Séfként az ember sohasem pihen: nincsen olyan pillanata az agynak, amikor egy kis szeglete ne az ételek, alapanyagok körül forogna. Sokszor még álmomban is főzök... Ha pedig azt érzem, hogy elfáradtam kreativitás terén, akkor csak fogom magam, betérek egy piacra inspirálódni! Szakmai karrierem hajnalán, minden reggel a Fővám téri vásárcsarnokban indítottam a napomat, hogy a legfrissebb áruval tudjam kecsegtetni a vendégeimet. Hogy igazán kerek legyen a történet, télen-nyáron bringával nyomtam, és a hátamon cipeltem az alapanyagokat. Igazán hősies volt az egész, aminek - visszaemlékezéseim alapján - a csúcspontja akkor volt, amikor télen hazatekertem 90 tojással, és egy sem tört össze!

Volt ennek a kora reggeli piacozásnak valami bágyadt romantikája, talán a kofák hajnali gyűröttsége miatt, talán mert ilyenkor nem a háziasszonyok és turisták hadán kellett átvágni, hanem pár hasonszőrű séfen, aki árut gyűjtött, tesztelt, tárgyalt, alkudozott, és rakta fejbe össze a napi ajánlatot, mint én.
Sokan azt hiszik, hogy a Fővám téri csarnok csak egy zsibvásár, turistacsalogató, de ez nem igaz. Van egy „olcsó” és egy „drága” sora, pincében halak, savanyúságok, és a város egyik legjobb hentese vár. Egyedüli hibája, hogy a termelői részlege ugyanúgy nem túl hiteles, mint a pesti piacok nagy részének. Megy a jól bevált trükk: kiállítanak öreg néniket pár görög paradicsommal, hogy azt füllentsék, az termelői.
Tekintve, hogy a csari mellett éltem 6 évig, minden rezdülését ismerem, úgy, ahogy ők is megismertek engem. Akkoriban csak a munkámnak éltem, ami azt is jelentette, hogy a magánéletem nagy részének alakulását a piac, vagy a konyha kísérte szemmel. Együtt örültek velem a sikereimnek, ha fáradt voltam, megkérdezték, miért vagyok az. Szemmel kísérték a karrierem alakulását, megismerték a munkatársaimat, anélkül, hogy be kellett volna őket külön mutatnom. Rengeteg beszélgetésem volt ott alapanyagokról, a kofák életéről, akik szintén ott élték mindennapjaikat, heti hat napban reggel 5 és este 6 között.

Számomra ez volt a piac. Egy nagy, szakmai család, alapanyag-iskola, ahova bármikor visszatérhetsz. A piacnak mindig van egy belső élete, ritmusa. Én úgy kezelem, mint egy külön élőlényt. Lüktet, változik, kommunikál. Befogad, és nyújt valamit. Amikor ott vagy, minden önös gondolatod kikapcsol. Másokról gondoskodsz. Ott dől el, hogy mit raksz le az aznapi asztalra a vendégkörödnek, akik számítanak rád. Akikkel ott vagytok, ezért a célért hajtotok, akinek pedig ez nem számít, gyorsan lemorzsolódik.
Talán pont emiatt is voltam eléggé csalódott, amikor most kimentem az évenként megrendezésre kerülő, országos, gasztronómiai vásárra. Tekintve, hogy eddig mindig dolgoztam, amikor volt, felépítettem magamban egy légvárat, ahol a legjobb minőségű kecskesajtok és házikolbászok lógnak a verandán, termelői mézekkel, olajokkal, ecetekkel, és gazdákkal, akik mutogatják az idei terméseiket… de sajnos, nem ez fogadott.
Sajnos, nem tudok mást mondani, mint hogy a SIRHA abszolút jól tükrözte a jelenlegi magyar gasztronómiát: fáradt, mű, idejétmúlt, erőtlen. A kenyéren, amire, ha ráöntesz egy pohár vizet, akkor is száraz marad, a 2 napon át állni tudó tejszínhabig mindent kaptam, csak azt nem, amit vártam. A légvár összeomlott, és csak a zselatinnal és keményítővel dúsított „főzőkrém” maradt egyben a nap végére.
Tudom, hogy probléma Magyarországon, hogy minden tehetséges szakács külföldre utazik szinte (a maradék pedig próbál éttermével lavírozni a jogszabályok tengerében), de felháborítónak tartom, hogy 2017-ben nálunk egy országos gasztro-vásárra olyan termékeket beengedjenek, melyek a szakácsok lustaságát, és az ételek igénytelenségét segítik elő. Ha jogszabályi rendszerrel a konyhát tisztaságra „neveljük”, akkor igenis legyen jogszabály arra, hogy a gasztronómiai szövetség mely alapanyagokat ítél helyesnek, és emberi fogyasztásra alkalmasnak. És itt nem arról van szó, hogy a zselatin, vagy a keményítő egészségtelen lenne, hanem arról, hogyha nekem főzőtejszínt kell használnom egy receptben, akkor azt nem pótolhatom a fent említett módon sűrített tejjel, mert az egy másik étel. Mert az a helyzet, hogy ezeknek az alapanyagoknak a noname boltok legalsó polcain kéne szerepelniük, nem az országos vásáron, ami elvileg arról szól, hogy a szakmát összehozza a termelőkkel.

