Az én földem az én kertem

Kisgyerek korom óta bennem van a föld szeretete: és ha a földet szereted a kertedet is szeretni fogod. Én szerencsés vagyok, mert olyan gyerekkorom lehetett, hogy érintkezhetett a meztelen talpam és tenyerem a fekete földdel. Családi házunkhoz tartozott egy kis darab földecske, amibe természetesen ültettek a szüleim, de még e mellé volt egy laposi kertünk is, ami fantasztikus módon épp a nagyszüleim kertje mellett volt, szóval mi egy amolyan kertművelő család voltunk, vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy nagyapám volt az, aki ennek az alapját megteremtette és mindenki utánozni akarta őt, hogy minél szebb kertje legyen. Ő nagyon sokat volt kint a kertben, szinte nap mint nap kiment a munka után, hogy rendezgesse, kapálgassa a sorokat. Abszolút nem megterhelő kötelező munkának érezte, épp ellenkezőleg pihentetőnek, lelket melengetőnek.

enter image description here
Kocsis mamával, tatával és édesanyámmal

Szóval igen, onnan elindult már bennem valami, ami megtanított szeretni, megbecsülni azt, amit ebből a dologból ki lehet hozni. Voltak gyümölcsfáink, szőlősorok , veteményes rész, amiben az egész évre megtermeltük a burgonyát, céklát, hagymát, répát és petrezselymet. A gyümölcsfák adták a friss gyümölcsöt és a pálinkát, amiből a közös családi szüret alkalmából kortyolgattak a felnőttek. Természetesen volt egy hatalmas nagy diófa is a kert végében, amit nekem 6-7 éves lehettem senki nem mondott, hogy a burok összefogja a kezemet, emlékszem a suliba mindenki nézte miért sötétbarna a tenyerem, amit a jó kis háziszappan sem tudott lemosni.

A kert mindenkié volt a családban, tehát mindenkinek ki kellett venni a részét a munkából, volt, hogy nehezemre esett a folyamatos krumpliszedés, de soha nem volt egy pillanatra sem olyan gondolatom, hogy ne akartam volna újra és újra kijárni a szabadba.

enter image description here
Így volt teljes a család: éppen közös szőlő szüret a Kocsis tata és mama kertjében

Eredendően mind anyai és mind apai ágon a nagyszüleimtől ezt láttam, hogy becsülik és szeretik a földet, a kertet és hihetetlenül jól bánnak vele. Bizony ők sajnos már nincsenek köztünk, de nap mint nap gondolok rájuk és tervezem, hogy azt, amit ők tettek a kertművelés szeretetével, én is továbbadjam az én gyermekeimnek. Kicsit ugye továbbgondolva és nem rejtegetve ezt a receptet, mint a cukrászok teszik a tradícionális hozzávalókat, így hoztuk létre az Öreghegyi Csemete Tanodát, ahol kertészkedni vágyó gyerekek is részesei lehetnek mindannak, aminek én voltam gyerekkoromban.

enter image description here

Az ihletés magáért beszél, és minden egyes lépés a nagyszüleim iránti tisztelettel fejleszti a Tanoda erősségét. Lesz, van minden egyes évszaknak megfelelő virág, idényzöldség és gyümölcs. Tulajdonképpen ma Magyarországon annyiféle csoda van és ültethető, hogy egész Szadát be tudnám ültetni. És ezzel le is rántottam magamról a leplet, én az önfeledt ültető vagyok mindenféle parképítési szabályok nemtudója a legjobb értelemben, egyszerűen nem tudok az ültetési kedvemnek gátat szabni, újabb és újabb növényke kertembe való beengedésének nemet mondani, ami nem feltétlenül baj, főleg most, hogy a gyerekeknek is minél többet meg szeretnék mutatni.

enter image description here

A kert hatalmas mivolta lehetővé teszi az önfeledt kertészkedést, de természetesen vágyakozom már most a bővítésre is. Az alapot édesapám megteremtette, a kert végébe gyümölcsfákat ültetett, amit el is nevezett az unokáiról Édenkertnek. Megtalálhatóak benne a meggy, cseresznye, szilva, körte barackfajták, de tőle kapott helyet néhány homoktövis is. Terveimben szerepel még pekándió, ezüstcseresznye, kivi, pisztáciafa, mandulafa, málnafa és még sorolhatnám.

