Falustopp és uzsonna

200 fős faluban lakni a falun kívül azt jelenti, hogy összetartozunk. A városban még azok is köszönnek egymásnak, akik amúgy látványosan (mivel falun nem lehet láthatatlanul) elslisszolnának egymás mellett/mögött. Viszonylag ritka buszjáratoknak köszönhetően gyalogló ember az első arra járó autóba már be is szállhat.
Fanni tegnapi írásában azt kérte, gondoljunk vissza 20, 30 évvel ezelőttre. Minden stoppos láttán ezt teszem, hiszen akkor, anno megfogadtam, amikor csak tehetem, persze megfelelő biztonsági szűrőt használva, felveszem, akit csak lehet. Tehát felveszem. Olyan emberi törvény ez egyébként, mint a hegyekben túrázva mindenkinek köszönni: lehet, hogy ő az utolsó ember, akit láttam, de az is lehet, hogy öt perc múlva ő fogja megmenteni az életemet. Vagy én az övét. Kiszolgáltatottság. Egymásra utaltság. Bizalom.

Fanni a minap küldött nekem Jánossomorjai cikóriakávét (mivel elpanaszoltam, hogy sehol sem lehet jó cikóriát kapni - a postás Lalit külön szeretem, mert amorfabbnál amorfabb érkező/induló csomagjainkat mindig a kellő tapintattal és humorral kezeli), amivel prousti magaslatokba emelkedtek prózai gondolataim - átröpül az ember az időn!

enter image description here

A cikória a mezei katáng nemesített változata

enter image description here

Gyerökkori kedvenc reggelim a langyosra melegített, tejes cikóriakávéba áztatott kiflikarikák voltak. Közben pedig a Nők lapját olvastam, természetesen nagyanyáméknál. A nőiség, a család, a gyereknevelés akkoriban még nem volt számomra központi téma, de a bennük lévő meséket mindig elolvastam. A keresztrejtvényt pedig úgy fejtettük a mamámmal, hogy én kérdeztem, ő pedig válaszolt - én voltam az íródeák, mivel ő már az ebédet készítette.

Nos, hogy Fanni tündérkezeivel még nekem is csomagolt, ki kell jelentenem, hogy gránátalmát ültetni pedig igencsak jó ötlet!

enter image description here

Pécsett két gyönyörű, idős bokorról is tudok, melyek jókedvűen hoznak termést: az egyik a Belvárosi Óvoda kertjében, a másik pedig a Ferencesek utcájának egyik belső udvarában található. Tényleg finom! Ültetek!
Itt az egyik megfelelő alkalom előkészíteni az unokák uzsonnacsomagját!

Anyám, a ... mi is?

Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!

Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...

Tér-kép: reakciók

Judit Tér-kép című írását olvasván azonnal több dolog is eszembe jutott, ezek közül az egyik a saját felfedezéseimmel kapcsolatos tájékozódás-ügyben, a másik a hallás és az akusztikus környezet témakörben igencsak foglalkoztat az elmúlt hónapokban.

