16 évesen Betti nagymamájánál nyaraltam Cikón. A falu álmos volt, lassú és poros. Fagyi csak három ízű volt a helyi kocsmában: vanília, csoki és puncs, bor kétféle: fehér és vörös. Dunyhában aludtunk, ami a tollaktól fura szagú volt, házban, ami a nyári szárazságban is nedves volt. Nem volt divat ott a lakberendezés, a szofisztikált beszéd, a kultúrprogram. Heverésztünk, unatkoztunk, elvoltunk.

De a kamra! Az maga volt a csoda!
Nem volt rendben tartva, kimeszelve. Nem volt díszpapírral bevont polcokkal telerakva. Nem sorakoztak ott decis befőttes üvegekben nevenincs lekvárok, gourmet szörpök. Nem olyan volt mint otthon.
Ó nem.

De amikor beléptem azt hittem hanyatt dőlök a füstölt húsok szagától! Olyan illat volt, mint egy hentes mennyországban, csak beleszippantottam a levegőbe, és azt hittem menten éhen halok. Kolbászok, sonkák, stifolderek és szalonna lógott a falécekről olyan mennyiségben, amit én, kis üvegpultos hentesboltokhoz szokott városi lányként eddig elképzelni sem tudtam.

A sonkát először fel sem ismertem. Én addig csak 10-20 dekánként, szeletelve láttam azt, hűtőből kivéve. Most viszont szemben álltam egy a derekamnál vastagabb példánnyal, ha rám esett volna, agyonnyom, az biztos. Kolbásszal is nejlontasakban találkoztam, itt pedig tíz-húsz pár lógott katonás rendben a plafonról. Állítom, hogy a stifolder fogalmát ott ismertem meg. A szalonna pedig....! Hm, ma is könnybe lábad a szemem.
Én azon a nyáron, az alatt az egy hét alatt szerintem egy fél disznót megettem. Reggelire, ebédre, vacsorára csak ezekből kértem, két étkezés között pedig kisbicskával rájártam a sonkára. Ahogy az ember levágott egy szeletet abból, és szivárványosan megcsillant rajta a fény! A kolbász házi receptből készült, kétszer darálva, a stifolder enyhén csípett, ahogy kell. A zsírosbödönt megemelni sem bírtam volna.

A lekvárok nem voltak mindenféle fűszerekkel keverve, nem bizony. Nem voltak túlgondolva annyi szent. De volt ott minden: szilva, kajszi, meggy, cseresznye, birs, ribizli, és még ezerféle. Szintén katonásan, felcímkézve évszámmal, típussal.

A savanyúság fogalma is kibővült: az általam ismert, uborka, cékla, paprika kombó kiegészült a káposztával és ezek számtalan variációjával.

A lecsóról ott tudtam meg, hogy eltárolható télire, a babról, hogy nem romlik meg évekig.

A falusi kamrát azóta tisztelem. Nem dicsekszik, nem hivalkodik, a trendek nem uralják. De számomra ízelítő a mennyországból. A bőség tárháza, az élet esszenciája, az éves kerti munka összefoglalója, a háziak gazdagságának szimbóluma.
Nem csoda, hogy a gazdasszony régen zárta. Szerintem amióta Cikón nyaralt a városi lány, azt a kamrát is lakattal őrzik.

Kilátás a kertre. Honnan? Az ablakból? Helyesebben az ablakban állva/ülve? Az ajtóból? Pontosabban az ablakban állva/ülve? Netán fekve? Szemlélődni (hosszan, merengve) vagy pedig csak kipillantani (gyorsan, célszerűen)?

Heather Angel könyvét sokszor lapozgattam már át - történelmi kertek sorát járja végig és hívja fel a figyelmet a kilátás, az ablakból kinéző tekintet által befogott kertkép hangsúlyosságára a kertművészeti aktusban.

A kert, mint festészet, mint fotó, mint kép - bekeretezett, síkként szemlélt esztétikai élmény.
Szemlélni egy kertet teljesen más, mint benne lenni a kertben, és horizontálisan és vertikálisan is átérezni azt - más szemszög, más élmény, más perspektíva. A kertben állva nem lehet azt keretezni - a benne levőség nem engedi meg a tekintetnek, hogy kereteket hozzon létre önmaga számára. A benne levőség a kertben azt jelenti, hogy aktívan vagyunk részesei - 'tesszük', de tulajdonképpen mindig esztétikailag is szemléljük a megalkotandó teret: benézzük a sorokat, benézzük az egyes növények helyét - ellentmondva magamnak mégiscsak azt kell mondanom, hogy pillanatonként hozunk létre új és új 'kertképeket', 'kertkereteket' - amint szüntelenül a nagyobb egységhez, a kert egészéhez mérünk, illesztünk - a részleteket cselekedve megalkotva a statikus állóképet teremtjük minden kertészeti műveletünkben.
Kertesztétika. Tájesztétika.
Kertetika. Tájetika.
Aldo Leopold földetikája.
Környezetetika.

