Ácsteszéren – gyerekként

Nagyanyám oldaláról közelítettem meg a kertes házzal, panellel kapcsolatos emlékeinket, hétköznapjainkat, de eszembe jutott közben Ácsteszér, ahol nagyapám családja él és mivel gyerekként sokat voltam ott nyáron, történt is egy s más. Ácsteszéren a szülői házban nagyapám szülei éltek és ide születtek a gyerekeik is, összesen hatan, bár én már csak nagyapámról, Juliska néniről, Ignác bátyámról és Pista bácsiról tudok, a többiek korábban meghaltak, az viszont egy jó dolog, hogy még dédnagyanyámat is ismertem. Az ácsteszéri szülői házban élt egy darabig nagyanyám is, amikor egy februári napon összeházasodtak sok-sok (több mint 40) évvel ezelőtt és csak később költöztek saját házba innen (Lovászpatonára, ami Pápától nincs messze, még épp Veszprém megyében van). Nagyanyámnak erről az időszakról alapvetően jó emlékei vannak: tisztelte és szerette apósáékat, szerette nagyapám testvéreit is, nem voltak nagy koppanások (Juliska nénémmel és Pista bátyámmal a mai napig telefonon beszélnek, pedig nagyapám már öt éve nem él). Ácsteszérre egy időben rengeteget jártunk, amíg gyerek voltam, aztán kamaszkoromban már jóval kevesebbet, végül egy ideig alig, most pedig újraéled ez a kapcsolat, ami szerintem mindenkinek nagyon fontos.

Az első emlékem (amit folyamatosan újrameséltek a családban, így már az ember nehezen is azonosítja mint saját emléket, de azért még az enyém), hogy jön be anyám a kapun és szörnyülködik. Lakodalomra készültünk, éppen az ő egyik unokatestvére, Gitta esküvőjére, amikor engem pár nappal korábban már lehozott magával nagyanyám, hiszen teendő volt bőven egy falusi lakodalomra készülve, én meg sokat voltam a nagyszüleimmel, hát ide is jöttem. Ama történelmi pillanatban, amikor anyám is megérkezett, éppen a Morzsa kutyával ültünk a küszöbön egymás mellett, kezemben egy rántott csirkecomb (amilyet csak falun lehet enni!) és egy harapást Fannika evett belőle, egyet meg a Morzsa kutya – jóban voltunk, na. Nagyanyám csak legyintett, mit finnyáskodik itt anyám (aki körülbelül hasonló élményekben gazdag gyerekkorral büszkélkedhet) és szépen adott neki feladatot, úgyhogy a többi dologról ráért később értesülni.

A többi dologba beletartozott, hogy én nagyon érdekes állatnak találtam a macskákat. Kíváncsiságomat szerettem is kielégíteni és itt, Ácsteszéren aztán lehetett, elég változatos módokon. Annak idején még a nénik kiültek a ház elé a padra délután/este, amikor elvégezték a házimunkát és ment a terefere. (Olyan volt, mint ma a Nők Lapja vagy a Bors, élő pletykalap volt az összes néni.) Én is nagyon szerettem ezt a szokást, szépen kiültem velük mint ötéves kisasszony, aki ismeri ám a helybeli szokásokat és túl azon, hogy mindenkiről mindenféle érdekes információ áramlott körülöttem, amikor jött a macska, azt én szépen ölbe vettem, s amikor már kellően összebarátkoztunk, megfogtam és finoman odanyomtam a kerítés aljához, hogy nézzem, hogyan ereszti ki a karmait. Ezzel elvoltam vagy jó tíz percig: odatettem – kieresztette, visszahúztam – behúzta, közben kicsit hagytam dorombolni – a néniket is. Teljesen lenyűgözött ez a karom-dolog. Na, nemsokára ennek a macskának kölykei is lettek, akik önfeledten rohangáltak egy idő után az udvaron keresztül-kasul. Velük is jóba lettem – egy ideig. Egyszer ugyanis jó nagy nyári zuhé jött és amikor elállt, észrevettem, hogy megáztak a macskakölykök, gondoltam, megszárítom én őket. Hoztam a kislétrát, fogtam egyenként a kismacskákat és szépen a fülüknél fogva felcsipeszeltem őket a szárítókötélre. Nem kell mondani, hogy ha ezután megláttak, úgy elmarsoltak onnan, hogy többet nem értem a nyomukba. A nénik a padon aztán ezt is mesélhették egy darabig...

Azt már nem tudom, hogy történhetett, de azon a nyáron sikeresen elindítottam Juliska néném férjének, a Zsida Laci bácsinak a traktorját is, amikor ő azt az udvaron hagyta, benne a kulccsal (gondolom, mert erre már csak a sok mesélés révén emlékszem). Hát a Laci bácsi nem volt egy hattyú-termet, de amikor azt látták, hogy kocog a traktor az udvarból kifelé, Fannika meg benne ül, a Laci bácsi nem gondolkodott azon, hogy feltegye-e még a hózentrógert, hanem egyenesen kirepült a házból, föl a traktorra, aztán amikor levegőt is kapott, megkönnyebbülten akkorát nevetett, hogy majdnem megszabadult a plusz száz kilójától. Azt nem tudom, erről anyám mikor és hogyan értesült, de előbb-utóbb bekerült a családi legendáriumba, mert nagyon sokat elmesélték.

Egyébként itt tanultam meg röfögni is (igen, kérem, ez az igazság), mert a rengeteg állat között természetes volt, hogy disznót is tartottak és persze voltak néha kismalacok, akikkel én nyilván barátságban voltam. Vittük hátra a moslékot, vakargattuk a hátukat, a kismalacok jelentették a kismacskák után a legjobb szórakozást: viccesen röfögtek, én meg próbálkoztam, próbálkoztam és egy idő után akcentus nélkül elsajátítottam a röfögést, aminek egyébként mindenki örült. Így aztán ez az első élményem idegennyelv-tanulás terén – már akkor látszott, hogy van nyelvérzékem (angoltanár vagyok, kérem alássan).

