Újévi olvasmányok és a valóság

A függőleges kertekről, vagy inkább élő növényfalakról már több helyütt olvastam, de élőben a múlt héten láttam először, mégpedig Madridban - 2007-ben készítette a francia botanikus Patrick Blanc. Az külön öröm, hogy ezt az alkotást én magam fedeztem fel, a madridi látnivalók előre átböngészett listáján nem szerepelt. Ezek azok az aha-élmények, amelyek kapcsán mindig oda futnak a gondolataim, hogy mégiscsak jó dolog az elméleti felkészültség, a tankönyvszerű tudás, a gyakorlatot megelőző iskolaszerű olvasottság. "De hiszen ez egy vertikális kert!" - az észrevétel, az első meglátás felkiáltása. A CaixaForum bejáratának oldalfalán varázslat. Szimbólumok, az örök jelképek játéka: a sivatagban az oázis. Szemiramisz függőkertje.

enter image description here

Növényfal: síkként értelmezett domborzat, a textúrák és színek játéka. Nonfiguratív. Ha a növényekkel figuratív képiséget akarna láttatni az alkotó, akkor már a giccshez közelítenénk. A növényfal nem növényfestmény - bár a rálátás, a rátekintés gesztusa hasonló egy múzeumi falon szemlélt képhez. Nem képként akar funkcionálni, hanem elvonatkoztatásra, elgondolkodásra késztet. Téridegennek tűnik és mégis hívogató. Beilleszkedik környezetébe, miközben újra értelmezi azt. Élhetőségek. Önreflexió.

enter image description here

enter image description here

Kerti cicomák és cifraságok

cicoma főnév ..mát, ..mája (rosszalló)
1.<Ruhán, viseleti tárgyon> feltűnő, felesleges, rendszerint ízléstelen díszítés, apró ékesség.
2. Cifra, feltűnően pompázó öltözködés.

cifraság főnév -ot, -a
(átvitt értelemben, rosszalló) Felesleges, pompázó formaság, külsőség.

enter image description here

Mintha ma lett volna. Az érettségi bankettünkön elmentünk a városligeti Vidám Parkba. Az elvarázsolt kastély tükörtermében dülöngéltünk a nevetéstől. Ujjal mutogattunk egymásra: kis, kövér, fontoskodó törpék, karikalábú óriások. Egyszer csak észrevettem, hogy mindenki rajtam röhög; rázkódtak a nevetéstől; elsápadtam; hiszen én éppen egy valódi tükör előtt állok! Ezt a könyvet végiglapozva Önök is mulassanak jól. Egymáson. S ha már kimulatták magukat, nem árt, ha rádöbbennek, hogy valódi tükör előtt állnak. Most mérges arcot indítok a kerti cicoma ellen. Utóvégre az effajta díszítő ösztön ragadós, s maholnap, ha ez így megy tovább…
Példáink nem utánozandók!

Balogh András bevezető szavait olvasva igyekszem körbe(ön)vizsgálódni.

Gondolatkísérlet teszek annyiban, hogy tudatosan nem kezdek el utánaolvasni a kerti törpéknek. Megpróbálom csupán azt megfogalmazni, amit magam körül látok, gondolok. Egy hét múlva pedig - akkor már remélhetőleg jobbnál jobb szakirodalmakkal felvértezve - újra végiggondolnám a felmerülő kérdéseket.

Ugyebár a kerti törpénél és társainál vagyunk. Akik mindent tudnak rólunk, utalok itt most Zita Pázsit írására.