Mintha etika és esztétika csak kéz a kézben létezne. Miért mindig az az érzés, hogy ami szép, az jó is és ami jó, az szép is?
A környezettudatosságom miatt tetszenek a természetes kertek, vagy pedig azért, mert tényleg, önmagukban is szépek? Sosem tudom eldönteni, hogy előbb van-e az esztétikai élmény, vagy előbb az etikai álláspont, amihez bevonzódik az esztétikum? Jaj, hogyan is van ez?
Nem tudom megállni, el kell mesélnem egy klasszikus egyetemista évekből való sztorit. Filozófia szakon vagyunk, már egy órája boncolgatjuk, hogy mi a szép, mit látunk szépnek, mi a gyakorlati relevanciája a szép dolgoknak, mikor Frigyes társunk (filozófusból lett fizikus zseni) türelmét elvesztve odakiáltotta mindenkinek, hogy az a szép, amit ki akarok tenni a szobám falára, hogy mindig nézhessem!
Az ablakból, ajtóból látható kertrészletnek (kertképnek) tényleg olyan szépnek kell lennie, hogy minden évszakban nézni akarjuk. Tavaszi kert. Nyári kert. Őszi kert. Téli kert. Kertképeink, melyeket mi alakítunk.
Külső és belső ablakaink. Magunkra. A világra.
Felhő-kert.
Filozofikus kertészeknek külön ajánlom Tillmann J. A. Közel és távol kertjei c. írását.

Értesülvén itt Juditék falujában a házasságkötő terem új ablakairól (hát, igen, csiripelték a verebek/fecskék/gólyák - na jó, a a gólyák inkább kelepelték vagy mondhatjuk úgy is, hogy a Big Brother, bár esetemben inkább Sister figyel ám), van ehhez kötődve nekem is mondanivalóm (mihez kötődve nincs?). Barátném az ő véleményét az esetről egy szóban szépen összefoglalta, de azon túl, hogy nagyanyám is éppen ezt szokta mondani, eltekintünk a konkrét idézettől, mert még virtuálisan sem nyomdaképes. Inkább elmesélek itt egy hasonló sokkot okozó történetet.

Tavaly nyáron egyik reggel megyünk az ovi felé, ahol éppen a nyári szünet alatt esedékes munkálatokat végzik. Ezzel nem is lenne semmi baj, de azt látjuk két nap múlva, hogy ki vannak cserélve az ablakok. Még önmagában ezzel sem lenne semmi baj, de a régi zöld faablakok helyén most fehér műanyagok csúfolkodnak! Azt azért tudni kell, hogy ebben az épületben csak 1942 óta működik óvoda, előtte egy (a 2. világháborúban sajnos eltűnt) zsidó polgári család villája volt és mint Kecskeméten rengeteg, a Millennium (1895-96) körül épült szépség, ez is egy szecessziós stílusú gyönyörű villa. Na most érti az ember, hogy nincs pénz (egyébként ez nem igaz, mert van), érti az ember, hogy "huzatosak" a termek (ez sem igaz, egyszerűen normálisan jön be a levegő, ahogy egy régi faablak esetében ez elvárható, de még nem hallottam, hogy egy ovis ettől fázott volna meg), érti az ember, hogy ez nem egy műemlék épület (amúgy nem érti, igenis járna neki ez a státusz), de azt már senki nem érteti meg velem, hogy miért nincs semmi stílusérzék azokban, akik felelősek érte, hogy itt egy felújítás során minek hogy kellene kinéznie, működnie, hogyan lehet a régi értéket megtartva egyensúlyozni az új tervek, lehetőségek és nyilván kényszerek között. Bennem is felmerült az igény, hogy ezen változtatni kéne valahogy, de sajnos annak esélye sincs, hogy akkor most majd még egyszer kicserélik az ablakokat az én úri(nő) kedvem miatt és lássuk be, másokat ez nem zavar. Ami nem azért szomorú, mert érdeklődésemre úgy néztek rám a szeretett óvó nénik, mintha a Marsról csöppentem volna ide (Ádám fiam szerint inkább a Tatuinról), hanem mert nemcsak ők, de senki más sem értette, miért kezelem én ezt problémaként. Hol, mikor és miként tanul az átlagember stílusérzéket ma Magyarországon? Nem tudok erre válaszolni és ez bizony baj. Mert azt hiába mondom, hogy én apámtól hozom ezt meg az építész barátaitól és két szőlőmetszés, hétvégi korcsolyázás, Árpád-kori romok utáni kutató-túra közepette ezek az emberek erről beszélgettek, vitáztak, amikor én még csak akkora voltam, mint egy tökmag - tisztában vagyok vele, hogy ez nem általános. Az iskoláról meg ne is beszéljünk (pedig bizony mondom, hogy az iskola életem egyik legkedvesebb és legotthonosabb színtere, mégis), hiszen ahol ennek tere lenne, mint pl. történelem órán, rajzon, technikán, ott tudjuk, mi van, sőt, néha jobban tudjuk azt, mi nincs. Sajnos. (Tisztelet a kivételnek, ahogy mondani szokás, mielőtt máris depresszióba esünk.)