Gitta néném lakodalmán aztán nyilván sok minden történt, de az egyik legemlékezetesebb dolog, ami az én ötéves fantáziámat rendesen megragadta, nem is kellett újból elmesélni, hogy a mai napig emlékezzek rá, mégpedig, hogy nagyapám „beleragadt a trombitába". Ez a mondat, hogy a „Laci bácsi beleragadt a trombitába", valamikor éjjel vagy hajnalban hangzott el, amikor arra ébredtem a sötétben, hogy jön be nagyanyám a szobába, ahol én már nyilván egy jó ideje aludtam és kérdezi valakitől, hogy hát hol van nagyapám. Képileg ez bennem a mai napig úgy él, mint Papa, ahogy éppen egy trombitába van beszorulva (volt zenekar, természetesen), pedig a valóság az volt, hogy Ácsteszér egyetlen kocsmájában, a Trombitában énekelt nagyapám, feltehetően már nem volt nagyon szomjas, a kocsma meg bezárt, de hát a lakodalmas bácsikkal (főleg nagyapám, Ignác bátyám meg Pista bátyám) nem tudott mit kezdeni a kocsmáros, kitenni nem akarta őket, hazaküldött az egyik asszonyért, hogy valaki a lakodalmas népből vigye már őket haza, de olyan lassan haladtak az események, hogy a kocsmáros előbb hazament. Nagyanyámra meg Ignác bátyám feleségére maradt a nemes feladat, hogy lecsillapítsák az énekes torkú férfiakat és mindenkit jobb belátásra bírjanak. Másnap azért egy ideig aludt nagyapám, aki szerencsésen kiszabadult a „trombitából"...

Azt gondolom, fantasztikus élmény ezekből az emlékekből építkezni. Ezek a történetek, akár úgy, hogy én emlékszem rájuk, akár úgy, hogy sokat elmesélték és így épültek be, olyan identitást adnak, ami megtart, amihez nehezebb időszakokban vissza lehet nyúlni. Tudja az ember, hogy honnan jött, milyen hatások érték és akár nagy szomorúság, akár nagy öröm jön, nem „száll el" az ember, ismeri a gyökereit, amelyek tartják és amelyek révén ott az élmény, hogy micsoda szabadságban éltem gyerekként itt, ebben a közegben. A nagyszüleimnek, a családomnak jó szórakozás volt mindig újramesélni ezeket, én pedig már tudatosan megteremtem a helyzeteket, ahol ezek a történetek elő tudnak jönni, mert azt akarom, hogy a gyerekeim is ismerjék mindezt, érezzék, hogy egy nagyobb egész, egy sokkal nagyobb család részei, mint amit ténylegesen személyesen ismernek.

Gépek és útvonalak

Nem vagyok gazdálkodó, nem értek a gazdálkodási gépekhez, és úgy általában nem érzem magam biztonságban semmi olyanon, amire fel kell ülni és én vezetem. Viszont most, hogy két hektár zöldfelület önjelölt ökoszisztéma-őre vagyok, van időm a kaszálgatás közben átgondolni, hogy pontosan milyen gépekkel és milyen elvek mentén szeretek dolgozni. Először kezdem az elvekkel:

Elv 1: semelyik növény ne szerezhessen túlzottan nagy túlsúlyt. Pl. hiába szeretem az orbáncfű illatát, nem lehet, hogy csak az lepje el a kertjeinket, és fordítva szintén: hiába utálom, hogy a máriatövis annyira szúrós, illik hagynom abból is néhányat. Ez utóbbi különösen nehéz pl. az erdei iszalag esetében, amit szívem szerint nem engednék fel Noé bárkájára, és ezt aligha ellensúlyozza, hogy kiváló költőhely (gondolom épp amiatt, hogy áthatolhatatlan). Szóval a kulcsszó a biodiverzitás, mely elv nemcsak a növények világára kéne érvényes legyen.

Elv 2: a növények szempontjából a gépeim és én egy megtűrt átmeneti CO2 kibocsátó test vagyunk: nekik is szükségük van rám, de nekem méginkább őrájuk. A gépeimmel ezért célszerűen minimálisan kéne terhelnem a környezetet akár gázkibocsátás, akár zajterhelés tekintetében.

Elv 3: biztosan igen hatékony módszerei vannak a mezőgazdaságnak a rétek, kaszálók kezelése terén, de én nagyon nem azt az utat választom. Ez azt jelenti, hogy

  1. nem akkor kaszálom le a lucernát vagy más mézelő növényt, amikor virágozni készül, hanem akkor, amikor a méhek már lelegelték. De ha szükség van a magjára, akkor még később.
  2. úgy általában próbálom a virágzó növényeket meghagyni addig, amíg virágoznak, utána viszont elég gyorsan turmixolom őket. Ez nem vonatkozik az özönnövényekre (pl. kanadai aranyvessző), mert őket gátlástalanul irtom.
  3. nem kaszálok le mindent egyszerre egy adott területen. Ez nemcsak horizontálisan de vertikálisan is értendő: nemcsak egyes blokkok maradnak, hanem akár aluláteresztő szűrőt is alkalmazok, hogy az alacsonyan lévő kicsiny növények életben maradjanak.
  4. csak annyi szénát/szalmát gyűjtök, amennyire szükségem van, a többit pedig otthagyom. És semmiképp nem adom el a hőerőműnek.

Elv 4: mivel a telkeink nagy része dimbes-dombos és erózió által veszélyeztetett, sajnos törekednem kell a talajvédő növények (erős gyökérzetet fejlesztő, tarackos) alkalmazására is.

Elv 5: az pedig nem kérdéses, hogy semmilyen vegyianyagot, műtrágyát stb. nem alkalmazok. Ha egyet is értenék vele, hogy szükséges használni őket, akkor is csak bénázás lenne belőle.

Na, ezek alapján milyen gépe(ke)t is választhatnék? Elég fura kinézete lehet: valami olyan masina, ami képes kikerülni egy növényt, hogy a pár centire mellette álló szomszédját vagy a nála magasabbat lenyírhassa, nem pöfékel benzint, bivalyerős, gyorsan lehet vele nagy területet megművelni, mulcsoz... Amikor hat éve belekezdtünk ennek az eszköznek a keresésébe, akkor nem volt túl sok lehetőségünk: kézi sarló és egy használt (kézi) kasza, kiegészülve egy tilitoli Al-ko mulcsozós fűnyíróval. Ez az "eszközpark" egész idén télig tartotta magát, mégpedig úgy, hogy nagyon résen kellett lenni április-májusban, nehogy az aljnövényzet 30-35 cm fölé nőjön, attól kezdve pedig rendszeresen nyírni, legalább egyes útvonalakat, amikből a nyár folyamán szép lassan, kaszálva-nyírva vissza lehet foglalni a természettől a terepet, ügyelve a fenti elvekre. Ha mégis elszabadult a természet, akkor először kézikasza, majd egy napnyi száradás után fűnyírózás segített. Ami mindezek után még megmaradt, azt télen a kaszával már könnyebb tisztogatni, hiszen addigra elszáradnak a szárak. A közéjük benőtt iszalagot pedig folyamatosan figyelni kell, és azonnali metszőollós visszavágással illetni.

