Algoság - beszámoló a madridi ICLC-ről

Egy ideje elmaradt a zenei és technológiai rovat a Faluságon, ami annak a jele, hogy épp akörül folyik a munka (más esetben is tapasztalom az írásbeli kommunikáció polarizáló és ezáltal félreérthető hatását: valaki vagy sokat ír [magáról] vagy nem ír [másról vagy magáról], de aligha van olyan, aki a kettő közé pozicionálja magát, noha az ő szerepe a leginkább jelzésértékű az egészre nézve [bár a közösségi oldalakon a csendben lévők is épp továbbgörgetésükkel jeleznek {épp a sokat írók nem nagyon figyelnek erre}, azok, akik látnak, olvasnak, gondolkodnak, de nem reagálnak, nem kezdeményeznek; nagy élmény egy-egy csendben lévő közösségioldal-társsal olykor-olykor szóban, tipikusan az utcán találkozva megbeszélni egy virtuális kommentfolyamot vagy eseménysort]), ami most legalább egy kicsit befejeződött vagy irányt váltott azzal, hogy a múlt héten Madridban bemutattam a live coding konferencián az évek óta pátyolgatott Makkerónit.

enter image description here
A CineVivo természetes nyelvű vizuál-kódoló rendszer bemutatása

Kezdem onnan, hogy mi a live coding. Ez egy olyan, nemcsak elektronikus zenei, hanem akár egészen más művészeti ágra (koreográfia, vizualitás, költészet) is alkalmazható előadásmód, amelyben a végeredményt létrehozó szabályszerűségek a néző szeme láttára születnek, tipikusan számítógépes kód formájában. Így nem csak a produktumot hallja/látja/olvassa a közönség, de annak eredetét is, amennyiben azok számítógépen futó programokra írt utasítások. Más ez tehát, mint az improvizáció, amelyben a folyamat és a végeredmény alkotja az egészet: itt azt a forrást is láttatni óhajtjuk, amit csak mi látunk, és ezzel mintha jobban közvetítenénk azt, ami bennünk van (a rutin, a koncepció, ötleteink) és amúgy érzékszervileg közvetíthetetlen. Így, leírva már konkrétabban megfogalmazódik az, hogy nem értem, ez miért is jó. Nem a bennünk zajló folyamatot, hanem csak egy eggyel közelebbi réteget nyitunk meg a tisztelt publikum előtt, de attól még a kulcs nálunk marad; legfeljebb csak az érthetetlenség válik még nagyobbá, ha valami olyat alkotunk, ami elvárhatatlan azon dokumentumoktól, amelyeket közszemlére helyezünk.
Itt, Madridban is jópárszor volt ilyen érzésem. Ami egyébként pozitív elmozdulás, tekintve, hogy nem rajongtam eddig a (jó) live coding-ért, mert elnyújtott és vérszegély előadásokat láttam, a táncosabb verziójú algorave produkciók pedig a '90-es évek eleji happy rave partik és a még régebbi demoscene világ (mindkettő külön-külön amúgy fantasztikus közeg!) legkisebb közös osztójára utalták a zenei világot. Ezzel szemben viszont néhány hangperformansz világokat mozgatott meg a fülünk hallatára, és hiába bármilyen segédlet, akkor sem lett tiszta, hogy ennek kódja egyáltalán hogyan íródhatott meg, nemhogy a projektoron közvetítve, de úgy egyáltalán?

enter image description here
AlgoRave est

Szóval az a helyzet, hogy átértékelődni látszik egy-két dolog miatt a live coding-ról alkotott véleményem. Eddig úgy értelmeztem az egészet, mint ahogy az a lovasíjász, aki ólomsúlyt visel a derekán, csak hogy véletlenül se legyen könnyű dolga munka közben: a live coding-ot is úgy tekintettem, mint ami olyan mérvű akadályt állít a zenei előadás elé, hogy soha ne lehessen a zenélésből örömzenélés vagy zenehallgatásöröm (emlékezünk Thomass Mann Doktor Faustus-ára: >a zenének olyan nagy az istállómelege, hogy képtelenség lehűteni<), mert minden egyes apró zenei eseményért gondolkodni, tervezni, számolni kell. Valahogy még most is úgy tűnik, hogy inkább az interfész illetve az előadásmód dominál a kifejezés fölött, de mintha maga a kifejezés már egy, az alkotó által testreszabott "akadály" lenne. Ez voltaképpen akár stílusjegy is lehet.