Na de miért is fáj ez nekem? Tényleg, miért? Mi egy ablak? (A bölcsészek szeretnek bolhából elefántot csinálni, így most a praktikus, józan ész megzavarására alkalmas rész következik - akik erre érzékenyek, hagyják inkább ki.)
Na hát akkor tényleg nagyon röviden. Egy ablak nem csak arra szolgál, hogy fényt meg levegőt engedjünk otthonunkba, még csak nem is annyi csupán, hogy összeköti a privát szféránkat a közösségi életünkkel, pedig már ezt a célját tekintve is nagyon érdekes dolgokról lehet gondolkodni. A néphagyományban azonban az ablak ennél sokkal több: összeköti a földi létet a túlvilággal. Nem véletlenül ismerünk olyan babonát, szokást, hogy ha valaki meghalt annak idején otthon, kinyitották az ablakokat, hogy a lélek könnyebben távozhasson és hamarosan be is csukták, nehogy vissza akarjon jönni. (Hasonló babona fűződik egyébként a tükörhöz, amit letakartak.) Az idősek között még ma is van, aki azt mondja, nem jó éjszakára nyitva hagyni az ablakot, nehogy betévedjenek a halott lelkek. Azelőtt a ház ablakai lehetőleg nem is közvetlenül az utcára nyíltak, hanem a kertre, mert ezzel félre lehetett vezetni a halált. Később, amikor elterjedtek az utcára néző ablakok, faragásokat tettek rájuk, hogy elriasszák a démonokat. Hasonló dolgokat egyébként el lehet mondani az ajtóról, a kapuról is, melyen való átlépés világok közötti átlépés is egyben, templomok, katedrálisok esetében pl. a földitől a szakrális felé. (Ugye, ugye, elméláznak ilyenkor a kedves lírai érzelmű Hölgyolvasók, máris hogy megnemesedik egy egyszerű ablak- vagy ajtópucolás? Ilyen ám a világ, hogy minden mögött van valami más is - titok, rejtelem, üzenet nekünk, nem létező rózsaszín köd másoknak. Nem baj ám ez annyira, mint néha gondoljuk.) Na már most egy mű-anyag ablak hogyan is lehetne szimbolikus? Hogyan lehetne bármilyen átjárás szimbóluma? Hisz mű-anyag, nem igazi, nem beszélve arról, hogy természetesen faragatlan (idiótáknak találták ki). (És akkor még semmi szó nem esett például a rózsaablakokról vagy éppen a lőrésekről...) Szóval nem mindegy, minek tulajdonítunk jelentőséget ez életünkben, és noha persze nem kell aránytalanul sokat mérgelődnünk, azért egy műanyag ablak a szecessziós villán vagy a falusi házasságkötő termen annak a fordítottja, mint amikor budapesti randinkon Juditka a színesvirágos öltözékében a horgolt retiküljével vár engem a Westend nevű műintézmény bejáratánál - felejthetetlen, retinára égő kép: az arisztokrata vidéki úrinő e lezüllött, igénytelen hétköznapi romok között ragyog.

félkész munka

Tegnap este fújattuk magunkat a széllel hat bála magasban. Röpke esti sétát tettünk a telek végénél lévő szántóföldön és gyermeki szemmel nézegettük a bálafalat. Nem tudom, miért olyan vonzó egy szénabála/szalmabála - amúgy, mint látvány, a bálákkal pöttyözött szántó nekem a teli hasat, a létbiztonságot jelképezi. Betakarítás. Tartalék. Létnyugalom.
Ez a bálafal a szántóföldön viszont teljesen szürreális építmény volt az estében. Fél perc alatt meghoztuk a döntést, ide fel kell mászni, ez kihagyhatatlan! Futás a házhoz létráért és szaladás vissza.... Kacagás. Móka.