A kertbe be is szoktunk költözni és ki is szoktunk oda költöztetni dolgokat. A kiköltöztetésről szerintem sokunknak a nyaraló effektus villan be: oda az is jó lesz.
A kertbe beköltöztetjük a növényeinket: elsőnek a fákat és cserjéket, aztán az évelőket, végül az egynyáriakat és évről évre megismételve megteremtve a veteményesünk lakóit.
A kertbe beköltöztetjük a kertműveléshez szükséges eszközeinket: a szerszámokat (beleértve még a karókat, vödröket, kosarakat is).
A kertbe beköltöztetjük a gyerekeket, az állatokat: homokozó, kutyaház.
A kertbe való beköltözés következő lépése a bentlakás: padok és pihenőhelyek, tűzrakóhely, grillező.
A kertben való bentlakást folytatjuk a díszítéssel: a házat díszítő elemek áttevődnek, átcsurognak a kerti építményekre. A díszítés ösztönös, ezen nincs sok gondolkodni való, ellenben viszont annál több tudatosítani való.
Esztétikai minőséget csak eleve minőségi (anyag fontossága), szép (forma harmóniája) tárgyakkal lehet létrehozni. A díszítményeknek önmagukban is értékesnek kell lenniük ahhoz, hogy elrendezésükben ízléseset, azaz színvonalasat lehessen létrehozni. Ha ez megvan, akkor kell egyensúlyba hozni a mennyiséget és az elrendezést a külső és belső terekkel.
Ékszerek és ékességek.
A kertdíszítésben a viselethez hasonlóan ékesítjük a megjelenést. Ékesítjük magunkat. A kertdíszítés esetében is egységben kell lennie a funkcionalitásnak, az önkifejezésnek és a szépre törekvésnek.
Az idilli falusi környezetben erős jelentésű szimbólum lett a köcsögfa, ami régen a tejesköcsögök szárítására szolgált. Ez az a pont, ahol a legkönnyebben fordul át a funkcionális díszítés giccsé. A fakerítés oszlopaira aggatott köcsögök a fa esővédelmét szolgálták, tetőcserépként működve megakadályozták a víz beszivárgását a fa eresztékeibe.
A díszes falitányérok szép lassan kerültek a ki külső falakra, és egyértelműen a gazdagság, a paraszti léthez mért jólét szimbólumait jelentették. Ebben az esetben főleg a mennyiségen van a hangsúly, könnyen hivalkodó cifrasággá lészen a díszítés.
Úgy látom, hogy a hagyományos paraszti kultúra és a főúri magaskultúra a mostani korból visszatekintve minőségi igénye szerint sokban hasonló esztétikai minőséget képvisel. Mondjam azt, hogy a nagybetűs tudást? Harmóniát? A dolgok rendjének tisztán látását? Az értékteremtést és annak megőrzését, fenntartását? Tisztaság és rend. Az élet mindennapiságának átláthatósága.
Talán a díszítmény elkészítésére fordított idő a fontos? Azt hiszem a hímzésben találom meg a két kultúrkör találkozásának metszéspontját. A kézimunkák közül a hímzést gyakorolta mindkét társadalmi osztály különlegesen magas fokon. Egy helyben ülve a képzeletet anyagba ölteni. Maradandóság. Női írás.
A kastélykeretekben és parkokban megjelenő szobrok talán a természetet emberivé és kulturálttá tevéséről szól. A táj, a kert, a tájképi kert, mint festmény, mint műalkotás. A pad, mint ennek az alkotásnak a szemlélésére megteremtett, tudatosan elhelyezett tárgy. Hímzés. Női szemlélődés. A férfiak mindig csak elmennek....
Mind a paraszti, mind pedig a főúri kultúrkör a saját eszmeiségének értékeit használja fel díszítőelemnek: az egyik oldalon a mindennapi, földből élő élet idealizált, eszményített tárgyköre a tányérok, köcsögök, szőttesek, másfelől pedig a műveltség és kulturáltság szimbólumai a festmények, szobrok, falikárpitok, ahol nem a kert, hanem a nagyobb volumenű táj megszelídítése érhető tetten.
Mindkét kultúrkör hiteles: a helyén kezeli tárgyi kultúráját.
A kerti törpét városi találmánynak vélem, miközben nem a városi kultúra szimbóluma. A feltételezett, elidegenedett természet lényei. Azért engedhető be a kertbe, mert a természet törpésített változata. Játékosságnak álcázott ismeretlen - helyesebben, attól való félelem. Ki néz kit? Én a törpét, vagy pedig ő engem? Groteszk vágy valami nem birtokolható, valami nem saját után.