Az ICLC vagyis a live coding közösség nemzetközi konferenciája néhány éve szerveződik (az elsőt 2015-ben látta vendégül a Leeds-i egyetem), és körülötte mára egy 100 fő körüli (inkább virtuálisan aktív) közösség áll, akik rendszeresen megmutatják egymásnak alkotói és programozói munkájuk, kutatásaik eredményeit. Már túl vagyunk az alapkérdéseken, de időnként azért felmerülnek az önlegitimáló, a terület egyedi sajátosságait újrakódoló viták: előadásmód, vizualitás megjelenése, melyik operációs rendszer az autentikus stb., ugyanakkor még vagy már nem foglalkozik a csoport esztétikai, zenei kérdésekkel. Talán jobb is (Danto óta jól tudjuk, milyen következményekkel járhat az önreflexió nárcisz-tükre...), és talán pont emiatt is - mert nem számít, hogy mi akadémikus és mi underground, mit kell ülve és csöndben figyelni, mit pedig sörrel a kézben - elég változatos művészeti megközelítésekkel találkozhatunk.
Mint pl. a fent már említett világmozgató performanszok között Renick Bell, vagy inkább a gameboy-punk vonalat képviselő, argentín Maia Koenig (RRayen) által kijelölt két véglet. A szervezőket láthatóan egy percig sem foglalkoztatta, hogy stilárisan vagy műfaj szerint a hagyományos elvárásokhoz igazítsák a programot, így találkozhattunk délutáni órákban a Medialab Prado előadótermében breakcore őrülettel, előadásokkal, machine learning workshoppal, és az esti "Algorave" helyszín sem volt épp kizárólag tánczenei, hanem elég vegyes és érdekes audio-vizuális performanszokat élhettünk meg, a fentiek mellett pl. a pécsi kötődési Kolmogorov Toolbox-ot is.

enter image description here
A Medialab Prado nappal...

Néhány dolgot kiemelnék (végülis ezzel kellett volna kezdenem) a programból, amit érdekesnek találtunk a Faluság szerkesztőségében. Azokra a területekre figyeltünk fel, amelyek a határterületeket, a textualitás újraértelmezését feszegetik. Pl. Kate Sichio - amúgy, őszintén nem túl árnyaltan kivitelezett, de ötletes - munkái a kódolás és a koreográfia között teremtenek átjárási kapcsolatokat (pl. ez), de nemcsak úgy, hogy mondjuk koreográfiát kódolunk valós időben, hanem úgy is, hogy bizonyos változók vagy függvények a táncos által kerülnek rögzítésre, végrehajtása, vagy az ő döntése alapján akár végre nem hajtásra. (Kate volt a szekcióm moderátora is, Judit haragszik is rá egy kicsit, mert szerinte 5 perccel kevesebbet engedett beszélni:)

enter image description here
... és a digitális homlokzat működésben éjjel (kép forrása)

A vizuálos live coding részleg is sok továbbgondolásra késztetett - közülük mindegyiket kiemelném: Charlie Roberts, a Gibber webes live coding környezet készítője egy generatív grafikai algoritmussal állt elő Marching.js néven (igazán üdítő, amikor az embert úgy-ahogy elhelyezed valamiféle skatulyába, és erre egy totál más dologgal rukkol elő), egy mexikói alkotóhármas egy olyan, CineVivo nevű rendszert mutatott be, amelyben parancsok helyett mondatokat kellett megfogalmazni (nyilván spanyolul) E/1-ben, és ezeket mintha a gép mutatná be. Harmadikként pedig Olivia Jack, egy san francisco-i ifjú hölgy, aki a Hydra nevű, szintén webes generatív vizuál rendszer készítője. Szeretem a vizuális-kreatív technológiai megoldásokat, mert a megközelítéseiket és könnyedségüket illő lenne átültetni a hang területére is.
Szóval összegzésként: ezt az egész impulzus-sort kellene most valahogy fejben és képzeletben utolérni és realizálva is behozni a következő hasonló alkalomig....