És közben meg hallom, hogy vidéken a termelők nem jutnak el a pesti éttermekig, mert olyan eszközparkra, pályázati rendszerre van szükségük, amin nem tudják átverekedni magukat. A helyi termelőknek olyan járulékkötelezettségük van, ami nem versenyképes a külföldi dömping-áruval, és ennek meg is van az eredménye. Ízetlen, vizes paradicsomból kell főznöm, mert nem jut el hozzám a jó minőségű, termelői áru, a falvakban pedig felkopik az álla a gazdáknak, olyan nyomott áron kell értékesíteniük a viszonteladóknak a zöldségeiket. Hogy mindezt tovább fokozzuk, még a falvakban található kereskedelmi egységek is a külföldi árut veszik meg, hisz olcsóbb, és mindenki tudja, hogy nagy a verseny.
Persze, hogy teljes legyen a kép, a jelenlegi jogszabályok alapján a vendéglátóhelyem olyannak minősül, melybe csak „mosott” áru érkezhet, ami azt jelenti, hogy még meg is büntetnek, ha esetleg olyan zöldség kerül hozzám, ami előtte nem lett kezelve. És természetesen lehet tippelgetni, hogy hány gazdának van még arra is kapacitása, hogy pucolóüzemet hozzon létre, és vákuumozza tartósítószerrel a zöldségeit.
Két opció marad: vagy jogszabálysértést követek el, és kiszolgálom a vendégeimet jó minőségű, helyi alapanyagokkal, vagy rendelem az ízetlen, és kezelt nagybani árut, ahogy azt az állam előírja nekem. Mindenkire rábízom a döntést.

Természetesen, a nyolc év alatt, amióta ebben a körben pörgök, megtaláltam a köztes megoldásokat, de rengeteg munkám volt benne. Még jogszabályt is hoztak a kedvemért, mert olyan felvetésem volt, melyre a hivatal azelőtt nem gondolt, amire külön büszkeség tölt el. De ezek a megoldások mind úgy jöhettek létre, hogy folyamatosan tartani kellett a kapcsolatot a termelőkkel, beszállítókkal, megtalálni azokat a forrásokat, ahol hasonlóak a szempontok, ami egyáltalán nem könnyű. És ez a hely volt a Piac.

A régi értelemben vett piac, itthon számomra már csak illúzió. Ha ki is mész, leginkább külföldi áruval találkozol. És még csak a zöldségekbe mentem bele, a tőkehús-iparról, tejtermékekről szó sem esett.
A vendégek télen is a nyáron termő zöldségeket akarják enni, és ha nem akarod őket elveszíteni, figyelned kell az igényeikre. Viszont ott van a trükk, hogy ha elég kreatív vagy, tudsz szezonális alapanyagokból is létrehozni olyan ételeket, amik kenterbe verik más évszak ételeit. És pontosan itt jön az éttermek felelőssége és kulcsfontossága a képbe. Az, hogy megtanítsák az embereket enni, ugyanis az ő feladatuk. Irányt kell mutatni, hisz nálunk van a szakmai tudás. Ahogy egy programozó nem várja el, hogy Java-ban fejlesszek, én sem várom, hogy mindenki tisztában legyen a szezonális alapanyagokkal. Megmutatni tudom. Ha pedig a vendégeknek már télen mondjuk céklára lesz szükségük a piacon, mert abból ettek jót valahol, akkor nem fogják a görögdinnyét vadászni februárban, és a piacoknak is ehhez kell majd alakítani magukat. A folyamat lassú, de működik.

