Csemegeszőlős

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!

A Természeti kincseink sorozata részeként alapítványunk 2024. február 24-én (az idei szökőnapon), szombaton, délelőtt 10 órai kezdettel, Somogyapáti-Dióspusztán a Kultúrházban tartja meg a Csemegeszőlő című rendezvényét, amelyre minden tisztelt természetbarátot és a csemegeszőlő iránt érdeklődőt szeretettel hívunk és várunk!

enter image description here
Fajtabemutató a Kun szőlőben

A rendezvény plakátját levelünkhöz mellékelten küldjük, ahol a nap programja is olvasható.

enter image description here

Dr. Kun Ágnes, növényvédelemre szakosodott kertészmérnök és profi csemegeszőlő-termesztő időszerű tudnivalókban bővelkedő, izgalmas előadásával, jópár hagyományos és új csemegeszőlő-fajtát bemutató fényképkiállítással, továbbá friss vagy feldolgozott gyümölcsök bemutatójával-kóstolójával várjuk a tisztelt Érdeklődőket!
Az előadást az előadó és a hallgatóság közötti kötetlen beszélgetés követheti.
Ha kedves látogatóinknak lenne a gyümölcsmustrán - kóstolón bemutatni kívánt valamilyen friss vagy feldolgozott gyümölcse, azt örömmel fogadjuk!
Kérjük, ebben az esetben szíveskedjenek kb. fél órával korábban érkezni és a bemutatni kívánt gyümölcs(ök) mellett a gyümölcs és a bemutatója nevét is feltüntetni.

Az előadást és az esetleges kötetlen beszélgetést követően, kb. 12-től kezdve melegebédre várjuk kedves látogatóinkat.

A terem befogadóképessége miatt és az ebédlétszám előzetes megállapítása céljából legkésőbb 2024. február 19., hétfő estig kérnénk tisztelettel jelentkezésüket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon. Túljelentkezés esetén a jelentkezéseket azok időbeli sorrendjében tudjuk figyelembe venni.
Kérnénk jelezni, ha az ebéddel kapcsolatban valamilyen speciális igény lenne (pl. vegetariánus, vegán stb.).

Somogyapáti polgármesterének, Kis Péternek külön köszönjük, hogy az önkormányzat kezelésében álló dióspusztai Kultúrházat rendelkezésünkre bocsátja, és hogy az épület előzetes felfűtésével is hozzájárul találkozónk kellemes, otthonos légköréhez!

Támogatóinknak ezúton is köszönjük, hogy a Csemegeszőlő című rendezvényünk létrejöhetett!

A rendezvény hírének terjesztésével tisztelettel kérnénk munkánk támogatását.

Jelentkezéseiket várva, üdvözlettel:
Kustos Irma
HELIX Alapítvány

enter image description here
A fenyők mögött a Kultúrház

Dióspuszta, Kultúrház megközelítése: Szigetvár felől érkezve, Somogyapátit Kadarkút felé elhagyva, az első dombtetőn jobbra fordulunk: Adorjánpuszta. Rajta áthaladva, kb. 4 km után megpillantjuk a Dióspuszta táblát, majd szinte „beleütközünk” az első (zöld színű) épületbe az örökzöld fák alkotta kis ligettel is jelölt buszforduló mellett. Szemben áll a Dióspusztai Kertvendéglő és Étterem. Parkolni a Kultúr udvarán, illetve a buszfordulónál, a liget szélén lehet.

enter image description here
A zöld épület a Kultúr

enter image description here
Dióspuszta helye a térképen

Beszámoló a rezisztens szőlőfajták bemutatójáról

Szeptember 3-a, dmkert.
Koraőszi színkavalkád.
A sok kóstolástól lassan eltompuló íz-élmények.
Érési sorrendek.
Kiskertek, családi kertek egyik legfontosabb tervezési szempontja: mindig érjen valami. Az ültetvényi monokultúrával szemben itt pont nem fő érv az egyöntetűség, az egyszerre érési követelmény, a betakarítási vehemencia - kisebb és sokszínűbb lépték, ahol a friss fogyasztás, mint elsődleges cél mellett a maradék kreatív és nem az emberen elhatalmasodó feladatként megélt feldolgozásán van a hangsúly.