Térkép. Annak idején rengeteget jártunk apámmal kirándulni a Balaton-felvidéken, s mivel a nevezett atya nemcsak amatőr fotós volt, hanem bohém életű, hobó lelkületű hippi is egyben, természetesen azt sem tudta, a térképet eszik-e vagy isszák. (Azt azért valószínűleg tudta, hogy nem isszák, mert ebben a témában feltűnően tájékozott volt: gyerekkorom több, amúgy átlagosnak ígérkező óráját töltöttem el vele különböző, lepusztultnál lepusztultabb kocsmákban, amelyeknek véletlenül sem volt köze az angol pubokhoz és ezen helyeken lepusztultabbnál lepusztultabb arcú alakokat vett rá, hogy egy pohár sörért lefényképezhesse őket, mely eseményekből nemcsak kiváló szociofotók, hanem egyéb következmények is lettek. Imádtam apámat és meggyőződésem, hogy ezen az úton alakult ki erős szociális érzékenységem, ettől függetlenül a saját gyerekeimnél nem alkalmazom ezt a módszert. Vissza a térképekhez.) Szóval olyan nem volt, hogy mi vittünk volna térképet vagy akár csak előzetes pillantást vetettünk volna bármilyen, térképhez kicsit is hasonló használati eszközre: apám meg volt róla győződve, hogy beépített gps-szel született. Meghallgatta a jóakaratú barátokat, ha megpróbálták felvázolni, merre is kell menni az Isten háta mögötti szőlejükbe, bólogatott nagyokat, aztán úgy, ahogy volt, elfelejtette az egészet a következő kocsmai kalandja során. Így aztán elindultunk amúgy "toronyiránt" és ha mégis megtörtént, hogy elbizonytalanodott, hát megkérdezett egy hasonlóan kótyagos járókelőt, hol a legközelebbi kocsma, ott pedig mindenki mindent tudott és néha még helyi erők is jöttek velünk, hogy segítsenek a tájékozódásban. Mondanom sem kell, hogy mindig mindenhova odataláltunk, más kérdés, hogy mikor, de hát az idő apám számára már végképp nem volt kézzelfogható fogalom. Magam is nagyon magabiztos voltam tájékozódás-ügyben mindenféle későbbi túrán is, míg nem találkoztam a Férjjel, aki akkor még csak az "udvarló" státuszt érdemelte ki (és akivel mi az összes randin túrázni mentünk mindenféle erdőkbe). Nem tudom, az első csók miatt volt-e, de bizony az első kirándulásunkon rögtön eltévedtünk... volna, ha nincs a Férjnél térkép és tájoló. Utóbbi tárgyat átlagon felüli gyerekkorom következményeként nem is láttam még addig, most azonban máris kiderült, milyen helyre kis eszköz: kocsma nélkül is lehet a segítségével tájékozódni. Itt és még sok későbbi túra során derült ki számomra, milyen hasznos is lehet, ha tudja az ember követni, merre kellene mennie: esetleg odaér időben, ahova szeretne. Sajnos azonban a térkép-olvasás ellen be lehetek oltva genetikailag, mert amikor én ülök az anyósülésen és a Férj vezet (azaz mindig), hiába van nálunk térkép, valahogy hasonlóan járunk, mint Zita Navigáció c. írásában a szereplők...

Soundscape. Na igen, mi is ez - hát, ugye, kinek mi. A wiki szerint, ha jól értelmezem, a soundscape tágabb értelemben az a része az akusztikus környezetnek, amelyet az ember felfog, képes felfogni. Na igen, ez a téma rendkívül érdekes lett számomra, amihez a mai magyar közállapotok jelentősen hozzájárultak, mégpedig elég hangosan: több dolgot is képes voltam felfogni általuk. Ott kezdődött a történet, hogy bedugult a fülem a múlt tanév végén (talán már nem akartam több hülyeséget hallani a diákok szájából?), s mivel már történt ilyen, gondoltam, alávetem magam a már ismert procedúrának: sztk, fülmosás, dicséret (korábban megdicsértek, hogy ilyen problémával elmentem és nem hanyagoltam el!), tiszta fül, jó hallás, kitágult soundscape (ha már erről van szó, tudok én ehhez kapcsolódni). El is jutottam az sztk-ba, itt azonban máris felborult a rutin, mert kiderült, hogy egy hónap múlvára van időpont. Hát, mondom, az úgy nem lesz jó, akkor addig egyszerűen nem hallok majd? Hát, vonogatták a vállukat, hogy kérem az időpontot vagy nem. Kértem. Hazaérve azonnal rávetettem magam a netre és a következő órában végigtelefonáltam az összes helyi magánfülészetet - mindenhol kaptam (volna) egy hónap múlva időpontot. Hűha, ennek a fele se tréfa, szorultságomban eszembe jutott egy nem túl messze lévő rendelő, ahol a gyerekeinket kezelték régebben, próba szerencse alapon felhívtam, fogadtak másnap (!!!), meglett a tiszta fül, csodálatos soundscape, noha mindennek ára van, ezt egyrészt ott helyben megtapasztaltam, másrészt két hét múlva megint, amikor újra dugulást éreztem a fülemben. Még jó, hogy két héttel azelőtt az sztk-s időpontot megkaptam, így már csak két hetet kellett várni, hogy ott is fogadjanak. Azalatt kiderült, hogy a földművelés áldás: valahányszor kapáltam a szőlőben, egyből kidugult a fülem. Sajnos (?) ezt nem csinálhattam egész nap, így a még meglévő problémával kellett elbattyognom végül a várva várt sztk-s időpontra. Ott több minden is történt, például hogy valóban abban az időpontban fogadtak, amit egy hónappal korábban megadtak, ami önmagában kisebb csodának számít manapság. Utána szembekerültem egy olyan gyönyörű kék szemű, sugárzó doktornővel (kb. mint Aranyhaj), hogy nő létemre alig bírtam kinyögni, mi a bajom, mert végig az járt a fejemben, mit keres egy magyar sztk-ban egy ilyen földöntúli jelenség. Amikor azonban bedugott egy kis készüléket az orromba, egyből magamhoz tértem, s kiderült az is, hogy ezt, ami nekem van, úgy hívják, hogy fülkürt-hurut és megfázás szövődményeként alakulhat ki alattomosan, emiatt nem működik jól a nyomáskiegyenlítés és dugulás-érzet alakul ki. Persze akkor legalább olyan a betegség természete, hogy kapálástól múlik el meg hónapokig gyógyul, szóval szedjek gyógyszert és használjak orr-spray-t (na meg kapáljak sokat, az mindenre jó). Használom én, szedni azonban azóta sem szedem, mindenféle alternatív módokat kutatok azóta is (a kapáláson kívül) és hát hol javul, hol nem, de azért lassan alakul ez is (talán). Most, hogy olvastam a soundscape-ről és egyre inkább szembesülök vele, hogy az enyém valószínűleg beszűkültebb, mint lennie kéne, fontolgatom, hogy végül csak megpróbálom a gyógyszert is, ha már fel lett írva. Tegnap azonban akkorát ordított a szomszéd és olyan minőséghiányos szövegeket, hogy azóta az is felmerült bennem, nem mindig olyan nagy baj az, ha nem olyan széles ez a soundscape... Ma még nem vettem tehát be a gyógyszert, inkább kimegyek kapálni (nálunk mindig van mit).