Ma sütöttem ebédre a Hokedliben többek között, egy kéksajtos, földimogyorós rakott céklát. Biztos vagyok benne, hogy pár vendégem hazafele vesz egy-két fejjel majd a zöldségesnél, és megsüti majd a családnak, annyira ízlett neki. Nem bonyolult, szezonális, kreatív, és szuperfinom. Hogy őket, és mindenki mást is motiváljak, le is írom a receptjét! ☺

Földimogyorós, kéksajtos rakott cékla
Hozzávalók (4 személyre):

• Cékla 4 közepes fej
• Tojás 5 db
• Magas zsírtartalmú tejszín 3 dl
• Kéksajt 20 dkg
• Durvára tört, pirított földimogyoró 20 dkg
• Házi vaj 5 dkg
• Kukorica-keményítő 3 dkg
• Kakukkfű, só, bors

Elkészítés:
A nyers céklát pucoljuk meg, és szeljük fel minél vékonyabb szeletekre. A tojásokból, lereszelt sajtból, tejszínből, és kukoricakeményítőből, fűszerekből, habverő segítségével, gyors mozdulatokkal összekeverve készítsünk egy homogén mártást. Kenjünk ki egy magas falú tepsit vajjal, és rétegezzük a hozzávalókat a következő sorrendben: cékla, mogyoró, mártás, amíg azok el nem fogynak. Lassú tűzön, 160 fokon süssük, légkeveréses sütőben 60 percet. Miután kicsit hűlt, könnyebben szeletelhető, friss snidlinggel, gerslivel isteni!

Nyáron rengeteg zöldség termett a kertemben. Spenót, zöldborsó, később cukkini, paradicsom, paprika. Amíg csak szépen sorban, fogyasztható mennyiségben teremnek, addig könnyű velük elbánni. De ha már rám szakad egy ekkora

mennyiségű cukkini-had, azzal már kezdeni kell valamit.

Lereszeltem, és cukkinis tócsnit készítettem. Aztán jött a cukkini krémleves, a cukkini-kenyér, ami inkább egy jó csokis süti és a cukkinis pite. A tésztás pitékről már írtam a múltkor, és ott megígértem, hogy egy egyszerű tejes pitét (clafoutis) is mutatok.

Eredetileg a clafoutis (ejtsd: klafuti) egy klasszikus francia édesség, amelyet hagyományosan nagy szemű, fekete cseresznyével készítenek. A Franciaország középső részén lévő Limousin tartomány az eredeti otthona, és az autentikus recept szerint maggal együtt kerül bele a gyümölcs, mivel a magja egyrészt ízt is ad, másrészt így nem fő ki a cseresznye rózsaszín leve. Isteni ez is, kipróbáltam, de most a sós változatot fogom leírni.

3 egész tojást jól felverek sóval, teszek bele kb 5 dkg lisztet, 1,5 dl tejszínt, 1 dl tejet (ha nincs tejszín otthon, megteszi a tej is, de ilyenkor fel lehet turbózni egy nagy evőkanál tejföllel), 4-5 dkg reszelt parmezánt. [Reszelt parmezánt a kedvenc diszkontomban szoktam dobozban venni. Sokáig eláll(na, ha lenne rá ideje).] Az egészet jól összekeverem, egy sűrű palacsintatésztát kell kapni belőle, és egy kicsit állni hagyom. Épp annyi ideig, amíg előkészítem a zöldséget. A zöldségeket elő szoktam vajon egy kicsit párolni, de nem kötelező. A cukkininek jót szokott tenni, mivel elég sok a leve, ami így el is tud kicsit párologni. Ízesítem fűszerekkel - cukkinihez szerecsendió, fehér bors, fokhagyma, borsóhoz menta, de szoktam használni a kakukkfüvet is - ha kell, ha nem. Ha megpároltam, akkor keresek egy pitének való tálat, kivajazom, bele a zöldség, amire ráöntöm a tésztát, és már mehet is a sütőbe. Kb. 35-40 perc és kész, a teteje aranysárga, és nem remeg, mint a lágy tojás. Mivel sajtbolond vagyok, bármilyen reszelt sajtot is szoktam rászórni, vagy még a parmezánon kívül nagyobb mennyiségben a tésztába keverni.
Jó étvágyat!

