Pomológiai monológ 2.

Amikor elolvastam a szerzőtársak munkával és családdal kapcsolatos véleményeit, azt gondoltam magamban, hogy épp kérdéseinkkel, útkereséseinkkel teljes az élet. Családot terelgetni, közben a szakmai munkát is betervezni, utakat keresni már önmagában is épp elég teher ahhoz, hogy egy életvitelt kiadjon - elég nehéz dolog ebben, ha nem lehet efölött még egy munkahely lehetőségeit is keresni.

Az én helyzetem ehhez képest elég egydimenziós: mintha genetikailag belém lenne kódolva, hogy hétfőn reggel keressek valami olyan munkát, ami az otthoni bíbelődésből kimozdít néhány napra, aztán szép lassan behálózza a többi napot/napszakot is. Ha pedig ezt már nem teszi, akkor előbb-utóbb váltani kell, mert fél figyelemmel a férfi nem állja meg a helyét úgy a munkahelyén, mint asszonya félállásban - lenne mit tanulnunk tőlük!

Node végülis nem erről akartam beszélni, illetve nem így. A növényeknél ugyanis azt vettem észre, hogy egészen más szinten gondolkodnak, mint az emberek: a cselekedeteik - ebben az esetben növekedésük, egymás irányába küldött jeleik stb. - nemcsak a gondolati folyamatok eredményét, hanem zsákutcáit, mellékutait is megmutatják, növekedésre váró hajtás (alma) vagy elhalásra ítélt csonk (szinte az összes többi fa) formájában. Amikor pl. egy almafa össze-vissza, önmagába visszaforduló hajtásokat is hoz és növeszt, az egészből előbb-utóbb egy egységes korona áll össze, a zsákutca-hajtásokat pedig valaki lerágja, letöri, vagy magától leszakad.

Fekete nadálytő Fekete nadálytő

A növények magatartása az emberekkel ellentétben minden pillanatban megfigyelhető: az erdei iszalag vagy az aranka sosem fog kertelni azzal, hogy életteret ad másnak: mert egyszerűen nem ad, és ezt már az első mozdulatán is látjuk. Egyfelől példás önszabályozás ez - másfelől pedig mintha mégis igényelné a növény környezetének (pl. az állati világ, benne az örök-rendszerező ember) aktív közreműködését is. Szóval ehhez a folyamathoz akartam hasonlítani a munka és család témakör olvasása kapcsán megfogalmazott véleményeket: egyfelől önszabályozó és dinamikus egy család belső működése, másrészt mintha mégis igényelnénk a folyamatos társadalmi ki- és visszatérést, akár egy munkahely, egyéni tevékenység formájában. Más nézőpontot kap általa közvetlen világunk, és ha szerencsések vagyunk, akkor oda-vissza kezdvezően hat ki.

Hasonlóan a kacskaringós almafához, újra- és újra visszakanyaradok a témámhoz, ami az önszabályozás és a növény környezete által történő szabályoztatás. Ugyanis ha mégis úgy döntesz, hogy beleavatkozol a növény munkájába (ha őz vagy nyúl vagy, lerágod a rügyeit, ha ember, visszametszed), akkor a levágott ágacskákért cserébe illik is adnod valamit a következő évben, ha mást nem is, legalább extra adag csalánleves-nadálytöves cupákot. Ez a lé egyébként úgy készül, hogy még a virágzás előtt kaszálok (csalánt, amiből egyébként a nitrogén- és vastartalom a hasznos) vagy letépek (nadálytő-leveleket, a kálium miatt) egy csomó hajtást, és szétrohasztom egy 80 liter körüli hordóban. Naponta átkavarom, és ha már igazán gyomorforgató szaga van, öntözővízbe keverve megöntözöm vele a növényeket. Közben folyamatosan adok hozzá új zöldet és vizet is. Ez a cupák sikeresen megmentette már a gyengélkedő növényeinket, de a nem gyengélkedőknek is lehet adni belőle, hogy ne is legyenek azok.... Van aki higítatlanul levélre permetezi - miért ne, ki kell próbálni.