Tér-kép

Térképpel utazunk - a pajtakönyvtárban szép kis gyűjteményt őrzünk belőlük. Furcsa vonzódásunk van hozzájuk, Balázs is, én is csak az ő segítségükkel tudjuk elképzelni egy leendő ismeretlen térben való tervezést, álmodozást.
Miközben még itthon a szoba padlóján, vagy a konyhaasztalon szétteríti, nézegeti az ember ezt a különös papírlapot, óhatatlanul megelevenedik az olvasottak alapján egy lehetséges város, egy meglátott hely - mire sorra kerül maga az út, már ismerősként köszönnek vissza az útkereszteződések, letérések, csatlakozások. A térkép egyszerűen belső képpé válik, ami aztán még évekig látható és előhívható könnyedén.

enter image description here
Egy a handmaps.org kézi-szubjektív térképgyűjteményéből
http://www.handmaps.org/recent.php?ID=356

A régi tájfutó és vándortáboros térképeimet külön dobozban őrzöm - ha a kezembe kerül egy térkép, rögtön felelevenedik az út, amelyet a kezemmel követtem a vonalakon és a lábammal tettem meg. Minden térkép egyedi, minden kép egyedi tér. A különböző léptékű térképekkel többféle megközelítésben is be lehet lakni egy helyet - más és más perspektívából lehet fókuszálni.
A térképolvasás, mint leképezési forma tanulható, elsajátítható. A térben való tájékozódást, az észlelési rugalmasságot nagyban életben tartja.
A térképrajzolás, mint a teret megértetni és megérinteni akaró leírás szintén elsajátítható, az elmeséléshez hasonló képalkotási folyamat. Nem fényképezés, nem rögzítés, hanem a megélt tér elmesélése, leírása. Szeretem, mikor a gyerekek házalaprajzokat terveznek: bármennyire igyekeznek méretarányosan pontosak maradni, az érzelmeik még elviszik őket: a legszebb, legfontosabb terek lesznek a legnagyobbak, a lényegtelen utak aprócskára zsugorodnak....
Átlátni, haladni a térben és időben, tájékozódni - aktív részese maradunk így a térnek.
Hasonló folyamatos térben és síkban egyszerre levés érzése van az embernek, amikor a Burda szabásmintákat teregeti, keresi a méretet, átmásol, variál - közben szüntelenül egyeztet a testtel, mint térbeli objektummal (itt kicsit 36-os, ott inkább 38-as, kanyarodás, levágás - saját útvonal tervezése). Ahogy a szabásminta síkjából a varrási folyamat révén térbeli darab, viselhető ruha lesz, úgy lesz a térképből a bejárás, az átélés, az utazás során egyénileg és kollektíven is megélhető tér-élmény, tér-emlék.
Tér-hangok. Tér-szagok. Tér-hangulatok.
Hang-térkép.
Soundscape. Hoppá, bemerészkedtem Balázs felségterületére! Hogyan is jutottam idáig?
Wim Wenders Liszaboni történet.