Sajnos a kutyák nem tudták lefényképezni, ahogyan legfelül ücsörgünk....

Amikor a népdalok, a népmesék születéséről, a 'paraszti tudás áramlásáról' beszélnek, rendszerint a legpublikusabb térnél, azaz a fonónál, a faluházaknál - de mindig valamilyen beltéri egység körül folyik az elemző diskurzus. Fanni írása a falusi padon ülő asszonyokról bennem is elindította, hogy átgondoljam ezt a kérdést, na meg ugye az orromra tett teljesen jogos, piciny fricska, hogy ágynak tituláltam a szent szellemiségű kanapét.
Ágy. Alváskultúra falun és városon - erről is jó lenne írni.
Nos, igen, ha azok a bizonyos hajdan volt falusi padok beszélni tudnának...
Én sohasem jutottam el addig a női hierarchiában, hogy a kisatádi padon ülhessek. 'Eredj jányom, hozz ki magadnak a kisszéket a sparhelt mellől!' Dédszüleim háza előtt is volt egy szép kis fapad - semmi cirkalom, de annál több vigalom. Beszélgetés, pletyka, információcsere, dudorászás, viccelődés, kibeszélés, megbeszélés, átbeszélés - a napi események magán és falusi naplója elementáris, szókimondó beszélyben.
Kiülni szigorúan akkor lehetett, amikor minden egyéb teendőt elláttak, de még nem kellett nekikészülni a vacsorának. Az itthoni nyári menetrendünkben is van egy ilyen félórácska, néha órácska - csak nem a padra ülök ki (úgy látszik ez a női élmény számomra sohasem adatik meg, amit azért nem bánok), hanem vagy teljesen privát napelszámolás (fonás, horgolás, barátnői telefonálás), vagy pedig magasabb szintű élményfeldolgozás (olvasás) történik.
A kiülés spontán jelleggel alakult, sohasem beszélték meg ezt az utca női előre - legfeljebb olyan történt, hogy kiszalajtottak engem, ha kint van a Juliska vagy a Mariska, akkor szóljak nekik, nehogy elmenjenek, mert mindjárt végzünk, és vannak ám hírek az Ilusról!
A padokat a férfiak készítették a nőknek. Ők maguk sohasem ültek rá. Olykor-olykor pár percre odaálltak a nők mellé, vizitáltak, de vagy külön csoportot alkottak, vagy mentek be a dolgukra - férfi ember nem időzik az utcán, az asszonyos. De azért bent a házban elmeséltetik maguknak ám a lényeget! Kint nem lehet maradni, de kimaradni sem akarnak!
A padkészítés nekem a vasalás inverze: a nőiességet erős férfi karok tartják. Egyre több mindent fedezek fel a női-férfi kapcsolatok szimbolikájában: érdekes játéka van a láthatóságnak és a láthatatlanságnak. Jelenlévőség. Háttér.
A legszebb nekem, a legmagasztosabb, amikor ünnepre öltözik fel egy pár, tudniillik egy magára valamit is adó férfi és nő nem egymástól függetlenül öltözködnek, hanem mindig összeöltöznek (alapszabály volt régen és társasági jelentősége van természetesen még manapság is). Én is mindig megtisztelve érzem magam, mikor valamilyen ünnepre, fontos eseményre készülve Balázs megkérdezi, hogy mit veszel fel, mert az én blúzomhoz fog inget választani. Reprezentálás. Egység. Harmónia.

Három pad, Brno

Juditkám,

Végre megint volt egy kis időm este leülni a Faluságot olvasni (Faluságot - faliújságot, egy falat újságot - egyre jobban tetszik ez az amúgy ógörög szellemiségű névválasztás:-), és persze megint olyasmire akadtam rá, ami érdekelt és amire belül megmozdult valami. Hát, jól van, csak leírom, gondoltam.

