A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen.html
Az ért/zelmes vidék
A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen.html
Egy (majdani) kiállítás képei
Judit tegnapi, szívből áradó, szép és okos írásában közölt rózsaportrém eszembe juttatta, hogy már egy ideje készülök egy miniatűr kiállítás bemutatására a virágok arcáról készült fényképeimből. Ennek első darabja lett hát a Judit bejegyzésében közölt barackszínű rózsa (Abraham Darby).
Küldök tehát még néhányat a Faluság kedves Olvasóinak.
Idézzék e képek e ködös napokon emlékezetünkbe a ragyogó nyár semmihez sem hasonlítható színkavalkádját.
Dió termős virága
Cigánymeggyvirág
Réti margitvirág
Hagymavirág
Körömvirág
Katángkóró
Közönséges bakszakáll virága
Közönséges bakszakáll termése
Pongyolapitypang
Írisz
Hibiszkusz
Labdarózsa
Mályvacserje
Nagyezerjófű
Peónia
Pipacs
Pünkösdirózsa
Százlevelű rózsa
Tulipán
Fehér pünkösdirózsa
A magyar növénynevek helyesírási szabályai című könyv a növénynevek magyar elnevezésének helyesírási szabályait tartalmazza; először 1985-ben jelent meg.
Évtizedekig bizonytalan és következetlen volt a magyar növénynevek helyesírása, amelyet először szabályzatban egységesített az MTA 1983-ban. Ezt követően 1985-ben megjelent az MTA Helyesírási Bizottságának a növénynevek helyesírásának alapelveit összegző kiadványa, melyet Priszter Szaniszló botanikus, a bizottság tagja állított össze. Ennek a szabályzatnak példaanyagában átdolgozott szövege 1999-ben jelent meg ismét Priszter Szaniszló „Növényneveink: A magyar és a tudományos növénynevek szótára” című könyvében. Vörös Éva szerint a szabályzat még pontosítást és kiegészítést kíván elsősorban a népi növénynevek írását illetően. - olvashatjuk a Wikipédia Magyar növénynevek helyesírása című ide vonatkozó oldalán.
A kedvenc kiadványtörténeti szavaim a hiánypótló és a nem kapható, illetve a beszerezhetetlen, elérhetetlen kifejezések.
Mikor Irma átküldte Priszter Szaniszló könyvében található helyesírási szabályzatot, gondoltam, jó lenne az egész könyvet megszerezni, de persze....
Irma, a könyv többi része is megvan neked? Ha igen, ugye küldöd a Faluságnak?
Fekete bodza (Sambucus nigra)
Nagyon örülök annak, hogy egyre több írás jelenik meg arról: óvjuk a beporzó rovarokat méhlegelő növények telepítésével, vadvirágok megtűrésével, darázsgarázsok kialakításával stb. Talán az információk nyomán egyre több, a beporzó rovarokat más módon is védő ember is megjelenik. Nagyon fontos lenne, hogy belássuk: a jó terméshez nemcsak egészséges növények, hanem egészséges állatvilág (és hát ugye, mentálisan egészséges embervilág) is szükséges lenne.
Node túlzott elvárások helyett kiindulhatunk abból az ötletből, hogy a pázsit helyett vagy annak -minél nagyobb- részeként egész évben virágzó rétet tartsunk fenn (ezt ajánlom, köszi Heninek a linket!), emellett pedig ugyanúgy fontos lehet a vad cserjeszint újraélesztése is, mármint tipikusan azon növényeké, amik nem a mi céljainknak megfelelően teremnek (vagyis nem esszük meg a terméseiket, virágukat, gyökerüket stb.), hanem vélhetően egy más szabályrendszernek megfelelően működnek. Ráadásul, ha jobban megismerjük őket, észrevesszük szépségüket is.
Most, hogy fél év aszály után (remélhetőleg nem félévnyi) későoktóberi idő érkezett hozzánk, és emiatt eszem ágában nincs a házfelújítással járó ingfeltűrős-sárdagasztós munkának nekifogni, már azzal is beérem, ha egy rövid körsétát lehet tenni, és felfedezni, melyik cserjékről van szó. Könnyű megismerni őket: a vacak idő dacára is virulnak és láthatóan makk-egészségesek.
