Mit teszünk ki/ be az ablakba?

Értesülvén itt Juditék falujában a házasságkötő terem új ablakairól (hát, igen, csiripelték a verebek/fecskék/gólyák - na jó, a a gólyák inkább kelepelték vagy mondhatjuk úgy is, hogy a Big Brother, bár esetemben inkább Sister figyel ám), van ehhez kötődve nekem is mondanivalóm (mihez kötődve nincs?). Barátném az ő véleményét az esetről egy szóban szépen összefoglalta, de azon túl, hogy nagyanyám is éppen ezt szokta mondani, eltekintünk a konkrét idézettől, mert még virtuálisan sem nyomdaképes. Inkább elmesélek itt egy hasonló sokkot okozó történetet.

Tavaly nyáron egyik reggel megyünk az ovi felé, ahol éppen a nyári szünet alatt esedékes munkálatokat végzik. Ezzel nem is lenne semmi baj, de azt látjuk két nap múlva, hogy ki vannak cserélve az ablakok. Még önmagában ezzel sem lenne semmi baj, de a régi zöld faablakok helyén most fehér műanyagok csúfolkodnak! Azt azért tudni kell, hogy ebben az épületben csak 1942 óta működik óvoda, előtte egy (a 2. világháborúban sajnos eltűnt) zsidó polgári család villája volt és mint Kecskeméten rengeteg, a Millennium (1895-96) körül épült szépség, ez is egy szecessziós stílusú gyönyörű villa. Na most érti az ember, hogy nincs pénz (egyébként ez nem igaz, mert van), érti az ember, hogy "huzatosak" a termek (ez sem igaz, egyszerűen normálisan jön be a levegő, ahogy egy régi faablak esetében ez elvárható, de még nem hallottam, hogy egy ovis ettől fázott volna meg), érti az ember, hogy ez nem egy műemlék épület (amúgy nem érti, igenis járna neki ez a státusz), de azt már senki nem érteti meg velem, hogy miért nincs semmi stílusérzék azokban, akik felelősek érte, hogy itt egy felújítás során minek hogy kellene kinéznie, működnie, hogyan lehet a régi értéket megtartva egyensúlyozni az új tervek, lehetőségek és nyilván kényszerek között. Bennem is felmerült az igény, hogy ezen változtatni kéne valahogy, de sajnos annak esélye sincs, hogy akkor most majd még egyszer kicserélik az ablakokat az én úri(nő) kedvem miatt és lássuk be, másokat ez nem zavar. Ami nem azért szomorú, mert érdeklődésemre úgy néztek rám a szeretett óvó nénik, mintha a Marsról csöppentem volna ide (Ádám fiam szerint inkább a Tatuinról), hanem mert nemcsak ők, de senki más sem értette, miért kezelem én ezt problémaként. Hol, mikor és miként tanul az átlagember stílusérzéket ma Magyarországon? Nem tudok erre válaszolni és ez bizony baj. Mert azt hiába mondom, hogy én apámtól hozom ezt meg az építész barátaitól és két szőlőmetszés, hétvégi korcsolyázás, Árpád-kori romok utáni kutató-túra közepette ezek az emberek erről beszélgettek, vitáztak, amikor én még csak akkora voltam, mint egy tökmag - tisztában vagyok vele, hogy ez nem általános. Az iskoláról meg ne is beszéljünk (pedig bizony mondom, hogy az iskola életem egyik legkedvesebb és legotthonosabb színtere, mégis), hiszen ahol ennek tere lenne, mint pl. történelem órán, rajzon, technikán, ott tudjuk, mi van, sőt, néha jobban tudjuk azt, mi nincs. Sajnos. (Tisztelet a kivételnek, ahogy mondani szokás, mielőtt máris depresszióba esünk.)

