Szeánsz

Mielőtt bárminemű receptbe belekezdenék, úgy döntöttem, hogy álljunk meg egy pillanatra, és értsük meg a folyamatot, a főzést, amiről beszélünk.
Szinte nem telik el úgy hét az életemben, mióta szakács vagyok, hogy ne írna rám valaki egy recept miatt. A személyes kérések mellett több újságban is kellett publikálnom, grammra pontosan, a főszerkesztők által „hülye-biztosként” megfogalmazva recepteket. Minden egyes alkalommal, tudtam, hogy valószínűleg a végeredmény, ami a barát, olvasó, vendég asztalára kerül, nem ugyanaz lesz, amit én készítettem el. Őszintén, értelmét sem láttam soha, hogy ilyen módon írjak recepteket, hiszen nem fogja belőle az olvasó megérteni egyetlen recept során magát az eljárást, és ha már az eljárást nem érti, a legminimálisabb változás is kudarchoz vezet az étel minőségével kapcsolatban.
Mert ahhoz, hogy elkezdjünk egy folyamatot, amit főzésnek nevezünk, úgy gondolom, meg kell vizsgálnunk ennek a fizikai és lelki tényezőit, eredőjét.
Az ugyanis, hogy mit eszünk, szociálpszichológiai, pénzügyi, egészségügyi lenyomata életünk aktuális pillanatának. Mégpedig pillanat egy olyan „hasznos” metszete, amiben egy legösztönösebb fizikai szükségletünk van kielégítve, a lehetőségekhez mérten legkreatívabb módon. Senki ne várjon most Osho-szintű megfejtést: szimpla meditációról, és a momentum reflexiójáról van szó csupán. Meditáció a szakács számára: mert a komponensek kiválasztása, és megvalósítása folyamán a figyelme maximálisan egy másodlagos funkcióra helyeződik a cél érdekében (eléggé megpirult-e a hagyma), és reflexió számunkra, a befogadóknak, a jelenünkre.
Konyhanyelven az ebédünk egy tükör: megmutatja, mennyi időnk van magunkra, mennyire törődünk magunkkal, hogy állunk anyagilag, van-e valaki, akivel elfogyasztjuk, sok-e vagy kevés, stb. stb., ezért megéri figyelni, mit mutat.

enter image description here

Ázsiai kultúrákban az alapanyagok kiválasztása, és aránya vallási, egészségügyi tézisekre épül. Tekintsünk csak az ájurvédára, mely szerint, ha nem helyesen étkezünk, a három testnedvünk egyensúlya kibillen, az különböző betegségekben nyilvánul meg, illetve az a személyiségünkre is rossz hatással bír. Más területeken az édes, savanyú, sós, keserű aránya fontos az egyensúly szempontjából, vannak, akik az ötödik ízt, az unamit elítélik, míg a legújabb kutatások alapján már a hatodik: zsírosság ízlelés is definiálható.
Európában a katolikusoknál a szertartásokon Krisztus testét és vérét fogyasztjuk. A szertartások csúcspontja ez a rituálé, mely az Isten szeretetét fejezi ki. A szertartások után előfordul agapé, mely a gyülekezet közös étkezése.
Sok helyen az étkezés szabályai egészségügyi okokra vezethetők vissza: a zsidók nem fogyasztanak sertést, ugyanis az a hús férges lehet, míg a hindu vegetarianizmusnak is megvan egy ilyen olvasata: tartósítás hiányában jobb volt mellőzni az állatok húsának fogyasztását.
De vajon, ha az emberi történelem folyamán vallási kérdéskörbe tartozott a táplálkozás szabályrendszere is, akkor hogy lehet, hogy manapság mindennemű spiritualitását elvesztette egy hétköznapi ebéd? Egy olyan momentumát a napunknak, amit régen vallási irányból közelítettek, hisz olyan fontosnak vélték, különböző ünnepeken, az hogy lehet ma egy száraz, sajtoskifli valamelyik boltból?

enter image description here

Sajnos, az emberek elfelejtették szertartásként kezelni az étkezéseket. Van, hogy megkapom, hogy nem vagyok elég mosolygós a szerviz-időszak alatt. Ez pont emiatt van. Az étkezés egy rituálé. Egy több ezeréves szükségszerű tradíció, ami tökéletesen reprezentál minden változást a történelem folyamán, és marad mégis struktúrált, tekintve, hogy a fizikai, kémiai törvényeket nem tud meghazudtolni. Vallási szokásoktól függetlenül, fel lehet állítani egy íztérképet, mely megmutatja, hogy mely tájegységek mely ételei különböznek akár csak egy alapanyagban, mégis teljesen más formát, „körítést”, tálalást kap az étel. (Gondoljunk csak a lecsó-menemen-shakshouka-ratatouille tengelyre.) És ha csak a saját életünkre gondolunk, biztos, hogy lesz egy olyan nagymamánk-féle húsleves, amit ezer Széll Tamás nem tud nekünk pótolni! Egy olyan szabályrendszere van, mely szabadságot nyújt, viszont a szabadsága csak akkor kiélhető, ha már ismered az alapokat.