enter image description here
Hydrák

A kontextusról még nem esett szó, pedig igazán fontos. A Medialab Prado programjaiba évek óta belebukkanok, nemcsak különféle technológiai, csináld magad (DiY), de kultúrközvetítő, gyerekfoglalkozás, co-working iroda, kiállítótér és egyéb, ehhez hasonló és igen izgalmas asszociációkat ébresztő szakmai programok, de artist-in-residency öszöndíjak és egy fablab (nyitott barkácsműhely) gazdái is, mindezt ráadásul államilag fenntartott (mi ilyenben már nem reménykedünk) intézményként Madrid belvárosában, egy igazán nekik tervezett és a fentiek fényében méltán sikeres közegben. A szervezők szintén évek óta és láthatóan sikeresen művelik a live coding kultúrát a környéken, így alakulhatott át a konferencia egyben ünneppé azok számára, akik az utóbbi időben kapcsolódtak be ebbe a közegbe.

És még egy, el nem hanyagolható dolgot szeretnék megemlíteni: a spanyolok és a mediterrán lazaság összekapcsolása legalábbis az ICLC esetén téves - nem vagyunk késős típusok, de így is alig sikerült minden programra odaérni, merthogy pontosan kezdődtek, profin és figyelmesen előkészítve, átgondolva, az igényekhez és körülményekhez szabva.

Én amúgy egy webes hangoperációs rendszerről tartottam előadás (http://makker.hu/makkeroni/), aminek leírása itt található.

Végül pedig egy madridi Faluság: Judit felfedezte, hogy a Medialab épületéből kinézve mire látunk rá:
enter image description here

Szokol

Javítás.

Már csak népmeséből ismerem a drótostót foglalkozását (cserépedények dróttal való javítása). Cipészt alig találok a városban, szemüvegjavítót csak egyet. A gyerekeim már nem fogják tudni mekkora úr volt egy TV szereplő régen.
A fényképezőgép-szerelő pasi száma kézről kézre jár, a hangtechnikai eszközök javítására Pécsett három céget ismerek, de utóbb kiderült, hogy igazából ebből a háromból kettő ugyanaz. Ruhát már nem javít a varrónő - steppelni, stoppolni sem steppel, stoppol senki. A szemfelszedői foglalkozás már nem létezik. Az autószerelő nem felfedezi a hibát és megjavítja, hanem kicseréli az alkatrészt egy újra.
A mosógépszereplő, kazános, víz- és villanyszerelő száma féltve őrzött, holott ők is csak cserélnek és nem szerelnek.

Észre se vettük és elfogytak a javítók. Értve ezalatt azokat a szakmákat, szakembereket, akik megjavították az elromlottakat. Akik addig kurkászták a meghibásodottat, amíg rá nem jöttek, hogy az hol romlott el, és akik újjávarázsolták a régit.

Pedig a javításhoz kellett szakértelem. Kellett a szakma szeretete, a kihívások kedvelése, a dolgok helyrehozatalának igénye. A szerelőket meg is becsülték régen.

Hazudnánk, ha letagadnánk, hogy kellett a dolgok véges volta is, azaz hogy régen egy TV megvétele a jövedelemhez viszonyítva nagyon nagy kiadás volt.

De kellett az a szemlélet is, hogy az ember az elromlottat is értéknek tekintette, amit meg kellett menteni az enyészettől. Amíg valami működött, ha nem is tökéletesen, megtartották. Most nagy a kísértés, hogy ami nem működik, ami tökéletlen, ami döcögve működik, az mehet a kukába és cseréljük le egy újra.

Beszivárog mindez a kapcsolatokba is. Ma könnyebb újra váltani azt is, mint megjavítani a régit. Tűrhetetlen, ha valami nem álomszerű, könnyed, és olajozottan működő. Ebben is kevés a javító, és alig látni javítottat.