Na de miért is fáj ez nekem? Tényleg, miért? Mi egy ablak? (A bölcsészek szeretnek bolhából elefántot csinálni, így most a praktikus, józan ész megzavarására alkalmas rész következik - akik erre érzékenyek, hagyják inkább ki.)
Na hát akkor tényleg nagyon röviden. Egy ablak nem csak arra szolgál, hogy fényt meg levegőt engedjünk otthonunkba, még csak nem is annyi csupán, hogy összeköti a privát szféránkat a közösségi életünkkel, pedig már ezt a célját tekintve is nagyon érdekes dolgokról lehet gondolkodni. A néphagyományban azonban az ablak ennél sokkal több: összeköti a földi létet a túlvilággal. Nem véletlenül ismerünk olyan babonát, szokást, hogy ha valaki meghalt annak idején otthon, kinyitották az ablakokat, hogy a lélek könnyebben távozhasson és hamarosan be is csukták, nehogy vissza akarjon jönni. (Hasonló babona fűződik egyébként a tükörhöz, amit letakartak.) Az idősek között még ma is van, aki azt mondja, nem jó éjszakára nyitva hagyni az ablakot, nehogy betévedjenek a halott lelkek. Azelőtt a ház ablakai lehetőleg nem is közvetlenül az utcára nyíltak, hanem a kertre, mert ezzel félre lehetett vezetni a halált. Később, amikor elterjedtek az utcára néző ablakok, faragásokat tettek rájuk, hogy elriasszák a démonokat. Hasonló dolgokat egyébként el lehet mondani az ajtóról, a kapuról is, melyen való átlépés világok közötti átlépés is egyben, templomok, katedrálisok esetében pl. a földitől a szakrális felé. (Ugye, ugye, elméláznak ilyenkor a kedves lírai érzelmű Hölgyolvasók, máris hogy megnemesedik egy egyszerű ablak- vagy ajtópucolás? Ilyen ám a világ, hogy minden mögött van valami más is - titok, rejtelem, üzenet nekünk, nem létező rózsaszín köd másoknak. Nem baj ám ez annyira, mint néha gondoljuk.) Na már most egy mű-anyag ablak hogyan is lehetne szimbolikus? Hogyan lehetne bármilyen átjárás szimbóluma? Hisz mű-anyag, nem igazi, nem beszélve arról, hogy természetesen faragatlan (idiótáknak találták ki). (És akkor még semmi szó nem esett például a rózsaablakokról vagy éppen a lőrésekről...) Szóval nem mindegy, minek tulajdonítunk jelentőséget ez életünkben, és noha persze nem kell aránytalanul sokat mérgelődnünk, azért egy műanyag ablak a szecessziós villán vagy a falusi házasságkötő termen annak a fordítottja, mint amikor budapesti randinkon Juditka a színesvirágos öltözékében a horgolt retiküljével vár engem a Westend nevű műintézmény bejáratánál - felejthetetlen, retinára égő kép: az arisztokrata vidéki úrinő e lezüllött, igénytelen hétköznapi romok között ragyog.

enter image description here
félkész munka

Falunyár

Tegnap este fújattuk magunkat a széllel hat bála magasban. Röpke esti sétát tettünk a telek végénél lévő szántóföldön és gyermeki szemmel nézegettük a bálafalat. Nem tudom, miért olyan vonzó egy szénabála/szalmabála - amúgy, mint látvány, a bálákkal pöttyözött szántó nekem a teli hasat, a létbiztonságot jelképezi. Betakarítás. Tartalék. Létnyugalom.
Ez a bálafal a szántóföldön viszont teljesen szürreális építmény volt az estében. Fél perc alatt meghoztuk a döntést, ide fel kell mászni, ez kihagyhatatlan! Futás a házhoz létráért és szaladás vissza.... Kacagás. Móka.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Sajnos a kutyák nem tudták lefényképezni, ahogyan legfelül ücsörgünk....