Csipkerózsa (Rosa canina)
A vadrózsaként, csipkebogyóként és még számtalan néven ismert bokor megközelíthetetlensége miatt nem túl népszerű nálunk, annál inkább a rovaroknál, akik értékelik, hogy a növényt egyáltalán nem zavarja a virágzásban, milyen idő jár, és a madaraknál szintén, akik pedig értékelik a sok rovart nomeg a fészkeiket óvó teljes védelmet (szögesdrót). Ez a világ nélkülünk (is) egész kerek így. Nálunk amúgy két éve gazdasági növényként működik, mint öko-növényvédőháló a frissen ültetett facsemeték körül. Lombhullás után idei hajtásokat vágok, tavasszal (legkésőbb áprilisban, bár az őzek néha télen is megrágják a finomabb fák kérgeit) pedig körbebugyolálom velük a fák törzsét. Nem csoda, hogy az őzek-nyulak elkerülik eztán: én is elkerülöm jó messze.
Veresgyűrű som (Cornus sanguinea)
Egy szinttel barátságosabb társaságnak tűnik a veresgyűrű som, amelynek termése (fekete kicsi bogyók fürtökben) bár mérgező, de virága épp a nagy virágzások (akác, bíborhere stb.) után május-júniustájt fehérlik mindenütt, kiegészítve a bodzát, a fehér- és vörösherét, lucernát, szöszös bükkönyt. Az a típusú növény, amit nem érdemes irtani, sőt, talán ritkítani sem, mert olyan helyeken nő, ahol mást úgysem akarunk ültetni, és nem is agresszív, hanem békében megvan a szomszédaival és a nagyobb fák árnyékában. Van mit tanulnunk tőle emberként.
Ebben amúgy nagyrészt hasonlít a közönséges fagyalhoz, amit én eddig csak onnan ismertem, hogy ő az a tipikus sövénynövény, amiből mindenféle anorganikus formákat szoktak formázni a kertekbe, kerítések helyett-mellett. Nálunk ez eleve esélytelen lenne, így meg lehet csodálni, hogy amúgy milyen szép virágai is lehetnének, ha nem a sövényvágóval kellene dacolniuk. Ami a nevét illeti, kicsit dohogok a "közönséges" miatt, és fellángol bennem a növények egyéniségét, egyediségét és a minden részükben benne rejlő antiközönségességet kereső növényjogvédő, de aztán végül belátom, igen: ezek a növények épp amiatt válnak egyre fontosabbakká, mert strapabírók. Ezért hát részemről a javaslat: Ligustrum massive.
Közönséges fagyal (Ligustrum vulgare)
Az itt ismertetett társaság leginkább felhasználóbarát tagja egy elhagyott szomszéd telken virul, és kívánom neki ezt az elhagyottságot minél tovább, annál is inkább, mert az olajfűz virága bódítóan édes... Ha egyszer egy nagyívű telekrendezés kinyírná, mindenképpen szerezni kell egyet a függőséget kielégítendő.
Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia)
A többi között a legkevésbé feltűnő, de végülis szép, picinyke virágaival jelentkezik a közönséges ördögcérna, majdani termése pedig a goji bogyó lesz, amit eddig még nem mertem megkóstolni (gyanúsan ép, szép és hívogatóan piros - az ilyenekben nem szabad bízni), de utánaolvasva talán mégis érdemes lenne. A növény a többi, itt ismertetett cserjéhez hasonlóan iszonyú szívós, bár nem az a fojtogató típus mint az iszalag, de csöndben hajlamos odanőni és hetek alatt befásodni bárhova, ahol amúgy más növényt szeretnénk istápolni. Fűnyíró.
Közönséges ördögcérna (Lycium barbarum)
Végül pedig: habár nem cserje, de olyan büszkék vagyunk rá, hogy évről-évre egyre több van ebből a pillangósvirágú, immár bokorméretű növényből, amiről sokáig azt hittük, hogy bükköny, de ma kiderült, hogy a neve mégis baltacim:
Baltacim (Onobrychis viciaefolia)
Egykor egy méhlegelő magkeverékkel került hozzánk, és rendszeresen gyűjtöm majd terjesztem a magjait, így szépen terjed. Virágzata mint egy naptár, jelzi, alulról felfelé haladva első és utolsó virágainak idejét.
Az az érzésem, hogy ezeknek a 'közönséges', nem gazdasági szerepet vállaló fajtáknak a megőrzése, netán megbecsülése lassan a mi, hobbikertészek/-erdészek feladata maradt. A monokultúrákban, házikertekben már nincs helyük, talán soha nem is volt. Az erdősávok még tartják magukat, de ki vannak szolgáltatva az <50 évenkénti tarvágásoknak. Szívósságuk miatt nyilván nem is a növények maguk vannak veszélyeztetve, hanem a hozzájuk kapcsolódó, számunkra láthatatlanul apró vagy lassú életformák. Amíg pedog ezek a növények termést hoznak, addig jelei annak is, hogy szükség van rájuk.
Rendszeresen visszatér bennem a tekintet jelentésének/jelentőségének problematikája a szakmai és a mindennapi életre vonatkozólag.