Az embereket régóta érdekli, hogy mit dalol a világ, legyen az a természeti, a kozmikus vagy épp mindenkori életünk hétköznapi zörejeiből összeálló egység. A füleink keveset közvetítenek abból, ami minket körbevesz, és az agyunk még kevesebbet tud értelmezni abból a komplexitásból, ami körülöttünk és többnyire tőlünk függetlenül zajlik. Talán épp ezért keressük benne a kompozíciót, vagyis azt a -valaki által?- megkomponált egységet, amelynek mozgatórugóit felfogni nem, élvezni viszont igenis tudjuk. A hallás végülis leválasztható az értelemről; ez történik akkor is, amikor csak egyszerűen elkezdjük figyelni a külvilágot, anélkül, hogy részei szeretnénk lenni, anélkül, hogy a benne rejlő, ránk váró kötelezettségekre utaló figyelmeztetést magunkra vonatkoztatnánk. Ilyenkor a hallás élvezetté válik, a külvilág pedig zenévé. A soundscape eszméje valahonnan innen ered: az amúgy természetes elmerültséget megélni, másnak is megmutatva átemelni, megőrizni, rekonstruálni, imitálni, akár dokumentatív akár meditatív céllal; ráirányítani a figyelmet a hallható világ értékeire a láthatóval szemben; a hallást aktivizálni, alkotótárssá lenni a hangok keresésében, figyelésében, zeneként-hallásában.
Nemcsak akusztikai értelemben vett hang lehet a fent említett mentális térkép része, hanem olykor csupán egy egyedi, furcsa visszaverődés vagy sajátos más, önmagában hang-értékkel nem rendelkező jelenség is. Így marad meg emlékeinkben Bécs csendes de mégis forgalmas belvárosa tompa közlekedési zajaival, a máriagyűdi templom lépcsőjének szinte végtelen lecsengésű visszhangja. Ezek az adottságok szintén hang-környezetünk részei.

enter image description here
A World Listening Day 2017-es plakátja. Infók a sorozatról itt: https://worldlisteningday.org/

Párizs

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Nóri párizsi képei olyanok nekem, mint a búzamezőn sétálva pipacsra és nagy-nagy ritkán búzavirágra bukkanni. A részletek, az apró finomságok, az elementáris szimbólumok megtalálása.
Először mindegyik képhez akartam írni, hogy nekünk anno milyen volt Párizs, aztán rájöttem, hogy felesleges, mert ez a tizenöt éves leány már megtette.

Navigáció

Judit Drága az internet, de hasznos írásáról eszembe jutott idei nyaralásunk hazaútja.
De kezdem kicsit korábbanról:
Az a jelenet szerintem mindenkinek megvan a hátsó ülésről, amikor a Vezetőülés kérdezi a térképet szorongató Anyósülést:
- Most? Most?
- Még nem.
- Nem itt?
- Nem. Nem tudom!
- Ott a térkép! Miért nem tudod?
- Ne kiabálj! Most! Most! .... kellett volna....
Ezt követően ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációjának felemlegetésével, a szülők megvitatták a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültek a kocsiba. Mi gyerekek pedig levontuk a következtetést, hogy mi soha ilyenek nem leszünk.
Volt rá esély.
Helka barátném ugyanis azzal a tanulsággal ért haza a nászútjáról nyolc éve, hogy ha nem lenne GPS ő már biztos elvált volna.

enter image description here

Na most 2018. nyarán a Vezetőülésen ülő férj nem bízta a véletlenre. Mert lehet hogy három éve ugyanoda járunk nyaralni, de ha már van Navigációs rendszer az autóban, használjuk. Szóval a cél be volt táplálva a rendszerbe és mutatta is az utat. Ugyanakkor férj rendelkezik okos telefonnal is, ami pedig rendelkezik egy olyan applikációval, ami szintén mutatja az utat (nyilván másikat). Ezért volt érthetetlen számára, hogy miért nem segítek neki a saját telefonommal, ha már csak üddögélek az Anyósülésen, semmit sem csinálva.
Így fordult elő, hogy amikor végül egy búzatábla közepén ültünk hátunk mögött az öt gyerekkel, ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációnak felemlegetésével, megvitattuk a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültünk a kocsiba.
A navigációhoz kapcsolódóan jutott egyébként még eszembe, hogy láttátok Tóth Barnabás Újratervezés c. kisfilmjét?