Pedig erről eszembe jutott, hogy nagypapám halála után fél évvel a szomszédja azzal hívott egy reggel halálra rémülve, hogy az üres lakásból hangokat hall. Mikor kinyitottuk a lakást, teljes hangerőn ordított nagypapám hat éve működésképtelen Szokol rádiója.

enter image description here

Van, hogy valami, ami nem működik, még életre kelhet.

Mikrokontrollerek 1.

A '80-as években terjedtek el azok a számítógépek, amiket mikro- jelzővel illettek gyártóik: az előtag nemcsak a bennük használt technológia méretére (1 μm = 10−6 méter), hanem magukra a készülékekre is utal: az őket megelőző vagy épp utánuk kialakuló pc-khez, miniszámítógépekhez képest kompakt rendszerek voltak, egyszerű adattárolással, megjelenítéssel, viszont sokféle felhasználási lehetőséggel (pl. Commodore, Atari, ZX Spectrum). Döbbenetesnek tűnik számomra, de még ma is vannak olyan fejlesztők, akik pl. C64-re írnak audio alkalmazásokat! (lásd pl. itt) Arról nem is beszélve, hogy okoskészülékeink is ide sorolhatóak.

Node most nem igazán ezekről van szó, ugyanis a kifejezés egy másik közegben is él, a mikrokontrollerek szerteágazó világában. Ezek a kicsiny, tenyérméretű kütyük vagy egy speciális alkalmazásra felprogramozható céleszközök (pl. a PIC-chipek ill. a mindjárt bemutatásra kerülő Arduino), vagy pedig önálló számítógépek, hasonló vagy épp akár ezerszeres kapacitással, mint 8 bites társaik 30-40 évvel ezelőttről (különösen a Raspberry PI). Azért szeretem őket használni, mert egyszerű őket programozni, könnyen teremtenek kapcsolatot a környezetükkel szenzorok, ill. könnyen is hathatnak rájuk vissza pl. motorok vezérlése által, ugyanakkor beépíthetők, kis energiafogyasztásúak, személyreszabhatóak. Úgy működnek, hogy egy kódot készítünk el a számítógépen, amit USB-n keresztül feltölt, majd ettől fogva automatikusan futtat a készülék. A kód nyelvezete igen egyszerű, jól dokumentált (lásd itt), így nem véletlen, hogy a kicsik is könnyen bele tudnak csöppenni a csináld-magad technológia (DiY) közegébe.

Az olasz Arduino ezek között nem az első, de mégis a legjobb jelképe a csináld magad technológiának. Nyílt forrású rendszer, így bárki tudja másolni vagy új, saját klónt készíteni és árusítani belőle.
Néhány példát mutatok arra, hogy mire is használhatóak ezek az eszközök pl. a kertben vagy más, természet-közeli helyen.

1/ automatikus öntöző rendszer talajnedvesség-szenzorral: ebben az esetben az arduino az öntözőrendszert egy szeleppel kapcsolja ki-be, attól függően, hogy a rá kapcsolat talajnedvesség-érzékelő milyen értékeket közvetít. Összekapcsolható napelemmel is, így nem kell elemet cserélgetnünk (ráadásul épp a napsütés szárítja ki a talajt, tehát szükség is a napon van rá) vagy villamos vezetéket kiépítenünk. http://www.instructables.com/id/Automatic-Garden-Watering-Device-Arduino/

2/ az Arduino ötlettárában találunk még egyéb, hasonló projekteket is, de van, aki egész továbbfejleszti, és a hőmértéklet, fény és tápanyag-figyelést is bekapcsolja a bemeneti szempontok közé (pl. itt).

enter image description here

3/ az állattartásban is megjelenni látszik az arduino, itt pl. a tyúkól nyitását, az étel adagolását automatizáltan, motorokkal vezérlik, a levegő állapotának jelentését pedig mobiltelefonra továbbítva oldják meg. Hasonló célok mozgathatják az akvapónia rendszerek monitorozására (adatok figyelésére, figyelmeztetés küldésére) alkalmazható Open Garden projekt fejlesztőit is.