Szóval először is Balázs írása a bio-gépről. Ezt írja: "Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen." Mi jut erről eszembe? Sok minden, de elég egy is: a falu megint, ahova a legtöbb gyerekkori emlékem köt, Ácsteszér, de mindjárt egy másik is, Dabrony, ahova meg egy kamaszkori, furcsa, naiv, de csírájában már kicsit felnőtt-szerelem.
Ácsteszéren ott lakott a sok kedves néni-bácsi-gyerekek-féle család mellett egyrészt Juci néném (a korábban emlegetett Gitta húga, mindketten anyám unokatestvérei), aki nem csak, hogy elvált, de miután egyedül nevelte a fiát és nem költözött haza, ahogy ott azt elvárták volna a közösség számára megdöbbentő válás után, még egyszer párra talált, akivel pedig "csak úgy együtt élt". Szóval többszörösen megszegte egy hagyományos falusi kisközösség szabályait (már a 80-as években!), mégis - persze éviekig tartó pad-pletykák után - megbecsülték, elfogadták végül azzal, hogy "rendes lány az a Juci, hiába elvált, aztán meg ilyennek is kell lenni". A biodiverzitás tehát jól működött.
De beszélhetünk itt Ignác bátyámról is, nagyapám egyik testvéréről, aki meg konkrétan az alkoholizmusba halt bele, de időközben persze tönkretette ezzel a feleségét és a gyerekét is (nem bántotta őket, de végig kellett nézniük, hogy az ő szeretetük sem elég egy másik ember értelmes élethez való segítéséhez). Mégis, Ignác bátyámra nem azt mondta a falu, hogy ő rossz ember, nem kiközösítették, hanem csak sóhajtott mindenki, hogy "hát megpróbáltunk mi segíteni, most is segítünk, de hát iszik szegény Ignác, pedig olyan jó feje van, sokra vinné még most is, csak hát az ital". Egyszóval egyrészt mosták a fejét, másrészt segítették, harmadrészt elfogadták, nem ítélkeztek. Persze, hogy szomorúságot jelentett (meg a padon ülőknek tápanyagot a beszélgetéshez: "Láttad, hogy mászott haza tegnap is a Trombitából!"), persze, hogy nem támogatta ezt a viselkedést a közösség, de Ignác bátyám a maga esendőségével együtt része maradt a falunak, segítették, ahogy tudták, és nemcsak a családja. A biodiverzitás tehát több irányban is jól működött és nyilván nem a miénk volt az egyetlen szokatlan személyekkel büszkélkedő család. (Tovább azért nem teregetem itt a családi szennyest, jön a romantikus rész.)
Dabrony. Na, hát az is csak egy hasonló kis falucska, mint Ácsteszér, nincs is messze tőle, bár ma már mindkettőt községnek tartják, de hát holt volt még az, amikor én ott jártam (na, nem mintha olyan öreg lennék, de hát az a szerelem azért már tényleg régen volt). Szóval ott kezdődik a dolog, hogy apám egy amolyan hippi-féle szerzet volt, de olyan fajta, amelyik azért volt munkásőr is meg párttag meg amatőr fotós meg komoly tudományos kutató, aki élete egy nagy részét a vibráció jelenségének szentelte és imádott túrázni, lehetőleg tájékozódási képesség, de akkor legalább iránytű és térkép nélkül. Hasonlóan izgalmas barátai voltak (na egyszer ezt is meg kellene írni, hogy is hatott ezekre a barátságokra a rendszerváltás), akikkel én rendszeresen találkoztam, mert apámhoz szombatonként jártam, szigorúan 8-tól 18-ig, ahogy azt hároméves koromban szépen kimondta a bíróság a váláskor. A lényeg, hogy éppen 18 voltam, amikor apám egy kispolgár meg egy (nem annyira vadakat) terelő juhász barátja mellé beültünk a kocsiba és elporoszkáltunk Veszprémből Dabronyba, a juhász öccséhez, aki amúgy színházi rendező volt - már amikor éppen nem ivott. Ez a rendező, Robi úgy került Dabronyba, hogy már annyi helyen volt mindenféle botránya meg problémája az alkohol meg a pénztelenség miatt, hogy utolsó esélyként a barátai a rendelkezésére bocsátották egy pápai illetőségű színjátszó csoport falusi házát Dabronyban azzal, hogy Robi azt majd szépen felújítja és közben egyszer s mindenkorra kigyógyul az alkoholizmusból - munkaterápiás elvonókúra, amúgy teljesen jó ötlet, ha hiszünk benne, hogy működhet. A barátok hittek. Hát ide tartottunk, és ez az a férfi, akivel egy gyönyörű, bár (szerencsére) plátói, de mégis kölcsönös szerelmet sikerült átélnem - maradjunk annyiban, hogy szép kék szeme volt és gyönyörűen szavalt verseket, ennyi egy lírai érzelemvilágú 18 éves lánykának akkor épp elég volt, nem tudtam még (szintén szerencsére), mi az alkoholizmus. Megtudtam. (Ettől függetlenül három gyerek anyjaként, 12 éve tartó határozottan boldog - ha nem is mindig kiegyensúlyozott - házasságban élve is megvannak a levelei - gyönyörűek.) A lényeg, hogy ebben a kis faluban is magától értetődően élt egy ilyen fura remete, aki csak úgy odavetődött, de mindenféle problémája ellenére befogadták, segítették őt is, nem azt kellett megélni, hogy innen is kilóg és persze itt sem ő volt az egyetlen átlagtól eltérő figura. Ennyit a biodiverzitásról (a szerelemről még lehetne írni, de arra a világon annyi hely nincs, hogy az ember egy kamasz-szerelmet elmeséljen).

