Tegnap behavazódtunk és szabadságoltam az almot. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy már a havat kotorják az utcán - ami azt jelenti, hogy csúnyán lemaradtam, és ajjaj, mit fognak mondani, milyen rendetlenek vagyunk, hogy előttünk a járda szikrázóan fehér.

Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva

Ötre már a mi portánk is tüchtig rendben állt. Begyújtás. Készülődés, majd egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ma senki nem megy iskolába, óvodába. Itthon minden csodaszép, ezt együtt kell átélni.
A reggeli énekes ébresztő helyett gyorsan odatettem az ebédre szánt levest, hogy mikor bejövünk a hóból, minél hamarabb asztalhoz ülhessünk majd.
Kissé még hitetlenkedő, majd ámuló, hálás gyereksereg lézengett ki a konyhába. Itthon maradunk! (Érdekes, ilyenkor én vagyok a világ legcsodálatosabb anyukája, ehem.) Tervezgetős reggelizés. Ki mit hogyan fog építeni, játékszervezés, szerepleosztás, megbeszéltek rögzítése, szabályok lefektetése, majd ellenőrzött öltözködés után kirobbanás az udvarra.
Fergeteges látvány, ahogyan négy gyerek és két kutya rohan, fötör, ugrál, hempergőzik a hóban, majd lassan elcsendesedve elkezdődik az igazi játékmunka.
Szeretem azt a ritmust, amit már több játékuk során megfigyeltem: egyéni belemélyedés és közös aktivitás váltogatja egymást. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor az ember nemcsak megérti, hanem ténylegesen nagyon mélyen átérzi, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint lelassított idő, megállított idő, kitágított idő. Valósággá válik Thomas Mann, Proust, Heidegger, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az ilyen napok, igaz koncentráltan, sűrítve, de a nyári szünetek végtelen idejét teremtik meg, ami a gyermeki lét legfontosabb időélménye. A gyerekeket elnézve és az udvart rendezgetve Nadine Gordimertől Az őrző című regény jutott eszembe. Nem is a vidéki vagy a városi létforma, a különféle létezési módok voltak a fontosak, hanem az őrzés. Az, hogy mennyi ideje őrzöm őket önmaguknak, hogy tudatosan megérett emberekként egy pillanat alatt kirepüljenek és önmaguk lehessenek. Jó.
Nem fényképeztem. Annyira közösen együtt voltunk benne a történésben, hogy nem akartam egy szikrányit sem a kívülálló pozícióját felvenni. Szép.

Még mindig tél. Még mindig várakozás. Még mindig melegedés. Tea, tea, tea, forralt bor, tea, tea, tea....
Kompót!
Gyümölcstea mézzel, barna cukorral és citrommal. Ha nincs citrom, jó a narancs vagy a mandarin is. Forralt bor - fehér vagy vörös - szintén naranccsal, mandarinnal és almával. Almakompót szottyadtabb almából. És legújabb felfedezésem: szottyos mandarinból vagy narancsból és pár szem almából (vagy akár alma nélkül) a család eddigi legfinomabb kompótját készítettem el, ami azt jelenti, hogy a meghámozott, feldarabolt gyümölcsöt annyi vízben teszem fel főni, amennyi éppen ellepi, beledobom a szokásos fahéjat, szegfűszeget, ha van, akkor szegfűborsot is és citromlevet facsarok rá. Meglepőnek tűnik, de a savanykás gyümölcsök ízét is kiemeli a citrom, még az étel színe is sokkal szebb lesz tőle. Megint szuper anya voltam, ehhem, ehhem.

Nemcsak a gyerekek játszottak egész nap, én is belemerültem a babrálásba. Ültetőtálcába kerültek a csillagfürt magok! Tavaly is csak előnevelve sikerültek, szabadföldben nekem nem csíráznak ki. Viszont gyönyörűek lettek! A magvetés igazán az elementáris hit. Ha nem sikerül, akkor önvizsgálatra sarkall, ha pedig igen, akkor továbbfolytatásra ösztönöz. Reménykedem.