Ha megfigyeljük, életünk első táplálkozása, amikor édesanyánk tálpál minket. A táplálék elfogadása egy másik embertől, a bizalom legmagasabb foka, egy lazának tűnő, de mégsem annyira spontán gesztus. Végtére is a legintimebb kapcsolatot, amit az anyaméhben éltünk át pótoljuk mással. Óriási felelősség. És az ízek, alapanyagok stimulációja mellett ez az, ami pszichológiailag nagyon fontos a szakács-vendég kontextusban. Sokszor úgy érzem, hogy olyan, mintha egy nagy családom lenne. Minden nap beugrik 100 családtagom, és megetetjük őket. Többször előfordult, hogy a vendégekből kiszaladnak magánéleti problémák, tanácsokat kérnek, ösztönösen „szülő-szerepbe” kerülünk a pult túloldalán számukra (amit egyébként nagyon szeretek, meg nagyon megtisztelve érzem magam, hogy bárki is becsül annyira, hogy a problémáit megossza velem). Másrészről viszont, elgondolkoztat a tény, hogy míg régen a nagycsaládi étkezések rendszeres társadalmi eseményeknek számítottak, addigra a városi létből mennyire kihalt ez az egész?
Elfelejtettünk étkezni, mégis recepteket gyűjtögetünk, hátha visszajönnek a gyerekkori, idealisztikus, nagy vacsorák?