A másik, ami Balázs írása, a "rend" szó és a videó kapcsán eszembe jutott, az a tolsztoji leírás, amikor az Anna Kareninában Levin kaszál. Engem az akkor, amikor először olvastam kötelező olvasmányként, borzasztóan megfogott, olyan érzékletes és ismerős volt az élmény, ahogy Tolsztoj azt Levin érzéseivel megfogalmazza (nem a kaszálás miatt, hanem mert alapélmény számomra is ez a fajta elmélyedés). Itt persze nincs hely az egész részt idézni, de itt egy nagyon kicsi - kedvcsinálónak: "Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munkájában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült." Itt lehet továbbolvasni, de persze inkább az egész regényt ajánlom, akár újraolvasásra is. http://mek.oszk.hu/00500/00510/html/05.htm

Judit "Konyhai tekintet" c. írásához pedig csak egy kis kiegészítés, hogy nálunk a konyha-nappali-étkező térben nem ágy van (hol él ez az én legkedvesebb barátném, kérem szépen, látszik, hogy már régen járt itt!), hanem kérem kanapé, avagy angolul "sofa", franciául "canapé" vagy éppen "récamier", nagyanyám (helytelen) kiejtésében rökamié, azaz rekamié. És akármilyen furcsa is, ez pontosan azzal a céllal lett oda tervezve, hogy ebben a térben lehessen beszélgetni, vitatkozni, szellemi életet is élni a készülő sütemény, gulyás, pörkölt (mindegy, csak hosszan főjön/süljön és finom legyen) mellett, ahogy azt Madame Récamier-nél is lehetett a napóleoni korban, sőt, már a Direktórium idején. Na, jó, ez most kicsit fellengzősen hangzik, nem emlékszem, hogy Récamier asszony neve is elhangzott-e valóban, amikor folyamatosan újraterveztük a konyhát, ráadásul még nem is a mai politikai felállásban hangzott el a dolog, pedig akkor aztán lehetett volna egyéb párhuzamokat is találni, ehem, ehem, ugyebár, de a tény attól még tény, hogy a lényeg a beszélgetés, a nyugodt, meghitt, vagy akár vitatkozó szellemiségű beszélgetés helyének kialakítása volt és ez kellően sikeres is, amint olyan személy ül le erre a bizonyos kanapéra. (Ágyon ilyet nem lehet csinálni, ágyon, kérem, hát ott mást lehet...)