Szívesen olvasnék valakitől, aki ért is hozzá, hogy melyik húst, zöldséget, milyen fűszerrel érdemes ízesíteni.

A boltokban és a kávézók süteményes pultján már megjelentek a henger formájú, málnalekvárral és fehér cukormáz-gyűrűvel díszített tortácskák: közeledik február 5-e, Runeberg-nap.

Johan Ludvig Runeberg (1804. február 5., Pietarsaari - 1877. május 6., Porvoo) finnországi svéd romantikus költő, újságíró, tanár. Munkásságának fontos szerepe volt a finn nemzeti tudat kialakításában. Műveit svéd nyelven írta, mivel a finn nyelvű irodalom akkoriban még nem bontakozott ki. A haza szépségét méltató "Vårt land" (Hazánk) című költeménye később a finnek himnusza lett Paavo Cajander fordításában, "Maamme" címmel, Fredrik Pacius zenéjével.

Íme a finn himnusz, szöveggel:

De vajon miért is Runeberg torta a Runeberg torta? Egy kedves történet szerint a költő szívesen fogyasztott süteményt reggelire. Mivel költséges lett volna mindig cukrászdából hozatni, felesége, Fredrika, aki takarékos háziasszony volt, a konyhában fellelhető egyszerű alapanyagokból - mint például keksz, zsemlemorzsa, mandula, lekvár - készítette el Runeberg egyik kedvelt cukrászsüteményének saját, házi változatát. Fredrika receptkönyvét, benne az azóta rendkívül népszerűvé vált tortarecepttel, a Porvoói Múzeum őrzi.

A Runeberg tortának ma rengeteg receptváltozata létezik. A tésztájába keverhetünk liszt mellett zsemlemorzsát vagy darált kekszet (például karácsonyról megmaradt piparit). A darált mandula viszont kötelező! Készítik fehér cukorral és barnával is. A közepébe lehet tenni sütésálló lekvárt. Több recept ajánlja, hogy a sütőből kivett forró tortácskákat öntsük nyakon egy kis alkoholos - rumos vagy mandulalikőrös - sziruppal. Talán majd jövőre, legalább a saját sütimre, ha sikerül eljutnom az Alkóba, mivel élelmiszerüzletekben nem árusítanak alkoholt, csak ott...

Finnországban kapható kifejezetten Runeberg tortához való - 90 ml-es, henger alakú - sütőforma, de ez sem muszáj. Én tavaly például egy nagy tortát sütöttem a sok kicsi helyett. Ezalkalommal pedig Runeberg muffinokat készítettem. A receptet a Dansukker oldaláról vettem, de mivel a végeredmény nem nyerte el maradéktalanul sem az én, sem pedig a családom tetszését (kivéve Botondot, mert ő aztán egyáltalán nem válogatós, ha sütiről van szó...), módosítottam rajta kicsit, és újra próbálkoztam. Szerencsére nem egy időigényes sütemény! Az eredeti receptben zsemlemorzsa volt, de az ropogott a fogunk között, és kellemetlenül kiérződött az íze - lecseréltem kekszmorzsára. Ezenkívül 1 dl barna cukor helyett fele-fele arányban fehér cukrot is tettem bele, mert Ádám nem szimpatizált a barna "fariinisokeri" intenzív ízével. A javított változat már mindenkinek ízlett. Itt a módosított recept:

Hozzávalók (10 db muffinhoz):

A tésztához: 100 g vaj 1/2 dl fehér cukor 1/2 dl barna cukor 1 tojás 1 dl finomliszt 1 dl darált keksz 1/2 dl darált mandula 1 tk sütőpor 1 tk vaníliás cukor néhány csepp keserűmandula aroma (én ezt nem tettem bele, mert két boltban is hiába kerestem)