Képízelítő a bemutatóról és a fajtákról:

enter image description here
Vendégvárás

enter image description here
Szemezgetés

enter image description here
Kóstolgatás

enter image description here
Novij Podarok Zaporozsju

enter image description here
Charli

enter image description here
Original Cernij

enter image description here
Marusja

enter image description here
Zarnica

enter image description here
Ajvaz

enter image description here
Katrusja

enter image description here
Saturn

enter image description here
Osennij Cernij

enter image description here
Cica Ustojcivaja

enter image description here
Aladdin

enter image description here
Arkadia Muskat

enter image description here
Livadijskij Cernij

enter image description here
Zavet

enter image description here
Vatra

enter image description here
Jubilej Kostrikina

enter image description here
Nizina

enter image description here
Monarch

enter image description here Sachtjor

enter image description here
Ataman

A mediterrán kert fügegyűjteményéből is mutattunk pár értékes fajtát:

enter image description here
Kútfeji Lila

enter image description here
Mary Lane

enter image description here
Dalmatie

enter image description here
Violette de Sollies

enter image description here
Györöki Lapos

enter image description here
Dauphine

enter image description here
Ceglédi Zöld Óriás

enter image description here
Madelaine

enter image description here
Panache

enter image description here
Ronde de Bordeaux

A csipkebogyó chips már száradófélben, a lekvár éppen a tűzhelyen. A gesztenyéről és a dióról Miklós ígérte, hogy ír (nekünk a tavalyi három szem helyett végre lett legalább egy nagy evésnyi - két évvel ezelőtt viszont még nem tűnt luxusnak egész évben pirított diót, vagy télvíz idején karamellásat enni, a karácsonyi mennyiséget nagyvonalúan elsütni).
A piros és sárga ezüstcseresznye (Elaeagnus umbellata) mennyei csemege és beltartalmi értéke mellett háziasszonybarát a szedése - feldolgozni egyelőre nem kell, mert eltűnik nyersen.

enter image description here
Sweet and Sour

enter image description here
Fortunella

Meghívó rezisztens szőlőfajták bemutatójára

A kertészetben munka közben sokszor szóba kerül a kiskertkultúra és a család ellátása, amikor is a növényanyag kiválasztását átbeszélve mindig oda jutunk, hogy három fő szempont szerint alakítjuk privát kertjeinket: mindig érjen valami, minden évben bőven teremjen valami és biokerti/ökokerti környezetbe beilleszthető legyen, azaz ne kelljen vegyszerekkel pátyolgatni.
Mindegyikünk igyekszik úgy válogatni a fajtákat, legyenek régiek vagy újabb nemesítésűek, hogy a leggyakoribb, legtipikusabb betegségekkel és kórokozókkal szemben ellenállók legyenek. A gondoskodásunkat és gondozásunkat szívesen adjuk, cserébe annyit kérünk egy növénytől, hogy jóllakottságában egészségesen viruljon és természetesen teremjen.
A kémiai növényvédelmi statisztikák döbbenetes számokat tesznek közzé nemcsak magyarországi viszonylatban, hanem világviszonylatban is: elsők között szerepel a csúcsfogyasztók között a szőlő, az alma és a kukorica.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nemcsak azért nem akarunk vegyi anyagokkal permetezett növényeket fogyasztani, mert az a mi szervezetünkbe kerül, hanem mert a földbe bejutva folyamatosan felhalmozódik és hosszú távon kárt okoz mindenkinek.