Tudom, szöszöltem már vele (lehet, hogy többször is?), de tegnap Madártej képében kacsintott rám.
Na nem a gyermekkor vágyott vagy éppen utált édességére gondolok (e tekintetben csak végletes és végleges állásfoglalásokat hallottam - én sohasem készítettem, tehát inkább hallgatok).
Szóval a madártej....
Pontosabban az ernyős madártej, vagy ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum).
Miért van az, hogy éppen a lábunk előtt, egy hajszálnyira a lábunk alatt-tól néz ránk valami ismeretlen, valami új, valami eddig nem látott? A lábam figyelmeztet, vagy a szemem, hogy ne lépjek tovább? Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés.
Megfigyelni a növényeket, megfigyelni a gyerekeket - az értő szemlélő pozíciójából információt, megismerést szerezni. Vonatkoztatni, általánosítani.
Fanni mesélte nemrég, hogy volt Géczi János és Csányi Vilmos beszélgetőestjén Kecskeméten.
Géczi János tanított minket az egyetemen - erről remélem majd Fanni ír is talán.
Coetzze és Auster barátságának irodalmi minősége már szóba került e helyütt, most jöjjön a magyar párhuzam: fent nevezett, általam tisztelt két férfi könyve, az Őszi kék különlegesen megérintő olvasmány. Egyrészt mert a beszélgetőkönyvben hasonló témakörök keringenek, mint bennem, másrészt mert a művészeti, kultúrtörténeti és humánetológiai észrevételeiket zseniális műveltségbe, könnyed hangvételbe ágyazottan adják át, miközben megkapóan emberiek, férfiasak maradnak.
"Kertet nézni olyan, mint verset, vagy novellát olvasni. Az ember mindegyik esetben valakinek az elgondolását nézi, azt, hogy milyen harmóniában találja meg a saját élvezetét és a szépséget. A modern ember racionalitásmániában él: azt hiszi, hogy a világot racionálisan kell kezelni, felfogni, építeni, pedig közben látjuk, hogy az érzelmi világ sokkal fontosabb. " (176.o.)
Magyarországon nem védett, de ritka virág a sárga tyúktaréj. Olyan, mint egy mini csillagliliom.
Ezt a vadvirágot idén láttam először. Kacérka.
Romonya és Ellend között, a Parrag dűlő (egyszer már tényleg meg kéne állnom a Romonyai Polgármesteri hivatalnál megkérdezni, hogy ki is az a Parrag, akiről elnevezték - remélem vállalható lesz a rokonság) előtti kanyarban kanyarogva vettük észre, hogy milyen szépen sárgállik egy-két helyen a domboldal.
Még sohasem láttam ezelőtt, ott ezt a virágot, pedig szinte el sem lehet mellette menni, annyira sárgállik.
Tekintet. Látás. Meglátás. Észrevevés. Észrevétel.
Tekintet és tudás kapcsolata. Tanulás.
A tavaszi hérics védett, eszmei értéke ötezer forint.
Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:
Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832
Hokusai: Poppies, 1833-34
Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857
A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.
Fitch: Lilium neilgherriense, 1880
Fitch: Iris Reticulata, 1850
Fitch: Peony Emodi, 1853-71
Fitch: Blue Poppy, 1855
Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.
Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!
A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]
Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.
A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)
Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba.
Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.
Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!
Fehérliliom:
Jün Sou Ping fehérliliomja
Redouté fehérliliomja
Írisz:
Jün Sou Ping írisze
Redouté írisze
Peónia:
Jün Sou Ping peóniája
Redouté peóniája
Pipacs:
Jün Sou Ping kerti pipacsa
Redouté kerti pipacsa
Rózsa:
Jün Sou Ping rózsája
Redouté rózsája
Szőlő:
Jün Sou Ping szőlője
Redouté szőlője
A korábbi, sövényekről szóló poszt adta az ötletet, hogy lefotózzam, Horvátországban milyen növényeket használnak sövényként. Ami a legfurább volt először számomra, hogy a nálunk fűszernövényként ültetett rozmaringot például egész bokorrá növesztik, és gyönyörű, illatos térdig érő sövény lesz belőle.
Ugyanígy használják a levendulát is.
Kerítés gyanánt gyakran látni Olaszországban is és itt is leandert. Sokszor valódi drótkerítés nélkül is, egész átláthatatlan sűrűvé növesztve. A leanderrel kapcsolatban a legnagyobb meglepetést ez a fa okozta számomra az idén:
Olyan nagy volt, hogy a második emeletig ért fel, és a teraszon karnyújtásra ilyen virágok voltak:
A következő ugyan nem leander, de ebből is szép méter magas sövény lesz: