Egy szép nap margójára

Zita ezzel a tárgycímmel küldött át a múltkor fotókat arról a szép napról, amikor húsvét előtt a napsütést és a meleget kihasználva a kertben cseverésztünk.
Igazán nem is a fotókról akarok írni: kilenc gyerek erre-arra játszik, ebédel, sütizik, jégkrémezik - mi pedig, mikor nem ellátjuk, hanem csak őrizzük vagy figyeljük őket, na az a mi időnk, mert azok a minket nélkülöző gyerek-történések egyben a mi saját beszéd-történésünk is a nagy közösön belül. Egy mellettünk elfutó gyerek miatt elhalkuló mondat, egy gyorsan előhalászott nadrág után újra feltett kérdés, egy 'igen, mehettek!' odakiáltott válasz után folytatott mesélés. Kettős kommunikáció zajlik párhuzamosan: mi kettőnkké, és a két gyerekes nőé. És tulajdonképpen van egy harmadik is, amikor valamelyik férj is a hallóterünkbe kerül - teljes publicitás. Megoszthatósági szintek.
A margóra írtan a fotócsere (két család közötti) és ruhacserék (két gyerekes nő közötti) mellett talán a legmélyebb a könyvcsere (két nő közötti).

enter image description here

Könnyen emészthető és nehezebben fogyasztható szövegek. Átrágjuk magunkat ezen is, azon is. Az vagy, amit megeszel közkeletű szlogenje.
A minap írtam az ehető város koncepciókról, most gondolom az ehető tájat - miközben Margaret Atwood Az ehető nő (The Edible Woman, 1976) című regénye hatja át, fordítja ki, torzítja el az előbbi megnevezéseket.
A családom mára talán már hozzászokott, hogy teljesen képes vagyok belebújni egy szövegbe és onnan nézek ki magamra és a világra (néha sajnos elfelejtem őket figyelmeztetni.... jesszusom, megint mit olvastál?!?). És ilyenkor némi idő kell ahhoz, hogy a regényidő és a jelenvaló idő átfedettsége megszűnjön és a hatások elcsitultan a saját időbe kerüljenek át. Szöveghullámok: a gátakon átcsapó tajték permete az arcunkon.
Eddig egyértelműen Alexandra Tolsztaja önéletírása viszi el a pálmát. Lehet, a második helyre ezennel felkerült a megevett nő képzete.
Most már tudom, miért volt mindig furcsa érzés, mikor egy csokifigurának törtem le a fülét, vagy a fejét, vagy a lábát. Érdekes, sohasem haraptam, mindig csak törtem, hogy megszűnjön a forma és előkerüljön az anyag, így már bele lehetett harapni a kívánt csokoládéba.
A műtorták tetején a virágmarcipánok könnyebben mennek - sarkantyúkával, körömvirággal, százszorszéppel, néha ibolyával díszített ételeink.
Atwood kedvenc témája a szimbolikus kannibalizmus: az esküvői torta tetején a vőlegény és a menyasszony figurája. Megsemmisülések. Hála az égnek, a miénken nem volt....

Húsvét hatfő

enter image description here
Jakab a fennsíkon tőlem balra

enter image description here
Jónás a fennsíkon tőlem jobbra

Amikor elkezdtünk családot alapítani, sohasem felejtem el azt az idősebb, többgyerekes női megszólalást, hogy vigyázz, nehéz lesz abbahagyni. Aztán persze én is megértettem, hogy miért: örömködésből fakadnak, folyamatos sikerélményt és életélvezet jelentenek - aztán elmúlik az idő. És akkor jönnek a kísértések. Talán még egy utolsócskát? Vagy fogadjunk inkább örökbe? Balázs folyamatos duruzsolásának hárítására a következőket idézem magam elé, hogy legyen erőm teljes határozottsággal állítani, hogy nem: amikor a szülés előtti héten már csak ülve volt kényelmes aludni, hogy sohasem volt rajtam tiszta ruha, mert mindenhol vagy csöpögött, vagy kenődött, vagy ömlött valami rám, hogy néha kínzással ért fel az, hogy egyetlen éjszaka sem lehetett megszakítások nélkül aludni, hogy.... végteleníteni lehetne a sort, de minek, mikor az elmúltság perspektívájából vagy nevetés vagy csak állóképpé kimerevített szépségek maradnak meg. És bevallom, hogy mégsem az előbbiek jelentik a tényleges nem melletti voksolást, hanem egyszerűen az anyagi lehetőségek, hogy nem fér bele több, mert az részünkről már tényleg felelőtlenség lenne.