A díszítéshez: málnalekvár kb. 2 dl porcukor kevés citromlé víz

Elkészítés: A vajat megolvasztjuk. Hozzákeverjük a cukrokat és a tojást. Összekeverjük a száraz összetevőket, majd ezt is a masszához adjuk. Simára keverjük a tésztát. Óvatosan adagolva hozzácsepegtetünk egy kevés keserűmandula aromát. A tésztát papírformával bélelt muffin sütőformákba kanalazzuk, jól a forma aljára nyomkodjuk, és 200 fokon kb. 10 percig sütjük a sütő középső szintjén. A kihűlt muffinokról eltávolítjuk a papírt, majd fejre állítjuk őket. A sütemények tetejére málnalekvárt kanalazunk. A porcukorhoz néhány csepp citromlevet cseppentünk, és apránként vizet adagolunk, hogy sűrű, alig folyós, nyúlós állagú cukormázat kapjunk, amivel - például kilyukasztott csücskű zacskó segítségével - körberajzoljuk a lekvárhalmot. A sütiket végül tiszta muffinformákba tesszük, és már készen is vagyunk.

Fogyasszuk finnesen: egy csésze kávé kíséretében, a nap bármely szakában.

Hyvää ruokahalua! (=Jó étvágyat!)

Időszakonként változik, hogy épp mi az az alapanyag, amibe beleszeretek, és jelenleg ez nem más, mint a káposzta. Lehet fejes, kel, savanyú, készíthető sósan, édesen, főzve, párolva, pirítva, töltve, rakottan, vagy akár salátába nyersen, egy szó, mint száz: egy végtelenül sokszínűen felhasználható zöldségről beszélünk, ami teljesen méltatlanul váltotta ki az emberek utálatát. Így jobban átgondolva, a káposztaimádat réges-rég gyökeret vert a családomban. Alföldi dédnagymamám a lecsóba aprította szemrebbenés nélkül nyáron, apai nagymamám megdinsztelte, majd gofri-tésztába keverte, és jó borsosan kisütötte nekünk. Győri nagymamám házitésztát gyúrt (amit persze az unokák feladata volt felszelni szép kockákra), majd a finomra szelt fejeskáposztát karamellán pirította a gyereksereg csillogó szemei láttára. Sok-sok szép emlék, melyeket nem csorbított a menzás paradicsomos káposzta, vagy a még rettegettebb kelkáposzta-főzelék! Abbéli felindulásomban, hogy felfedeztem így tél közepén ezt a végtelenül hálás zöldséget, nem átallottam mindenféle módon kipróbálni és játszadozni vele: készült belőle currys leves, vagy tárkonnyal, sült kápia paprikával és bulgurral töltöttem batyuként. Láttam olyan receptet, ahol egészben megsütik sütőben (a lila változatot), és aztán abból lesz párolt káposzta, a külső héjakat óvatosan lefejtve. Végtelen a lista, aki egyszer rákap az ízére, függő lesz.

Azt gondolom, a káposzta abszolút joker: minden évszakban megtalálható, olcsó, könnyen tartósítható, édes és sós ételbe is pazar, tehát mindenképp javaslom, hogy legyen otthon egy fej dugiban, ha már minden kötél szakad! És ha már ezt megbeszéltük, akkor már egy receptet is javaslok kipróbálásra, íme:

Pirított kelkáposztás, szalonnás puliszkalepény, fokhagymás tejföllel

Hozzávalók, 4 főre: Libazsír 2 ek Magas zsírtartalmú tej 5 dl Kukoricadara (finomra őrölt) 40 dkg Tejföl 5 dl Tojás 2 db Lilahagyma 2 kisebb fej (20 dkg) Kelkáposzta 50 dkg Császárszalonna 20 dkg Fokhagyma 1 kisebb fej Őrölt bors, só