Puszillak,
Fanni 🐋

Immár leírva szövöm tovább az Anival való beszélgetést a konyháról. Meleg. Ágy. Megnyílás. Titok. Tekintet.
Megannyi szál, ami nőiségünk-férfiasságunk kusza szövedékeit alkotják.
Fanni konyháját nagyon szeretem, mert van benne ágy. Fanni konyhája nem csupán a konyha-étkező-nappali ötvözete, nem egy szokványos amerikai konyha, hanem maga a konyhaság. Főzés-sütés, étkezés és szunyókálás - egy térben minden, ami meleg, ami otthonos, ami feltölt, ami az emberi kapcsolatokat meghitté teszi, ami lelassít, ami elvarázsol. Különleges élmény volt gyerekként a konyhában sertepertélő, mindig mozgásban levő nagyanyáimat, dédanyámat elnézegetnem. Mindennapi varázslat többször: a finomságok elkészülése, a táplálás/táplálkozás biztonsága. Immár anyaként talán még különlegesebb megélni, mikor nemcsak egy-egy saját gyerek, hanem még az itt vendégeskedő gyerekek közül is egy-egy beódalog ebéd előtt - igen, azt is tudni akarják, hogy mi lesz az ebéd, hány perc van még addig (nekünk is megvan a nyári és a téli menetrendünk, az adott évszakban mindig ugyanakkor eszünk és mégis az örök kérdés, az örök megbizonyosodni akarás), de aztán szépen leülnek és máris kezdődik a meghitt beszélgetés, a mesélés, az elmesélés, a vallomás. Egy ebédet készítő, háttal álló anyának mindent el lehet mondani - az ember teljes mértékig bírja a másik figyelmét, mégsem kell a szemébe nézni és zavarba jönni. A hallgató (az anya) egyszerre passzív és aktív. Aktív, hiszen folyamatosan mozgásban van, ráadásul teremtő aktus az övé: készül az étel, alkotás történik. Passzív, hiszen hallgat, de teljes figyelemmel, mivel mozdulatai már nem a kezdő nőé, aki bújja a receptet, egyszerre húsz lábast pakol elő, tesze-tuszakodik, hezitál, hanem már a magabiztos asszonyé, aki rutinosan, ütemesen, magabiztosan dolgozik, akinek már nem kérdéses, hogy sikerül-e az ebéd - mintha a konyhai tánchoz születne a történet. Anya-gyerek, asszony/gyerek kapcsolatban ezek az időkezelések, ezek a történések különleges kapcsolatokat szőnek.
Tanítások - tanulások. Ősbizalom.

és persze az őshit: rózsaszín diszperzittel festett konyha

Balázs-varázs: a tégláig levert, kitapasztott, kimeszelt konyha

Emlékezés...

Fanni Panelból kertes házba című írásai felébresztették emlékeimet és egy beszélgetés alkalmával Judit bátorítására, biztatására az íráskedv is megérkezett! Köszi Judit!!!

Gyerekként én is panelos, vagyis kertvárosi voltam, ahogy itt Pécsen nevezik. Kertváros harmincezres lakosságával Pécs legnagyobb és egyben legnépesebb lakótelepi városrésze, Pécsen kívül csak Budapesten és Miskolcon található ilyen hatalmas lakótelep. Milyen érdekes ellentét: a panelos városrészt épp kertvárosnak hívják... Hmm. Mindig is elvágyódtam ebből a létformából... kertes házba, vidékre, szabadságra, vadregényes tájakra húzott a lelkem. Már felnőtten, anyukaként kislányom, Gréti születésével jött el a pillanat. Költözés vidékre, egy álmaimban mindig is szereplő gyönyörűséges parasztházba. Hazaérkezésős élmény volt, minden a helyére került. A gyerekeim már vidéken nőttek, nőnek fel, épp úgy, ahogy én azt gyerekoromban megvágytam magamnak.

A legelső panelos emlék, ami utat tört magának, egy nagyon erős, meghatározó kép.

Téli este van, sűrű pelyhekben hull a hó - a konyhaablakból figyelem a meleg radiátoron ücsörögve. Édesanyám tésztát gyúr, vacsorát készít és én mesélek neki a titkaimról, az érzéseimről, a gondolataimról, magamról!

Öcsémmel felváltva a radiátoron melegedve gyóntuk meg legféltettebb titkainkat vagy meséltünk szerelemeinkről, örömeinkről vagy épp sírtuk el bánatunkat. Valószínű épp ugyanúgy, ahogy édesanyám tette ezt gyerekkorában a pázdányi kis parasztházunk kályhája mellett drága nagyanyámnak. Van, ami nem változik ... a konyha, a kályha melege, édesanya, tészta – gondoskodás!

Vannak dolgok, amik nem változnak még egy emberi léptéket nem ismerő környezetben sem, mert ezt a közeget is LELKES – lélekkel teli EMBEREK lakták és talán lakják még ma is, nem feledve az igazi emberi értékeket.