enter image description here
ismeretlen lábodi udvar

Óda a pázsithoz/gyephez/réthez és minden rokonához

Nagyon kedves volt a lelkemnek Andi írása, köszönet érte, körülbelül annyira megdobogtatta a szívemet, mint Varga János írása a Főszerkesztő asszonyét. Ezúton is legyen János üdvözölve, és nemcsak mint új tag, hanem mint aki nagy örömet szerzett a Főszerkesztő asszonynak (merjem írni, hogy "asszony-ság"-nak?, na inkább nem merem) az írásával, márpedig aki a Főszerkesztő asszonynak örömet szerez, az nekem is örömet szerez, lévén hogy ilyen a barátság természete. Na de vissza a fűfélékhez! Andi így kezdi a bejegyzését, hogy "Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?". Hát nekem egy sereg emlék, élmény jut eszembe, de igyekszem rövidre fogni (hogy legyen, aki el is olvassa).
Mindaddig nem értettem pontosan, mi az, hogy gyep meg pázsit, amíg 16 évesen életemben először meg nem érkeztem Angliába. No nem a Gatwick reptéren találkoztam ezekkel a fantasztikus képződményekkel, hanem a vidéki Wales-ben és Angliában, természetesen, de ott aztán úgy sikerült összetalálkoznunk, hogy azonnal tudtam, én itt vagyok itthon: a gyepen, a pázsiton (a gyepség illetve pázsitság is fogalom ám egyeseknek!). Engem akkoriban még egyáltalán nem érdekelt, miből is áll össze ilyen szemet gyönyörködtető egésszé egy precízen nyírt (vagy éppen legelt) pázsit, csak annyit láttam, hogy amikor kinézek a kolesz ablakán, akkor ott futkároznak a nyulak, amikor átmegyek az iskolába, akkor vagy egy réten vagy egyenesen egy erdőn át tehetek egy sétát és az egész látvány egyformán lenyűgöz esőben, ködben, aranyló napsütésben (utóbbiban kicsit kevesebb részem volt, de hát ne legyen az ember telhetetlen - Angliában meg különösen örüljön, hogy egyáltalán lát napot késő ősszel). Ez a rajongás azóta is velem van (nem, nem számoljuk ki, mióta!) és arra vetemedtem, amikor lett lehetőségem saját kert-darabkát rendezgetni, hogy magam is telepítettem pázsitot - na jó, azt nem, de valamit, ami arra próbál hasonlítani és a maga kb. két négyzetméterével az én szeretett vidéki Angliámra emlékeztet engem. Testközelből ugyan másként tekintek az én Pázsitomra, akit minden nap, de legalábbis meglehetősen gyakran gondozni kell(ene), hogy szép legyen, de mindenképpen megéri a fáradozást, hogy az ember szeme ilyen gyönyörűséges zöldet lásson az ablaka alatt. Amúgy jellemző az angol nyelvre, hogy ilyen kifejezéseket használ, mint "the village green", tehát a falu vagy egyéb település környékén lévő füves (=zöld) tér, vagy éppen a híres "Tower green", tehát az a gyepes (=zöld) terület a Towerben, ahol annak idején kimondottan elegáns történelmi személyiségeket is lefejeztek. (Akinek erre a "zöldre" nézett az ablaka, láthatta, hogy ácsolják napról napra az emelvényt és a hozzá tartozó alkalmatosságokat - egyenesen az ő számára. Hát, igen, a "zöld-ség" nem mindenkinek jelentett egyet az örömmel, arról már nem is beszélve, mennyire nem ettek az angolok elég zöldséget akkoriban, pláne nem nyersen, de ha ebbe belemegyünk, teljesen elveszítjük a fonalat.) Kifejezetten irigylem a briteket, hogy számukra a gyep, a pázsit, a rét evidens módon, minden erőfeszítés nélkül egyet jelent a zöld színnel... Ha igazi ódát írnék, akkor persze bele kéne venni a látvány mellett a frissen nyírt fű illatát, a gyepen való tocsogást eső után, a hajnali mezítlábas sétákat és a puha bukfencezést, az elegáns pikniket és még sorolhatnám, de hát nem vagyok költő, jobb ezt a kedves Olvasó képzeletére bíznom.
A másik nagy élményem a kaszálóhoz kötődik, aminek a lényegét Erdélyben egy nagyon kedves barátnőm nagymamájánál, Orotvai Mamánál sikerült egy kicsit megértenem. Azóta persze oda is visszavágyom, és szerintem mindenki így van vele, aki eső után csak egyszer is megérzi a vizes kaszáló, az eső utáni fenyves és a nedves talaj illatszövedékét. Akár parfümöt is készíthetnének ebből az illatkeverékből, én biztosan semmi mást nem akarnék használni egész hátralévő életemben, nekem ez lenne a Chanel Nr.5. A kaszálón aztán megterem mindenféle vadvirág, amit az ember nagyon szeret és még annál is több, lehet csokrot szedni (kislányok, nagylányok, asszonyok és hm, hm, asszonyságok kedves elfoglaltsága), lehet rohangálni, lehet andalogni és lehet - kaszálni. (Ehhez Tolsztoj Anna Kareninájából lehet a megfelelő részt ügyesen elolvasni, akkor kapunk belőle egy kis ízt - nyelvileg is, ha nem is szó szerint. Szerintem ezt régebben én már idéztem a faluságban, annyira kedves számomra.)
A fűmag alternatív hasznosításával kapcsolatban pedig eszembe jut egy régi történet: egyik egyetemi barátunk egy idő után kályhaépítéssel kezdett foglalkozni, de mint minden jövendő mester, ő is volt zöldfülű tanonc és egyben kreatív bölcsész (veszélyes párosítás). Hajtotta a lendület és szépen össze is rakta élete első saját kályháját, amit a szőlőhegyi pincéjében meg is mutatott nekünk, mi meg ámultunk-bámultunk, milyen ügyes gyerek ez az Andris (mivel egy ideje Kecskeméten élek, úgy jönne ki jól, ha azt mondanám, "gyerök" és lassan kezd is a számra állni). Két héttel később megint hív minket az Andris gyerök, menjünk, nézzük meg a kályhát. Mi, barátok összenéztünk, tán megártott neki a sok meló és nem emlékszik, hogy már megcsodáltuk, de ragaszkodott hozzá erősen (meg szervezett egy táncos estét népzenészekkel), hát kimentünk. Kérem, érdemes volt, mert akkor láttam életemben először (és eleddig utoljára) friss zöld fűvel borított kályhát. Andris lelkem véletlenül olyan földet (?), agyagot (?), kitudjamit kevert a kályha építőanyaga közé (lehet, hogy köze volt ehhez némi baráti pálinkázásnak is), amiben fűmag volt, hát a melegben szépen kihajtott. Éppen arról szólt a diskurzus, amikor megérkeztem, hogy akkor ezt most le kellene-e borotválni. Ennek nemcsak mi jártunk csodájára, hanem a szőlőhegyen lakó öregek is, ami nagyban megkönnyítette, hogy Andris egy közmegbecsülésnek és -szeretetnek örvendő egyéniség legyen Pécs-Szabolcsban...
Hát, remélem, Andi nem bánja, hogy az ő tudományos igényű szövegét ezekkel a teljesen amatőr hozzáállású emlék- és érzelemmorzsákkal színesítettem - ezek jutottak eszembe válaszként a kérdésére. (Ha bánja, azt majd megtudjuk abból, hogy legközelebb nem tesz fel kérdést...)