Újabb parcellát török fel, hogy minél több tápláló élet érlelődjön körülöttünk, nekünk. Még ásás közben sem vagyok egyedül: ott viháncolnak önálló emberré körülöttem. A lokális globalitás, amit oly fontosnak tartunk: látható és láthatatlan kötelékeink egymás és a világ felé, hogy ne csak a földet lássák maguk előtt, hanem merjék felemelni a tekintetüket és a messzeséget fürkészni.
Megértése a családi idill működésének: az ünnepnapok kivételezettsége. Ilyenkor én nem akarok semmi mást, ilyenkor én vagyok teljesen benne a mi közös történetünkben, ilyenkor én rendezem a színt tökéletesre, mert ilyenkor kizárólag erre figyelek. És talán sajnálom kicsit, hogy miért vonz más is. És talán nem értem, hogy miért nem elég csak ez. Megdöbbent a felismerés: ezért nem akarták sosem, hogy a nők tanuljanak. Mert akkor kiegyenesítik a nézésüket és a határokra figyelnek. És el akarnak oda jutni. Túlra. Bizonyén.

enter image description here
Janka rajza: Patroklosz és Akhilleusz - feladata van az időnek

enter image description here
Joli saját készítésű kínai nyelvfüzete: számunka a távközeli magánoktatás lehetősége jól hasznosul, hiszen hosszadalmas utazások nélkül tudunk jelenvalóként lenni és tanulni, így még a külön nyelvleckék sem jelentenek akadályt.

Távolsági és jelenléti oktatásban is részt venni. Távolsági alatt értsd: elvártak teljesítése, de egyéni utakon. Jelenléti alatt értsd: konzultációs, bekapcsolódós. Az ötvözetek különleges ereje.

Elmaradt találkozások

Fanni tulipános asztalának az egyik széke lehetett volna az enyém is, ha....
Ha egy önfeledten spontán ötlettől vezérelve mondjuk vasárnap reggel gondolkodás nélkül bepattanok az autóba és indulok. Fél másodperc alatt már át is villan, hogy milyen jó lesz bömböltetni a zenét - szerintem Carly Paolival fogok kezdeni - és csak azt hallgatni, amit én szeretnék, hogy milyen pihentető lesz maga az út csupán attól, hogy önmagam gondolataival versenyre kelve haladhatok és csak akkor állok meg pihenőzni, amikor nekem van szükségem rá. A gyakorlatias anya-én közben azonnal figyelmeztet, hogy el ne felejtsem elvinni Ádinak a sohasem használt vadiúj túrabakancsot és Pötyikének azt a pár szép ruhát, ami Joli után még egy kislány turnust is csinosan elvisel.
A telefonhívás és a bepattanás közti két napban már tervezem, hogy szombaton mit főzök és sütök előre, hogy nekik majd csak ebédet, vacsorát kelljen melegíteni, a reggelit indulás előtt csak ki kell készíteni, pörögnek tovább a gondolatok, hogy mit is lehet még előre megcsinálni, hogy hiány-nyomaim ne akasszák a napi ritmus anya-igenlős rendjét. Megnyugszom, hogy alapvetően mindenki önálló, tudja a dolgát és amúgy is dézsával van öntve rájuk a szeretet, úgyhogy a féltékenységen kívül más gondjuk nem akadhat azzal a ténnyel, hogy cirka tizenkét órát nem itthon leszek. Persze, majd legalább kétszer felhívom őket, hogy minden rendben van-e, én merre vagyok éppen, stb. Persze, vállalom, hogy mikor hazajövök, akkor nem arra jövök haza, ahogyan én hagytam magam után a házat, a kertet, a tereket, hanem arra, ahogyan öt elszabadult ember maga után használta. Nem baj, ahogyan Fanni mondaná, mindennek van ára, egy jó teázás után mit számít, ha a bilibe lóg az ujjunk.
És akkor rájössz, hogy feminizmus ide vagy oda, bizony ezt még jóvá kell hagyatni a társsal. Ha pusztán szerető státuszban lenne, akkor könnyen menne: miniszoknya. Ha csak férj lenne, akkor szintén nem lenne annyira nagyon nehéz: egy jó vacsora. Ha csak szellemi társ lenne, akkor megvitatnánk egy pohár bor mellett. Ha csak lelki társ, akkor hiúságot kicselezve kéne lelki okokat felsorakoztatnom.
Nade mit tegyek mindezek kombinációjával? Milyen hangot használjak? Mit vegyek fel? Mi legyen a vacsora? Mit ígérjek? Olyan unalmas tud lenni, hogy mindig minden szabályt betartunk, hogy mindig felelősségteljes, tudatos állampolgárok mintájára viselkedünk.... de hiszen semmilyen szabályt nem szegünk meg, időben hazaérek, két évnyi telefonbarátság után egyszerűen csak újra személyesen csacsogunk...
És annyira tudni akarom már a családpolitikai hozzáállást, hogy a telihasas-mosogatós ebédutáni társ-idillben szempillákat rebegtetve (szerintem még csinos is voltam) megkérdezem. Felelősség. Lefegyverez. Most túl nagy ára lenne. Inkább ne. Családi idill. Miért kell választani?

enter image description here
Barbie-baba magassarkújából Janka készített nekem fülbevalót. Csizmában és metszőollóval a kezemben.