Ebből a módszerből tulajdonképpen stílus lett. Kényszerűen, de kialakult egy szuperlabirintus-hálózat, ami az összes telkünket jellemzi: A-ból B-be számtalan úton, különféle növényi kultúrák szigeteit érintve lehet eljutni. Hangulat függvénye, hogy melyik útvonalat választjuk, és néha bizony zsákutcák is vannak.

enter image description here Egy példa a "labirintusos" kertrendezésre

Az így kialakult állapot előnye, hogy bejárható, kezelhető, ugyanakkor mégis teret ad a burjánzó, önszabályozó természetnek is.

Aztán idén télen végre meg tudtuk venni az újabb, a fenti igényekhez még közelebb álló eszközt egy akkumulátoros fűkasza személyében, így végre már tudunk bozótot gyorsvágni, szegélyeket "precíziósan" tisztogatni, magasságot megtartani stb. A labirintus-stílust már nem akartuk levedleni, ugyanis ökológiailag bevált, így most is ugyanaz történik: rendszeresen körbejárok a fűkaszával, és az itt-ott túlburjánzott, nem elég változatos növényi blokkokat helyrerántom, valamint alkalmanként mulcsozok egyet a fűnyíróval. A fűkasza nem mindenre megoldás: lucernát vagy orbáncfüvet, tehát a vastagabb szárú, terebélyesebb növényeket a kézi kaszával sokkal könnyebb levágni, szóval nemcsak amiatt érdemes beszerezni vagy megtartani, mert szép. Nyilván megoldást jelenthetne még a legbióbb fűnyíróként számontartott kecske is, de egyelőre nem tervezünk ezirányban bővülni.

Néhány adalék infó, sokak számára biztos evidens; nekem nem volt az:

  • a kasza és sarló pengéjét élezni kell, ami két különböző módon is történjen meg: egyrészt kalapálni kell (ehhez lehet kapni speckó üllőt a vaterán), másrészt vizes fenőkővel fenni. A kalapáláshoz kell egy kicsi kalapács is. Egyébként én csak a vásárlás után csináltam meg ezeket, utána már nem, mert azt vettem észre, hogy a növények maguk élezik a pengét a használat során.
  • a fűnyírók a kaszákkal ellentétben nem nagyon szeretik vágni a vizes füvet, különösen ha mulcsozó módban vannak. Ilyenkor könnyen elakadnak a nem túl jól elvágott fűben. Érdemes tehát megvárni a késp délelőttöt, amíg a harmat felszárad, vagy megelőzni az estét, amikor meg már vizesedik minden. Déli napsütésben pedig ugye szieszta van, szóval nem egyszerű megtalálni a megfelelő időpontot.
  • a mulcsozás szuper, mert olyan apró darabokra aprítja a füvet vagy amin átmegy a nyíró, hogy nem is nagyon látszik a földön.
  • a fűnyíró fűgyűjtő módban használható szalma és más növény szecskázására is.
  • furcsa jelenség, de akármilyen bozótot ha rendszeresen nyírunk, előbb-utóbb puha pázsit lesz belőle. Először eltűnnek a vadnövények (csalán, fecskefű, turbolya stb) és a réti szálfüvek (komócsin, perje stb.), aztán az indások (aranka, iszalag), eközben pedig megjelennek a taposást jól bíró fűfélék és herék. Fordított szukcesszió.

*

Sokféle mezőgazdasági eredetű szavunk, fordulatunk van, és talán a rend is ilyen lehet: rendben van, rendet vág, rendbe rak stb - mára már inkább a háztartásra jellemző kifejezések, pedig az aratáshoz kapcsolódnak, vagyis ahhoz az ünnephez, ahogy a lekaszált termés maradékát sorba rendezték, ezáltal könnyebben lehetett feldolgozni azokat. Rend: a rendszert erősítő funkcionalitás. A renddel amúgy a szép fogalma is metszetet képez: a szép kert egyúttal rendezett is (fordítva ez nem igaz!), ami sajnos általában a tarra borotvált felszínt és jól elhatárolt és szintén rendszerezett virágos-, konyhakertet jelöli. Azért mondom, hogy sajnos, mert az ilyen értelemben vett szép kert nem azonos a természetes fogalmával. Amióta labirintusainkat alakítom, útvonalait variálom évről-évre, úgy látszik, hogy ez a fajta állapot nem épp a hagyományos rendfogalmat erősíti - kimondom: kívülről nézve egész közel áll egy elhanyagolt kerthez -, de belülről megélve mégis szervezettnek érzem, melyben az én szerepem nem a természetet legyűrő halandóé, hanem az annak rendjéért felelős benneélő. Kiváncsi lennék egy világra, ami ezen elvek mentén szervezett.

Végezetül egy videó, amit 2014-ben készítettem a Tisztuló ház című kiállításra:

Rendrakás a szántóföldön from Kovacs Balazs on Vimeo.

"A mustármag a megtisztulás jele a szántóföldön. Gyökereivel több méter mélyen átszövi, fertőtleníti és nitrogénnel tölti fel a talajt, dús lombjával megóvja a felszínt. 2013 őszén vetettük azokat a növényeket, melyeket a videóban részben lekaszálok, felaprítok. Az élő növények szinte brutális elpusztítása mégis fontos része a természet öntisztuló folyamatának: a növény testének egésze egy következő veteményt táplál majd."

Kuláktalanul

Írtam arról, hogy dédapám 'első paraszt' (nagygazda, nagyparaszt) volt - de mivel anno mindenét beadta a téeszbe, nem került kuláklistára. Nincsenek történeteim arról, hogy ők ezt hogyan élték meg, mennyire fájt (gondolom igen, mivel azt sokszor hallottuk, hogy 'nehezen adta'), mennyire mély sebbel mentek tovább. De mentek és csinálták, amit az élet hozott (ahogyan Fanni írta, nem lelkiztek túl mindent) - a dugdosásról viszont konkrét mozdulat élményeim vannak (Anival beszélgettünk arról, hogy neki például inkább illat-emlékei, nekem pedig úgy tűnik, mozdulat-emlékeim vannak): a zöld kredencben a zöld-fehér csíkos bádogtartóban a fehér liszt legalján kis csomagocska pénzescske, a konyhaasztal fiókjának aljára ragasztott nagyobbacska csomagocska pénzecske....

enter image description here

A könyvtárbuszon újabb csemege nézett velem szembe: Guzel Jahina regénye, a Zulejka kinyitja a szemét olvasása közben jöttem rá, hogy 'ejszen' a mi családunk sorsa is ennek a történetfüzérnek a része, még ha szerencsére csak az átlagos, a mindennapi változások hullámai vitték, és nem a mindent elmosó ár.
Tekintélytisztelet - itt most jó értelemben: ha nem Ljudmila Ulickaja ajánlása van a könyv borítóján, lehet, hogy visszateszem (hezitált a kezem).