Az Agrofórumon kiváló írás olvasható A Szőlő rezisztencia nemesítésének története, magyarországi eredményei címmel, mindenkinek ajánlom legalább beleolvasásra:

https://agroforum.hu/lapszam-cikk/szolo-rezisztencia-nemesitesenek-tortenete-magyarorszagi-eredmenyei/

Miklós kertészetében, a DMKertben (dmkert.hu) 120 fajtát felölelő, egyre bővülő állomány került kiültetésre rezisztens csemege és borszőlő fajtákból, melyek megtekintésére most alkalom nyílik.

Meghívó
Tájékoztatjuk önöket, hogy egerági kertészetünk területén szeptember 3-án, csütörtökön, vezetett bejárás keretében bemutatjuk rezisztens szőlőfajtáink gyűjteményét!
A mintegy 120 fajtát felölelő állományunk soha, semmilyen vegyszeres kezelésben nem részesül! A fajták jelentős része most érik, így mód lesz érzékszervi bírálatra (kóstolásra :-)) is!

A bemutatón való részvétel díja 5000.-Ft/fő, melyből 2500.-Ft a kertészetben levásárolható!

A bemutatót tartja szeptember 3-án, csütörtökön, 09:00 órai kezdettel: Dlusztus Miklós okleveles kertészmérnök, a mintegy 3500 gyümölcs-, illetve dísznövényféleségből álló gyűjtemény létrehozója.

A bemutatón a szőlőkön kívül a kínai datolya (Ziziphus jujuba), pekán dió (Carya illinoiensis) és szelídgesztenye (Castanea) fajtáink terméssel rakott példányai is megtekinthetők lesznek.

A bemutatóra jelentkezni kolléganőnknél, Kovács-Parrag Juditnál lehetséges, a parragj@periszkopradio.hu email címen.

Minden érdeklődőt szerettel vár a dmkert-csapata!

A fotókat pénteken készítettem a kertészetben:

enter image description here
Muskat Blue

enter image description here
Cayuga

enter image description here
Lidi

enter image description here
Phoenix

enter image description here
Gustoso Romulus

enter image description here
Katalonia

enter image description here
Sophie

enter image description here
Buffalo

enter image description here
Izabella

Faluból városba - kertes házból panelbe

A szőlőművelés szépségei kapcsán több minden eszembe jutott nagyanyám múltjáról és jelenéről is, elgondolkodtató, hogy életutunk lakhely és tevékenységek szempontjából pont az ellenkező irányban halad. Azt tudni kell, hogy nekem olyan anyai nagyszülők jutottak, hogy őket senki és semmi nem pótolhatja, olyan mély szeretettel és elfogadással vettek körül, olyan erkölcsi értékrend az övék, hogy abból egész életemben táplálkozni tudok, és még a gyerekeim is, mert tőlem megkapják ezeket a színes életmeséket, amelyeket nagyanyám és nagyapám a panelrengeteg közepén az erkélyen ülve meséltek, néha vitatkozva, egymást lehurrogva ("Nem úgy volt az, Ilonkám", "De Lacikám, hát rosszul emlékszel", "Ugyan már, azt a szomszédot nem is Pistának hívták, hanem Jóskának", "Emlékszel, amikor Náci bácsi beleesett a verembe?", stb.), elképesztő színesen előadva - hiszen az életük volt.

Nagyanyám Andráshidán született (Zalaegerszeg mellett), nagyapám Ácsteszéren (Székesfehérvár és Győr között), tehát mindketten faluban (azt hiszem, a mai felnőtt generáció nagy részének a nagyszülei faluban születtek és éltek többnyire) és csak később, fiatal házasként költöztek Pápára, ami ugyan város, akkor is az volt, de azért a mai napig kisvárosnak számít, ráadásul itt még megvolt a kertes ház, tehát kb. 40 évig a faluság határozta meg az életterüket és tevékenységi köreiket. Végül nagyapám munkája miatt Veszprémbe költöztek, amikor a két gyerekük már egyetemista volt, Veszprémben pedig ugyanabban a kétszobás panellakásban éltek több mint 30 évig, amikor aztán nagyapám elhunyt, nagyanyám magára maradt és végül ma egy idősek otthonában él, ami számomra szívszorító, de más megoldás nem jöhetett szóba, nagyanyám pedig természetes humorával és életszeretetével viseli.

