztember. 'Első' (értsd úgy, hogy a kisatádi földművelő közösségen belül a legfontosabb szava neki volt) paraszt - a fejesek az államosítások idején tudták, hogy ha a Ferkót meggyőzik arról, hogy lépjen be a TSZ-be, akkor mindenki csatlakozni fog. Állítólag nem adta könnyen, de végül belement.... Mindig szövetnadrágban, ingben, mellényben, csizmában. Szép ember volt. Öregnek is szép volt. Olyan inas fajta, aki erőt sugároz, akinek nincsen egy tohonya mozdulata sem. A konyhában, a sparhelt mellett szeretett aludni.

enter image description here

Ő nem a dédapám - apukám fotója valamelyik lábodi (Nagyatádhoz közeli falu), rokonról. A dédapámról készült fényképet nem találom, pedig az Apáca utcában mindig elől volt.... Nem a gyermeki képzelet, nem az emlékezés megszépülése miatt, de tényleg: egy ugyanilyen képen az én dédapám magasabb, szigorúbb, cserzettebb, inasabb, erősebb, de a hangulat hasonló.

Felmenő férfijaim közül mindenki ingben járt/jár. Gyerekkorom óta vasalom az ingeket. Balázsnak sokszor napi kettőt: egy városit és egy munkásat. Szeretem. Férfias. Mögötte pedig ott a vasaló nő. Az illat.

enter image description here

Dédanyám huncutul mosolygó, modern nő volt, olyan igazi Katica - mármint belül. Kívül hiteles parasztasszony: térd alá érő bő szoknya, ing, mellény, kötény, mezítláb és persze az elmaradhatatlan fejkendő (nyárra való, télre jó meleg, ünnepre fényes-csillogó mintás). Szerettem elnézni, ahogyan a kimosdás után éjjelre átváltozott: hófehér vászon hálóing, leengedett fonatú ősz haj. Az a mozdulat, az a huppanás, ahogyan kiveszi a kontyból a hullámcsatot és puffan a fonat a hátán! Gyönyörű. A retinámra égett.
Vicces volt, mikor nagyanyámat (az ő lányát) szidta a maradiságáért: jaj Etus, légy már kicsit rugalmasabb! Az utcában először dédanyám nővérének, Juliska néninek volt televíziója (tudod ő egyedül van, jaj, menj már át hozzá és nézd vele a tévét!), majd következtek az én dédszüleim: dédanyámmal ketten a nagy ágyban néztük meg a Hair-t, nagyanyám teljes megrökönyödésére, aki félóránkét megkérdezte, hogy "Ez magának tetszik?". A válasz: "Etus, hallgass már!"

Fanni panelélményeihez kapcsolódva találtam viszont apai nagyszüleim Málomban lévő szőlőjéről egy fotót - az egyik utolsó rész volt Pécsett, amit államosítottak. Az épülő panelrengetegen át ameddig csak lehetett, élveztük a domb idilljét. Ma már ott is társasházak állnak.

enter image description here

Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) című kisregénye szintén ezekről az életmódváltásokról, egy lehunyt életvitelről/életszemléletről szól. Érdemes újra elolvasni.

Nálunk a faluban is szinte mindenkinek volt/van a "szőlőhegyen" telke, szőlője, földje. Szebbnél szebb présházak őrzik ennek a kijárós kultúrának a nyomait. Rozi néni, Kati néni mesélik, micsoda élet, micsoda összejárós-dolgozós jó hangulatok kerekedtek ott.... De, ahogyan azt Fanni mondaná: a mai fiatalok ugyebár....

Még pár atádi fotó, amit apu készített és nagyon szeretem őket:

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Panelből kertes házba – lépésről lépésre: 4. lépés: a megérkezés (vajon tényleg?)

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)

Panelből kertes házba - lépésről lépésre: 2. lépés: azt hisszük, hogy ez a kertes ház

Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.

Panelból kertes házba - lépésről lépésre, 1. lépés: gyerekkor a panel világában

Mint korábban írtam, nagyanyám kertből panelbe költözött élete során egy markáns váltással, én pedig pont fordítva, panelból kertes házba költöztem 16 éves korom körül és azóta is kertes házban élek, leszámítva az egyetemi évek alatti panel-létet, amely öt év nagy része azonban olyan szerencsés volt, hogy megint csak nem számított sokat, milyen lakásban éltünk éppen - itt is a közösség volt a meghatározó, a körülöttem élők, akikkel szinte családként éltem együtt.