Falupad

Amikor a népdalok, a népmesék születéséről, a 'paraszti tudás áramlásáról' beszélnek, rendszerint a legpublikusabb térnél, azaz a fonónál, a faluházaknál - de mindig valamilyen beltéri egység körül folyik az elemző diskurzus. Fanni írása a falusi padon ülő asszonyokról bennem is elindította, hogy átgondoljam ezt a kérdést, na meg ugye az orromra tett teljesen jogos, piciny fricska, hogy ágynak tituláltam a szent szellemiségű kanapét.
Ágy. Alváskultúra falun és városon - erről is jó lenne írni.
Nos, igen, ha azok a bizonyos hajdan volt falusi padok beszélni tudnának...
Én sohasem jutottam el addig a női hierarchiában, hogy a kisatádi padon ülhessek. 'Eredj jányom, hozz ki magadnak a kisszéket a sparhelt mellől!' Dédszüleim háza előtt is volt egy szép kis fapad - semmi cirkalom, de annál több vigalom. Beszélgetés, pletyka, információcsere, dudorászás, viccelődés, kibeszélés, megbeszélés, átbeszélés - a napi események magán és falusi naplója elementáris, szókimondó beszélyben.
Kiülni szigorúan akkor lehetett, amikor minden egyéb teendőt elláttak, de még nem kellett nekikészülni a vacsorának. Az itthoni nyári menetrendünkben is van egy ilyen félórácska, néha órácska - csak nem a padra ülök ki (úgy látszik ez a női élmény számomra sohasem adatik meg, amit azért nem bánok), hanem vagy teljesen privát napelszámolás (fonás, horgolás, barátnői telefonálás), vagy pedig magasabb szintű élményfeldolgozás (olvasás) történik.
A kiülés spontán jelleggel alakult, sohasem beszélték meg ezt az utca női előre - legfeljebb olyan történt, hogy kiszalajtottak engem, ha kint van a Juliska vagy a Mariska, akkor szóljak nekik, nehogy elmenjenek, mert mindjárt végzünk, és vannak ám hírek az Ilusról!
A padokat a férfiak készítették a nőknek. Ők maguk sohasem ültek rá. Olykor-olykor pár percre odaálltak a nők mellé, vizitáltak, de vagy külön csoportot alkottak, vagy mentek be a dolgukra - férfi ember nem időzik az utcán, az asszonyos. De azért bent a házban elmeséltetik maguknak ám a lényeget! Kint nem lehet maradni, de kimaradni sem akarnak!
A padkészítés nekem a vasalás inverze: a nőiességet erős férfi karok tartják. Egyre több mindent fedezek fel a női-férfi kapcsolatok szimbolikájában: érdekes játéka van a láthatóságnak és a láthatatlanságnak. Jelenlévőség. Háttér.
A legszebb nekem, a legmagasztosabb, amikor ünnepre öltözik fel egy pár, tudniillik egy magára valamit is adó férfi és nő nem egymástól függetlenül öltözködnek, hanem mindig összeöltöznek (alapszabály volt régen és társasági jelentősége van természetesen még manapság is). Én is mindig megtisztelve érzem magam, mikor valamilyen ünnepre, fontos eseményre készülve Balázs megkérdezi, hogy mit veszel fel, mert az én blúzomhoz fog inget választani. Reprezentálás. Egység. Harmónia.

enter image description here
Három pad, Brno

Hozzászólás ehhez-ahhoz

Juditkám,

Végre megint volt egy kis időm este leülni a Faluságot olvasni (Faluságot - faliújságot, egy falat újságot - egyre jobban tetszik ez az amúgy ógörög szellemiségű névválasztás:-), és persze megint olyasmire akadtam rá, ami érdekelt és amire belül megmozdult valami. Hát, jól van, csak leírom, gondoltam.