Béka a csalánlében Béka a csalánlében

Amúgy van egy másik lé is, amit sokat használok: ez a gombairtó cucc nevet viseli, és mezei zsurló főzet (nem forrázat!) vagy ázat ill. fokhagyma főzete van benne. Fontos a különbség a forrázat és a főzet között: utóbbi esetén a forró vizet borítjuk pl. a kamillavirágra, az előbbi esetben viszont már a hideg vízbe beszórjuk a zsurló hajtásait, és az egészet felfőzzük, mindaddig, amíg a keménységét adó anyag ki nem oldódik belőle. Egyébként felfőzés nélkül is kioldódik belőle a kovasav, néhány hét alatt. Nagyon durva immunerősítő és szolid fertőtlenítő, amit tavasz előtt szórok a fák ágaira, a maradékot meg az érzékenyebbek (=őszibarack) lábaihoz. Tavaly egészen kihagytam ezt a főzetet, de már nem is volt rá szükség. Az új ültetésű fáknak viszont szükségük van rá, hogy ellenállóbbak legyenek. Azt vettem észre egyébként, hogy ha nincsenek elkényeztetve erős növényvédő szerekkel, akkor a fák nagykorukban már nem igényelnek növényvédelmet, és könnyebben átalakulnak "tájfajtákká". Ez egyaránt vonatkozik a vegyi és természetes növényvédő szerekre is.

Ezek mellett sokféle lé van, amit még érdemes kipróbálni - mi Andrea Kern Régi idők kerti fortélyai c. könyvéből vettünk lendületet. A lényeg(ek):

  1. magad is meg tudod csinálni,

  2. minden felhasználható lehet, ami láthatóan jól érzi magát az adott klímán (bodza, gyomnövények; dió ne!),

  3. nem feltétlenül úgy kell tedd, ahogy más, más környezetben megtapasztalta és leírta, mert a Te kertedben eltérések lehetnek.

Vagyis a főlényeg: kísérletezni kell / lehet!

Tényleg nem tudom, mi szüksége van a növényeknek ránk a CO2 utánpótláson kívül; miért hoznak annyi termést, amiből tényleg mindenkinek jut; illetve nem tudom azt sem, hogy egy jól működő egység miért keresi öncsonkító környezetét.

Pomológiai monológ

Közeleg a tél vége, és ilyenkor különösen beindul bennem az amúgy sem lankadó faültetési ösztön. Ha épp már nincs pénzünk vagy helyünk újabb csemetéknek, akkor egy új bokor, bogyótermő vagy lassan növő díszfa is megteszi (de ha más nem, legalább ültessünk már át valamit!), ám azért az igazi az, amikor már a hónapok óta ide-oda helyezgetett kis karók helyén helyet talál egy kajszi, alma stb.

A gyümölcsfaültetést korábban egész akkurátus módon végeztem: 80x80 centis gödör aljára valami bomló anyag (komposzt, csalánlevél, vagy ha egyik sincs, akkor zsákos trágya), kis réteg föld, rá a gyökér alját helyezve, szép lassan két nagy vödör vízzel beáztatva-betaposva feltöltöttem földdel. A tanácsok ellenére sosem vágtam vissza sem a gyökeret, sem a koronát, abból kiindulva, hogy már így is elég nagy hendikeppel indul a kis oltvány fácska. Igazából mindegyik fánk megeredt, és néhány túlgondozott körte kivételével azóta is virulnak, úgyhogy a továbbiakban sem láttam értelmét a visszavágásnak. Mára kicsit lazult az ültetési technikám, köszönhetően többek között dr. Jókai Mór jegyzetének is: "Szilassy György almafái mély gödör helyett csúcsos kupaczokat kaptak a földszin tetején, azokra helyezték el a fiatal csemetét, gyökereit szétterjesztve a kupacz fölött. [...] A fa gyökerét aztán betakarták jó magas dombbal, körülvették jó mély öntöző-árokkal; a fát magát természetesen hozzáguzsolták jó erős doronghoz, hogy a szél ki ne döntse. Az igy elültetett almafa aztán az első gyökérhajtásaival a jó gyepszin földbe került bele s szétterjedő gyökereivel folytonosan a felső televény-réteget használta ki, a helyett, hogy a mély, atkás, kavicsos rétegekkel kinlódott volna." (Jókai: Kertészgazdászati jegyzetek, 10. o.) - Nem tudom, mennyire életképes ez a megoldás, én csak egy köztes változatot próbáltam ki eddig: nem kell a nagyon mély árok, hanem csak akkora, amibe a gyökér egésze kényelmesen belefér; viszont a föld amit mellé teszek, az a termőréteg (felső 15-20 cm) legyen.