Első emlékem a panel mint olyan kapcsán arra korlátozódik, amikor éppen elmegyünk egyikből a másikba, tehát amikor kb. 3 éves koromban egyszer csak hurcolkodunk át a közös családi panellakásból nagyanyámékhoz, mert anyám és apám épp váltak (ez családi aforizmaként úgy maradt meg mint emlék, hogy Fannika azt mondta "Anya, a Csocsó lopja a cuccot!" - Csocsó anyám öccsének a legjobb barátja volt, hobó, barlangász, nagy csavargó és nagy nevettető, aki épp segített nekünk a "cuccok" költöztetésében). Utána nagyanyámékkal laktunk egy ideig, ahol nagyapám az orrára tolt szemügével olvasott nekem minden este a Rémusz bácsi meséiből a matracon ("Ninc itt szenti, cat én vadok itt ededül", olvasta nagyapám pöszén a Nyúl házában elbújt Róka ijedt monológját, míg anyám meg nagyanyám a paplan alatt próbálták elfojtani röhögésüket Papa beleérző képességét látván). Ezen a matracon (nagyanyámék úgy mondták, "laticeren") aludtunk anyámmal pár hónapig, amíg saját albérletbe költöztünk - egy belvárosi panelbe. Innen aztán kezdetét vette egy 13 évig tartó életszakasz, amely alatt (tessék csak számolni!) 6 különböző panellakásban laktunk (később különböző "pótapukákkal" is, akik szerencsére nem változtak olyan gyakorisággal, mint a lakások...), míg végül megérkezett az addigra már jelentősen kibővült család az első kertes házba, amit még sokáig ezután is hasonlóan használtunk, mint a panel-életteret és csak lassan jutottunk el a valódi kertes ház-élményig.

Milyen is volt panelben lakni gyerekként? Mint már említettem, mi azt hoztuk a nagyszülőktől is, hogy a panel egy jó dolog: komfortos, puha szőnyegpadlóval, szépen tapétázva, van folyó meleg víz bármikor, ha gond van, megoldja a lakóközösség vagy a közös képviselő, elférünk rendesen, tehát minden szép és jó. Ha meg levegőre vágyunk, ott vannak a játszóterek, ahol hasonló panelgyerekekkel lehet barátkozni, hétvégén pedig tessék kirándulni menni valahová. Mivel a körülöttünk élők is pont így éltek a 80-as, 90-es években, volt az embernek egy egyenlőség-érzése, egy közösségbe tartozás érzése, mert nem voltak kirívó különbségek az osztálytársak, barátok életében sem. Esetleg volt, aki többszobás panelben lakott vagy több könyve volt, netán volt autójuk is és nem minden nyáron a Balatonon nyaraltak, de ezen felül aztán csukott szemmel vagy töksötétben is ki tudtam találni a mosdóba bárkinek a lakásában, mert kábé pont olyan volt, mint a miénk. Nem volt nagy hencegés, nagy szájtátás, beleláttunk (sőt, simán bele is hallottunk) egymás életébe: tudtuk, mikor étkezik a szomszéd (mert kiordított az ablakon a játszótérre, hogy "Jancsikám, azonnal gyertek fel, kész a kaja"), mikor húzza le a vécét (ehhez nem kellett a néha vele járó káromkodást sem hallani), mikor romlik el a mosógépe (mert akkor mi áztunk el alatta) és esetleg egyebeket is (aki most szaftos részletekre számít, az téved és szégyellje magát :-).

Az első nagy kigúvadt szemeket akkor láttam, amikor 1992-ben az egyik tehetősebb szomszédnak egyszer csak lett egy Lada Samarája! Na, erre kicsődült az egész tömb és úgy nézte a Lada Samarát, mint valami űrhajót vagy földön túli jelenést, amelyik orrát felhúzva megdicsőült fényben szikrázott a sok Trabi meg Skoda között a parkolóban. Ez egyenesen szenzáció volt, de végül ezt is megszoktuk, később meg elköltöztünk és akkor aztán már annyi kocsit láttunk és olyanokat, hogy szegény kis Lada Samara bizony nem tartotta volna már olyan magasra az orrocskáját a profibb krómozású kollégák mellett.

Egy másik legendás dolog a házibuli volt akkoriban (is), hiszen az ovis panelgyerekek szépen összebarátkoztak az oviban vagy a játszótéren, utána nyilván ugyanabban az iskolában tanultak, leckeírás után megint együtt lógtak a téren és ez így ment felsőig, amikor beköszöntött a házibulik ideje. Szinte bárkinél bármilyen alkalomból lehetett házibuli, akinek a szülei ezt megengedték azzal a korlátozással, hogy a rengeteg barátnak kötelező a kisszobában bulizni kizárólag a szomszédok nyugalmának megzavarása nélkül és csakis legkésőbb este 6-ig (!) (nyilván naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezeknek a paramétereknek mindig megfeleltünk...). Milyen házibulik voltak ezek, hát csak nosztalgiázni tud az ember, ha visszagondol, micsoda szép pillantások, a kezeknek micsoda véletlen összeérése, micsoda lassúzások történtek ott a sok társasozás, éktelen röhögés és buborékrágó-kipukkasztó verseny közepette. Ha ezt a mai fiatalok tudnák, de hát mit tudnak ezek a mai fiatalok, hiszen csak... na jó, nem erről szól ez a bejegyzés, haladjunk.