Szóval először is Balázs írása a bio-gépről. Ezt írja: "Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen." Mi jut erről eszembe? Sok minden, de elég egy is: a falu megint, ahova a legtöbb gyerekkori emlékem köt, Ácsteszér, de mindjárt egy másik is, Dabrony, ahova meg egy kamaszkori, furcsa, naiv, de csírájában már kicsit felnőtt-szerelem.
Ácsteszéren ott lakott a sok kedves néni-bácsi-gyerekek-féle család mellett egyrészt Juci néném (a korábban emlegetett Gitta húga, mindketten anyám unokatestvérei), aki nem csak, hogy elvált, de miután egyedül nevelte a fiát és nem költözött haza, ahogy ott azt elvárták volna a közösség számára megdöbbentő válás után, még egyszer párra talált, akivel pedig "csak úgy együtt élt". Szóval többszörösen megszegte egy hagyományos falusi kisközösség szabályait (már a 80-as években!), mégis - persze éviekig tartó pad-pletykák után - megbecsülték, elfogadták végül azzal, hogy "rendes lány az a Juci, hiába elvált, aztán meg ilyennek is kell lenni". A biodiverzitás tehát jól működött.
De beszélhetünk itt Ignác bátyámról is, nagyapám egyik testvéréről, aki meg konkrétan az alkoholizmusba halt bele, de időközben persze tönkretette ezzel a feleségét és a gyerekét is (nem bántotta őket, de végig kellett nézniük, hogy az ő szeretetük sem elég egy másik ember értelmes élethez való segítéséhez). Mégis, Ignác bátyámra nem azt mondta a falu, hogy ő rossz ember, nem kiközösítették, hanem csak sóhajtott mindenki, hogy "hát megpróbáltunk mi segíteni, most is segítünk, de hát iszik szegény Ignác, pedig olyan jó feje van, sokra vinné még most is, csak hát az ital". Egyszóval egyrészt mosták a fejét, másrészt segítették, harmadrészt elfogadták, nem ítélkeztek. Persze, hogy szomorúságot jelentett (meg a padon ülőknek tápanyagot a beszélgetéshez: "Láttad, hogy mászott haza tegnap is a Trombitából!"), persze, hogy nem támogatta ezt a viselkedést a közösség, de Ignác bátyám a maga esendőségével együtt része maradt a falunak, segítették, ahogy tudták, és nemcsak a családja. A biodiverzitás tehát több irányban is jól működött és nyilván nem a miénk volt az egyetlen szokatlan személyekkel büszkélkedő család. (Tovább azért nem teregetem itt a családi szennyest, jön a romantikus rész.)
Dabrony. Na, hát az is csak egy hasonló kis falucska, mint Ácsteszér, nincs is messze tőle, bár ma már mindkettőt községnek tartják, de hát holt volt még az, amikor én ott jártam (na, nem mintha olyan öreg lennék, de hát az a szerelem azért már tényleg régen volt). Szóval ott kezdődik a dolog, hogy apám egy amolyan hippi-féle szerzet volt, de olyan fajta, amelyik azért volt munkásőr is meg párttag meg amatőr fotós meg komoly tudományos kutató, aki élete egy nagy részét a vibráció jelenségének szentelte és imádott túrázni, lehetőleg tájékozódási képesség, de akkor legalább iránytű és térkép nélkül. Hasonlóan izgalmas barátai voltak (na egyszer ezt is meg kellene írni, hogy is hatott ezekre a barátságokra a rendszerváltás), akikkel én rendszeresen találkoztam, mert apámhoz szombatonként jártam, szigorúan 8-tól 18-ig, ahogy azt hároméves koromban szépen kimondta a bíróság a váláskor. A lényeg, hogy éppen 18 voltam, amikor apám egy kispolgár meg egy (nem annyira vadakat) terelő juhász barátja mellé beültünk a kocsiba és elporoszkáltunk Veszprémből Dabronyba, a juhász öccséhez, aki amúgy színházi rendező volt - már amikor éppen nem ivott. Ez a rendező, Robi úgy került Dabronyba, hogy már annyi helyen volt mindenféle botránya meg problémája az alkohol meg a pénztelenség miatt, hogy utolsó esélyként a barátai a rendelkezésére bocsátották egy pápai illetőségű színjátszó csoport falusi házát Dabronyban azzal, hogy Robi azt majd szépen felújítja és közben egyszer s mindenkorra kigyógyul az alkoholizmusból - munkaterápiás elvonókúra, amúgy teljesen jó ötlet, ha hiszünk benne, hogy működhet. A barátok hittek. Hát ide tartottunk, és ez az a férfi, akivel egy gyönyörű, bár (szerencsére) plátói, de mégis kölcsönös szerelmet sikerült átélnem - maradjunk annyiban, hogy szép kék szeme volt és gyönyörűen szavalt verseket, ennyi egy lírai érzelemvilágú 18 éves lánykának akkor épp elég volt, nem tudtam még (szintén szerencsére), mi az alkoholizmus. Megtudtam. (Ettől függetlenül három gyerek anyjaként, 12 éve tartó határozottan boldog - ha nem is mindig kiegyensúlyozott - házasságban élve is megvannak a levelei - gyönyörűek.) A lényeg, hogy ebben a kis faluban is magától értetődően élt egy ilyen fura remete, aki csak úgy odavetődött, de mindenféle problémája ellenére befogadták, segítették őt is, nem azt kellett megélni, hogy innen is kilóg és persze itt sem ő volt az egyetlen átlagtól eltérő figura. Ennyit a biodiverzitásról (a szerelemről még lehetne írni, de arra a világon annyi hely nincs, hogy az ember egy kamasz-szerelmet elmeséljen).