Mind nagyanyámnak, mind nagyapámnak a föld körül forgott az élete gyerek- és fiatalkorában, hiszen abból élt mindkét család. Nagyanyám apja egy báró kertésze volt, mindennapjaikat a kert, elsősorban természetesen a haszonkert határozta meg és a vele járó temérdek munka, amiben a család összes tagja részt vett, hiszen segíteni kellett, ezt tanulták otthon heten a testvérek. Amikor nyugdíjba vonult, nagyanyám rendesen felszedett magára kilókat, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy nagyon jóindulatú teáskanna, és az egész család nagy lelkesedéssel próbálta rávenni, hogy egyen több zöldséget, sétáljon többet, mozogjon. Nagyanyám erre legyintett és közölte, hogy "ti nem tudjátok, milyen volt az a háború alatt - éhezni, amikor kaptunk télen reggelire egy szem főtt krumplit, azt bedugtuk a kabátunk zsebébe, hogy az iskoláig tartó 10 kilométeres gyaloglás alatt ne fagyjon le a kezünk, aztán megehettük és estig nem is kaptunk semmit, de olykor vacsorára se, mert nem jutott - ilyen világ volt, kislányom. Nyáron meg mi volt, csak a folytonos kapálás, enni legalább volt paprika, paradicsom, mindenféle zöldség, mert a dédapátok kiváló kertész volt ám, de én mást sem ettem akkor, márpedig többet nem akarok, most már bizony húst eszem, fiam." Elképesztő történetek kerültek így elő, hogyan volt, amikor a háború után még mindig nem volt semmi, de már kezdett lassan beindulni az élet és nagyanyám a testvéreivel a városban lévő étterembe járt be zsemlét lopni (már bocsánat, de hát ez történt - a szerző megjegyzése): beszaladtak ketten, bebújtak a földig érő abrosz alá, onnan csenték el a friss, ropogós zsemléket, annyit, hogy az összes testvérnek jusson, a pincér meg úgy tett, mint aki nem veszi észre, hát hiszen látta, milyen szegények azok a gyerekek. De ezt nagyanyám úgy tudta elmesélni, hogy közben gurultunk a nevetéstől, mert mindig eljátszották, milyen képet vágott a pincér, amikor először ezt észrevette vagy milyen volt, amikor az egyik testvér megbotlott és magára húzta az abroszt, úgy menekült ki az étteremből.

Aztán ott volt a mozgás, mindig mondtuk neki, hogy menjenek le Papával, sétáljanak többet a háztömb körül - mi volt erre a reakció: "Gyerekeim, ti azt nem tudjátok, mi mennyit gyalogoltunk nagyapátokkal, először is minden áldott nap 10 kilométer az iskolába meg ugyanennyi vissza az erdőn keresztül - már amikor mindenkinek volt cipője, mert volt úgy, hogy csak két pár cipő volt, hát akkor két gyerek ment aznap iskolába, másnap meg másik kettő. Utána is gyalog jártunk dolgozni, akár másik faluba is, annyit gyalogoltam én életemben, olyan szép lában lett, nagyapátok abba szeretett bele. Különben is, mit lehet itt sétálni a panelek között, ugyanolyan házakat látni mindenhol, bezzeg az erdő, gyerekkorunkban mindig ott bújtunk el, ha dolgozni kellett volna a földeken és éppen nem csípett el édesapánk, aztán hiába kiáltozott szegény édesanyánk, mi bizony bevettük magunkat az erdőbe sokszor estig és olyan jókat játszottunk ott, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni. Sétálni a panelházak között? Ugyan már, ki látott még olyat!" Szóval nagyanyám rendesen ellenállt a modern egészséges életvitelnek, de ha belegondol az ember, nagyon is érti, megérti.

