Kuláktalanul

Írtam arról, hogy dédapám 'első paraszt' (nagygazda, nagyparaszt) volt - de mivel anno mindenét beadta a téeszbe, nem került kuláklistára. Nincsenek történeteim arról, hogy ők ezt hogyan élték meg, mennyire fájt (gondolom igen, mivel azt sokszor hallottuk, hogy 'nehezen adta'), mennyire mély sebbel mentek tovább. De mentek és csinálták, amit az élet hozott (ahogyan Fanni írta, nem lelkiztek túl mindent) - a dugdosásról viszont konkrét mozdulat élményeim vannak (Anival beszélgettünk arról, hogy neki például inkább illat-emlékei, nekem pedig úgy tűnik, mozdulat-emlékeim vannak): a zöld kredencben a zöld-fehér csíkos bádogtartóban a fehér liszt legalján kis csomagocska pénzescske, a konyhaasztal fiókjának aljára ragasztott nagyobbacska csomagocska pénzecske....

enter image description here

A könyvtárbuszon újabb csemege nézett velem szembe: Guzel Jahina regénye, a Zulejka kinyitja a szemét olvasása közben jöttem rá, hogy 'ejszen' a mi családunk sorsa is ennek a történetfüzérnek a része, még ha szerencsére csak az átlagos, a mindennapi változások hullámai vitték, és nem a mindent elmosó ár.
Tekintélytisztelet - itt most jó értelemben: ha nem Ljudmila Ulickaja ajánlása van a könyv borítóján, lehet, hogy visszateszem (hezitált a kezem).

Virágtérkép – emlékek és valóság

A mi kertünk – bizony, be kell ezt is vallani – sokkal szegényebb egynyári vagy akár évelő virágokban, mint anyósom és Gitta néni idejében volt. Az ő felfogásukban a fű/pázsit/gyep nem létezett, így ahol nem nőtt (volna) semmi, ott virág nőtt vagy föld volt, gondosan kikapálva. A most is meglévő rózsatövek mögött/között mindenféle virág nyílt: rengeteg büdöske/bársonyka, oroszlánszáj/tátika, körömvirágok egész halmaza, búzavirág vagy inkább imola (nem tudom), fátyolvirág, margitvirág, porcsinrózsa (itt bohócvirágnak is hívták, nem tudom, ez valódi neve-e vagy csak családi elnevezés), vadárvácska, Kleopátra tűje és hihetetlen bódító illatú petúniaözön (konkrétan még a mai napig a téglás udvaron nőnek rengetegen, pedig azóta már annyiszor volt felújítás és annyi sitt próbálta elnyomni őket, mégis maradtak – nagy örömünkre). Nyílt még egy sor másik virág is, de nem emlékszem, hogy akár akkor, akár most tudnám a nevüket.

Amikor én óvatosan, lassan, de aztán egyre bátrabban átvettem a terepet Gittuskától, akkor megszületett kb. két négyzetméternyi pázsit és aztán még több, bár ez kemény munka volt és sok energia. Messze van ez a számomra oly üdítő angol gyeptől, de ahhoz képest, hogy ilyen itt nem volt, azért most már legalább van. Fura lehet, hogy nekem ez ilyen fontos, de engem sokkal jobban feltölt a rendezett, szépen nyírt, friss zöld látványa, mint az akkori sok virág, pedig igazán szeretem a virágokat. Ahhoz képest, hogy parasztházban lakunk, talán meglepő, hogy én ültettem először muskátlit is, noha azt például korábban nem szerettem. Rájöttem azonban, ahogy Judit is írta, hogy akár szeretjük, akár nem, a muskátli hűségesen pompázik egész nyáron, csak úgy ontja a virágokat és ez az egyetlen, ami a hetekig tartó 40 fokban is jól néz ki. Annyit variáltam a dolgon, hogy a futómuskátlit vezettem be, először csak pirosban, most meg már szabadon mindenféle színeket vegyítek és gyönyörű, már csak a látvány miatt is az egyik kedvencem lett, nagyon dekoratív. Persze be kellett szereznem angol muskátlit is a helyes kis cirmos virágai miatt, ebből kevesebb van és kevésbé bírja ugyanazt a kiképzést, mint a hagyományos muskátli, de nagyon megéri törődni vele. Beleszerettem nemrég a lobéliába is, ez szépen csüng a létrán és most már háromféle színben van összeültetve, szerintem nagyon kedves virág. Van nálunk még kis télizöld, bazsarózsa, európai zergeboglárka, négyszögletes ligetszépe, napraforgó, bársonyka és rengeteg mézvirág (ebből szintén többféle színű), lett kasvirágunk és a most divatos klemátisz avagy iszalag. Utóbbi szintén nagy kedvencem lett, ugyanis rendkívül szeretem, amikor egy növény szabadon kúszik és szépen benövi a lehetőségeit a falon vagy ahol szeretné. Ezért aztán költözött ide futórózsa (idén már tényleg fut, ahogy én is) és vadszőlő is, imádom őket, fantasztikus, ahogy nőnek, legszívesebben centivel mérném, mekkora utat tesznek meg egy nap. Nem igazán tudom, miért, de nagyon szeretem a futórózsával, vadszőlővel, borostyánnal, klemátisszal benőtt falakat: jó érzés, amikor a természet befogadja és megszépíti az épített életünket, ami ettől aztán kevésbé mesterséges, kevésbé civilizált, talán egy kicsit olyan holiday-feeling is.