A másik, ami Balázs írása, a "rend" szó és a videó kapcsán eszembe jutott, az a tolsztoji leírás, amikor az Anna Kareninában Levin kaszál. Engem az akkor, amikor először olvastam kötelező olvasmányként, borzasztóan megfogott, olyan érzékletes és ismerős volt az élmény, ahogy Tolsztoj azt Levin érzéseivel megfogalmazza (nem a kaszálás miatt, hanem mert alapélmény számomra is ez a fajta elmélyedés). Itt persze nincs hely az egész részt idézni, de itt egy nagyon kicsi - kedvcsinálónak: "Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült." Itt lehet továbbolvasni, de persze inkább az egész regényt ajánlom, akár újraolvasásra is. http://mek.oszk.hu/00500/00510/html/05.htm

Judit "Konyhai tekintet" c. írásához pedig csak egy kis kiegészítés, hogy nálunk a konyha-nappali-étkező térben nem ágy van (hol él ez az én legkedvesebb barátném, kérem szépen, látszik, hogy már régen járt itt!), hanem kérem kanapé, avagy angolul "sofa", franciául "canapé" vagy éppen "récamier", nagyanyám (helytelen) kiejtésében rökamié, azaz rekamié. És akármilyen furcsa is, ez pontosan azzal a céllal lett oda tervezve, hogy ebben a térben lehessen beszélgetni, vitatkozni, szellemi életet is élni a készülő sütemény, gulyás, pörkölt (mindegy, csak hosszan főjön/süljön és finom legyen) mellett, ahogy azt Madame Récamier-nél is lehetett a napóleoni korban, sőt, már a Direktórium idején. Na, jó, ez most kicsit fellengzősen hangzik, nem emlékszem, hogy Récamier asszony neve is elhangzott-e valóban, amikor folyamatosan újraterveztük a konyhát, ráadásul még nem is a mai politikai felállásban hangzott el a dolog, pedig akkor aztán lehetett volna egyéb párhuzamokat is találni, ehem, ehem, ugyebár, de a tény attól még tény, hogy a lényeg a beszélgetés, a nyugodt, meghitt, vagy akár vitatkozó szellemiségű beszélgetés helyének kialakítása volt és ez kellően sikeres is, amint olyan személy ül le erre a bizonyos kanapéra. (Ágyon ilyet nem lehet csinálni, ágyon, kérem, hát ott mást lehet...)

Puszillak,
Fanni 🐋

Konyhai tekintet

Immár leírva szövöm tovább az Anival való beszélgetést a konyháról. Meleg. Ágy. Megnyílás. Titok. Tekintet.
Megannyi szál, ami nőiségünk-férfiasságunk kusza szövedékeit alkotják.
Fanni konyháját nagyon szeretem, mert van benne ágy. Fanni konyhája nem csupán a konyha-étkező-nappali ötvözete, nem egy szokványos amerikai konyha, hanem maga a konyhaság. Főzés-sütés, étkezés és szunyókálás - egy térben minden, ami meleg, ami otthonos, ami feltölt, ami az emberi kapcsolatokat meghitté teszi, ami lelassít, ami elvarázsol. Különleges élmény volt gyerekként a konyhában sertepertélő, mindig mozgásban levő nagyanyáimat, dédanyámat elnézegetnem. Mindennapi varázslat többször: a finomságok elkészülése, a táplálás/táplálkozás biztonsága. Immár anyaként talán még különlegesebb megélni, mikor nemcsak egy-egy saját gyerek, hanem még az itt vendégeskedő gyerekek közül is egy-egy beódalog ebéd előtt - igen, azt is tudni akarják, hogy mi lesz az ebéd, hány perc van még addig (nekünk is megvan a nyári és a téli menetrendünk, az adott évszakban mindig ugyanakkor eszünk és mégis az örök kérdés, az örök megbizonyosodni akarás), de aztán szépen leülnek és máris kezdődik a meghitt beszélgetés, a mesélés, az elmesélés, a vallomás. Egy ebédet készítő, háttal álló anyának mindent el lehet mondani - az ember teljes mértékig bírja a másik figyelmét, mégsem kell a szemébe nézni és zavarba jönni. A hallgató (az anya) egyszerre passzív és aktív. Aktív, hiszen folyamatosan mozgásban van, ráadásul teremtő aktus az övé: készül az étel, alkotás történik. Passzív, hiszen hallgat, de teljes figyelemmel, mivel mozdulatai már nem a kezdő nőé, aki bújja a receptet, egyszerre húsz lábast pakol elő, tesze-tuszakodik, hezitál, hanem már a magabiztos asszonyé, aki rutinosan, ütemesen, magabiztosan dolgozik, akinek már nem kérdéses, hogy sikerül-e az ebéd - mintha a konyhai tánchoz születne a történet. Anya-gyerek, asszony/gyerek kapcsolatban ezek az időkezelések, ezek a történések különleges kapcsolatokat szőnek.
Tanítások - tanulások. Ősbizalom.