Mit is jelenthetett nekik, időseknek a panel-életforma, akik a tér teljes szabadságában nőttek fel, akik olyan közegben éltek életük nagyobbik részében, ahol azonnal ott volt a kert, a tér, ahol ismerték az emberek egymást, ahol számított egymásra a közösség, ahol mindenki számított a közösségen? Egyébként érdekes módon a közösségben élés a panelben is fontos maradt és ki is alakult, ismerték a lakókat ("már megint az ablakban ül az Editke, ez is olyan ablakzsiráf"), legtöbbjükkel jóban voltak ("hát megint eláztatott minket a Jóska fentről, de hát nem tehet róla szegény, elromlott a mosógépe"), néha vigyáztak más lakására, ha az illető nyaralt, öntözték a virágait ("nem tudom, mit csinál a Margitka a szobafenyőjével, az övé olyan szép"), és állandóan visszatérő mondat volt, amikor náluk voltunk, hogy "ne ugráljatok, gyerekek, a Marika néni alattunk alszik, mert szegény megint éjszakás volt". (Ez annyira rögzült bennem, hogy amikor a Férjhez költöztem az alföldi egyszintes parasztházba és ő éppen egy tánclépést mutatott, azonnal rászóltam, hogy ne ugráljon, mert alattunk laknak. Hát igen, a hangyák, mondta ő.) Voltak tehát motívumok, amelyeket áthoztak a falusi életből a panelbe, de gyanús dolog az, hogy alig beszéltek róla, mennyire nehezen viselték a váltást.
Nagyszüleim sosem beszéltek túl semmit, ma úgy mondanánk, hogy nem lelkiztek sokat, de azért az életmesék között itt-ott felsejlett, hogy nagyanyám mai szóval élve depresszióba esett, amikor ott kellett hagyni Pápán a szép kertes házat, a baráti kört és a panelben kezdeni új életet, ismeretlen életformát kialakítani. Gyógyszert is szedett egy ideig, mint később elmesélte, de azt is mindig nyomatékosan elmondták, hogy nem volt más választás és nem szabad szidni a panelt, mert "ti, gyerekek, nem tudjátok, mi volt itt azelőtt - putrik, a legtöbb embernek saját konyhája sem volt, nemhogy mosdó meg fürdőszoba, nem volt itt a háború után értelmes élet, mindent úgy kellett újra felépíteni nekünk, mindannyiunknak. Szét volt minden bombázva, aztán később itt voltak a ruszkik (már elnézést, de korrekt az idézet - a szerző megjegyzése), nem volt ez a Veszprém, csak egy libafosos legelő (adott Mama Gizella városának - a szerző megj.), hát gyorsan és sok lakás kellett annak a nyomorult népnek." A nagyszüleim a panelépítés mögött abszolút a jó szándékot, a munkát látták és nyilván valahogy maguk előtt is könnyebb volt igazolni valahai döntésüket, így teljesen szolidárisak voltak a panel-életformával, később egyenesen azt mondták, hogy nem is hiányzik már a falu, inkább csak a pápai baráti kör. Sajnos az életterük nagyon leszűkült az évek folyamán és ez nem tett jót nekik sem lelkileg, sem fizikailag. Ennek ellenére sosem bánták meg, hogy így adódott, hiszen a panel is az otthonuk lett, aztán ide jöttek már az unokák és igazából olyan emberek voltak ők, hogy nekünk, gyerekeknek teljesen mindegy volt, hol élnek, mindenhol jó lett volna velük, mert olyan emberi miliőt tudtak teremteni, ahol igazi és vidám volt az élet akkor is, amikor éppen nem volt az.
Hogy ehhez képest hogy alakul az én életterem, arról majd legközelebb.