enter image description here

A gyümölcsfa típusával kapcsolatban is történt némi pálfordulat. Az eddigi évek során ugyanis többnyire a nem kommersz, tehát ún. régi, tájjellegű vagy rezisztens fajtákat preferáltam, gondolván arra, hogy úgysem akarok vegyszert használni hozzájuk, ezek a fajták ellenállóbbak. Habár ez a stratégia tökéletesen be is vált (még őszibarackjaink is virulnak), egy tanulmányban (Surányi Dezső: "A biodiverzitás fenntartásának jelentősége", ennek a könyvnek a 25. oldalán) azt olvastam, hogy a régi fajták újbóli elterjesztésének jónéhány hátránya is lehet. Ezek között kiemelném azt, hogy lassítják a fajtaváltást, vagyis a jelenlegi génállományhoz képest már elavultak, így használatuk olyan, mintha visszapörgetné a növényi egyedfejlődés kerekét. Csakhát milyen egyedfejlődés az, ami az emberi szelekcióra alapul.... De az is érdekes felvetés, hogy piac-idegen, nosztalgikus hangulatot keltenek. Igen, valóban furcsa és persze pazar élmény lenne, ha az Aldiban feltűnne a régen darabáron árusított téli fehér kálvil....

A történelmi fajták mellett a tájfajták már más kontextust: lokális értéket hordoznak és nevükből eredően nem garantálják, hogy más tájakon is otthon fogják érezni magukat... Mivel egyik kérdésre sem érzem válaszra késznek magam, miért ne alapon éppúgy meghagytam a helyet néhány kommersz fajtának (granny smith stb.), mint a telken natív módon növekedő vadfának (mirabolán, sárgaszilva...), így ezzel talán fennmaradhat valamiféle sokszínűség nemcsak a fajták de a nemesítettség tekintetében is.

Több helyen is hallottam-olvastam egyébként (a változatosság kedvéért épp Jókai idézett könyvének 51. oldalán is), hogy a fentiekkel szemben sokkal jobban járunk, ha az ilyen vadon nőtt fákra oltjuk rá új fáinkat ahelyett, hogy faiskolából vennénk őket - nos, a faiskolák szerencséjére nekem még egy szemzéses oltás sem sikerült, így nem tudok összevetést írni ezekről. Idén azért megpróbálom újra, különféle más technikákkal, hátha valamelyik beválik. Azért e ponton felhívnám a figyelmet az előbb már említett, amúgy lenézett vad-gyümölcsfák (cigánymeggy, ringlószilva-mirabolán stb.) értékeire: ezek a fák igen széles tűrőképességűek mind az időjárás ingadozásait, mind a "kártevőket" tekintve, és olykor-olykor még ízletesek is! érdemes hagyni belőlük néhány példányt, mert néha nem terem más, csak ők.

enter image description here A ringlószilva virága .... enter image description here és termése

Akit érdekelnek a gyümölcsfák, és esetleg még nem tudja, hogy merre keresgéljen, érdemes körbenéznie itt, itt vagy itt, ha épp nem is vásárlás, hanem csak a leírások nyomán beinduló képzelet miatt.