enter image description here
és persze az őshit: rózsaszín diszperzittel festett konyha

enter image description here
Balázs-varázs: a tégláig levert, kitapasztott, kimeszelt konyha

Panelos emlék

Emlékezés...

Fanni Panelból kertes házba című írásai felébresztették emlékeimet és egy beszélgetés alkalmával Judit bátorítására, biztatására az íráskedv is megérkezett! Köszi Judit!!!

Gyerekként én is panelos, vagyis kertvárosi voltam, ahogy itt Pécsen nevezik. Kertváros harmincezres lakosságával Pécs legnagyobb és egyben legnépesebb lakótelepi városrésze, Pécsen kívül csak Budapesten és Miskolcon található ilyen hatalmas lakótelep. Milyen érdekes ellentét: a panelos városrészt épp kertvárosnak hívják... Hmm. Mindig is elvágyódtam ebből a létformából... kertes házba, vidékre, szabadságra, vadregényes tájakra húzott a lelkem. Már felnőtten, anyukaként kislányom, Gréti születésével jött el a pillanat. Költözés vidékre, egy álmaimban mindig is szereplő gyönyörűséges parasztházba. Hazaérkezésős élmény volt, minden a helyére került. A gyerekeim már vidéken nőttek, nőnek fel, épp úgy, ahogy én azt gyerekoromban megvágytam magamnak.

A legelső panelos emlék, ami utat tört magának, egy nagyon erős, meghatározó kép.

enter image description here

Téli este van, sűrű pelyhekben hull a hó - a konyhaablakból figyelem a meleg radiátoron ücsörögve. Édesanyám tésztát gyúr, vacsorát készít és én mesélek neki a titkaimról, az érzéseimről, a gondolataimról, magamról!

Öcsémmel felváltva a radiátoron melegedve gyóntuk meg legféltettebb titkainkat vagy meséltünk szerelemeinkről, örömeinkről vagy épp sírtuk el bánatunkat. Valószínű épp ugyanúgy, ahogy édesanyám tette ezt gyerekkorában a pázdányi kis parasztházunk kályhája mellett drága nagyanyámnak. Van, ami nem változik ... a konyha, a kályha melege, édesanya, tészta – gondoskodás!

enter image description here

enter image description here

Vannak dolgok, amik nem változnak még egy emberi léptéket nem ismerő környezetben sem, mert ezt a közeget is LELKES – lélekkel teli EMBEREK lakták és talán lakják még ma is, nem feledve az igazi emberi értékeket.