enter image description here

De nézzük meg ezt most egy kicsit a másik oldalról is, mert ennek az egésznek ez a szépsége: egyrészt spirituális tartalommal bír a fogyasztó számára, de ugyanilyen szinten „ad” annak is, aki az „alkotó”.
Szakácsként hozzáadódik mindezekhez egy olyan művészi alkotófolyamat, ami fentiek keresztmetszetéből a maximumot próbálja kihozni. A főzés flow-élmény. Sokan azt hiszik, arról szól, hogy milyen fűszert rakunk a levesbe. Ennél sokkal összetettebb. Nem receptúrákat, hanem eljárásokat kell rögzíteni. Két ugyanolyan paradicsomot sosem találsz az életben, a levegő páratartalmától elkezdve a lábos vastagságán át annyi tényezője van a dolognak, melyeket definiálni, leírni értelmetlen. A szakács feladata, hogy egy olyan állapotba kerüljön, ami a rengeteg apró részlet mindegyikét felismeri, definiálja, és jól oldja meg. Ismeri az alapanyagok viselkedését, érti a cél minden egyes lépését, együtt él az alapanyaggal. Azok a konyhák, ahol beleöntik az zöldségeket, meg az akármit a thermomixerbe, megnyomják a gombot, aztán kijön a szmötyi a túloldalt, amit ők krémlevesnek hívnak, azok nem értik ezt. Azok valójában nem tudnak főzni. Nem élnek a folyamatban, nem alkotnak. Pénzt keresnek.
A főzés olyan, mint a művészet. Tulajdonképpen egy jó ízlés, a harmónia ismerete. Egy étel nem attól lesz ugyanis jó, hogy tele van szórva mindennel. Alap, kezdő hiba a túlfűszerezés. Az ízesítés mindig meghagyja az alapanyag ízvilágát, csak kiemeli azt. A négy alapíz mindig egységes képet kell, hogy alkosson.
Folytatván a gondolatot, mely a szakács-flow élményéről szól, van még pár dolog, ami a transz-állapotot, amiben vagy, meghatároz. A főzés folyamán (nagykonyhai környezetben) párhuzamosan minél több részegységre kell figyelned. Jobb szakácsoknál ez olyan 7-8 körül mozog, illetve, ha konyhafőnökként dolgozol, e mellé még a személyzet koordinálását is meg kell oldanod. Olyan nincs, hogy minden tökéletesen terv szerint alakul, ezért a konyhafőnök feladata a higgadt, és maximális problémamegoldás. Soha nem billenhet ki. És nem azért nem billen ki, mert sutyiban valami ezo okosságot olvas a 16 órás műszakja végén, hanem mert megérti, hogy ő a célért van, nem a cél az ő egójáért.
A séf feladata intuitíven megérezni, hogy mikor-miből mennyi fog fogyni, megfigyelni az étterem és a személyzet lüktetését. Tudnia kell, hogy mire vágynak az emberek, ki kell találnia a vendégekről azt, amit valójában még ők sem tudnak. Tudnia kell a staff bármelyik tagjának egy pillantásából, hogy milyen napja van, ismernie kell az embereit, és kihozni belőlük a legjobb formájukat, mindig.
És ellentétben nagyon sok másik munkával, az idő, mint folyamatosan szorongató tényező, ott lebeg a konyhán. Villanásnyi gondolatod van körülbelül egy teltházas étteremnél megoldani bármilyen problémát, és a csapatodat folyamatosan nyugodtan kell tartanod. Tudniuk kell, hogy te ott vagy, és számíthatnak rád. Nincs idő személyeskedésre, nincs lehetőség több opciót felvázolni, azonnal, mindig, mindenből a legjobb kell.
Pont emiatt a műszak alatt te nem önmagad vagy, hanem egy szerves eleme a folyamatnak, ami a lehető legtöbbet akarja kihozni az ételekből. Amint benne vagy, már nem te vagy a lényeg, hanem a produktum. Nem a hétköznapi problémák számítanak, jórészt nincsenek is. Illatok vannak, ízek, aromák, másodpercek, mozdulatok, villanások. És közben egy nagyon meditatív állapot. Olyan, mint egy tánc, serpenyőkkel, meg késekkel. Minden konyhának meg van a koreográfiája, mikor nyittok, látod, ahogy életre kel. Imádom ezt a lüktetést, amikor látom, hogy felállt a rendszer, és mindenki pályára áll egy olyan adrenalin-bomba, hogy beleszédülök a látványba! Létrejön valami. Feláll a csapat, azért, hogy adhasson. És a részese lehetsz.
Meggyőződésem, hogy az emberek lelkének nem tesz jót, ha olyan munkát végeznek, melyektől nem érzik magukat jobb embernek. Ezért látom, hogy sok boldogtalan ember kavarog ebben a városban: életük nagy része eltelik értelmetlenül, céltalanul. A főzés nem ilyen. Napi 12-16 órákat legüriznek srácok, mind széjjeltetovált, és nagyszájú, mégsem hagyná semelyik sem ott a szakmát, te meg nem érted, hogy miért. Azt hinnéd, hogy pont leszarják, hogy ki mit gondol róluk, meg, hogy ők csak a pénz miatt hajtják ki magukat. Aztán egyszer csak felbukkan egy vendég, és személyesen megköszöni, amit kapott, és látod, ahogy mindegyik elolvad, és kenyérre lehet őket kenni, végük van. Mert ez mindenkinek jólesik. Mindenkit hajt. És ez hajt, nem a lóvé.
A vendég-szakács szimbiózisnak pont ez a lényege: mindkét fél megkapja, amire vágyik. A szakács alkothat, vendégül láthat, szeretetet kap, a vendég pedig megbízhat valakiben, és csodálhatja tudásáért, újra gyerek lehet.

enter image description here

Mindannyian ebben az inerciarendszerben, amit az életünknek tekintünk, az egyensúlyra törekszünk. Itt, a hasznosság mellett, tekintve, hogy egy alapszükségletünk ki van elégítve, megjelennek olyan tényezők, melyeket jó, ha látunk, definiálunk. Amíg ez nem megy, addig nem étkezünk, csak eszünk. Úgyhogy azt gondolom, hogy a mai recept helyett, inkább tanuljuk meg az életünk ezen momentumát tudatosan kezelni. Éljük meg. Ha ez meg van, nagyon szívesen belemegyek a következő cikkekben azokba az alap-eljárásokba, amik segíteni fognak, hogy mindig azt adhassunk, azoknak, és úgy, ahogy szeretnénk. Addig bízzuk magunkat az alkotói szabadságra amíg főzünk, és éljük ki az ízeket, amíg fogyasztunk!