Hazaérkezni: mikor belépsz, és tudod, hogy ez a tiéd. Nem az elidegenítő tényezőket, hanem a megvalósulandó álmot látod. Az első lakás: a tulajdonlás, a saját, a szülőktől független berendezkedés euforikus élménye. Baráti segítségek. Házibulik - a közös öröm.
Városi terepen a belvárost szeretem csak igazán - ami ott lakva tulajdonképpen a falusi élethez hasonlítható a legjobban: a házban és az utcában mindenki mindenkit ismer, a patikában, a gyümölcsösnél, a kisboltban, a könyvtárban mindenki tudja, hogy melyik házból is ugrottál le - otthon voltunk. Amíg nagyon aprók voltak a gyerekek, addig csak az előnyét láttuk annak, hogy a belvárosban lakunk: a könyvtár ott volt szemben velünk (a ház idős nénijei szívesen vigyáztak az ebéd utáni alvásukat durmolókra, amíg én átszaladtam újabb szellemi mannáért), a galériák, a kiállítások még a gyerekekkel is megnézhetőek voltak, hiszen útba esett, Balázs ebédszünetben hazaugrott velünk enni - az ember az egyetemi évei alatt megszokott kulturális közegből és intenzív együttlétből nem került ki hirtelen, átmenet teremtődött a korábbi és az aktuális életforma között.
A 'falusi' vagy 'kolesz' hangulatot erősítette az egy házban lakás közössége: egyrészt mindenki mindent tudott (a nénik ugyanolyan érdeklődőek, mint bárhol másutt), másrészt mindenki megpróbált diszkrét lenni. Minden gyerekem születésekor zacskók lógtak a kilincsen, tele friss gyümölccsel. Minden elutazásunkkor a nénik (tényleg!) könnyes szemmel, zsebkendőt lebegtetve integettek el minket - az Apáca utcai lakásban, ha jól számolom, legalább 6-7 pótmamára tettünk szert. Húsvétkor a mi ablakunk alatt igencsak nagy forgalom volt - egyszer jól meg is ijesztettük egymást ügyködés közben.
Természetes volt, hogy akinek kellett, hoztunk kenyeret, segítettünk megtanulni a mobiltelefon rejtelmeit, elkotortuk a havat, stb.
Hazudnék, ha elhallgatnám a hátrányokat, a nehézségeket: próbáltam viccesként felfogni, hogy amint megjelentünk azt udvaron, az ablakokban is mindenki megjelent, mert mindenki minket nézett - sokszor az volt az ember érzése, hogy a néniknek nincsen saját életük, hanem a mi életünket élik (azt hiszem, mi voltunk a kedves-bolond Kovácsék sorozat). Nehéz volt mindig annyira csendben lenni, hogy ne zavarjuk a többi lakót. Nehéz volt diszkréten jelezni a határokat, udvariasan jelezni a magánszféránkba kíváncsiskodás kellemetlenségét. Megtanultuk, hogy az idősek ugyanannyi figyelemre vágynak, mint a gyerekek (csak egy icurkát fáradnak el hamarabb) - de cserébe történeteket, meséket, élettapasztalat-elmondásokat kaptunk, amiért mindig hálás leszek. Megtanultunk ez a sok nő között igazi felnőttekké válni, megtanultunk segíteni és segítséget elfogadni, ugyanakkor nemet is mondani. Megtanultunk kiállni magunkért, a családunkért, megtanultuk azokat a határokat, amik mindenki számára emberiek. És persze rengeteg süteményreceptet zsebeltem be!
A belvárosi lét kulturált, művelt, csinos, sokszínű.
Szerettünk az Apáca utcában lakni, ha kitolhattuk volna a falakat és keríthettünk volna magunk köré egy kertet, szerintem sohasem kerülünk falura. A térigény és a hangerősség szabadságának igénye azonban erős motiváció. Kert nélkül különösen nehéz lehet mesekönyvi-idilli gyerekkort nyújtani. Kert nélkül feleannyi mindent lehet megtanítani a gyerekeknek. Kert nélkül nincs felhőtlen, álmodozó, igazán szabad gyerekkor. Kert nélkül nincsen felfedezés, kaland.... Kert nélkül nincsen állandóan jelenlevő, tapintható kötődés a természethez. Kert nélkül nincsen kapcsolat a megtermelt élelmiszer és a tányéron megjelenő ínycsiklandozó finomságok között.
Balázzsal többször terveztük, hogy egy éjszaka feltörjük a társasház udvarán a betont és ültetünk! Mi nem mertük megtenni, de azóta egyre népszerűbb a gerillakertészet. Nekünk maradtak a dézsás és cserepes növények. Gondozási ösztön kiélésére ők is megfeleltek.

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)