A szőlősgazda szerelme avagy Gondolatok kapálás közben

A Férj a mi családunkban egyben szőlősgazda is, de azért ez az állítás itt-ott magyarázatra szorul, hogy ne kelljen mindjárt belepirulni (a szégyenbe mármint, hogy közben hogy néz ki a szőlő). Parasztcsaládból származik, a nagypapák mindkét ágon gazdálkodók voltak, az apai nagypapa pedig igazi szőlősgazda. Igazi alatt azt értem, hogy nemcsak volt neki egy jókora szőleje, de azt művelte is, bort is csinált belőle, amit el is adott, tehát egészen konkrétan ebből tartotta el a családot. A nagypapa hétfő hajnalban kiment az akkor még Kecskemét város határán túl lévő szőlőbe (most már ez egy városrész, nemcsak egyszerűen Miklóstelep, mint annak idején, amikor a nagypapa gyalog vagy szekéren bandukolt kifelé és ma már az ilyen telkeket errefelé "hobbinak" hívják, amin egyébként az én dunántúli észjárásom jót kacagott), egész héten kint volt a kunyhóban (itt "gunyhó"), dolgozott ügyesen a maga tempójában, kint is főzött magának bográcsban, aztán szombaton valamikor szépen hazajött és vasárnap ment a család együtt a templomba. Több kellemes következménye is volt ennek az életmódnak: 1, elképesztően hosszú életű volt a nagypapa, 2. finom bort termelt (ma úgy mondanánk, jóféle asztali bort), 3. hosszú házasságban és nagy egyetértésben élt együtt (?) a nagymama és a nagypapa (mármint szombaton és vasárnap, no meg télen), 4. maradt a nagypapa után egy óriási terület, mind szőlő, ami aztán a gyerekekre, később az unokákra maradt, akik ügyesen felosztották és így vagy úgy használják, amiben az a legjobb, hogy egymás szomszédai, legalábbis kint a "hobbin".

Így történt, hogy a Férj is szőlősgazdaként találta egyszer csak magát élete delén és kezdenie kellett valamit ezzel az identitással. Amikor én bekerültem a családba, kimentem néha a(z akkor még csak leendő) Férjjel a hobbira, hogy tanúsítsam elkötelezettségemet, de mást nem nagyon tudtam, mivel 18 éves koromig panelkislányként éltem az életemet és noha az anyai nagyszüleim ágáról nekem is kertészek és gazdálkodók a felmenőim, maguk a nagyszülők már szintén egy veszprémi panelrengetegben éltek, amikor én megszülettem. (Nagyanyám rengeteg életmeséi között ott a mindig visszatérő motívum, amikor ötéves gyerekként hajnalban ki kellett menni a paprikapalántákat kapálni és ő tíz perc után már szépen durmolt a tövek között, olyan álmos volt - felnőttként aztán nem lelkesedett annyira a zöldségtermesztésért...) Szóval nagyon lelkes voltam én, de hát ez akkor még főleg a Férjnek szólt, nem a növényeknek, mert elsőre a gazt sem tudtam megkülönböztetni a kibújó hasznos növénytől. Erre szokták mondani, hogy miből lesz a cserebogár - évek óta van ugyanis saját veteményesem, virágok vesznek körül, s bár a sikereket mélypontok tarkítják, azért én már kifejezetten élvezetből kertészkedem.