Elkészítés: A libazsír egyharmadát rakjuk fel egy serpenyőben olvadni közepes lángon, és adjuk hozzá az apróra vágott szalonnát. Amikor a szalonna elkészült, szűrőkanállal vegyük ki, és a zsiradékon kezdjük el pirítani magasabb lángon a finomra vágott, és alaposan átmosott, majd lecsepegtetett káposztát. Ne sózzuk még, mert akkor levet enged, és nem pirulni, hanem párolódni fog. Időnként megkevergetve karamellizáljuk ízlés szerint, borsozzuk, majd rakjuk félre. Kenjünk ki egy tepsit libazsírral, majd tegyük félre, erre majd szükség lesz még később. 2 literes nyeles lábosban a maradék zsiradékon dinszteljük meg a lilahagymát, majd adjuk hozzá a lereszelt fokhagyma felét, épp csak forgassuk össze, majd öntsük hozzá a tejet, és fél liter vizet. Ez egy olyan trükk, melynek hála nem ég le a tej, illetve nem kell a puliszka mellett rostokolni, és folyamatosan kevergetni, amíg meg nem puhul. Tehát megvárjuk, amíg felforr a hagymás-tejes alapunk, sózzuk, majd nagyon lassan, habverővel történő folyamatos kevergetés mellett hozzáadjuk a puliszkát. Vigyázzunk, mert a legutolsó stádiumban már nagyon rotyog az étel, könnyen megégethetjük magunkat. Nem kell megvárni a következő forrást, amikor az összes puliszka a lábosban van, húzhatjuk is le a tűzről, és folyamat kevergetés mellett oszlassuk el egyenletesen a már kikent tepsiben. A tejfölt keverjük el a megmaradó fokhagymával, tojásokkal, sózzuk, borsozzuk. Ha van otthon kis juhtúró, az is mehet bele, meg egy kis kapor. Ezalatt az idő alatt pont megdermed a puliszka teteje, kenjük rá óvatosan a tejfölt, helyezzük rá egyenletesen a szalonnás káposztát, ízesítsük még után sóval, majd 180 fokos sütőben 20 perc alatt süssük készre a lepényt. A „feltétekkel” lehet játszani, kéksajt, parmezán is jó barátja a káposztának, de mehet hozzá pirított gomba, vagy aszalt paradicsom is nyugodtan. Remélem, ezzel a recepttel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad!

(Káposzta + Bori) / 2 = Hokedli

Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.

Megboldogult kacér lánykoromban sehogy sem értettem, hogy anyáink hogyan képesek folyton-folyvást az ételekről és elkészítési procedúrájukról beszélni. A Nők lapjából recepteket másolni a füzetbe, Annuskával és Mariskával hosszasan diskurálni, hogy a kristálycukortól vagy a porcukortól verődik-e fel jobban a tejszín (szerintem édesmindegy!). Boldog anyakoromban megvilágosodtam! Minden nap háromszor varázslatot kell végrehajtani (és még a gyümölcs és a finomság): terülj-terülj asztalkám! Ízletes, gusztusos, változatos, egészséges ételeket előállítani - ötlet, ötlet, ötlet!

Jobb szeretem a kézzel írott recepteket, mint a fénymásoltat, nyomtatottat. Természetesen nekem is van receptfüzetem. Igen, már én sem használok mérleget, hanem csak érzem, hogy miből mennyi kell, hiszen 'látszik az'. Egyszóval, értem, hogy miért beszélünk annyit az ételről: a jóllétünk függ tőle, minden értelemben.

Mióta kertem van, tavasztól őszig sokkal lazábban, könnyedebben, ötletszerűbben látom el szakácsnői minőségemet: valamit úgyis összeszedek, valamit úgyis találok a kertben - vacsorát szeretek így a legjobban készíteni. Délután elkezdem összeszedni a dolgokat és voálá, már lehet is teríteni. Anyóskám csodálkozva kérdezte tőlem, hogy jé, nálad csak úgy elkészülnek a dolgok. Jelentem, azért én állok ám a háttérben!

Kert és ötlet ide vagy oda, vannak pillanatok, amikor hirtelen a semmiből kéne valami ehetőt, ha lehet, finomat előállítani. Hamar megtanultam a vidéki élet alapszabályát: só, liszt és sajt mindig legyen, akkor már megmenekült a hasunk estére.