Hagymaszál

Mindig arról bizonyosodok meg, hogy az általunk alkalmazott szigorú(bb) ökológiai életmód gyermeki akarattal párosulva előbb-utóbb kreatív megoldásokat teremt.
Évek óta vita tárgya a szívószál. Nem vagyok hajlandó megvenni és pont. Nincs kérdőjel, nincs felkiáltójel, csak és kizárólag pont azoknak az okfelsorolásoknak a végén, amit már hallani sem akarnak.
Ma megszületett a megoldás. Zöldhagyma: letéped, a csúcsát lerágod és már szürcsölhetsz, bugyborékolhatsz, de mindenek előtt elérted, hogy szívószál legyen a házban. Legalább is a kertben.

enter image description here

Digisuli

avagy változatok egy anyára a harmonikus káosz idején

Három héttel ezelőtt
Úristen, már megint jön ez a rém! Megint ez lesz! Szörnyűség! Nem akarom! Eltapos! Lerohan! Szétcincálja az idegeimet! Felzabálja a jobbik énemet! Félek! Nincs elég gép, nincs elég net, nincs elég kaja, nincs elég inas, sem elég szobalány, szoba meg pláne, na és a szakács is felmondott! Ja, nem is volt, a kiszolgálószemélyzet (és nem az állam) én vagyok (tetszik tudni, ki az a Napkirály, ugye? mi az, hogy nem, hát hova tetszett járni, az iskola mellé?)… Áááá, nem akarom, félek!

Közben
Mondhatjuk azt is, hogy:
Jaj, de cukik ezek a gyerekek, ahogy játszanak, még a feladatukat is milyen szépen megcsinálják, egy szavam nem lehet, míg én itt tanítok, ők is teszik a dolgukat, kiszolgálják magukat a tízórainál, segítenek egymásnak, a középső még el is mosogat ebéd után, most, hogy nem kell korán kelni, mindenki kipihent, jókat eszünk, sokat vagyunk együtt, rengeteget röhögünk, micsoda harmónia! Mindenre van időm nekem is, türelmes vagyok, tüncibünci anyuka, aki dorombol már akkor, amikor csak meghallja a gyerekei szuszogását. No igen, főleg akkor…

Ehhez képest a hétköznapokban ilyen hangfoszlányokat sodor a szél, hogy:

Micsoda? Hogyhogy egyest adott? De hát miért nem adtad be határidőre? Kérdezd meg, hogy még be lehet-e fényképezni, akkor gyorsan megcsinálom. És kérj elnézést! Hallod? Hallod? Kérj elnézést!

Micsoda? Te mit csetelsz itt, hát órán kellene már lennetek, Neked is meg a vihogós barátnődnek is! Sipirc feljelentkezni és ez meg ne történjen még egyszer!

Micsoda? Már megint éhes vagy? De hát ott volt a szendvics a pulton, miért nem ettél? Még nincs kész az ebéd!

Micsoda? Miért sírsz? Hogyhogy fejbe vágott? Mit mondott? Miért, Te mit mondtál? Na, gyerekek, nekem órám van, nincs ilyenekre időm, ezt beszéljétek meg szépen vagy nem kaptok délután pilóta kekszet!

Micsoda? Hogyhogy eldugult? Hát hogy mosogattál, gyerekem? Nem, a csülökcsontot a kukába dobjuk…

Micsoda? Mi az, hogy nem akarsz felkelni, hát mennyit aludtál, a hasadra süt a nap, jó nem ma, de máskor! Na, gyere szépen, Pötyikém, finom fánk van reggelire. Még banánturmixot is csináltam, na gyere!

Micsoda? Miért nem kérsz fánkot? Mi az, hogy unalmas, más gyerekeknek az anyukája nem is főz, sőt, nem is készíti ki a reggelit, sőt, nincs is! Örülj neki, hogy a Tiéd itt óbégat reggel, sipirc azonnal mosakodni!