Kicsit furcsa nekem, hogy egy parasztkertben nem voltak fűszernövények, de most már vannak. Mentából valahogy lett háromféle is (nem tudom, hogyan, ráadásul egyszer kivettem egy mentahatározót és kiderült, hogy ezerféle menta van, így nem is nagyon sikerült beazonosítanom, hogy ezek itt miféle menták, az egyik nagy valószínűséggel fodormenta, de a másik kettőt nem tudom), sőt, tavaly egy kertészetben találkoztam még érdekesebb mentákkal is: vettem is ananászmentát és mandarinmentát (tényleg ilyen az illatuk, fantasztikus), de volt még ott pl. csokoládémenta is meg már nem tudom, még milyen, csak épp pénz(menta) nem volt nálam több, úgyhogy a többiek maradtak a boltban. A menta mellett van nálunk most már kakukkfű, rozmaring és levendula, valamint a rózsák mellett többféle bazsalikom, ők valahogy szeretik egymást. Ja, és egy érdekesség: a „folytontermő" eprekért cserébe (ezek nem olyan finomak ugyan, mint a "hobbin" a szamócáink, de nyár elejétől kezdve őszig minden reggel van egy maréknyi eper a joghurtunkba, ami azért nem utolsó) nemrég kaptam egy banánfát – na, ilyen se lakott itt korábban! Igaz, hogy banánt nem fog hozni, már csak azért sem, mert cserépben van (télire be kell vinni), de gyönyörűek a levelei. S végül, de nem utolsó sorban, lakik itt három gyönyörű hortenzia, mert a kertnek elég sok árnyékos vagy félárnyékos része is van és ők azt nagyon szeretik, én meg őket. Azt tervezem, hogy minden évben beszerzek egy újabbat (az idei még hátravan), mert nem tudok betelni velük, olyan szépek és annyiféle van belőlük is.

Azt még érdemes elmondani, hogy a korábban virággal teli kert gyepesítése miatt a mostani virágok nagy része cserépben vagy balkonládában él nálunk, aminek az lett az előnye, hogy a téglás udvar sokkal élőbbé vált és az ablakok is tele lettek virággal – korábban ennek itt nem volt divatja. A kertbe pedig immár be szabad menni, mert nem tapossuk le a virágokat, viszont a gyerekek szívesen cigánykerekeznek, hasalnak, olvasgatnak a fűben.

Most nézem, hogy ez a felsorolás azért elég szép olyan valakitől, akinél korábban mindenféle szobanövény kiszáradt, mert elfelejtette öntözni őket (igen, igen szépen vállon veregetem magam)... (Igaz, szobanövény most sincs, az valahogy idegen tőlem, nem egészen érzem, hogy jó lenne nekik bent, de azért lassan megfogalmazódik bennem az igény egy fikuszra...)

A kép nem saját (pillanatnyilag)...

enter image description here

Belvárosi kert

Hazaérkezni: mikor belépsz, és tudod, hogy ez a tiéd. Nem az elidegenítő tényezőket, hanem a megvalósulandó álmot látod. Az első lakás: a tulajdonlás, a saját, a szülőktől független berendezkedés euforikus élménye. Baráti segítségek. Házibulik - a közös öröm.
Városi terepen a belvárost szeretem csak igazán - ami ott lakva tulajdonképpen a falusi élethez hasonlítható a legjobban: a házban és az utcában mindenki mindenkit ismer, a patikában, a gyümölcsösnél, a kisboltban, a könyvtárban mindenki tudja, hogy melyik házból is ugrottál le - otthon voltunk. Amíg nagyon aprók voltak a gyerekek, addig csak az előnyét láttuk annak, hogy a belvárosban lakunk: a könyvtár ott volt szemben velünk (a ház idős nénijei szívesen vigyáztak az ebéd utáni alvásukat durmolókra, amíg én átszaladtam újabb szellemi mannáért), a galériák, a kiállítások még a gyerekekkel is megnézhetőek voltak, hiszen útba esett, Balázs ebédszünetben hazaugrott velünk enni - az ember az egyetemi évei alatt megszokott kulturális közegből és intenzív együttlétből nem került ki hirtelen, átmenet teremtődött a korábbi és az aktuális életforma között.
A 'falusi' vagy 'kolesz' hangulatot erősítette az egy házban lakás közössége: egyrészt mindenki mindent tudott (a nénik ugyanolyan érdeklődőek, mint bárhol másutt), másrészt mindenki megpróbált diszkrét lenni. Minden gyerekem születésekor zacskók lógtak a kilincsen, tele friss gyümölccsel. Minden elutazásunkkor a nénik (tényleg!) könnyes szemmel, zsebkendőt lebegtetve integettek el minket - az Apáca utcai lakásban, ha jól számolom, legalább 6-7 pótmamára tettünk szert. Húsvétkor a mi ablakunk alatt igencsak nagy forgalom volt - egyszer jól meg is ijesztettük egymást ügyködés közben.
Természetes volt, hogy akinek kellett, hoztunk kenyeret, segítettünk megtanulni a mobiltelefon rejtelmeit, elkotortuk a havat, stb.
Hazudnék, ha elhallgatnám a hátrányokat, a nehézségeket: próbáltam viccesként felfogni, hogy amint megjelentünk azt udvaron, az ablakokban is mindenki megjelent, mert mindenki minket nézett - sokszor az volt az ember érzése, hogy a néniknek nincsen saját életük, hanem a mi életünket élik (azt hiszem, mi voltunk a kedves-bolond Kovácsék sorozat). Nehéz volt mindig annyira csendben lenni, hogy ne zavarjuk a többi lakót. Nehéz volt diszkréten jelezni a határokat, udvariasan jelezni a magánszféránkba kíváncsiskodás kellemetlenségét. Megtanultuk, hogy az idősek ugyanannyi figyelemre vágynak, mint a gyerekek (csak egy icurkát fáradnak el hamarabb) - de cserébe történeteket, meséket, élettapasztalat-elmondásokat kaptunk, amiért mindig hálás leszek. Megtanultunk ez a sok nő között igazi felnőttekké válni, megtanultunk segíteni és segítséget elfogadni, ugyanakkor nemet is mondani. Megtanultunk kiállni magunkért, a családunkért, megtanultuk azokat a határokat, amik mindenki számára emberiek. És persze rengeteg süteményreceptet zsebeltem be!
A belvárosi lét kulturált, művelt, csinos, sokszínű.
Szerettünk az Apáca utcában lakni, ha kitolhattuk volna a falakat és keríthettünk volna magunk köré egy kertet, szerintem sohasem kerülünk falura. A térigény és a hangerősség szabadságának igénye azonban erős motiváció. Kert nélkül különösen nehéz lehet mesekönyvi-idilli gyerekkort nyújtani. Kert nélkül feleannyi mindent lehet megtanítani a gyerekeknek. Kert nélkül nincs felhőtlen, álmodozó, igazán szabad gyerekkor. Kert nélkül nincsen felfedezés, kaland.... Kert nélkül nincsen állandóan jelenlevő, tapintható kötődés a természethez. Kert nélkül nincsen kapcsolat a megtermelt élelmiszer és a tányéron megjelenő ínycsiklandozó finomságok között.
Balázzsal többször terveztük, hogy egy éjszaka feltörjük a társasház udvarán a betont és ültetünk! Mi nem mertük megtenni, de azóta egyre népszerűbb a gerillakertészet. Nekünk maradtak a dézsás és cserepes növények. Gondozási ösztön kiélésére ők is megfeleltek.