Virágtérkép – emlékek és valóság

A mi kertünk – bizony, be kell ezt is vallani – sokkal szegényebb egynyári vagy akár évelő virágokban, mint anyósom és Gitta néni idejében volt. Az ő felfogásukban a fű/pázsit/gyep nem létezett, így ahol nem nőtt (volna) semmi, ott virág nőtt vagy föld volt, gondosan kikapálva. A most is meglévő rózsatövek mögött/között mindenféle virág nyílt: rengeteg büdöske/bársonyka, oroszlánszáj/tátika, körömvirágok egész halmaza, búzavirág vagy inkább imola (nem tudom), fátyolvirág, margitvirág, porcsinrózsa (itt bohócvirágnak is hívták, nem tudom, ez valódi neve-e vagy csak családi elnevezés), vadárvácska, Kleopátra tűje és hihetetlen bódító illatú petúniaözön (konkrétan még a mai napig a téglás udvaron nőnek rengetegen, pedig azóta már annyiszor volt felújítás és annyi sitt próbálta elnyomni őket, mégis maradtak – nagy örömünkre). Nyílt még egy sor másik virág is, de nem emlékszem, hogy akár akkor, akár most tudnám a nevüket.

Amikor én óvatosan, lassan, de aztán egyre bátrabban átvettem a terepet Gittuskától, akkor megszületett kb. két négyzetméternyi pázsit és aztán még több, bár ez kemény munka volt és sok energia. Messze van ez a számomra oly üdítő angol gyeptől, de ahhoz képest, hogy ilyen itt nem volt, azért most már legalább van. Fura lehet, hogy nekem ez ilyen fontos, de engem sokkal jobban feltölt a rendezett, szépen nyírt, friss zöld látványa, mint az akkori sok virág, pedig igazán szeretem a virágokat. Ahhoz képest, hogy parasztházban lakunk, talán meglepő, hogy én ültettem először muskátlit is, noha azt például korábban nem szerettem. Rájöttem azonban, ahogy Judit is írta, hogy akár szeretjük, akár nem, a muskátli hűségesen pompázik egész nyáron, csak úgy ontja a virágokat és ez az egyetlen, ami a hetekig tartó 40 fokban is jól néz ki. Annyit variáltam a dolgon, hogy a futómuskátlit vezettem be, először csak pirosban, most meg már szabadon mindenféle színeket vegyítek és gyönyörű, már csak a látvány miatt is az egyik kedvencem lett, nagyon dekoratív. Persze be kellett szereznem angol muskátlit is a helyes kis cirmos virágai miatt, ebből kevesebb van és kevésbé bírja ugyanazt a kiképzést, mint a hagyományos muskátli, de nagyon megéri törődni vele. Beleszerettem nemrég a lobéliába is, ez szépen csüng a létrán és most már háromféle színben van összeültetve, szerintem nagyon kedves virág. Van nálunk még kis télizöld, bazsarózsa, európai zergeboglárka, négyszögletes ligetszépe, napraforgó, bársonyka és rengeteg mézvirág (ebből szintén többféle színű), lett kasvirágunk és a most divatos klemátisz avagy iszalag. Utóbbi szintén nagy kedvencem lett, ugyanis rendkívül szeretem, amikor egy növény szabadon kúszik és szépen benövi a lehetőségeit a falon vagy ahol szeretné. Ezért aztán költözött ide futórózsa (idén már tényleg fut, ahogy én is) és vadszőlő is, imádom őket, fantasztikus, ahogy nőnek, legszívesebben centivel mérném, mekkora utat tesznek meg egy nap. Nem igazán tudom, miért, de nagyon szeretem a futórózsával, vadszőlővel, borostyánnal, klemátisszal benőtt falakat: jó érzés, amikor a természet befogadja és megszépíti az épített életünket, ami ettől aztán kevésbé mesterséges, kevésbé civilizált, talán egy kicsit olyan holiday-feeling is.

Kicsit furcsa nekem, hogy egy parasztkertben nem voltak fűszernövények, de most már vannak. Mentából valahogy lett háromféle is (nem tudom, hogyan, ráadásul egyszer kivettem egy mentahatározót és kiderült, hogy ezerféle menta van, így nem is nagyon sikerült beazonosítanom, hogy ezek itt miféle menták, az egyik nagy valószínűséggel fodormenta, de a másik kettőt nem tudom), sőt, tavaly egy kertészetben találkoztam még érdekesebb mentákkal is: vettem is ananászmentát és mandarinmentát (tényleg ilyen az illatuk, fantasztikus), de volt még ott pl. csokoládémenta is meg már nem tudom, még milyen, csak épp pénz(menta) nem volt nálam több, úgyhogy a többiek maradtak a boltban. A menta mellett van nálunk most már kakukkfű, rozmaring és levendula, valamint a rózsák mellett többféle bazsalikom, ők valahogy szeretik egymást. Ja, és egy érdekesség: a „folytontermő" eprekért cserébe (ezek nem olyan finomak ugyan, mint a "hobbin" a szamócáink, de nyár elejétől kezdve őszig minden reggel van egy maréknyi eper a joghurtunkba, ami azért nem utolsó) nemrég kaptam egy banánfát – na, ilyen se lakott itt korábban! Igaz, hogy banánt nem fog hozni, már csak azért sem, mert cserépben van (télire be kell vinni), de gyönyörűek a levelei. S végül, de nem utolsó sorban, lakik itt három gyönyörű hortenzia, mert a kertnek elég sok árnyékos vagy félárnyékos része is van és ők azt nagyon szeretik, én meg őket. Azt tervezem, hogy minden évben beszerzek egy újabbat (az idei még hátravan), mert nem tudok betelni velük, olyan szépek és annyiféle van belőlük is.

Azt még érdemes elmondani, hogy a korábban virággal teli kert gyepesítése miatt a mostani virágok nagy része cserépben vagy balkonládában él nálunk, aminek az lett az előnye, hogy a téglás udvar sokkal élőbbé vált és az ablakok is tele lettek virággal – korábban ennek itt nem volt divatja. A kertbe pedig immár be szabad menni, mert nem tapossuk le a virágokat, viszont a gyerekek szívesen cigánykerekeznek, hasalnak, olvasgatnak a fűben.

Most nézem, hogy ez a felsorolás azért elég szép olyan valakitől, akinél korábban mindenféle szobanövény kiszáradt, mert elfelejtette öntözni őket (igen, igen szépen vállon veregetem magam)... (Igaz, szobanövény most sincs, az valahogy idegen tőlem, nem egészen érzem, hogy jó lenne nekik bent, de azért lassan megfogalmazódik bennem az igény egy fikuszra...)