Városhiány

Márta hétfői írása arra (is ) ösztönzött, hogy végiggondoljam, hogy nekem mi is hiányzik a városból, a városi létformából (csokit majszolgatok közben).
Természetesen - milyen vicces, de tényleg ezzel mindenki így van körülöttem: egyszerűen mindent megtanulunk magunk elkészíteni, csudajó! - én is megtanultam kenyeret, pizzát sütni, bármilyen tortát elkészíteni, sőt pironkodva bevallom (öregedés helyett profizmusnak nevezem....) az egyszerűbb jégkrémek készítése után nekiálltam igazi fagylaltot készíteni, igen, már most, hogy nyárra belejöjjek! A gasztronómiai élvezetek tehát kipipálva.

Már csak az a kérdés motoszkálhat bennünk, hogy ezt az igényt a vidéki lét generálja, vagy pedig belső követelmény? Szerintetek?

enter image description here
(Santa Barbara)

A kulturális élet területén is egészen jó a helyzet: megpróbáljuk egyrészt szintén önmagunknak megteremteni, másrészt pedig koncentráltabban választani a lehetőségek közül. És ne felejtsük el, az internet felületén a legmagasabb színvonalú dolgok is elérhetőek.
Kultúra, kulturális élet, kulturáltság. A kultúra-igény és a kulturális élet élvezete innen is megoldható, igaz a távolság miatt kicsit több időt és szervezést vesz igénybe.

Nálunk, a mi falunkban is vannak különféle lehetőségek, bár ezek inkább közösségi, mint kulturális események. Van Karácsonyi műsor, Farsang, Nők napja, Mikulás, Falunap, Gyereknap, olykor táncház is akad, és idén még kézműves kör is alakult. Mikor ide kerültünk, engem teljesen meglepett, hogy ezek a műfajok még valóban léteznek: operetténeklés, lakodalmas zene.... Mi a táncházat szeretjük a legjobban, de a többi programot is fontosnak tartjuk, hiszen itt van esélye kialakulni ' a mi falunk' identitásnak.
A falu életébe való beilleszkedésben, a közeg megismerésében ezek igencsak fontosnak bizonyultak - hálásak vagyunk érte.
És ugye a hőn szeretett könyvtárbusz! Amikor a nagy szatyor könyvvel tipegek haza, mindig a Brontë-nővérek jutnak eszembe, akik a megrendelt könyveket rejtő faláda érkezésekor hatalmas élvezettel estek neki a köteteknek.
A kulturális - legyen az magas vagy kommersz - élvezetek is kipipálva.

enter image description here
(Köln)

Írás közben világosodok meg, hogy nekem tulajdonképpen a kulturált viselkedés, a kulturált beszéd és stílus hiányzik a legjobban. Még az ízes cifra káromkodás (isten és szent dolgok káromolása érzelmi felindulásból) sem zavar annyira, mint a vulgáris (nem a pillanatnyi érzelmeinktől függő), altesti, diszkriminatív (nembéliség, etnikai és faji hovatartozás, vallási preferencia, stb.), becsmérlő beszédmód (a másik negatív minősítése). Ezt egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Nem vagyok hajlandó belemenni az ilyen diskurzusokba.

Még egy dolog hiányzik: a használtruha-üzletek. Ezen a téren is jól működik a családi és baráti hálózat, de mióta nagyosodnak a gyerekek, már nem mindig elég. Amíg kicsik, tényleg bármit rájuk lehet adni, de én magam is úgy gondolom, hogy a ruházkodás identitáskifejező és éppen ezért fontos, jól kell magunkat éreznünk a bőrünkben.
Hohó! Újabb könyvtárbuszos kincsre bukkantam: a bőrgyógyász dr. Yael Adler Bőrügyek című könyvére. Mindenkinek ajánlom, végre egy olyan tudományos igényű mű, amely közérthetően és szórakoztatva tanít. Németországban a sikerkönyvlistáról még mindig nem került le.

enter image description here
(Genova)

A városon belül mozogva nemcsak a kiállításokról, galériákról, koncertekről, színházműsorokról értesült óhatatlanul az ember, hanem egy-egy ruhadarab is kényelmesen és észrevétlenül beszerezhető volt. Most program lett. Ez és ez hiányzik, tehát be kell menni a városba megszerezni. Persze összekötni valami más programmal, hogy ne kelljen csak ezért beautózni. És megfelelőt találni sohasem könnyű.....
A kedvencem a tavaszi és az őszi/téli cipővásárlás. Kezdem művészetté fejleszteni: kényeztetés, városi kaland, kicsi kirúgás a hámból. Mókás, mikor egy bevásárlókosár tele van gyerekcipővel - Balázs is próbál egyre kevésbé morogni....