enter image description here

Gyerekkori kert

Legszívesebben a diófa tetején időztem, természetesen valamilyen könyv társaságában és abban a csodaszép fantáziavilágban, amit, azt hiszem, elfelejtettem kinőni. Szerencsére.
Hatalmas küzdelmet folytattam azért, hogy lehessen saját kertem: megkaptam a cseresznyefa alatti árnyékos földdarabot. Jól emlékszem arra a földre, a tapintására, az állagára: teljesen száraz, csupasz, meg szürkén poros és kemény, mint az aszfalt, tele cseresznyemagokkal. De! A hihetetlen gyermeki akarat salátát és hagymát termelt ezen a földdarabon. Hihetetlenül büszke voltam, mikor bejelenthettem, hogy ma az ebédhez az én salátám van feltálalva!
Egyébként már akkor megelőlegezhettem volna magamnak a mostani vegyeskultúrás, biokertész minősítést, hiszen sohasem tetszettek az utakkal szegélyezett ágyásokban a madzaggal vezetett sorok, a letaposott utak, az a hatalmas rend, ami nekem ijesztőnek és kivitelezhetetlennek tűnt (tűnik a mai napig is). Na jó, akkor még nem takartam a földet mulccsal, nem tudtam mi a felületi komposztálás, nem tudtam, mi a vegyes kultúra, de az esztétikája már bevonzott: a salátát és hagymát nem külön sorokba ültettem (pedig mennyit kérték, hogy legalább ezt a szabályt tartsam be!), hanem ritmikus egymásmellettiségbe, azaz egy saláta köré került négy hagyma és gondolom, még variáltam össze-vissza.

enter image description hereenter image description here

Az én anyai nagyszüleim is beköltöztek idős korukra egy két és fél szobás panelbe - a fűtést és a korlátlanul folyó meleg vizet élvezték a legjobban. Viszont a közeli Gyódon, a szőlőhegyen vettek földet és busszal jöttek-mentek a lakás és a telek között. Emlékszem arra a precíz procedúrára, ami a szerszámok kivitelét előzte meg: nagyapám előbb újságba, majd rongyba tekerte a kapa fejét, így került bele egy műbőr szatyorba, nehogy baleset vagy kellemetlenség történjen.
Nagymamám minden létező tésztafajtát ismert és sütött - 'tésztásak' voltak. Meglett háziasszonyként visszaemlékezve is döbbenetes, hogy abban a parányi panelkonyhában hogyan tudott több tálcányi képviselőfánkot tökéletes minőségben elkészíteni. Ez volt az a művelet, amikor a konyha ajtajához hozzá sem lehetett érni, nehogy a huzattól lelapuljon a tészta. Mennyivel természetesebb volt ez a dédszüleim nagyatádi konyhájában! Hatalmas konyha, nagy asztalok - lehetett iregni, pörögni! A panelkonyhában csak önmaga körül tud forogni az ember. Gyerekként még nem tudtam - azt hittem ez a természetes -, hogy micsoda kincs az, ha az ember egészen kamaszkorig minden nyáron a dédszüleinél lehet. Ahogyan Fanni írta, azok a pozitív minták, az az erősen töltött erkölcsi értékrend nemcsak a mi életünket, de még a gyermekeinkét is meghatározza, hatással van rá. Amilyen szeretettel és hálával beszél a nagyszüleiről, én olyan mély érzelmekkel és köszönettel tartozom a dédszüleimnek. Kidülledő mellkassal, halkan még el kell áruljam, hogy engem az ükanyám is megvárt - tartott a karjában és ringatott, ő volt a Sicca mama, mert ringatás közben állítólag mindig "siccegett".