Kilátás az ablakból

Kilátás a kertre. Honnan? Az ablakból? Helyesebben az ablakban állva/ülve? Az ajtóból? Pontosabban az ablakban állva/ülve? Netán fekve? Szemlélődni (hosszan, merengve) vagy pedig csak kipillantani (gyorsan, célszerűen)?

enter image description here

Heather Angel könyvét sokszor lapozgattam már át - történelmi kertek sorát járja végig és hívja fel a figyelmet a kilátás, az ablakból kinéző tekintet által befogott kertkép hangsúlyosságára a kertművészeti aktusban.

A kert, mint festészet, mint fotó, mint kép - bekeretezett, síkként szemlélt esztétikai élmény.
Szemlélni egy kertet teljesen más, mint benne lenni a kertben, és horizontálisan és vertikálisan is átérezni azt - más szemszög, más élmény, más perspektíva. A kertben állva nem lehet azt keretezni - a benne levőség nem engedi meg a tekintetnek, hogy kereteket hozzon létre önmaga számára. A benne levőség a kertben azt jelenti, hogy aktívan vagyunk részesei - 'tesszük', de tulajdonképpen mindig esztétikailag is szemléljük a megalkotandó teret: benézzük a sorokat, benézzük az egyes növények helyét - ellentmondva magamnak mégiscsak azt kell mondanom, hogy pillanatonként hozunk létre új és új 'kertképeket', 'kertkereteket' - amint szüntelenül a nagyobb egységhez, a kert egészéhez mérünk, illesztünk - a részleteket cselekedve megalkotva a statikus állóképet teremtjük minden kertészeti műveletünkben.
Kertesztétika. Tájesztétika.
Kertetika. Tájetika.
Aldo Leopold földetikája.
Környezetetika.

enter image description here

Mintha etika és esztétika csak kéz a kézben létezne. Miért mindig az az érzés, hogy ami szép, az jó is és ami jó, az szép is?
A környezettudatosságom miatt tetszenek a természetes kertek, vagy pedig azért, mert tényleg, önmagukban is szépek? Sosem tudom eldönteni, hogy előbb van-e az esztétikai élmény, vagy előbb az etikai álláspont, amihez bevonzódik az esztétikum? Jaj, hogyan is van ez?
Nem tudom megállni, el kell mesélnem egy klasszikus egyetemista évekből való sztorit. Filozófia szakon vagyunk, már egy órája boncolgatjuk, hogy mi a szép, mit látunk szépnek, mi a gyakorlati relevanciája a szép dolgoknak, mikor Frigyes társunk (filozófusból lett fizikus zseni) türelmét elvesztve odakiáltotta mindenkinek, hogy az a szép, amit ki akarok tenni a szobám falára, hogy mindig nézhessem!
Az ablakból, ajtóból látható kertrészletnek (kertképnek) tényleg olyan szépnek kell lennie, hogy minden évszakban nézni akarjuk. Tavaszi kert. Nyári kert. Őszi kert. Téli kert. Kertképeink, melyeket mi alakítunk.
Külső és belső ablakaink. Magunkra. A világra.
Felhő-kert.
Filozofikus kertészeknek külön ajánlom Tillmann J. A. Közel és távol kertjei c. írását.

enter image description here