Kikapcsolódni azért ebből a fajta közösségi létformából is kellett néha, hiába volt olyan melengető a többi ember akol-közelsége és erre léteztek különböző módszerek. A legegyszerűbb az volt, ha a két egymás mellé épült erkély közé húztunk egy válaszfalat azon a kis részen, ahol még éppen át lehetett látni a másikhoz, hogy azért mégse kelljen mindig Pirike nénivel beszélgetni, ha kilép az ember az erkélyre egy kis friss levegőt szippantani. Így aztán megteremtette az ember a saját minikertjét, ahol békésen elfért egy kis szőnyegdarabka (ha akartuk, lehetett zöld - gyep gyanánt), két összecsukható kempingszék (csak végső esetben lehetett kinyitni, különben persze nem fértünk ki), egy icipici asztalka, napernyő, természetesen muskátlik meg poros szobapálmák és máris ott volt a beach-feeling akár a negyediken vagy a hatodikon, ahol bizony mi még komoly gasztronómiai tevékenységeket is folytattunk (ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem, ettünk mi itt tenger gyümölcsét rizottóval, csavart sült burgonyát rántott csirkével és görög salátával, nyúlpaprikást saját készítésű nokedlivel és még sorolhatnám, de most épp diétán vagyok, jobb, ha nem megyünk ebbe bele).
Ha ennél vadabb kalandokat kerestünk, ott volt a Balaton: Veszprémből félóra alatt az igazi beach-en voltunk egész nap és ettük a lángosok meg palacsinták legjavát, este meg örültünk, hogy pipacsvörösen hazamehettünk a mi kis panelünkbe ahelyett, hogy a részeg német turisták dajdajozását kelljen hallgatni egy szűk lakókocsiban és még a szomszédok irigy megjegyzéseit is bezsebelhettük a liftben, hogy de szép barnára sültünk (nem mindig volt jó a lámpa). Ennél vadabb ötletek azért ritkán merültek fel, bár persze akinek autója volt, az messzebbre is kalandozhatott - nekünk sokáig nem volt, így maradt némi vonatozás, buszozás néha akár olyan távoli zugokba, mint például Székesfehérvár (a fél gyerekkoromat a Bory-várban fényképező apámra várással töltöttem el ;-).
Azt azért el kell mesélni itt, hogy a legkalandvágyóbb pótapuka nem érte be ennyivel, így 1994 csodás nyarán nekivágtunk az Útnak és elindultunk Olaszországba, egészen pontosan Velencébe - Trabanttal (ne tessék röhögni, hát ez volt a háznál éppen). Igaz, hogy a határon megkérdezték, hogy komolyan gondoljuk-e, de mi mind a négyen nagyon is komolyan gondoltuk (illetve öten, mert anyám pocakjában már ott volt a kisebb öcsém, de mivel ezt senki nem tudta még odafele, az ő szava nem számított), és el is jutottunk a célállomásra még aznap éjjel (jól ment ám a Trabicsek), ahol is megszálltunk egy gyönyörű apartman... kertjében egy lakókocsiban, de bejárhattunk a fürdőszobába (!). Fantasztikus öt napot töltöttünk itt, én 14 éves voltam és életemben először jártam külföldön, ráadásul mindjárt Velencében - azt hiszem, nem kell mondani, hogy a panelkislánynak nagy szájtátások közepette egyszerre igencsak kitágult a világ (milyen egészséges rácsodálkozásokat lehetett megérni internet nélkül!). Volt itt is kaland bőven, főleg, mert anyám alapvetően oroszul tudott, pótpapa meg pár gasztronómiai kifejezést németül (pl. Wiener schnitzel), mi a bátyámmal elgagyogtunk egy incifincit angolul, már amikor mertünk egyáltalán (félszeg pattanásos kamaszok életükben először kommunikálni próbálnak című jelenet), de amint megtanultunk annyit, hogy "grazie" meg "prego", azonnal otthon is érezhettük magunkat, mert mindenki kedvesen mosolygott és kézzel-lábbal megbeszéltük, amit kellett. Egészen addig tartott az idill, amíg a hazaindulás reggelén pótpapa bezárta a slusszkulcsot a Trabiba és ha levesszük a jelenetről a hangot, amikor ezt elképzeljük, jobban járunk. Szerencsére ott tartózkodott egy lángelme (szerény személyemben), aki az elmúlt napok kultúrsokkja okozta rózsaszín merengés ködén át is észrevette, hogy nyitva maradt azért a csomagtartó, így szépen bepréseltem magam azon keresztül az üléseken át a kormányig, ahol megkaparintottam a kulcsot és ezzel megmentettem magunkat, indulhattunk haza. Indultunk is, mentünk is szépen, amikor az Alpokban a Trabi köhögni kezdett, majd füstöt okádott és egyéb módokon értésünkre adta, hogy innen nem mozdul. Szerencsére ez éppen egy Cortina d'Ampezzo nevű helyen történt, ami - minő véletlen - éppen világlátott pótapuka egyik korábbi kedvenc helye volt (szerintem simán elszabotálta a Trabit, de ez maradjon köztünk). Így aztán itt megszálltunk egy éjszakára és remekül mulattunk, hogy milyen hideg is van itt nyár közepén (este már kevésbé mulattunk, amikor persze nem kapcsolták be a fűtést, hiszen nyár volt), másnapra pedig csodák csodájára kivirult a Trabi és folytathattuk utunkat haza. Folytattuk is, amíg anyám nem kezdett el állandóan rosszul lenni a kanyarokban, ami miatt elég gyakran megálltunk (kábé minden kanyar után, ami nem volt épp szép dolog, tekintve, hogy így mindenki azt hihette, hogy a Trabi nem bírja a tempót, pedig ezt állítani szemenszedett hazugság lenne), de így legalább otthon már azt is megünnepelhettük, hogy nemsokára bővül a család (és nemcsak azt, hogy egy darabban értünk haza mi is meg a kocsi is). Hát, igen, itt már eltelt pár év a rendszerváltás után és mi már csak két évig éltünk panelban, bár ezt akkor még nem lehetett tudni.