enter image description here
Ükanyám és dédanyám

Fanni írásai kapcsán én is számba vettem magamban, mik is azok a minták, amik dédszüleimtől (a múltból) erednek és a mai napig meghatározóak az én/a mi életünkben. (Ilyenkor jó tudatosítani magunkban, hogy minden rezdülésünket, minden gesztusunkat, szokásunkat, sőt, minden fontosabb mondatunkat apró emberkék figyelik és örökre megjegyzik - a mostani jelenünk gyermekeink jövőjében köszön majd vissza.)

Dédszüleimnél a góré volt a fő játszóhelyem.

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Apukám fotói a góréról

Nem is tudom, hogy dédapámmal vagy dédanyámmal kezdjem-e. Na jó, legyen dédapám. Szikár, csontos, napcserzette parasztember. 'Első' (értsd úgy, hogy a kisatádi földművelő közösségen belül a legfontosabb szava neki volt) paraszt - a fejesek az államosítások idején tudták, hogy ha a Ferkót meggyőzik arról, hogy lépjen be a TSZ-be, akkor mindenki csatlakozni fog. Állítólag nem adta könnyen, de végül belement.... Mindig szövetnadrágban, ingben, mellényben, csizmában. Szép ember volt. Öregnek is szép volt. Olyan inas fajta, aki erőt sugároz, akinek nincsen egy tohonya mozdulata sem. A konyhában, a sparhelt mellett szeretett aludni.

enter image description here

Ő nem a dédapám - apukám fotója valamelyik lábodi (Nagyatádhoz közeli falu), rokonról. A dédapámról készült fényképet nem találom, pedig az Apáca utcában mindig elől volt.... Nem a gyermeki képzelet, nem az emlékezés megszépülése miatt, de tényleg: egy ugyanilyen képen az én dédapám magasabb, szigorúbb, cserzettebb, inasabb, erősebb, de a hangulat hasonló.

Felmenő férfijaim közül mindenki ingben járt/jár. Gyerekkorom óta vasalom az ingeket. Balázsnak sokszor napi kettőt: egy városit és egy munkásat. Szeretem. Férfias. Mögötte pedig ott a vasaló nő. Az illat.

enter image description here

Dédanyám huncutul mosolygó, modern nő volt, olyan igazi Katica - mármint belül. Kívül hiteles parasztasszony: térd alá érő bő szoknya, ing, mellény, kötény, mezítláb és persze az elmaradhatatlan fejkendő (nyárra való, télre jó meleg, ünnepre fényes-csillogó mintás). Szerettem elnézni, ahogyan a kimosdás után éjjelre átváltozott: hófehér vászon hálóing, leengedett fonatú ősz haj. Az a mozdulat, az a huppanás, ahogyan kiveszi a kontyból a hullámcsatot és puffan a fonat a hátán! Gyönyörű. A retinámra égett.
Vicces volt, mikor nagyanyámat (az ő lányát) szidta a maradiságáért: jaj Etus, légy már kicsit rugalmasabb! Az utcában először dédanyám nővérének, Juliska néninek volt televíziója (tudod ő egyedül van, jaj, menj már át hozzá és nézd vele a tévét!), majd következtek az én dédszüleim: dédanyámmal ketten a nagy ágyban néztük meg a Hair-t, nagyanyám teljes megrökönyödésére, aki félóránkét megkérdezte, hogy "Ez magának tetszik?". A válasz: "Etus, hallgass már!"

Fanni panelélményeihez kapcsolódva találtam viszont apai nagyszüleim Málomban lévő szőlőjéről egy fotót - az egyik utolsó rész volt Pécsett, amit államosítottak. Az épülő panelrengetegen át ameddig csak lehetett, élveztük a domb idilljét. Ma már ott is társasházak állnak.

enter image description here

Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) című kisregénye szintén ezekről az életmódváltásokról, egy lehunyt életvitelről/életszemléletről szól. Érdemes újra elolvasni.

Nálunk a faluban is szinte mindenkinek volt/van a "szőlőhegyen" telke, szőlője, földje. Szebbnél szebb présházak őrzik ennek a kijárós kultúrának a nyomait. Rozi néni, Kati néni mesélik, micsoda élet, micsoda összejárós-dolgozós jó hangulatok kerekedtek ott.... De, ahogyan azt Fanni mondaná: a mai fiatalok ugyebár....

Még pár atádi fotó, amit apu készített és nagyon szeretem őket:

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Panelből kertes házba – lépésről lépésre: 4. lépés: a megérkezés (vajon tényleg?)

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)

Sövények másutt

A korábbi, sövényekről szóló poszt adta az ötletet, hogy lefotózzam, Horvátországban milyen növényeket használnak sövényként. Ami a legfurább volt először számomra, hogy a nálunk fűszernövényként ültetett rozmaringot például egész bokorrá növesztik, és gyönyörű, illatos térdig érő sövény lesz belőle.

enter image description here

Ugyanígy használják a levendulát is.

enter image description here

Kerítés gyanánt gyakran látni Olaszországban is és itt is leandert. Sokszor valódi drótkerítés nélkül is, egész átláthatatlan sűrűvé növesztve. A leanderrel kapcsolatban a legnagyobb meglepetést ez a fa okozta számomra az idén:

enter image description here

Olyan nagy volt, hogy a második emeletig ért fel, és a teraszon karnyújtásra ilyen virágok voltak:

enter image description here

A következő ugyan nem leander, de ebből is szép méter magas sövény lesz:

enter image description here

Panelból kertes házba – lépésről lépésre: 3. lépés: a megérkezés felé

Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.

Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)

A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)

Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).

Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)

Virágtérkép

Szeretném nagy vonalakban összegyűjteni, hogy egy mai - jelen esetben nem számít, hogy vidéki, vagy városi kertről van szó - kertben milyen virágok nyílnak, melyek a legelterjedtebb évelők, melyek a legkedveltebb egynyári virágok.

Fontosnak tartanám ezt a rövid kis adatgyűjtést (kíváncsi vagyok, no!) - sok mindenre lehet belőle következtetni: a divatos kertészeti és étkezéskultúrai trendektől kezdve a társadalmi státuszszimbolikán át a lelki életig. Minden esetre kitapintható lenne egy körkép arról, milyen is a kerthez, a földhöz, a növényekhez való viszonyunk. Megint egy lehetőség arra, hogy tanuljunk egymástól. Sőt, ha akarjátok, a növényekről készíthetünk rövid botanikai leírást is, ami műanyagtáblára nyomtatva kitehető a kertbe, hogy a gyerekek csak úgy, mellékesen lássák a tudnivalókat - ez pedig már kertpedagógia (garden-based learning).

enter image description here

Ha nem tudjátok az adott növény nevét, akkor fotót is küldhettek, sőt a legjobban annak örülnék, ha a nevek mellé fotókat is mellékelnétek. (Ajánlom a gyerekmunka igénybevételét. A fagyit én állom!)
Köszönöm!

enter image description here

A Virágnévszótár 2016-ban jelent meg, és végre egy olyan virágnevekkel foglalkozó mű, ami a növények botanikai leírását is megadja - végre nem válik külön a nyelvtörténet és a botanika. Zárójelben megjegyzem, hogy én kimondottan üdvösnek tartom azt, hogy manapság újra divat a 'polihisztorság': például utazás, irodalom és gasztronómia, vagy: botanika, kertészet és gasztronómia kertnaplóba fűzve - több szemszögű, több tudásterületet ötvöző munkák jelennek meg a könyvpiacon. Inspiráló, színes látásmód. Fontos.

Amikor először olvastam arról, hogy milyen növények voltak egy hagyományos parasztkertben, milyen virágok voltak pl. közkedveltek egy adott korban, nem értettem, hogyan lehet ennyire általánosítani, hiszen (gondoltam én ezt korábban) a számtalan növény közül mindenki más virágokat kedvel. Node, nemcsak kedveljük a virágokat, hanem egyszerűen van, amihez könnyen hozzá tudunk jutni (ezáltal mindenki hazaviszi), van, ami pedig lázba hozza az embert, mert különlegessége ellenére végre megszerezhető - elég csak a 16-17. századi tulpomániára, a 17. századi tulipánőrületre gondolnunk.
Gondoltam végre én is ajánlok egy jó kis filmet, nagy boldogan meg is találtam a Tulipánláz című romantikus alkotást, mely azt ígérte, hogy ezt a korszakot dolgozza fel. Nem bírtam végignézni - rossz filmekre nincs időm. Deborah Moggach azonos című regényéből készült, ami a kritikák szerint olvasásra érdemes. Megpróbálom.
Visszatérve az eredeti gondolatsorhoz, ne felejtsük el azt sem, hogy ugyanakkor csereberélni is szeretünk (tényleg bizonyos mértékig homogenizálódnak, hasonulnak egymáshoz a kertek) - a virágos kert megalkotása igazán női munka. Mindig hálás leszek azért, hogy amikor elkezdtem kialakítani a kertet, rengeteg növényt kaptam Rozi nénitől, Kati nénitől, Erzsitől, Anditól - szerencsére most már nem csak kapok, hanem csereberélni is tudunk, mert már nekem is vannak olyan növényeim, amik viszont nekik nincsenek. Andival és Erzsivel itt a faluban ezt igencsak előszeretettel űzzük: virágmagok jönnek-mennek, dugványok és fiadzások vándorolnak egyik portáról a másikra. Szeretem ennek a csereberének a mozdulatait, az egész procedúra diskurzusát: kezdődik a növény bemutatásával, ami szinte minden esetben emocionálisan túlhevült (Jaj, ezt nagyon fogod szeretni, mert... Ez igazán kedves.... Ez kicsit kényes, de...). Folytatódik azzal a hezitáló mozdulattal, ami egy pillanatra megakasztja az adó kezet, amelynek során eldöntjük, hogy az anyanövényről mit és mekkorát adjunk oda - ilyenkor önkéntelenül mindig megküzdünk az irigység és a sajnálat érzésével, aztán persze legtöbbször győz a nagyvonalúság, és már le is nyisszantottuk, elválasztottuk azt a darabot, amit jó szívvel a másiknak adunk. Ritkán van csak - de ugyanolyan fontos kimondanunk - amikor nem tudunk adni, mert még nem érett meg rá a növény, hogy egységét megbontsuk, még nem erős sem a növény, sem mi magunk ahhoz, hogy kevesebbünk legyen belőle. Nemcsak a tulajdonlás, hanem a viszonyulás is megmutatkozik ezekben a döntésekben.
Falun élve értettem meg, miért mindenkinek muskátlija és begóniája van az ablakokban: mert tényleg egész nyáron át lankadatlanul virítanak, mert tényleg olyan nagyon pirosak, amit semmi más színnel nem lehet pótolni, mert tényleg csak ők bírják az erős napsütést, mert tényleg ezek illenek egy falusi portához.

Lányaim a kertben:
Nekem ezekben a Janka fotókban megmutatkozik az egész kertszemléletünk: a természetes és a mesterséges, a természeti és az emberi találkozása, ezek játéka, talán megtalált harmóniája. (Jolán hajában mindegyik képen valamilyen, az óvodai udvarlójától kapott művirág van - ha szednek nekem egy szép virágot vagy levelet a gyerekek, mindig a hajamba tűzöm. Az érzelmi telítettség sokszor fontosabb, mint az esztétikum.)

enter image description here
Jolán és a muskátli

enter image description here
Jolán és a cserjés pimpó

enter image description here
Jolán és a méhbalzsam

enter image description here
Jolán és a kúpvirág

enter image description here
Jolán és a begónia

Panelből kertes házba - lépésről lépésre: 2. lépés: azt hisszük, hogy ez a kertes ház

Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.

Panelból kertes házba - lépésről lépésre, 1. lépés: gyerekkor a panel világában

Mint korábban írtam, nagyanyám kertből panelbe költözött élete során egy markáns váltással, én pedig pont fordítva, panelból kertes házba költöztem 16 éves korom körül és azóta is kertes házban élek, leszámítva az egyetemi évek alatti panel-létet, amely öt év nagy része azonban olyan szerencsés volt, hogy megint csak nem számított sokat, milyen lakásban éltünk éppen - itt is a közösség volt a meghatározó, a körülöttem élők, akikkel szinte családként éltem együtt.

Első emlékem a panel mint olyan kapcsán arra korlátozódik, amikor éppen elmegyünk egyikből a másikba, tehát amikor kb. 3 éves koromban egyszer csak hurcolkodunk át a közös családi panellakásból nagyanyámékhoz, mert anyám és apám épp váltak (ez családi aforizmaként úgy maradt meg mint emlék, hogy Fannika azt mondta "Anya, a Csocsó lopja a cuccot!" - Csocsó anyám öccsének a legjobb barátja volt, hobó, barlangász, nagy csavargó és nagy nevettető, aki épp segített nekünk a "cuccok" költöztetésében). Utána nagyanyámékkal laktunk egy ideig, ahol nagyapám az orrára tolt szemügével olvasott nekem minden este a Rémusz bácsi meséiből a matracon ("Ninc itt szenti, cat én vadok itt ededül", olvasta nagyapám pöszén a Nyúl házában elbújt Róka ijedt monológját, míg anyám meg nagyanyám a paplan alatt próbálták elfojtani röhögésüket Papa beleérző képességét látván). Ezen a matracon (nagyanyámék úgy mondták, "laticeren") aludtunk anyámmal pár hónapig, amíg saját albérletbe költöztünk - egy belvárosi panelbe. Innen aztán kezdetét vette egy 13 évig tartó életszakasz, amely alatt (tessék csak számolni!) 6 különböző panellakásban laktunk (később különböző "pótapukákkal" is, akik szerencsére nem változtak olyan gyakorisággal, mint a lakások...), míg végül megérkezett az addigra már jelentősen kibővült család az első kertes házba, amit még sokáig ezután is hasonlóan használtunk, mint a panel-életteret és csak lassan jutottunk el a valódi kertes ház-élményig.

Milyen is volt panelben lakni gyerekként? Mint már említettem, mi azt hoztuk a nagyszülőktől is, hogy a panel egy jó dolog: komfortos, puha szőnyegpadlóval, szépen tapétázva, van folyó meleg víz bármikor, ha gond van, megoldja a lakóközösség vagy a közös képviselő, elférünk rendesen, tehát minden szép és jó. Ha meg levegőre vágyunk, ott vannak a játszóterek, ahol hasonló panelgyerekekkel lehet barátkozni, hétvégén pedig tessék kirándulni menni valahová. Mivel a körülöttünk élők is pont így éltek a 80-as, 90-es években, volt az embernek egy egyenlőség-érzése, egy közösségbe tartozás érzése, mert nem voltak kirívó különbségek az osztálytársak, barátok életében sem. Esetleg volt, aki többszobás panelben lakott vagy több könyve volt, netán volt autójuk is és nem minden nyáron a Balatonon nyaraltak, de ezen felül aztán csukott szemmel vagy töksötétben is ki tudtam találni a mosdóba bárkinek a lakásában, mert kábé pont olyan volt, mint a miénk. Nem volt nagy hencegés, nagy szájtátás, beleláttunk (sőt, simán bele is hallottunk) egymás életébe: tudtuk, mikor étkezik a szomszéd (mert kiordított az ablakon a játszótérre, hogy "Jancsikám, azonnal gyertek fel, kész a kaja"), mikor húzza le a vécét (ehhez nem kellett a néha vele járó káromkodást sem hallani), mikor romlik el a mosógépe (mert akkor mi áztunk el alatta) és esetleg egyebeket is (aki most szaftos részletekre számít, az téved és szégyellje magát :-).

Az első nagy kigúvadt szemeket akkor láttam, amikor 1992-ben az egyik tehetősebb szomszédnak egyszer csak lett egy Lada Samarája! Na, erre kicsődült az egész tömb és úgy nézte a Lada Samarát, mint valami űrhajót vagy földön túli jelenést, amelyik orrát felhúzva megdicsőült fényben szikrázott a sok Trabi meg Skoda között a parkolóban. Ez egyenesen szenzáció volt, de végül ezt is megszoktuk, később meg elköltöztünk és akkor aztán már annyi kocsit láttunk és olyanokat, hogy szegény kis Lada Samara bizony nem tartotta volna már olyan magasra az orrocskáját a profibb krómozású kollégák mellett.

Egy másik legendás dolog a házibuli volt akkoriban (is), hiszen az ovis panelgyerekek szépen összebarátkoztak az oviban vagy a játszótéren, utána nyilván ugyanabban az iskolában tanultak, leckeírás után megint együtt lógtak a téren és ez így ment felsőig, amikor beköszöntött a házibulik ideje. Szinte bárkinél bármilyen alkalomból lehetett házibuli, akinek a szülei ezt megengedték azzal a korlátozással, hogy a rengeteg barátnak kötelező a kisszobában bulizni kizárólag a szomszédok nyugalmának megzavarása nélkül és csakis legkésőbb este 6-ig (!) (nyilván naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezeknek a paramétereknek mindig megfeleltünk...). Milyen házibulik voltak ezek, hát csak nosztalgiázni tud az ember, ha visszagondol, micsoda szép pillantások, a kezeknek micsoda véletlen összeérése, micsoda lassúzások történtek ott a sok társasozás, éktelen röhögés és buborékrágó-kipukkasztó verseny közepette. Ha ezt a mai fiatalok tudnák, de hát mit tudnak ezek a mai fiatalok, hiszen csak... na jó, nem erről szól ez a bejegyzés, haladjunk.

Kikapcsolódni azért ebből a fajta közösségi létformából is kellett néha, hiába volt olyan melengető a többi ember akol-közelsége és erre léteztek különböző módszerek. A legegyszerűbb az volt, ha a két egymás mellé épült erkély közé húztunk egy válaszfalat azon a kis részen, ahol még éppen át lehetett látni a másikhoz, hogy azért mégse kelljen mindig Pirike nénivel beszélgetni, ha kilép az ember az erkélyre egy kis friss levegőt szippantani. Így aztán megteremtette az ember a saját minikertjét, ahol békésen elfért egy kis szőnyegdarabka (ha akartuk, lehetett zöld - gyep gyanánt), két összecsukható kempingszék (csak végső esetben lehetett kinyitni, különben persze nem fértünk ki), egy icipici asztalka, napernyő, természetesen muskátlik meg poros szobapálmák és máris ott volt a beach-feeling akár a negyediken vagy a hatodikon, ahol bizony mi még komoly gasztronómiai tevékenységeket is folytattunk (ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem, ettünk mi itt tenger gyümölcsét rizottóval, csavart sült burgonyát rántott csirkével és görög salátával, nyúlpaprikást saját készítésű nokedlivel és még sorolhatnám, de most épp diétán vagyok, jobb, ha nem megyünk ebbe bele).
Ha ennél vadabb kalandokat kerestünk, ott volt a Balaton: Veszprémből félóra alatt az igazi beach-en voltunk egész nap és ettük a lángosok meg palacsinták legjavát, este meg örültünk, hogy pipacsvörösen hazamehettünk a mi kis panelünkbe ahelyett, hogy a részeg német turisták dajdajozását kelljen hallgatni egy szűk lakókocsiban és még a szomszédok irigy megjegyzéseit is bezsebelhettük a liftben, hogy de szép barnára sültünk (nem mindig volt jó a lámpa). Ennél vadabb ötletek azért ritkán merültek fel, bár persze akinek autója volt, az messzebbre is kalandozhatott - nekünk sokáig nem volt, így maradt némi vonatozás, buszozás néha akár olyan távoli zugokba, mint például Székesfehérvár (a fél gyerekkoromat a Bory-várban fényképező apámra várással töltöttem el ;-).
Azt azért el kell mesélni itt, hogy a legkalandvágyóbb pótapuka nem érte be ennyivel, így 1994 csodás nyarán nekivágtunk az Útnak és elindultunk Olaszországba, egészen pontosan Velencébe - Trabanttal (ne tessék röhögni, hát ez volt a háznál éppen). Igaz, hogy a határon megkérdezték, hogy komolyan gondoljuk-e, de mi mind a négyen nagyon is komolyan gondoltuk (illetve öten, mert anyám pocakjában már ott volt a kisebb öcsém, de mivel ezt senki nem tudta még odafele, az ő szava nem számított), és el is jutottunk a célállomásra még aznap éjjel (jól ment ám a Trabicsek), ahol is megszálltunk egy gyönyörű apartman... kertjében egy lakókocsiban, de bejárhattunk a fürdőszobába (!). Fantasztikus öt napot töltöttünk itt, én 14 éves voltam és életemben először jártam külföldön, ráadásul mindjárt Velencében - azt hiszem, nem kell mondani, hogy a panelkislánynak nagy szájtátások közepette egyszerre igencsak kitágult a világ (milyen egészséges rácsodálkozásokat lehetett megérni internet nélkül!). Volt itt is kaland bőven, főleg, mert anyám alapvetően oroszul tudott, pótpapa meg pár gasztronómiai kifejezést németül (pl. Wiener schnitzel), mi a bátyámmal elgagyogtunk egy incifincit angolul, már amikor mertünk egyáltalán (félszeg pattanásos kamaszok életükben először kommunikálni próbálnak című jelenet), de amint megtanultunk annyit, hogy "grazie" meg "prego", azonnal otthon is érezhettük magunkat, mert mindenki kedvesen mosolygott és kézzel-lábbal megbeszéltük, amit kellett. Egészen addig tartott az idill, amíg a hazaindulás reggelén pótpapa bezárta a slusszkulcsot a Trabiba és ha levesszük a jelenetről a hangot, amikor ezt elképzeljük, jobban járunk. Szerencsére ott tartózkodott egy lángelme (szerény személyemben), aki az elmúlt napok kultúrsokkja okozta rózsaszín merengés ködén át is észrevette, hogy nyitva maradt azért a csomagtartó, így szépen bepréseltem magam azon keresztül az üléseken át a kormányig, ahol megkaparintottam a kulcsot és ezzel megmentettem magunkat, indulhattunk haza. Indultunk is, mentünk is szépen, amikor az Alpokban a Trabi köhögni kezdett, majd füstöt okádott és egyéb módokon értésünkre adta, hogy innen nem mozdul. Szerencsére ez éppen egy Cortina d'Ampezzo nevű helyen történt, ami - minő véletlen - éppen világlátott pótapuka egyik korábbi kedvenc helye volt (szerintem simán elszabotálta a Trabit, de ez maradjon köztünk). Így aztán itt megszálltunk egy éjszakára és remekül mulattunk, hogy milyen hideg is van itt nyár közepén (este már kevésbé mulattunk, amikor persze nem kapcsolták be a fűtést, hiszen nyár volt), másnapra pedig csodák csodájára kivirult a Trabi és folytathattuk utunkat haza. Folytattuk is, amíg anyám nem kezdett el állandóan rosszul lenni a kanyarokban, ami miatt elég gyakran megálltunk (kábé minden kanyar után, ami nem volt épp szép dolog, tekintve, hogy így mindenki azt hihette, hogy a Trabi nem bírja a tempót, pedig ezt állítani szemenszedett hazugság lenne), de így legalább otthon már azt is megünnepelhettük, hogy nemsokára bővül a család (és nemcsak azt, hogy egy darabban értünk haza mi is meg a kocsi is). Hát, igen, itt már eltelt pár év a rendszerváltás után és mi már csak két évig éltünk panelban, bár ezt akkor még nem lehetett tudni.

Kisebb öcsém megérkezése idézte elő azt a panelmutyi helyzetet, ami még hozzátartozott ahhoz az érához és általában az egész panel-miliőhöz. Voltak kedves szomszédok a hatodikon egy négyszobás lakásban, akik bizony egyrészt kettecsként éltek, bár ez még nem bűn, de másrészt meg olyan hiteltartozásuk volt, amit nem bírtak fizetni. Voltunk mi a negyediken öten, akik éppen egy kisbabát vártunk egy kétszobás lakásban. Volt azután még egy kedves, ügyes, jó szimatú ügyvéd barátja is a családunknak, aki gyakran járt hozzánk beszélgetni. Ebből valahogy az kerekedett ki, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat egy költözködés közepén, amikor is a párocska a hatodikról átköltözött a mi lakásunkba, mi pedig az övékbe. Hm, hm, bizony, bizony és még azt is mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, utána is udvariasan köszöngettünk egymásnak a liftben és még a párocska volt hálás, mert megszabadult a tartozástól. Ha ennyi nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy a hatodikon valahogy úgy alakították ki a folyosót, hogy pont a mi új lakásunk előtt maradt egy kis terecske kihasználatlanul, ahol szebb napokat látott fotelek és virágok ücsörögtek eléggé magányosan, mert minek is üldögélt volna ember is, nagy filozófiai felismerésekre nem számíthatott ott, de még kilátás sem volt. Hát idővel ezt a kis terecskét valami ügyes engedéllyel mi leválasztottuk és abból lett ott nekünk egy étkezőnk - kint a folyosón, egy üvegajtóval leválasztva (tűzvédelmi okokból, ugyebár, amit senki nem értett, de jól hangzott és így nem kellett a többi lakónak sem nagyon irigykedni). Azon túl, hogy nagyon fejedelmien éltünk és persze viszonylag csendesen étkeztünk mi ebben a térben, aludt ott egyszer egy teljes székelyföldi túrázócsapat is, tehát nemes célra is felhasználtuk azért, amíg aztán hamarosan elköltöztünk egy kertes házba, és innen jöhet a folytatás.

Zoránnak egyébként van egy 1979-es száma Dusán szövegével, az Üzenet, ami szerintem valamennyire visszaadja azt a hangulatot, amelyben íródott ez a szöveg. Ez a rész például:
"A doboz-házakból ne ítéld meg,
Bár nem hirdettük a szürkeséget,
De azt hittük, hogy drágább, ami szép."
De itt van barátunk, a youtube is:

https://www.youtube.com/watch?v=M-kYoYWvSqs