Egy telefonos párbeszéd másik oldala

avagy
Generációs különbségek érzékeltetése ellendi kirándulásunk kapcsán: nagymama emészti a hallottakat

  • Szia, kislányom, hogy vagytok?
  • Hol voltatok?
  • Hát az meg hol van?
  • Ja, emlékszem, ez az a furcsa család a sok gyerekkel a világ végén. Mit csinál a férfi? Valami eklektikus zenét tanít valahol, nem? Az anyuka meg otthon van még, gondolom, szoptat.
  • Mi az, hogy elektromos zenét? Az micsoda?
  • És mit csinál az anyuka Afrikában egy kertészetben?
  • Ja, értem már, de mit csinál Afrikával? Onnan származik a családja? Mint a Vali néniéknél, tudod, nagyanyád pápai barátnője, oda is beházasodott az a fekete fiú, emlékszel, meséltem, hogy...
  • Ja szóval kutatta, hát ott van mit. Na, mindegy és mit csináltatok ti ott?
  • Pörköltet? Na, az jó, a múltkor mi is azt csináltunk Juci nénédéknek. De remélem, bográcsban főzték!
  • Jól van, mégis rendes gyerekek ezek.
  • Présházat? Azt meg minek?
  • Jézusom! Hát ezek sem normálisak!
  • Milyen farm? Halfarm? Beszélj egy kicsit hangosabban!
  • Ja hogy hangfarmot, nem hallottam rendesen. Különben sincs semmi értelme, mi az, hogy hangfarm? Ezek ilyen bölcsészek, mint te vagy pláne művészek? Voltak ott rendes emberek is?
  • Jézusom! Na és ti mit csináltatok ott?
  • Milyen performansz? Remélem, nem volt kábítószer!
  • És erre vittétek a gyerekeket is? Remélem, ők nem nézték meg.
  • És hol aludtatok? Remélem, aludtatok valahol!
  • Még másnap is? Hát ti sem vagytok normálisak, ennyit autózni - ezért...
  • Na, jól van kislányom, örülök, hogy jól éreztétek magatokat, de inkább azt mondd meg, hogy jövő héten...

enter image description here
(Markovics Anita fotója)

Grúzia

Az 1000 Út iroda szervezésében vágtam bele egy grúziai utazásba.

Repülővel utaztunk Budapestről Kutaisibe, az ország második legnagyobb városába, innét busszal folytattuk utunkat Tbiliszibe, a fővárosba, Érdekesség, hogy a grúz kormány Tbilisziben, még a parlament Kutaisiben működik.

Tbiliszi a Kura folyó két partján elterülő nagyváros, mely egyik oldalról mutatja modern arculatát, másik oldala a történelmi műemlékváros, ahol az i.sz. 1000-1300 között épült műemlékek is találhatóak. A városban ragyogó éttermeket találtunk a grúz konyha remekeivel.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Az emberek kedvesek,segítőkészek mindaddig míg autóba nem ülnek, a taxizást is csak jó idegzetűeknek javaslom.

A következő állomás Gori, Sztálin szülővárosa, ahol múzeum található Sztálinról és a szocialista diktatúra kialakulásáról sok eredeti dokumentummal.

enter image description here

Ebéd közben kellemes meglepetésként a pincérek, nők és férfiak egy fergeteges néptánc előadást tartottak ( nem megrendezett program), mely vetekedett a Grúz Állami Népi együttes bemutatójával.