enter image description here

Belvárosi kert

Hazaérkezni: mikor belépsz, és tudod, hogy ez a tiéd. Nem az elidegenítő tényezőket, hanem a megvalósulandó álmot látod. Az első lakás: a tulajdonlás, a saját, a szülőktől független berendezkedés euforikus élménye. Baráti segítségek. Házibulik - a közös öröm.
Városi terepen a belvárost szeretem csak igazán - ami ott lakva tulajdonképpen a falusi élethez hasonlítható a legjobban: a házban és az utcában mindenki mindenkit ismer, a patikában, a gyümölcsösnél, a kisboltban, a könyvtárban mindenki tudja, hogy melyik házból is ugrottál le - otthon voltunk. Amíg nagyon aprók voltak a gyerekek, addig csak az előnyét láttuk annak, hogy a belvárosban lakunk: a könyvtár ott volt szemben velünk (a ház idős nénijei szívesen vigyáztak az ebéd utáni alvásukat durmolókra, amíg én átszaladtam újabb szellemi mannáért), a galériák, a kiállítások még a gyerekekkel is megnézhetőek voltak, hiszen útba esett, Balázs ebédszünetben hazaugrott velünk enni - az ember az egyetemi évei alatt megszokott kulturális közegből és intenzív együttlétből nem került ki hirtelen, átmenet teremtődött a korábbi és az aktuális életforma között.
A 'falusi' vagy 'kolesz' hangulatot erősítette az egy házban lakás közössége: egyrészt mindenki mindent tudott (a nénik ugyanolyan érdeklődőek, mint bárhol másutt), másrészt mindenki megpróbált diszkrét lenni. Minden gyerekem születésekor zacskók lógtak a kilincsen, tele friss gyümölccsel. Minden elutazásunkkor a nénik (tényleg!) könnyes szemmel, zsebkendőt lebegtetve integettek el minket - az Apáca utcai lakásban, ha jól számolom, legalább 6-7 pótmamára tettünk szert. Húsvétkor a mi ablakunk alatt igencsak nagy forgalom volt - egyszer jól meg is ijesztettük egymást ügyködés közben.
Természetes volt, hogy akinek kellett, hoztunk kenyeret, segítettünk megtanulni a mobiltelefon rejtelmeit, elkotortuk a havat, stb.
Hazudnék, ha elhallgatnám a hátrányokat, a nehézségeket: próbáltam viccesként felfogni, hogy amint megjelentünk azt udvaron, az ablakokban is mindenki megjelent, mert mindenki minket nézett - sokszor az volt az ember érzése, hogy a néniknek nincsen saját életük, hanem a mi életünket élik (azt hiszem, mi voltunk a kedves-bolond Kovácsék sorozat). Nehéz volt mindig annyira csendben lenni, hogy ne zavarjuk a többi lakót. Nehéz volt diszkréten jelezni a határokat, udvariasan jelezni a magánszféránkba kíváncsiskodás kellemetlenségét. Megtanultuk, hogy az idősek ugyanannyi figyelemre vágynak, mint a gyerekek (csak egy icurkát fáradnak el hamarabb) - de cserébe történeteket, meséket, élettapasztalat-elmondásokat kaptunk, amiért mindig hálás leszek. Megtanultunk ez a sok nő között igazi felnőttekké válni, megtanultunk segíteni és segítséget elfogadni, ugyanakkor nemet is mondani. Megtanultunk kiállni magunkért, a családunkért, megtanultuk azokat a határokat, amik mindenki számára emberiek. És persze rengeteg süteményreceptet zsebeltem be!
A belvárosi lét kulturált, művelt, csinos, sokszínű.
Szerettünk az Apáca utcában lakni, ha kitolhattuk volna a falakat és keríthettünk volna magunk köré egy kertet, szerintem sohasem kerülünk falura. A térigény és a hangerősség szabadságának igénye azonban erős motiváció. Kert nélkül különösen nehéz lehet mesekönyvi-idilli gyerekkort nyújtani. Kert nélkül feleannyi mindent lehet megtanítani a gyerekeknek. Kert nélkül nincs felhőtlen, álmodozó, igazán szabad gyerekkor. Kert nélkül nincsen felfedezés, kaland.... Kert nélkül nincsen állandóan jelenlevő, tapintható kötődés a természethez. Kert nélkül nincsen kapcsolat a megtermelt élelmiszer és a tányéron megjelenő ínycsiklandozó finomságok között.
Balázzsal többször terveztük, hogy egy éjszaka feltörjük a társasház udvarán a betont és ültetünk! Mi nem mertük megtenni, de azóta egyre népszerűbb a gerillakertészet. Nekünk maradtak a dézsás és cserepes növények. Gondozási ösztön kiélésére ők is megfeleltek.

enter image description here

Panelből kertes házba – lépésről lépésre: 4. lépés: a megérkezés (vajon tényleg?)

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)

Panelból kertes házba – lépésről lépésre: 3. lépés: a megérkezés felé

Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.

Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)

A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)

Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).

Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)

Panelből kertes házba - lépésről lépésre: 2. lépés: azt hisszük, hogy ez a kertes ház

Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.