A kép nem saját (pillanatnyilag)...

enter image description here

Belvárosi kert

Hazaérkezni: mikor belépsz, és tudod, hogy ez a tiéd. Nem az elidegenítő tényezőket, hanem a megvalósulandó álmot látod. Az első lakás: a tulajdonlás, a saját, a szülőktől független berendezkedés euforikus élménye. Baráti segítségek. Házibulik - a közös öröm.
Városi terepen a belvárost szeretem csak igazán - ami ott lakva tulajdonképpen a falusi élethez hasonlítható a legjobban: a házban és az utcában mindenki mindenkit ismer, a patikában, a gyümölcsösnél, a kisboltban, a könyvtárban mindenki tudja, hogy melyik házból is ugrottál le - otthon voltunk. Amíg nagyon aprók voltak a gyerekek, addig csak az előnyét láttuk annak, hogy a belvárosban lakunk: a könyvtár ott volt szemben velünk (a ház idős nénijei szívesen vigyáztak az ebéd utáni alvásukat durmolókra, amíg én átszaladtam újabb szellemi mannáért), a galériák, a kiállítások még a gyerekekkel is megnézhetőek voltak, hiszen útba esett, Balázs ebédszünetben hazaugrott velünk enni - az ember az egyetemi évei alatt megszokott kulturális közegből és intenzív együttlétből nem került ki hirtelen, átmenet teremtődött a korábbi és az aktuális életforma között.
A 'falusi' vagy 'kolesz' hangulatot erősítette az egy házban lakás közössége: egyrészt mindenki mindent tudott (a nénik ugyanolyan érdeklődőek, mint bárhol másutt), másrészt mindenki megpróbált diszkrét lenni. Minden gyerekem születésekor zacskók lógtak a kilincsen, tele friss gyümölccsel. Minden elutazásunkkor a nénik (tényleg!) könnyes szemmel, zsebkendőt lebegtetve integettek el minket - az Apáca utcai lakásban, ha jól számolom, legalább 6-7 pótmamára tettünk szert. Húsvétkor a mi ablakunk alatt igencsak nagy forgalom volt - egyszer jól meg is ijesztettük egymást ügyködés közben.
Természetes volt, hogy akinek kellett, hoztunk kenyeret, segítettünk megtanulni a mobiltelefon rejtelmeit, elkotortuk a havat, stb.
Hazudnék, ha elhallgatnám a hátrányokat, a nehézségeket: próbáltam viccesként felfogni, hogy amint megjelentünk azt udvaron, az ablakokban is mindenki megjelent, mert mindenki minket nézett - sokszor az volt az ember érzése, hogy a néniknek nincsen saját életük, hanem a mi életünket élik (azt hiszem, mi voltunk a kedves-bolond Kovácsék sorozat). Nehéz volt mindig annyira csendben lenni, hogy ne zavarjuk a többi lakót. Nehéz volt diszkréten jelezni a határokat, udvariasan jelezni a magánszféránkba kíváncsiskodás kellemetlenségét. Megtanultuk, hogy az idősek ugyanannyi figyelemre vágynak, mint a gyerekek (csak egy icurkát fáradnak el hamarabb) - de cserébe történeteket, meséket, élettapasztalat-elmondásokat kaptunk, amiért mindig hálás leszek. Megtanultunk ez a sok nő között igazi felnőttekké válni, megtanultunk segíteni és segítséget elfogadni, ugyanakkor nemet is mondani. Megtanultunk kiállni magunkért, a családunkért, megtanultuk azokat a határokat, amik mindenki számára emberiek. És persze rengeteg süteményreceptet zsebeltem be!
A belvárosi lét kulturált, művelt, csinos, sokszínű.
Szerettünk az Apáca utcában lakni, ha kitolhattuk volna a falakat és keríthettünk volna magunk köré egy kertet, szerintem sohasem kerülünk falura. A térigény és a hangerősség szabadságának igénye azonban erős motiváció. Kert nélkül különösen nehéz lehet mesekönyvi-idilli gyerekkort nyújtani. Kert nélkül feleannyi mindent lehet megtanítani a gyerekeknek. Kert nélkül nincs felhőtlen, álmodozó, igazán szabad gyerekkor. Kert nélkül nincsen felfedezés, kaland.... Kert nélkül nincsen állandóan jelenlevő, tapintható kötődés a természethez. Kert nélkül nincsen kapcsolat a megtermelt élelmiszer és a tányéron megjelenő ínycsiklandozó finomságok között.
Balázzsal többször terveztük, hogy egy éjszaka feltörjük a társasház udvarán a betont és ültetünk! Mi nem mertük megtenni, de azóta egyre népszerűbb a gerillakertészet. Nekünk maradtak a dézsás és cserepes növények. Gondozási ösztön kiélésére ők is megfeleltek.

enter image description here

Gyerekkori kert

Legszívesebben a diófa tetején időztem, természetesen valamilyen könyv társaságában és abban a csodaszép fantáziavilágban, amit, azt hiszem, elfelejtettem kinőni. Szerencsére.
Hatalmas küzdelmet folytattam azért, hogy lehessen saját kertem: megkaptam a cseresznyefa alatti árnyékos földdarabot. Jól emlékszem arra a földre, a tapintására, az állagára: teljesen száraz, csupasz, meg szürkén poros és kemény, mint az aszfalt, tele cseresznyemagokkal. De! A hihetetlen gyermeki akarat salátát és hagymát termelt ezen a földdarabon. Hihetetlenül büszke voltam, mikor bejelenthettem, hogy ma az ebédhez az én salátám van feltálalva!
Egyébként már akkor megelőlegezhettem volna magamnak a mostani vegyeskultúrás, biokertész minősítést, hiszen sohasem tetszettek az utakkal szegélyezett ágyásokban a madzaggal vezetett sorok, a letaposott utak, az a hatalmas rend, ami nekem ijesztőnek és kivitelezhetetlennek tűnt (tűnik a mai napig is). Na jó, akkor még nem takartam a földet mulccsal, nem tudtam mi a felületi komposztálás, nem tudtam, mi a vegyes kultúra, de az esztétikája már bevonzott: a salátát és hagymát nem külön sorokba ültettem (pedig mennyit kérték, hogy legalább ezt a szabályt tartsam be!), hanem ritmikus egymásmellettiségbe, azaz egy saláta köré került négy hagyma és gondolom, még variáltam össze-vissza.

