Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:

Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832

Hokusai: Poppies, 1833-34

Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857

A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.

Fitch: Lilium neilgherriense, 1880

Fitch: Iris Reticulata, 1850

Fitch: Peony Emodi, 1853-71

Fitch: Blue Poppy, 1855

Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom:
Jün Sou Ping fehérliliomja

Redouté fehérliliomja

Írisz:

Jün Sou Ping írisze

Redouté írisze

Peónia:
Jün Sou Ping peóniája

Redouté peóniája

Pipacs:

Jün Sou Ping kerti pipacsa

Redouté kerti pipacsa

Rózsa:

Jün Sou Ping rózsája

Redouté rózsája

Szőlő:

Jün Sou Ping szőlője

Redouté szőlője

Frida Kahlo tudott festeni.
Gyermekbénulást kapott, buszbalesetben - lássuk be - nyomorék lett, nem lehetett gyereke, és emellett csalta a férje, nem éppen diszkréten. Elárulta mind a teste, mind a szerelme, és ő ezt a sok-sok tragédiát mind kifestette magából. Ma már hitelesített dolgok a zene-, művészi- és munkaterápia, meg Freud a kanapéjával, de vajon Frida mennyiben lehetett mindezekkel tisztában? Vajon mennyire lett volna lélekben is csonka, ha nem fest?
Vagy azért festett, mert lélekben erős és egészséges volt? Nem volt neki megalázó élete minden kudarcát megmutatni, kiállítani?
Frida Kahlo tudott festeni nemcsak technikailag, hanem lélektanilag is. Ki és meg tudta festeni azt, ami ő, ami neki fáj, ami neki rossz. Amihez tudnia kellett azt is, hogy mi ő, mi az ami fáj és mi az ami neki rossz.
Ezt kevesen tudják úgy általában.
Mert azt szögezzük le, hogy e testben és szerelemben megalázott nő a képein ironizál, humorizál, a kiállítás videóin elképesztően vonzó (igen, bajusszal is), van saját stílusa és nem mellékesen rendelkezett szeretőkkel, méghozzá színvonalas és izgalmas férfiakkal. Valahogy az összkép róla nem beteges, hanem egészséges. Egy próbatételekkel, tragédiákkal megvert nő azt üzeni, hogy bár mindene fáj, de CSAKAZÉRTIS, MINDEN ELLENÉRE, MÉGIS él, hogy tudja ki ő, mit rontott el, mi romlott el.
Életműve tehát minden felvállalt, megfestett kudarcával együtt is vonzó, őszinte, felkavaró, elgondolkodtató. Ezért válthatott Frida ikonná.
Ennyire:



Milyen érzés két vidéki nagycsaládos nőnek Frida Kahlo kiállításra menni?
Nos: bonyolult és megrázó.
Helyszín: Budai Vár, Magyar Nemzeti Galéria.
Időpont: szerda, icipici lelkiismeret furdalással, hogy nem a családnak szóló, hanem inkább privát nőiségünknek adózunk.
Rengeteg kérdés, számtalan választási és válaszadási lehetőség.
Ritkán hajtok nagyon mélyen fejet. Most magamban megtettem. Nem a művészi/művészeti kvalitása késztetett erre, hanem az a női sors, amit nem kell átélnem, ami nem az enyém. Fájdalom. Fájdalmak.

Milyen nőiség élhető család nélkül? Milyen asszonyiságot lehet élni gyermek nélkül? Milyen feleség lehet az ember szeretőkkel együtt? Hogyan lehet a testi és a lelki/szellemi társ fogalmát értelmezni egy párkapcsolaton belül?
Hogyan lehet önmagunk nőiségét kicsi fekete bajusszal az ajkunk fölött kifejezni?

Egymásba fonódások. Életigenlés. Elvetélt életek. Halott gyerekek.
Post mortem fotózás.
Kahlo a Gyermekkirály című képén egy ismerős család halott gyermekét festette meg.
Provokáció.