Kisebb öcsém megérkezése idézte elő azt a panelmutyi helyzetet, ami még hozzátartozott ahhoz az érához és általában az egész panel-miliőhöz. Voltak kedves szomszédok a hatodikon egy négyszobás lakásban, akik bizony egyrészt kettecsként éltek, bár ez még nem bűn, de másrészt meg olyan hiteltartozásuk volt, amit nem bírtak fizetni. Voltunk mi a negyediken öten, akik éppen egy kisbabát vártunk egy kétszobás lakásban. Volt azután még egy kedves, ügyes, jó szimatú ügyvéd barátja is a családunknak, aki gyakran járt hozzánk beszélgetni. Ebből valahogy az kerekedett ki, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat egy költözködés közepén, amikor is a párocska a hatodikról átköltözött a mi lakásunkba, mi pedig az övékbe. Hm, hm, bizony, bizony és még azt is mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, utána is udvariasan köszöngettünk egymásnak a liftben és még a párocska volt hálás, mert megszabadult a tartozástól. Ha ennyi nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy a hatodikon valahogy úgy alakították ki a folyosót, hogy pont a mi új lakásunk előtt maradt egy kis terecske kihasználatlanul, ahol szebb napokat látott fotelek és virágok ücsörögtek eléggé magányosan, mert minek is üldögélt volna ember is, nagy filozófiai felismerésekre nem számíthatott ott, de még kilátás sem volt. Hát idővel ezt a kis terecskét valami ügyes engedéllyel mi leválasztottuk és abból lett ott nekünk egy étkezőnk - kint a folyosón, egy üvegajtóval leválasztva (tűzvédelmi okokból, ugyebár, amit senki nem értett, de jól hangzott és így nem kellett a többi lakónak sem nagyon irigykedni). Azon túl, hogy nagyon fejedelmien éltünk és persze viszonylag csendesen étkeztünk mi ebben a térben, aludt ott egyszer egy teljes székelyföldi túrázócsapat is, tehát nemes célra is felhasználtuk azért, amíg aztán hamarosan elköltöztünk egy kertes házba, és innen jöhet a folytatás.

Zoránnak egyébként van egy 1979-es száma Dusán szövegével, az Üzenet, ami szerintem valamennyire visszaadja azt a hangulatot, amelyben íródott ez a szöveg. Ez a rész például:
"A doboz-házakból ne ítéld meg,
Bár nem hirdettük a szürkeséget,
De azt hittük, hogy drágább, ami szép."
De itt van barátunk, a youtube is:

https://www.youtube.com/watch?v=M-kYoYWvSqs