4/ aztán, ha esetleg a kerti munkába is szeretnénk bevonni az eszközt, van épp napelemes, önjáró fűnyíró (ez), gyomláló (ez), magvető-öntöző (vagy épp ez) rendszer is.

enter image description here

Habár mi tudjuk, hogy a kertészkedésben épp az a jó, amit a gép a fenti példákban átvesz, és az az, amitől épp nehéz is az a munka, de simán felmerülhet az is, hogy bizonyos feladatok automatizálásával átalakíthatjuk munkafolyamatainkat, finomhangolhatjuk az automatizált folyamatok működését, erősíthetjük az interakciót ezen kicsiny, specializálható kütyük felé is. A kifinomult rendszerek létrehozásához hasonló kísérletek kiértékelése, módosítása mutathat utat.
Egy ilyen rendszer összeállításában a legdrágább tényező a mi időnk. Az arduino 6-8 ezer ft, a szenzorok és a többi komponens párezres kategória. A kütyü programozása ingyenes szoftverrel lehetséges. Így viszonylag beláthatóak a kiadások.
Én 2007-ben találkoztam először az Arduino-val, a Kitchen Budapest megnyitó akciójára készülve. Ezt követően vettem is egy modellt, ami 2009-ig porosodott valahol otthon, mígnem készítettem egy számítógép-vezérelt lemezjátszót, majd sok-sok mindent, ami motrok automatikus ill. interaktív vezérlését tette lehetővé. A szenzorokat is inkább az eszköz és környezete közötti kommunikáció számára használtam, használom. Újabban pedig a legkisebb méretű modellek (mini, nano, lilypad) hordozhatósága, még alacsonyabb energiaigénye inspirál.

Technológia és természet: forrásból forráskód

Mai nézőpontból könnyen úgy gondolhatjuk, hogy a technológia igencsak távol áll a természeti szemlélettől: úton-útfélen azzal találkozhatunk, hogy a technikai fejlődés miként fordult szembe először csak a természeti, majd később a társadalmi környezettel is. De azért azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem feltétlenül az 'okos' eszközök a károsak, hanem mi, használóik vagyunk kevéssé organikus szemléletűek. Nézőpontunk gravitációs középpontja alapvetően gazdasági: nem azért takarékoskodunk az erőforrásokkal, mert az a természet egészére kihat, hanem egyszerűen azért, mert olcsóbb; mint ahogy hajlamosak vagyunk a "bio" termékeket megvenni, holott nemcsak elég drágák, de steril körülmények közül, korántsem környezetbarát szállítási útvonalakon érkeznek a boltba.

enter image description here

Azt már korábban is megfigyeltem, hogy a természetes megközelítés időben korántsem kifizetődő, sőt, általában véve több időbe és pénzbe is kerül. Persze olyan is előfordul, hogy egyáltalán nincs pénzforgalom, hanem a már meglévő eszközeinket, saját két kezünket és fejünket használjuk. Talán eljuthatunk oda is, ahová önellátó eleink. Valami hasonló zajlik le mostanában az információ-technika területén is. A nyílt forráskódú rendszerek (pl. a linux vagy a fenti képen működésben látható arduino platform), a programozói közösségek (pl. a github.com, ahonnan ennek a blognak a forrása is származik) annak jelei, hogy nemcsak az lehet érték, amit a vásárló fizet, hanem az is, ha mind többen használnak egy eredményt eredeti vagy módosított formájában. Széles, arctalan, hely-nélküli közösségek ezek, és valami mégiscsak hatékonyan működteti őket. Ötletek, befektetett munka sarjadnak és növekednek, és a folyamat érezhetően sűrűsödik valamilyen, eddig ismeretlen irányban. Hasonló leírást tudok adni a régmúlt falusi közösségeiről is, mégha azok épp szűk, zárt és helyhez kötött jellegűek is voltak, de működésük elve szintén a (természeti) források megosztásán, a közös túlélésen alapult.

A mai élet már nem a régmúlté. És talán nem is az ipari társadalomé. Tevékenységünk mobilizálható, kommunikációs eszközeink hely-függetlenné tehetnek. Más irányból is felsejlik a lehetőség, hogy a technikai eszközök a természeti világgal barátságba kerüljenek, és így mi magunk is organikusan, egészében lássuk mindennapi életünk környezeti igényeit és terheit. Mert a cél ugyanaz: a források megosztása és a (hosszú távú) túlélés.