Na de itt a szőlő kérdése, mégpedig elég nagy kérdés, mindjárt kiderül, hogy fokról fokra egyre nagyobb, ahogy haladunk itt ma. Az ugyanis úgy van nálunk, hogy mindketten dolgozunk, a Férj pedig hazatérte után vagy futni megy, vagy kóruspróbára, netán néptáncolni, így el lehet képzelni, mennyi ideje marad a szőlővel foglalkozni, amiért ráadásul ki is kell(ene) biciklizni egy jó félórát, meg persze haza is ennyit (bár olyankor néha többnek tűnik). Mehetnék én is a szőlőbe, de én meg a gyerekeket szedem össze, látom el és teszem le időben aludni, hogy olyan hétköznapokban éljünk, ahol rendszer van és kipihent család megy iskolába, oviba, dolgozni. Szombaton swing-táncot tanulunk lelkesen, néha kirándulunk, barátkozunk, szóval szegény szőlő jogosan érezheti elhanyagoltnak magát, mert az is, ezt itt magunk között bevallhatom, lelkiismeret-furdalás ide vagy oda. (A nagypapa nyilván forog a sírjában, de hát ezzel nem sokat segít nekünk.) Ráadásul azt sem szabad elhallgatni, hogy bizony az a bor, amit az én drágám készít, hát... nem a nagypapa színvonala, így még kevésbé motiválja a családot a hobbi irányába. Készült már az elmúlt években belőle borpárlat is, ami valamivel ihatóbb vegyület, de ilyesmit meg mi nem iszunk, ajándéknak meg ciki ízű. Szóval az lett a terv, hogy cserélgessük ki apránként a régi borszőlő-tőkéket csemegére, akkor legalább ehetünk finom szőlőt ősszel (mert azt még nem tettem hozzá, hogy a borszőlő nem a legkedvesebb csemegénk). Szépen beindult ez a projekt, a Férj új lelkesedéssel intézte ezt a dolgot, de még mindig időhiányban vagyunk, így a múlt héten bizony azzal kellett szembesülni, hogy a szőlő sem kikapálva, kikaraszolva, sem felkötözve nincs, permetezni meg kéne, de hát egy dzsungelt nem szokás.

Itt jött a mentő-ötlet: kitört a vakáció (tanárként nekem is), kimegyek én a gyerekekkel szépen kötözni, kapálni, nem lesz itt gond egy szál se, engem is elkapott a lendület - egészen ma délelőttig, amikor több óra buzgólkodás és még több liternyi szemembe csöpögő izzadság árán a 35 sorból még csak 5, azaz öt sorral voltam készen (a magam városi módján - a nagypapa még ennek a látványától is elájult volna, de már nem olyan erős szívdobogással), ráadásul ezek pont a rövidebb sorok. Nosztalgikus érzések kezdtek rajtam kitörni, amikor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyit jártunk mi apámmal a barátja szőlejébe dolgozni, és milyen szép látvány is a magasművelésű szőlő balatoni kilátással (ahol ráadásul nekem nem volt kötelező dolgozni). Na most ez itt alacsony művelésű szőlő, mindenféle balatoni kilátás nélkül, szép alföldi homokdűnék között, ráadásul a mai öt sor (meg a később nagy áldozatok árán rendbe tett plusz kettő) éppen egy barackfa alatt van, szóval kívülről nézve úgy néz ki az ember karaszolás/kapálás és kötözés közben, mint egy barlangi mentő, csak a kutya hiányzik, de ott vannak azért legalább a gyerekek, akik félóránként vonítanak, hogy mikor eszünk már, mikor öntözünk már, mikor szökhetnek át az egyik szomszéd unokatesóhoz, de leginkább mikor jövünk már haza. A középső azért mártír módon csatlakozott rekord tíz percre és közölte, hogy "Mama, Te biztos nagyon szereted ezt csinálni, de én nem", ezzel a maga részéről letudta a segítséget. Eközben ért a megvilágosodás a fa alatt (párhuzam Szent Ágostonnal, azért ez mégis valami), hogy aki ilyen botorságokra szánja magát, hogy 1. beházasodik egy (botcsinálta) alföldi szőlősgazda (valójában persze mérnök - ami még inkább gáz) családjába, 2. a gazdának borszőlő van a telkén, 3. a szőlő nemcsak, hogy nincs a Balaton partján, de még nem is magasművelésű, 4. a vakációja első napjaiban több órát gürcöl, hogy egy elhanyagolt szőlőt vállalható állapotba hozzon, az vagy teljesen hülye vagy nagyon szerelmes. Így kellett rájönnöm (most jön a romantikus rész, a heppiend, amiért érdemes volt ezt elolvasni), hogy a szőlőt nem szeretem ugyan se enni, se művelni, de azért az mégsem utolsó, hogy 16 év együtt töltött idő alatt még mindig ott tartok, hogy a Férjért ezt is megcsinálom. (Vagy tényleg hülye vagyok, de ezt a lehetőséget most ünnepélyesen elvetem.)