Kis kezem munkája már a fügék, málnák, ribizlik és a gránátalmák, amik már teremtek is. Nincs szebb és jobb érzés, mikor gyermekeim kis keze a lombok között dolgozva kutatja a gyümölcsszemeket.

Természetesen ültettem fenyőket is, cserszömörcém, lonicéráim, babérmeggyek, aranyesők, különböző rózsák (imádom őket, annyiféle forma és fajta van), korallberkenyék, természetesen különböző fajta levendulák, somok, zanótok, díszfüvek, selyemakácok, cédrusok, kecskerágók, télálló magnóliák, árnyékliliomok, porcsinrózsák, fűszernövények is díszítik a kertet.

enter image description here

Kerítésnek leylandi ciprust és szilt választottam, hogy zöld elhatárolója legyen a kertnek. Van jókora területen csicsóka, hiszek a gyógyító erejében, inzulin rezisztensként nem hiányozhat a kertemből. Volt alkalom, mikor erről a növényről beszélgettünk és szedtünk a gyerekekkel, a mókásabb gumóknak még nevet is adtak, hihetetlen jó nap volt velük!

enter image description here

További célom még a fajtagazdag hagymás rész, ahol a változatos hagymások friss virágait lehet leszedni, valamint tanulmányozni őket.

Mindenkit csak arra biztatok, hogy kertre fel, ültessünk együtt minél többet, élvezzük a kerti munka örömét együtt a családdal, tanítsuk a legkisebbeket!

enter image description here

Tizenegy - harmadszorra

Jónásnak eddig még nem írtam szülinapi bejegyzést - egyrészt mert vasárnapi hangjai magukért beszélnek, másrészt pedig azért, mert....

Az egész házunkat betölti zeneisége - képletesen és a valóságban is. Hallást kapott. Zenei nyelven beszél.
Megfogalmazni azt, hogy milyen ezt anyailag átélni? Megpróbálom - a legőszintébben.

Napról napra rácsodálkozás, hogy jé, micsoda kis lénység ez itt.... Gyönyörködés abban, ahogyan ül a zongora előtt és csak játszik, és csak fejlődik.... Megbocsátása mindannak, ami nehéz vele....

Még az arca is megváltozik, az egész lénye a koncentrált ellazultság állapotában (tudom, látszólag ellentmondásos kifejezés, de mit tegyek, ha egyszerűen ennyire bonyolult!!!).

A fejlődést (azt hiszem bármilyen jellegűt) olyan változásként tudnám leírni, aminek során a kibontakozási irányok és egyensúlyok egyre magasabb minőséget érnek el. Terelgetés.... Mutogatás.... Felelősség.... Emberismeret.... Gyerekismeret.... Jónásismeret.... Eltalálni a pillanatot, amikor bedobható először egy Hauser, utána pedig egy Philip Glass....

Elkapni a percet, amikor megmutatom neki Ani újabb csodálatos fotóit - látni, ahogyan dolgozik benne a kép és aztán az ő hangjaival: egy-két leütés, dudorászás és mehet a felvétel. Varázslat. Ajándék. Anival beszélve bőgés a telefonban: tulajdonképpen ők ketten együtt dolgoznak, hatnak egymásra, adnak egymásnak, kifejezik egymást. Mamma donna érzés, hogy egyikük a fiam, a másikuk a barátom. Kötöm a szálakat. Közvetítek.