Kenyérlepényt, azaz élesztő nélküli kenyeret, a világ minden táján, mindenféle lisztből készítenek - Anihoz hasonlóan én is imádom a sajtot, innen jött az ötlet, hogy ne csak lisztet és vizet gyúrjak össze, hanem reszeljek bele sajtot is. Megszületett a sajtos kenyérlepény: hozzávalók: liszt (tönkölylisztet vagy teljes kiőrlésűt ajánlok), víz, só, sajt a tésztához, olívaolaj a sütéshez elkészítés: gyúrd össze a tésztát, picit pihentesd, majd kis cipókat elvéve a tésztából lapítsd le őket és kevés olívaolajon palacsintasütőben mindkét felét süsd meg fogyasztás: leveshez, főzelékhez, salátához, vagy csak teához, kakaóhoz is pompás. Jó étvágyat akkorra is, mikor néha üres a kamra!

Azt nem tudom, hogy vetettem vagy ültettem (http://falusag.hangfarm.hu/2018/01/a-magokrol) , mindenestre már második éve próbálkozom a földimogyoró termesztéssel. Azt kell mondjam/írjam, viszonylagos sikerekkel is. 2017. tavasszal az elvetett, elszórt hat sor magból egész szép mennyiség termett.

Első évben vettem vetőmagot, a második évben ( ez volt 2017) már fele részben a saját termést vetettem el, és a "bolti" magot is vetettem. Ebből lett a képen is látható mennyiség.

Nagyon szeretem a mogyorót, ezért is próbálkozom vele, de a pirításra és az evésen kívüli felhasználására még nem szereztem megfelelő tapasztalatot.

Az első év termését gondosan megpucoltam, és csak utána pirítottam meg serpenyőben, de be kell lássam nem ez a jó technika. A mogyoró megégett, a héja pedig nem igazán jött le.

Diót pedig már pirítottam sütőben, és az isteni lett! A pucolt diót elterítettem egy tepsin, 60-80 °C-os sütőbe tettem. Amikor megpirult - amikor kezd felpöndörödni a héja -, akkor egy konyharuhába öntöttem, a konyharuha négy sarkát összefogva kis zsákot csináltam, és elkezdtem dörzsölni. Két dologra érdemes figyelni: 1) ne a legjobb konyharuhát használjuk el, mert elég nehéz utána kimosni, 2) a dörzsölés előtt hagyjuk kicsit hűlni, mert ugyan van az a helyzet, amikor jól esik a kéznek a meleg, de ez forró, és konyharuhán keresztül is éget. Az így készült dió abszolút nem kesernyés, majdhogynem édes. Lányom, aki ugyan imádja a nyers diót, de panaszkodik, hogy kicsípi a száját, pirítva minden mennyiségben képes már megenni. Sőt, leginkább így kéri.

Ha sikerül a mogyoró pirítása, kisüzemi pucolása, - amihez kipróbált ötleteket is szívesen fogadok - , a házi mogyoróvaj készítése lenne a cél, amit aztán a mogyoróvajas keksz készítésére használnék fel, - bár lehet, hogy némi kakaóval vagy csokival házi Nutella is készülhetne belőle - Kisfiam legnagyobb örömére. Az eredményről mindenképp beszámolok.

Ha unod már az ünnepi édes, diós süteményeket, de mégis maradt belőle pár deka, és ősszel nem duggattad el az összes fokhagymádat, és egy zúzmarás hideg estén két perc alatt elkészíthető, különösen pikáns ételre vágysz, és még az egészségedre is figyelsz, akkor jusson eszedbe a következő ötlet:
1. elkészítési feltételek: kint fogvacogtató hideg, bent vidám meleg
2. megfoghatatlan kívánósság
3. alapanyagok megléte: dió, fokhagyma, olívaolaj, só, bors, gyömbérpor
4. kipróbált extra változatban: dió, fokhagyma és aszalt gyümölcs (pedig eddig még nem is volt olyan hideg, mint a tavaly télen)
5. elkészítés: a dióbelet és fokhagymagerezdeket pirítsd meg az olívaolajon, sózd, borsozd, végül szórd meg gyömbérporral
6. ha délelőtt elég fürge voltál és beszereztél/készítettél friss kenyeret, akkor már meg is van a lakoma
7. ha délelőtt nemcsak fürge, de élelmes is voltál és vörösborról is gondoskodtál, akkor már egyenesen kulináris élvezetben lehet részed
8. ha szót fogadsz telhetetlen Ani barátnőmnek, akkor még sajtot is kanyarítasz hozzá!

A hétvégére ilyen és ehhez hasonló gasztronómiai élvezeteket kívánok mindenkinek!