Gori közelében található Uszciplihe sziklavárosa (kb. i.sz. 800-1100 között volt fénykora) melyet még az 1800-as években is részben laktak.

enter image description here

enter image description here

Útközben a Kazbeg csúcsai felé megálltunk pihenőre egy kisvárosban, ahol Polgár Judit sakkiskolája található. Szintén itt találtunk rá a grúz "jó evést és jó ivást" szerető szoborra, Tanadára, aki szarvból készült letehetetlen kupából issza a finom bort.

enter image description here

Ezt követően a Grúz hadiúton elindultunk a Kazbeg csúcsai felé ahol a határvárosban egy családias vendéglőben élveztük a grúz konyha finomságait.

enter image description here

A Kazbeg ,,lábánál” található a Gergeti kolostor (1100-1200 között épült ), ahol egy hölgy hihetetlen szépen énekelt el egy egyházi éneket, melyet a templom akusztikája még szebbé tett. Úgy gondolom, ezen kép szép búcsú e gyönyörű országtól.

enter image description here

Síelés, sok kérdőjellel

Gyerekkoromban az egyetlen téli sport a korcsolya volt. Tíz éves lehettem, amikor a lakótelepen a nagyok fellocsolták, és egész télen karban tartották a focipályát, a lakótelep korcsolyapályáját. Itt tanultam meg korizni a többiektől. Úgy huszonegynéhány éves koromig minden télen koriztam, aztán hosszan semmi.
Az idén vettünk a gyerekeknek is korcsolyát, én is elővettem a százéves maganyából a borvörös bőr műkorcsolyámat, és kimentünk a jégre. Gyorsan megtanulták.

Síelni az Apjuktól tanultak tavaly egy nagy családi síelés alkalmával. Azt is egész ügyesen csinálták. Elhatároztuk, hogy az idén is megyünk velük síelni, amiben én is benne voltam, de előre szóltam, hogy a kísérésen és a hüttében való üldögélésen kívül mást nem vállalok. Lécre nem állok, le nem csúszok. Félek a sebességtől, na!

A kísérés megvolt, a gyerekek síoktató segítségével tovább fejlesztették tudásukat. Most már nem csak lejöttek a tanulópályáról egyenesen előre fékezés nélkül, hogy a frász is kitörjön, hanem szépen gyakorolták a szlalomban való lejövetelt. Eredmény: kevesebbszer kaptam frászt, hogy mikor töri össze magát a fiam.
Ausztriában egész iparág épül arra, hogy egész kicsi kortól lécre állítják a gyerekeket, és a szülőktől teljesen függetlenül napi 2x2 órában oktatóval és kortársaikkal együtt megtanuljanak síelni. A szülő odaviszi a gyereket a síoktatást szervező iskolába adott időre, ott a gyerek kap egy kis mellényt, hogy a különböző csoportokat meg tudják különböztetni, és 6-8 kisgyerek 1-2 oktatóval indul is a tanulópályára. Az oktatás végén visszaviszik őket a kiindulási helyre, és visszaadják őket a szülőknek. Ez azt gondolom sokat segít. Segít a gyerekeknek önállósodni, segít a szülőknek, hogy szakember tanítja gyereküket, és nem utolsó sorban kényelmes, mert amíg a gyerek tanul, a szülő is nyugodtan síelhet a maga tempójában.

enter image description here

Álmomban a gyerekek az apjukkal síelnek én pedig a hüttében iszom a forralt boromat, és eszem a gőzgombócot (Dampfknödel, Gemrknödel). Ez ugyan így nem jött össze, mert nekem még a pálya szélén kellett állnom, és néznem , várnom a gyerekeket az oktatás alatt, de majd talán néhány év múlva.

Azért egyszer így is ettem a gőzgombócot, ittam egy áfonyalikőrt, és úgy csináltam, mint egy úrinő.

Egy fél kocka élesztőt három dl langyos tejben kevés cukorral felfuttatunk. 50 dkg liszttel egy tojással 10 dkg vajjal, csipet sóval tésztává gyúrjuk. Letakarva langyos helyen kelesztjük. Lisztezett deszkán egy nagyobb méretű bögre segítségével körlapokat szaggatunk, a közepére 1-1 teáskanál szilvalekvárt teszünk, és gondosan gombóccá formáljuk. A gombócokat ismét kelesztjük. Addig egy nagy lábasban vizet forralunk, kicsit sózzuk. A lábas fölé egy szűrőt helyezünk úgy, hogy az ne lógjon bele. Erre helyezzük a gombócokat, és a gőzben fedő alatt 10-15 perc alatt készre gőzöljük. Nem szabad kukucskálni, mert akkor összeesik a gombóc.
A sógorok vanília öntettel vagy csak vajjal leöntve jó sok porcukros mákkal megszórva melegen tálalják!

enter image description here

enter image description here