Micsoda? Hogyhogy megszülettek a kismacskák? HOVA? AZ ÁGYNEMŰTARTÓBA? Ja, ó, de ügyes vagy! Akkor azért hallom a nyervogást a padlásról. Még szerencse…

Most
Most könnyű, mert a hétvégére szabadságra jöttem. Igen, én, az anya, otthoni használatban: a Mama (nem a József Attiláé, szerencsére, én kevesebbet teregetek meg már mosógépem is van). Azért ezt a képet úgy el kell ám képzelni: a barátnőm lakásában vagyok a hétvégén, egyedül és teljes csendben. Ha akarom, akkor tévét nézek. Vagy ha kedvem szottyan, akkor sétálok. Ha ahhoz van kedvem, szundítok ebéd után. Sőt, nem is főztem! És holnap sem fogok! (Mert tegnap főztem előre és azt hoztam magammal, de ezt nem kell mindenkinek tudnia, hadd gondolják, hogy teljes a luxus.) A lakásban tisztaság, rend, nyugalom, az asztalon egy piros tulipáncsokor, előttem egy csésze tea és sütemény. Mmmm…. Ha lehetne, mindenkinek az orra alá dörgölném, hogy milyen jó nekem itt, de közben rágondolok arra a tömérdek mennyiségű anyára, akik a barátnőim és most is otthon vannak.

Egyrészt ilyenkor piszkálni kezd a lelkiismeret-furdalás (ilyenkor egy férfi: a micsoda?), hogy én hogy mertem csak úgy eljönni és ott hagyni a gyerekeimet a hétvégére az apjuk karmai között. Jó, ennyire nem drámai, mert az apjuk szereti őket, elviszi őket kirándulni és megveszi nekik a rántott sajtot, hagymakarikát, gombát, cukkinit, husit és sült krumplit, majd a cukrászdai süteményt is, amire nekem nincs pénzem: én többnyire otthon sütöm meg mindezt és a szomorú igazság az, hogy nem feltétlenül jobb minőségben (persze szeretem jobb napokon azzal áltatni magam, hogy a hazai koszt az igazi, de egyszer sütök majd Neked egy szülinapi tortát, Kedves Olvasó és akkor majd meglátod, hogy helyesen a mondat: a hazai kosz az igazi). Szóval amint megnyugodna a lelkiismeret, hogy a gyerekeknek jó, tehát nekem is jó lehet (ez egy olyan anyai tétel, mint Descartes-nak a cogitója) (hogyhogy mije? hát a cogitója, nem tetszett odafigyelni középiskolában? nem röhög, ez egy fontos filozófiai tétel, igenis!), máris újra ficánkolni kezd: akkor valójában lehet, hogy a gyerekeknek amúgyis jobb az apjukkal? Vajon elég jó anya vagyok én, aki folyton ott lógok rajtuk az unalmas hétköznapokban és túl azon, hogy nem röhögök az összes sztárvárszos viccen (jól van, na, tudom, hogy kell helyesen írni: sztár vórsz, na így jobb?), arra biztatom őket minden nap, hogy tegyenek rendet a szobájukban? Lehet, hogy én is unalmas vagyok már… Bánom is, hogy a héten egyszer elfutott a méreg és rákiabáltam a középsőre… Jaj, miért nem öleltem meg hosszabban, miért kell nekem folyton sietni… És ez így mehetne tovább, mert mi, anyák a végtelenségig lelkiismeretesek (értsd: komplett idióták) tudunk lenni, amit igencsak súlyosbít a helyzet, hogy nők vagyunk (jól van, na, tudom, hogy az anyák nők, ez egy olyan fordulat akart itt lenni, hangsúlyozás). Mert egy apa már akkor elfelejti a rákiabálást, amikor a mondat végére ér, és halál büszke magára, hogy egy hotel konyhájáról hoz ebédet a gyerekeinek. Mert férfi. Mi, nők azonban még akkor is az elszabadult hajtincset vesszük észre a tükörben, amikor éppen a tökéletes ruhában vagyunk a tökéletes partnerrel (ilyenkor egy nő: a mivel?) a tökéletes estélyen…