enter image description hereenter image description here

Az én anyai nagyszüleim is beköltöztek idős korukra egy két és fél szobás panelbe - a fűtést és a korlátlanul folyó meleg vizet élvezték a legjobban. Viszont a közeli Gyódon, a szőlőhegyen vettek földet és busszal jöttek-mentek a lakás és a telek között. Emlékszem arra a precíz procedúrára, ami a szerszámok kivitelét előzte meg: nagyapám előbb újságba, majd rongyba tekerte a kapa fejét, így került bele egy műbőr szatyorba, nehogy baleset vagy kellemetlenség történjen.
Nagymamám minden létező tésztafajtát ismert és sütött - 'tésztásak' voltak. Meglett háziasszonyként visszaemlékezve is döbbenetes, hogy abban a parányi panelkonyhában hogyan tudott több tálcányi képviselőfánkot tökéletes minőségben elkészíteni. Ez volt az a művelet, amikor a konyha ajtajához hozzá sem lehetett érni, nehogy a huzattól lelapuljon a tészta. Mennyivel természetesebb volt ez a dédszüleim nagyatádi konyhájában! Hatalmas konyha, nagy asztalok - lehetett iregni, pörögni! A panelkonyhában csak önmaga körül tud forogni az ember. Gyerekként még nem tudtam - azt hittem ez a természetes -, hogy micsoda kincs az, ha az ember egészen kamaszkorig minden nyáron a dédszüleinél lehet. Ahogyan Fanni írta, azok a pozitív minták, az az erősen töltött erkölcsi értékrend nemcsak a mi életünket, de még a gyermekeinkét is meghatározza, hatással van rá. Amilyen szeretettel és hálával beszél a nagyszüleiről, én olyan mély érzelmekkel és köszönettel tartozom a dédszüleimnek. Kidülledő mellkassal, halkan még el kell áruljam, hogy engem az ükanyám is megvárt - tartott a karjában és ringatott, ő volt a Sicca mama, mert ringatás közben állítólag mindig "siccegett".

enter image description here
Ükanyám és dédanyám

Fanni írásai kapcsán én is számba vettem magamban, mik is azok a minták, amik dédszüleimtől (a múltból) erednek és a mai napig meghatározóak az én/a mi életünkben. (Ilyenkor jó tudatosítani magunkban, hogy minden rezdülésünket, minden gesztusunkat, szokásunkat, sőt, minden fontosabb mondatunkat apró emberkék figyelik és örökre megjegyzik - a mostani jelenünk gyermekeink jövőjében köszön majd vissza.)

Dédszüleimnél a góré volt a fő játszóhelyem.

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Apukám fotói a góréról

Nem is tudom, hogy dédapámmal vagy dédanyámmal kezdjem-e. Na jó, legyen dédapám. Szikár, csontos, napcserzette parasztember. 'Első' (értsd úgy, hogy a kisatádi földművelő közösségen belül a legfontosabb szava neki volt) paraszt - a fejesek az államosítások idején tudták, hogy ha a Ferkót meggyőzik arról, hogy lépjen be a TSZ-be, akkor mindenki csatlakozni fog. Állítólag nem adta könnyen, de végül belement.... Mindig szövetnadrágban, ingben, mellényben, csizmában. Szép ember volt. Öregnek is szép volt. Olyan inas fajta, aki erőt sugároz, akinek nincsen egy tohonya mozdulata sem. A konyhában, a sparhelt mellett szeretett aludni.

enter image description here

Ő nem a dédapám - apukám fotója valamelyik lábodi (Nagyatádhoz közeli falu), rokonról. A dédapámról készült fényképet nem találom, pedig az Apáca utcában mindig elől volt.... Nem a gyermeki képzelet, nem az emlékezés megszépülése miatt, de tényleg: egy ugyanilyen képen az én dédapám magasabb, szigorúbb, cserzettebb, inasabb, erősebb, de a hangulat hasonló.

Felmenő férfijaim közül mindenki ingben járt/jár. Gyerekkorom óta vasalom az ingeket. Balázsnak sokszor napi kettőt: egy városit és egy munkásat. Szeretem. Férfias. Mögötte pedig ott a vasaló nő. Az illat.

enter image description here

Dédanyám huncutul mosolygó, modern nő volt, olyan igazi Katica - mármint belül. Kívül hiteles parasztasszony: térd alá érő bő szoknya, ing, mellény, kötény, mezítláb és persze az elmaradhatatlan fejkendő (nyárra való, télre jó meleg, ünnepre fényes-csillogó mintás). Szerettem elnézni, ahogyan a kimosdás után éjjelre átváltozott: hófehér vászon hálóing, leengedett fonatú ősz haj. Az a mozdulat, az a huppanás, ahogyan kiveszi a kontyból a hullámcsatot és puffan a fonat a hátán! Gyönyörű. A retinámra égett.
Vicces volt, mikor nagyanyámat (az ő lányát) szidta a maradiságáért: jaj Etus, légy már kicsit rugalmasabb! Az utcában először dédanyám nővérének, Juliska néninek volt televíziója (tudod ő egyedül van, jaj, menj már át hozzá és nézd vele a tévét!), majd következtek az én dédszüleim: dédanyámmal ketten a nagy ágyban néztük meg a Hair-t, nagyanyám teljes megrökönyödésére, aki félóránkét megkérdezte, hogy "Ez magának tetszik?". A válasz: "Etus, hallgass már!"

Fanni panelélményeihez kapcsolódva találtam viszont apai nagyszüleim Málomban lévő szőlőjéről egy fotót - az egyik utolsó rész volt Pécsett, amit államosítottak. Az épülő panelrengetegen át ameddig csak lehetett, élveztük a domb idilljét. Ma már ott is társasházak állnak.

enter image description here

Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) című kisregénye szintén ezekről az életmódváltásokról, egy lehunyt életvitelről/életszemléletről szól. Érdemes újra elolvasni.

Nálunk a faluban is szinte mindenkinek volt/van a "szőlőhegyen" telke, szőlője, földje. Szebbnél szebb présházak őrzik ennek a kijárós kultúrának a nyomait. Rozi néni, Kati néni mesélik, micsoda élet, micsoda összejárós-dolgozós jó hangulatok kerekedtek ott.... De, ahogyan azt Fanni mondaná: a mai fiatalok ugyebár....

Még pár atádi fotó, amit apu készített és nagyon szeretem őket:

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Panelből kertes házba – lépésről lépésre: 4. lépés: a megérkezés (vajon tényleg?)

Mitől érzi úgy az ember, hogy megérkezett, hogy otthon van? Rengeteg dolgot lehetne itt sorolni, valószínűleg mindenki mást mondana, ez annyira szubjektív élmény. Gondolom, nem ugyanazt jelenti egy cirkuszosnak, mint egy bolti eladónak vagy éppen egy háztartásbeli feleségnek, netán kóbor macskának, noha nyilván vannak átfedések (az utóbbi belső világával talán kevesebb). Nekem egyetem alatt a koleszban, ahol az utolsó évet töltöttem, már nagyon honvágyam volt, de nem tudtam, hova. Az látszott már, hogy a Férjjel együtt fogunk családként működni, az is látszott, hogy hol, de nem konkrétan az ő házukba, a mai otthonomba vágytam (a régibe, ahonnan jöttem, pláne nem), hanem egyszerűen csak „hazaérkezni" és ennek a szónak egyáltalán nem volt több tartalma, mint egy kép. Ez a kép egy alkonyba-estébe nyúló napszakot jelenített meg, amelyben láttam egy utcát, ahol éppen egyedül bandukolok és egyszer csak megérkezem egy kis ház kapujához, ahol az ablakon át kiszűrődik valamilyen barátságos, meleg lámpafény és az érzés, hogy ha ide bemegyek, akkor otthon leszek, mert itt várnak engem. Ez volt az otthon-képem, ami gyakran előjött, később pedig meg is valósult (egyszer például jöttem haza barátnőzésből és pont ezt láttam: a házunk ablakán kiszűrődő meleg fényt, szép esti árnyékokat, a kedvenc öreg autónkat a kapu előtt – és két éhes macskát a kerítésen, akik tényleg vártak... a konzervjükre. A család bezzeg aludt, mint a bunda, nem olyan várakozós népek ezek).

Amikor végignézek most a házon vagy kinézek a kertbe, azt látom, hogy gyökeresen megváltoztak az elmúlt tíz évben és ennek a változásnak alapvetően én vagyok az oka, illetve maga a családteremtés és ezáltal a családi tér megteremtése, ami hagyományosan női feladat (leszámítva az olyan eseteket, mint a poroló, ugyebár). A parasztház elrendezése adta magát, a szobák tehát mind egymásból nyílnak: ha az utolsó szobából, amely egy gyerekszoba, ki akarok menni a konyhába, senkinek a terét nem tudom kikerülni, végig kell mennem még egy gyerekszobán, a hálószobánkon és egy kis előszobán, amelyből a fürdőszoba nyílik és ebből az előszobából érek a nyitott konyha-étkező-nappaliba. Azt lehetne hinni, hogy egy ilyen típusú házban nincs intim szféra, de ez szerencsére nem igaz, mert ajtók vannak, napirend is van és meg kellett mindenkinek tanulni, hogy ha bizonyos napszakban vagy bizonyos hangulatban az ajtó csukva van, akkor azon bizony kopogni illik és szépen várakozni, hogy mi lesz a következő lépés (lesz-e vagy szépen veszteg marad az illető a maga kis kuckójában). A saját privát szféráját pedig bizonyos keretek között mindenki a maga ízléséhez, életkorához szabhatja és ez is egy olyan tényező, amitől az ember otthon érezheti magát és ami szerintem alapvetően egy kertes házban valósulhat meg látványosan, mert ugyan a panellakás belsejével is sok kreatív dolgot lehet csinálni, de sajnos többnyire az látszik, hogy ez is csak az illúzió szintjén működik, ritka kivételekkel.

A helyzet persze korántsem paradicsomi azért, mert egy kertes házban szinte soha nincs semmi a befejezettség állapotában – a panellel ellentétben (na ugye!). Mi például az állandó házfelújítás élményét éljük, kis szünetekkel tarkítva, mert annyi lóvé nincs, hogy szépen mindent egyszerre rendbe hozassunk (micsoda botor ötlet, különben is, hol lenne akkor az Út öröme?), amikor meg egy rész készen van, akkor lassan jöhet a másik és így tovább, míg megint el nem érünk az elejére ennek a megunhatatlan folyamatnak (eszünkbe juthat Sziszüphosz mítosza és onnan már csak egy ugrás Camus, de ekkorákat most mi itt nem ugrálunk). Maradnak közben mellékhatások is, ami szintén nem történhet meg egy panelben (na ugye!), mint például a kert végében lévő, tíz évvel ezelőttről való téglahalom (jó lesz ez még valamire – ez bátran lehetne a Férj családjának mottója, mert ha valaki itt felmegy a padlásra vagy csak körbenéz a kertben, akkor ókori leletek ásatásán érezheti magát), tizenkét évvel ezelőttről maradt tetőcserép-kupac (jó lesz ez még faljavításra – és aki nem látott még vályogfalat, az nem is érti, ez a mondat milyen mélyről fakadó paraszti bölcsességet rejt magában), a felújítás-áradat több szakaszából származó fagerendák (sehogy sem akarnak maguktól felfűrészelődni vagy legalább elkorhadni, hiába korholom őket), egy gyerekjátszótérnek, klemátisz- és vadszőlőfuttatónak használt garázs és egy hullámpalából tákolt kulipintyó (ami semmire nem jó azon kívül, hogy nemsokára beomlik és pillanatnyilag ott tároljuk a fűnyírót meg a lakásban nem szívesen látott pókokat). Szóval van itt teendő még bőven, de legalább senki nem unatkozik és soha nem jut eszünkbe, hogy olyan haszontalanságokra szórjuk a pénzt, mint okostelefon, új(abb) autó, külföldi kirándulás vagy egyéb léhaságok. (Bezzeg a mai fiatalok, nézzük csak meg, mire költik a pénzüket, aztán nem is lehet csodálkozni, hogy... ó, hát még mindig nem itt tartunk? Na jó, haladjunk.)

Ha el kéne döntenem, hogy melyik jobb, a panel vagy a kertes ház, bizony nem tudnék egyértelmű választ adni, hiszen láthatóan nagyon jól szórakoztunk annak idején a panelben és semmi hiányérzetünk nem volt (nekünk, gyerekeknek), ugyanakkor kisgyerekes anyaként megőrültem volna, ha minden áldott nap a játszótérre kell lemennem a gyerekeimmel, hiszen a kinti játszóidő alatt a kertes házban megfőtt a bableves, megsült a sütemény, kiteregettem a mosott ruhát és még akár fel is moshattam, ha úgy tartotta úri(nő) kedvem. Az az egy biztos, hogy a kertes házba megérkezés élménye legalább akkora illúzió, mint az a házasság esetében: mindkettő inkább egy újabb, kalandos útnak bizonyul olyan pontokkal, amelyekben a megérkezés élményére is esélyünk van, ha a jelen szépségeire tudunk koncentrálni. (Hú, de kár volt ekkora közhellyel zárni ezt a sorozatot, de legalább valahogy befejeztem és nem untatom tovább a kedves Olvasót a memoárjaimmal, amiből persze sok dolog kimaradt az otthon téma kapcsán, hiszen nem laktam belvárosi polgárházban, sem kastélyban, de még hosszabb távon lakókocsiban sem. Nagy köszönet a blog gazdáinak, hogy helyet adtak ennek a – prousti magasságokba sajnos nem jutó – emlékezés-folyamnak!)

Sövények másutt

A korábbi, sövényekről szóló poszt adta az ötletet, hogy lefotózzam, Horvátországban milyen növényeket használnak sövényként. Ami a legfurább volt először számomra, hogy a nálunk fűszernövényként ültetett rozmaringot például egész bokorrá növesztik, és gyönyörű, illatos térdig érő sövény lesz belőle.

enter image description here

Ugyanígy használják a levendulát is.

enter image description here

Kerítés gyanánt gyakran látni Olaszországban is és itt is leandert. Sokszor valódi drótkerítés nélkül is, egész átláthatatlan sűrűvé növesztve. A leanderrel kapcsolatban a legnagyobb meglepetést ez a fa okozta számomra az idén:

enter image description here

Olyan nagy volt, hogy a második emeletig ért fel, és a teraszon karnyújtásra ilyen virágok voltak:

enter image description here

A következő ugyan nem leander, de ebből is szép méter magas sövény lesz:

enter image description here

Panelból kertes házba – lépésről lépésre: 3. lépés: a megérkezés felé

Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.

Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)

A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)

Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).

Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)

Virágtérkép

Szeretném nagy vonalakban összegyűjteni, hogy egy mai - jelen esetben nem számít, hogy vidéki, vagy városi kertről van szó - kertben milyen virágok nyílnak, melyek a legelterjedtebb évelők, melyek a legkedveltebb egynyári virágok.

Fontosnak tartanám ezt a rövid kis adatgyűjtést (kíváncsi vagyok, no!) - sok mindenre lehet belőle következtetni: a divatos kertészeti és étkezéskultúrai trendektől kezdve a társadalmi státuszszimbolikán át a lelki életig. Minden esetre kitapintható lenne egy körkép arról, milyen is a kerthez, a földhöz, a növényekhez való viszonyunk. Megint egy lehetőség arra, hogy tanuljunk egymástól. Sőt, ha akarjátok, a növényekről készíthetünk rövid botanikai leírást is, ami műanyagtáblára nyomtatva kitehető a kertbe, hogy a gyerekek csak úgy, mellékesen lássák a tudnivalókat - ez pedig már kertpedagógia (garden-based learning).

enter image description here

Ha nem tudjátok az adott növény nevét, akkor fotót is küldhettek, sőt a legjobban annak örülnék, ha a nevek mellé fotókat is mellékelnétek. (Ajánlom a gyerekmunka igénybevételét. A fagyit én állom!)
Köszönöm!

enter image description here

A Virágnévszótár 2016-ban jelent meg, és végre egy olyan virágnevekkel foglalkozó mű, ami a növények botanikai leírását is megadja - végre nem válik külön a nyelvtörténet és a botanika. Zárójelben megjegyzem, hogy én kimondottan üdvösnek tartom azt, hogy manapság újra divat a 'polihisztorság': például utazás, irodalom és gasztronómia, vagy: botanika, kertészet és gasztronómia kertnaplóba fűzve - több szemszögű, több tudásterületet ötvöző munkák jelennek meg a könyvpiacon. Inspiráló, színes látásmód. Fontos.

Amikor először olvastam arról, hogy milyen növények voltak egy hagyományos parasztkertben, milyen virágok voltak pl. közkedveltek egy adott korban, nem értettem, hogyan lehet ennyire általánosítani, hiszen (gondoltam én ezt korábban) a számtalan növény közül mindenki más virágokat kedvel. Node, nemcsak kedveljük a virágokat, hanem egyszerűen van, amihez könnyen hozzá tudunk jutni (ezáltal mindenki hazaviszi), van, ami pedig lázba hozza az embert, mert különlegessége ellenére végre megszerezhető - elég csak a 16-17. századi tulpomániára, a 17. századi tulipánőrületre gondolnunk.
Gondoltam végre én is ajánlok egy jó kis filmet, nagy boldogan meg is találtam a Tulipánláz című romantikus alkotást, mely azt ígérte, hogy ezt a korszakot dolgozza fel. Nem bírtam végignézni - rossz filmekre nincs időm. Deborah Moggach azonos című regényéből készült, ami a kritikák szerint olvasásra érdemes. Megpróbálom.
Visszatérve az eredeti gondolatsorhoz, ne felejtsük el azt sem, hogy ugyanakkor csereberélni is szeretünk (tényleg bizonyos mértékig homogenizálódnak, hasonulnak egymáshoz a kertek) - a virágos kert megalkotása igazán női munka. Mindig hálás leszek azért, hogy amikor elkezdtem kialakítani a kertet, rengeteg növényt kaptam Rozi nénitől, Kati nénitől, Erzsitől, Anditól - szerencsére most már nem csak kapok, hanem csereberélni is tudunk, mert már nekem is vannak olyan növényeim, amik viszont nekik nincsenek. Andival és Erzsivel itt a faluban ezt igencsak előszeretettel űzzük: virágmagok jönnek-mennek, dugványok és fiadzások vándorolnak egyik portáról a másikra. Szeretem ennek a csereberének a mozdulatait, az egész procedúra diskurzusát: kezdődik a növény bemutatásával, ami szinte minden esetben emocionálisan túlhevült (Jaj, ezt nagyon fogod szeretni, mert... Ez igazán kedves.... Ez kicsit kényes, de...). Folytatódik azzal a hezitáló mozdulattal, ami egy pillanatra megakasztja az adó kezet, amelynek során eldöntjük, hogy az anyanövényről mit és mekkorát adjunk oda - ilyenkor önkéntelenül mindig megküzdünk az irigység és a sajnálat érzésével, aztán persze legtöbbször győz a nagyvonalúság, és már le is nyisszantottuk, elválasztottuk azt a darabot, amit jó szívvel a másiknak adunk. Ritkán van csak - de ugyanolyan fontos kimondanunk - amikor nem tudunk adni, mert még nem érett meg rá a növény, hogy egységét megbontsuk, még nem erős sem a növény, sem mi magunk ahhoz, hogy kevesebbünk legyen belőle. Nemcsak a tulajdonlás, hanem a viszonyulás is megmutatkozik ezekben a döntésekben.
Falun élve értettem meg, miért mindenkinek muskátlija és begóniája van az ablakokban: mert tényleg egész nyáron át lankadatlanul virítanak, mert tényleg olyan nagyon pirosak, amit semmi más színnel nem lehet pótolni, mert tényleg csak ők bírják az erős napsütést, mert tényleg ezek illenek egy falusi portához.

Lányaim a kertben:
Nekem ezekben a Janka fotókban megmutatkozik az egész kertszemléletünk: a természetes és a mesterséges, a természeti és az emberi találkozása, ezek játéka, talán megtalált harmóniája. (Jolán hajában mindegyik képen valamilyen, az óvodai udvarlójától kapott művirág van - ha szednek nekem egy szép virágot vagy levelet a gyerekek, mindig a hajamba tűzöm. Az érzelmi telítettség sokszor fontosabb, mint az esztétikum.)

enter image description here
Jolán és a muskátli

enter image description here
Jolán és a cserjés pimpó

enter image description here
Jolán és a méhbalzsam

enter image description here
Jolán és a kúpvirág

enter image description here
Jolán és a begónia