És itt jön a másrészt. Én ugyanis már kifundáltam, mit lehet tenni a lelkiismeret-furdalás ellen, hihihi, úgy kell ennek a nyavalyás lelkiismeretnek, minek pattog folyton! Először is végre külön élek a férjemtől, így senki nem ül a nyakamon, aki még a lelkiismeretnél is fondorlatosabban tud piszkálni. Éppen elég jól tudom én magamat hajtani, nem kell egy plusz hajcsár az életemben, ha egyébként már csak ilyen minőségben óhajtott funkcionálni. (Funkcionáljon felőlem mással, ha hagyják meg ha tud, hihihi. Mármint funkcionálni. Na, jó, ez persze gonosz volt, de hát állította azt valaki, hogy én egy angyal vagyok?) Másodszor pedig két alkalommal is volt rá lehetőségem a gyerekeim születése után, hogy rácsodálkozzak, hogy még egymagamban én is vagyok valaki, nemcsak mint valakiknek az anyja, felesége, satöbbije (ne részletezzük, minden nő tudja a felsorolást folytatni). Előbb egy továbbképzésen tíz éve, amikor úgy bolyongtam Canterbury-ben, mint Thomas Becket szelleme, csak nőben (hogyhogy ki az? töri órán sem tetszett figyelni? lefogadom, hogy azt sem tetszik tudni, ki volt Szent Ágoston!, gondoltam…), hiszen nem voltak velem a gyerekeim. Aztán pár nap után rájöttem, hogy a gyerekeim nélkül is bírok még levegőt venni, sőt, barátkozni, tanulni, kirándulni is tudok nélkülük. (Minő felfedezés!) Nyilvánvalóan élni nem tudnék nélkülük, de két hétig azért nagyon jól kibírtam, hogy nem csak a játszóteret és mások gyerekeit látom, ha felnőtt emberek között vagyok. Utóbb pedig másfél éve volt egy hasonló alkalom, amikor egy hétig a napjaim nagy részében tök egyedül jártam Barcelona igencsak szemet gyönyörködtető utcáit és tengerpartját, és megint csak nagyon jól kibírtam, hogy miközben én éppen a Casa Battlót nézegetem komótosan (ne tessék mondani, hogy rajzórán is a modell mellét tetszett nézni ahelyett, hogy valami kultúrát szívott volna magába! juszt se mondom meg, ott a gugli), nem szól közbe senki, hogy unja és menjünk már, netán hogy pisilni kell vagy éppen éhes.

Ezért aztán már tudom, hogy ha az a fantasztikus kilátás lebeg a horizonton, hogy még hetekig bezártság lesz és onlány oktatás (igen, a fiúknak is, de ezt ne úgy tessék érteni, hogy a lányokon lesznek, bár gondolom, némelyik az online oktatás ilyetén felfogásának igencsak örülne), akkor bizony preventív intézkedésekre is szükség van, mert a gyerekeim állandó hozzám való beszélgetése ellen hiába teszek fel maszkot. Amennyire imádom őket, annyira ki is kell őket pihenni néha (ezek szerint átlag tízévente kétszer), ahogy a hétköznapi monoton rutint és az állandóan lesben álló házimunkát is (ezeket sokkal gyakrabban is ki tudnám éppen pihenni, csak a nemlétező amerikai nagybácsi öröksége, egy kastély meg a személyzet hiányzik hozzá), mert ezek folyton-folyvást lecsapnak az emberre. (Á, mindig ez a pongyola fogalmazás! Az asszonyra. Minden rájuk csap le. Még a fickók is, bár ha akad egy jobb darab, akkor ritkán panaszkodunk. Itt jegyzem meg szép csendben, hogy én éppen egyáltalán nem panaszkodom ebben a tekintetben.)

Úgyhogy a lelkiismeret-furdalásnak ezennel útilaput kötök a talpára, jómagam pedig a firkálást megszakítván felvettem a csodálatosan piros balerinámat és eltipegtem egy adag süteményért, ami már itt illatozik előttem, és amit ezúttal egyedül fogok kiélvezni. (Még a lelkiismeretnek sem hagyok belőle egy falatot sem, bebeee!)

enter image description here

Nővény

Örülök, hogy nem önmagam növényei közé tartozom, mert még mindig nem tanultam meg, hogy a nyíltan rajtam legelő szemet rezzenéstelenül álljam. Egyszer-kétszer már megengedtem magamnak, hogy elkacérkodjak azon, hogy milyen lehet igazán jó nőnek lenni és meghódítani azt, akit csak akarsz. Bókokat naná, hogy szeretek én is kapni, csak a szemérmetlen, leplezetlen mustra zavar, hiszen női fegyvertáramban nincsen meg ennek viseléséhez szükséges bátor védelmi pajzs.
Próbálok ügyesedni azoknak a kérdéseknek a kezelésében, amik kb. így hangzanak: Tényleg négy gyereked van? (Tényleg.) Mit csinálsz magaddal, hogy így nézel ki? (Aktív életet élek és nem tévézek.) Hány éves is vagy? (Még mindig nem illik megkérdezni.) Mit eszel? Mit nem eszel? (Eszem szerint eszem mi jól esik.)
Mondhatnám, hogy a falusi levegő. Vagy visszakérdezhetnék....
Tudatosan odafigyeltünk a gyerekek testének ügyesítésére, legyen az az első ollóhasználat (már megengeded?) vagy az első fűrész használata (megengeded?!?). Tekintet által támogatott és felügyelt kiteljesedés. A simogatás önbizalomnövelő ereje.

enter image description here
Szabó Krisztina grafikája, Sc design

Zolimpia

Az elmúlt évben kezdődött világjárványügyi-helyzet hihetetlen mértékben befolyásolta az emberek és az emberiség utóbbi évtizedekben kialakított szokásait, ünnepeit.
A napi nehézségeink mellett ritkán jut eszünkbe olyan magasztos eszme, mint az olimpiai mozgalom. Pedig a sportszerető milliók számára szomorú tapasztalás volt, hogy 2020-ban elhalasztották a Tokiói Olimpiát, hivatalos nevén a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Az alábbi írást 2012-ben írtam, aznap, amikor a szerelmem elutazott Londonba a XXX. nyári olimpiai játékokra.
Remélem nincs már messze az az idő, amikor újra önfeledten számolhatunk, és rendezhetjük élményeinket olimpiai ciklusokba!

Zoli apuval mi olimpiában mérjük az időt. Pl. három olimpiával ezelőtt találkoztunk. Pontosan. Felvételi elbeszélgetésre mentem az új munkahelyemre, egy falusi kis iskolába. Amikor beléptem, a folyosón egy napbarnított sportosan sortos fiatalember jött felém. Sok mindenre számítottam, de egy jóképű, szép testű, ifjú testnevelőre a legkevésbé sem. Éppen az interjúm napján ment be, hogy bejelentse az augusztusi értekezletekről való távolmaradását, mivel utazott az athéni olimpiára. Engem felvettek, és kicsit házsártos voltam, hogy augusztusban a többi új kollégám biztatására a saját termem mellett, díszíthetem az Athénban szurkoló szurkoló osztályát is. A következő nyár végén addig fajult ez a nagy szurkolás, hogy évelején, akkor persze már kedves kollégámnak tett szívességből, az óráit is helyettesíthettem, amíg ő Steven Spielberggel forgatott a München című filmben, amely szintén egy olimpiához kötődik. (Azt csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy én már integettem a levegőbe emelkedő Misa mackónak abban az évben, amikor Zoli megszületett.)

Két olimpiával ezelőtt már együtt készültünk az újabb utazásra. Vagyis arra, hogy ő kiutazik Pekingbe. Hogy valamit nekem is csepegtessen a szurkolói lét varázsából, elvitt még az olimpia előtt arra a klipforgatásra, ahol a hivatalosnak tűnő, magyar olimpiai dalhoz vették fel a szurkolói vágóképeket. Egy márciusi, hűvös vasárnap reggelen a Fradi pályára kolbászoltunk ki. Én, bizonyítandó, mennyire komolyan veszem a feladatot, piros pulóvert, fehér blúzt és zöld gatyát húztam fel. Na, most ez például egyáltalán nem látszott a felvételen. Voltunk kb. ötvenen, és ahogy Butch Cassidy kérte Sundance kölyköt a vonatrabláskor, nekünk is legalább félezernek kellett volna tűnnünk. A celebritáshoz való egyenes utat pedig Zoli nem vállalta, mert annyira elfoglalta a „Győznünk kell!” kiáltozás. A rendező ugyanis azt mondta, hogy amikor jelez, akkor pl. szerelmes párok válthatnának szenvedélyes győzedelmi örömmámor csókot. Én a megadott jelre csücsörítettem ott, mint egy éhes muslinca, de Zoli rám se hederített, csak a zászlót lobogtatta, és úgy felugrott, hogy a menetszelétől majdnem leestem a pad alá. Így nem tudtam meg, milyen a szenvedélyes győzedelmi örömmámor csók.

Aztán Pekingből is szerencsésen hazajött. Imádtam, hogy a sok és számos sportesemény mellett ajándékokat keresett nekem. Igazgyöngyből fűzetett gyöngysort, megvette a létező legnagyobb kínai selyemblúzt (majd talán a lányunknak jó lesz valamikor), és tudja, hogy szeretem a teknősöket és a sárkányeregetést, ezért nem kevés ügyességgel haza hozott nekem egy teknőst formázó papírsárkányt.

Két olimpia között csak négy év telik el, azonban a mi mostani négy évünk igen sűrűre sikeredett. A terveit is abból a riportból tudtam meg, amit a városi tv csinált vele Peking után. Amikor megkérdezték tőle a beszélgetés végén, készül-e már a londoni olimpiára, szemérmesen csak annyit mondott, hogy most családalapítási tervei vannak. A munkatársaim másnap gratuláltak a férjhezmenetelemhez. Majdnem így is történt. Jó sportemberekhez méltóan, gyermeket 2009-ben és 2011-ben szültünk, amikor nem volt semmilyen nagy nemzetközi sportesemény. Ennek megfelelően esküvőnk is 2009-ben volt, igaz a menyasszony már lebukott volna a mérlegelésnél. Amikor egyszer kiborultam a mérhetetlen drukkolási mánia miatt, azt magyarázta, hogy a gólörömhöz fogható élmény kevés van. Mondjuk amikor megszületett az első gyermekünk, az volt egy megagólöröm. Csak annyit mondtam megadóan, hogy nekem is.

A mostani olimpiai kiutazás erős veszélyben volt. Hiszen tavaly, amikor már a jegyeket kellett volna megrendelni, én már növekvő pocakkal tolattam jobbra-balra. Egy cseperedő család nem kis pénzügyi kihívás, igen ám, de ilyen közel mostanában nem lesz olimpia, és különben is a Robi kint dolgozik és nála lehetne aludni. Érvek, ellenérvek csaptak össze, majd pedig szépen lefordítottam neki a jegyrendelés szabályait, fapados repülőt kerestem és foglaltam, utasbiztosítást kötöttem, és még a nemzeti színű pólóit is kivasaltam.

Zoli ma reggel repült Londonba. Erősen bízott benne, hogy amint megérkezik, lelki ereje átszáll nemzetünk sportolóira, és aranyeső hullik a magyarok családjára. És nem igaza lett!!! Az előbb küldött egy sms-t, hogy a mai névnapi ajándékomat melyik könyvben keressem. Ez a jóember fogadott a mai aranyérmekre, és nyert! Nekem!

Azonban az olimpiák változást is hoznak. Az elsőn, amikor megismertem, egy elvakult szurkolót láttam. A másodikon egy tudatos rajongót. Most pedig egy édes apukát és egy drága férjet, aki hónapok óta készül a Nagy Sport Ünnepre, de már inkább csak a lelkében, mert míg Pekingben a vízilabda döntőn meg lehetett ismerni a fejére kötött vízilabdáról, most el sem akarta vinni a helyhiány, meg a súlytöbblet miatt. A kereplőt a családi- és panelbéke érdekében meg úgy elrejtettük a lányunk elől, hogy mi sem találtuk meg. Így marad a Negró meg a toroköblögető a hangja visszaszerzéséhez.

Abban is biztos vagyok, ha meglát egy bármilyen nyelven ficsergő-csicsergő kislányt, vagy egy főzeléket arcán szétmaszatoló kisfiút, a két kis porontya fog eszébe jutni. Mint ahogyan egy jó mellű nő láttán, az első ösztönös férfi sóhaj után, elégedetten rám fog gondolni, és arra, hogy milyen jó lesz hozzánk hazajönni.

enter image description here

Szemhatás

Irma rügynyitogató írásának (https://falusag.hangfarm.hu/2021/03/szemnyitogato) köszönhetően én is uzsgyi ki a kertbe megnézni, ki hol tart most az ébredezésben. Nézegeted a fákon a rügyeket, kicsit megkapirgálod a földet, hogy lásd, ki készül előtűnni, közel hajolsz, tapintasz, szagolsz és akkor zavarba jössz önnön vehemens kíváncsiságodtól és nevetve nyugtázod magadban, hogy én most tulajdonképpen zaklatom a növényeimet. Ez nem puszta megfigyelés, itt nincsen távolságtartó attitűd, itt érzelmileg túlhevített, a folyamatokat gyorsítani és ott abban a pillanatban meglátni akarat feszül. Titkok fürkészése, hogy megértsük. Annyi szolgál csak az ember mentségéül, hogy ha néha kritikus is ez a növényre irányuló tekintet, azért tele van elfogadó igenléssel és persze rengeteg szeretettel, és még így is visszafogjuk magunkat, hogy ne nyúljunk bele a folyamatba, csak akkor és ott, ahol ez elengedhetetlenül szükséges. Andival és Lacival beszélgettük az állatok és persze a növények kapcsán is, hogy ez a fajta odafigyelős szemlélése a másik élőlénynek egyszerűen gyönyörűség és ebben a gesztusban nincsen benne az, hogy ezt a növényt vagy állatot egyszer majd elfogyasztom. A gazda szeme legel, növeszt, életet lehel, de ilyenkor nem lebeg ott a végcél, nem fogalmazódik meg a has, csak az érzelmi esztétika.

enter image description here
Az Obilnaja japánszilva (Prunus salicina) fáról tavaly nyáron egy hétig lakmározott a hangfarmnép.

enter image description here
Mézalmácska

enter image description here
Mandula

enter image description here
Mogyoró

Gondoltam, számba veszek én is mindenkit, de - na itt már belép a gazdassszonyi öntudatos öröm - rájöttem, annyian vannak, hogy nem lehet. Hogy sugara, nyalábja van a tekintetemnek, amerre haladok, annak ellipsziseiben vetül ki. Hogy a mozgásos megfigyelés során - még a tudatos kereséskor is - a látószög folyamatos változása során néha véletlennyi pillanat, amikor megakad a látássugár és észrevesszük. Még egy-két másodperc, mire tudatosítjuk, tolatás vissza, immár célirányosan keresve a véletlen bejelentkezőt. És ekkor már jöhet a technika, lehet morgolódni, hogy még mindig nem jó a fókusz, nem ezt a rögzülést láttam, nem így akarom láttatni.

Néha keresem a módját, hogyan lehetne tapintatni, üzenetben tapintás-képet küldeni.

enter image description here
Joli Braille-táblája

Joli megtalálta az egyik lehetséges módot, mégpedig Adának köszönhetően. Joli és Flóra közösen írnak regényt. Egy mondat tőled, egy mondat tőlem, a kitalálás és folytatás örök játéka, a variálás, a történetbe ágyazás és a történetiség erejébe való beilleszkedés gyerekkori öntudatlan előtörése. Az itthonléttel lelassult kicsit a folyamat, de időnként bejelentkeznek egymáshoz megbeszélésre. Kislányos csacsogásban komoly diskurzus a közös írásról. És folytatják, és közben kacérkodnak már a tipográfiával is: a párbeszédes jeleneteket elkezdték külön-külön színekkel írni, merthogy (micsoda jogos íráskép-kritika) nehéz úgy szépen felolvasni idegen szöveget elsőre, hogy a szemnek mindig a mondat végére kell szaladnia, hogy lássuk, ki és milyen módon mondja a mondanivalót. Bezzeg a spanyolok legalább hajlandóak a mondat elejére tenni a kérdő- vagy felkiáltójelet és akkor rögtön tudom, hogy most kiáltva vagy kérdezve olvassam. Reformálások.

Joli eddig Adának az asztallap rése fölé illesztette a papírt és egy tűvel bökdöste a Braille-betűket, amit már szótár nélkül is tud, hiszen már több, mint egy éve használja. A születésnapi ajándékai közöl a tőlünk kapottak is megörvendeztették, de az igazi meglepetés Adáéktól érkezett: kapott tőlük egy Braille-táblát, hogy könnyebb legyen a pöttyögetés és ne csússzanak el a jelek, így Jolinak egyszerűbb írni és Adának könnyebb olvasni. Merthogy Joli kettős írásban van: írja a közös noteszbe a Flórával megbeszélteket és ha azzal készen van, akkor írja Adának, hogy ő is elolvashassa a regényüket.

Én azt gondolom, hogy mi többek vagyunk attól, hogy ismerjük, hogy az osztályba jár Ada. Nekünk kell ő. Én hálás vagyok, amit Jolánnak ad: barátságot, érzékenyítést, egy másik nyelvet - gazdagít minket.

enter image description here
Ma délelőtt: miután Flórával beszéltek, Joli ebédig Adának fordított.

Terembeosztás

Új tanulási rendek mától: az eddigi online tanuló időszakoktól eltérően a feladatkiosztós megoldás mellett/helyett most több megtartott órával kell számolnunk. Mostanáig a három laptoppal és öt telefonnal felkészültnek számítottunk, de rá kellett jöjjünk, ha mindenkinek időpontokra és aktívan kell bekapcsolódnia az iskolai munkába, akkor bizony máris szegényesnek tűnik az eszközparkunk, amit az iskola azonnal segített is megoldani egy kölcsöngép formájában.
Térfelosztások - térelosztások - térkialakítások: elvonultságra és közös munkára is kényelmes formák megtalálása és főleg a kinti lehetőségek kibővítése, hogy napsütésben, cirógató szellőben bele lehessen ülni a levegőbe és ne a benti falak mögül ábrándozzunk kifelé.

enter image description here
Egyik új helyünk a liget-terem lett. Öntartó mobilitás.

Diófa lakás

enter image description here

A gyerekkori kert ereje - ez éppen Jolán háza. Itt tanul, olvas, rajzol, horgol, játszik. Még a fiúk is tiszteletben tartják, csengetés (fejjel lefelé fordított kávétölcsérbe kötött kavics) és engedély nélkül tilos a bemenet.
Láthatatlan falak a kint és a bent között: gyermeki önbezáródás közben eszébe sem jut egyiknek sem, hogy amit mond, szaval vagy énekel, az hallható - ha tőlük egy méterre vagyok, akkor sem vagyok és hivatalosan nem is hallok. Titkos tudás - nyitott, de mégis magának való. Tisztelet feléjük. Mondtam már azt, hogy...? És a nekem szánt történet verbalizálódik: így lesz a piszkozatból letisztázott folyam.
Az én lánykori diófámon is számtalan elolvasott oldal és elgondolt történet találta meg a fejemben a helyét. Műbőr határidőnaplóba írt versek, szövegfoszlányok, gondolati sornak készülő futamindítások - mindeközben káposzta torzsát, almát vagy répát rágcsálva.