És ilyenkor tényleg semmivé válik, hogy a botmixeremmel nyírt füvet (cserébe letette télire az egyik parcellát: azaz kigazolta és lemulcsozta), hogy nagyképűen el akarta zavarni vmelyik testvérét a zongorától (cserébe ő készítette a vacsorát), hogy szándékosan megdobta egy jókora fadarabbal a bátyját (cserébe egy hétre való fát felhasogatott a rönkhasítóval), hogy mindenféle rondákat vágott a fejemhez, amikor nem engedtem meg neki, hogy a hétköznapi felolvasás helyett filmet nézhessen (cserébe másnap egész este ő mesélt Jolinak).

Hát kérem, mi így vagyunk....
Boldog születésnapot Jónás!

Téli tennivalók a telkeken

Telek: egy helyrajzi számon nyilvántartásba vett földterület.
(In.: Jogszabályban meghatározott építésügyi fogalmak)

A telek nem kert.
Mi a különbség a kert és a telek között?
A kerítés? A megműveltségi fok?

Az Ellendi patak két oldalán, egymással szemben lett két kicsi telkünk.

enter image description here

A nekünk már szokásos forgatókönyv kezdődött a hétvégén: bozótirtás, hogy egyáltalán be tudjunk jutni a területre, bozótirtás, hogy egyáltalán be tudjuk járni a területet és bozótirtás, hogy kialakítsunk egy erdőgazdálkodásilag és természetileg harmonikus egyensúlyt.

enter image description here Ösvény kialakítása. Innen már lehet jobbra-balra haladni.

A területet körülbelül három éve vághatták tarra (hm, erdőgazdálkodás), mert szinte az áthatolhatatlanságig bokros-bozótos. Nyárfák, mindenhol magról kelt nyár- és fűzsuhángok, néhol egy-egy mezei juhar és kecskerágó - eddig a szokásos. Pár szil. Szerencsére viszonylag kevés iszalag. Metszőolló, ágvágó, láncfűrész.

enter image description here Hatalmas nyárfák romantikus tere

enter image description here
A tűzhely melege....

Mindig meglepetés, ha valami zöld kikacag az embernek a mély barnaságból, még akkor is, ha icurkapicurka:

enter image description here Erdei pajzsikánk is van!

enter image description here Vasárnap már a fiúk készítette hídon közlekedhettünk

enter image description here Édesanya! Találtunk egy tavat! A földből kifordult nyárfa gyökérzetének helyén felgyülemlett víz a bozótszem.

Kedves Judit !
Az nem biztos, hogy tó. Lehet, hogy egy forrás van ott Néktek ::))
Az utcának azon az oldalán levő telkeken, és a patak vonalában is több forrás ered ::))
Üdv. Erzsi

Téli – Újévi Köszöntő

Boldog új Évet kívánunk Mindenkinek!

Néhány nap már el is telt az újesztendőből és máris számtalan új ötlettel szeretnénk Titeket újra a kertészeti tevékenységek ötlettárába bevezetni. Ezúton is a szorgalmas, tenni és tanulni vágyó és egészséges finomságokat szerető kertészkedőket várjuk.

enter image description here
Az oszlopos éger rügyei, már "ugrásra" készek

Megkezdjük hát az első kerti tanulmányutunkat.
A természet ugyan még alszik, de erre nagy szüksége is van, hiszen így az érett, kipihent növények újult erővel érlelhetnek számunkra és az állatok számára is zamatos terméseket.
Riasztó volt látni, átérezni a novemberi „pólós” és a decemberi „kiskabátos” időszakot.

enter image description here
A Törpefenyő és Mirtuszlonc az egyetlen szín a szürkeségben

Tudnunk kell ugyanis, hogy ha nincsen tél, akkor nincs tavasz sem. A mérsékelt övi növényeinknek szüksége van egy bizonyos hideghatásra, amit hidegigénynek nevezünk- ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű termést hozzanak a következő évben. Ezért „gyűjtik” a hideg órákat, amely minden fajnál eltérő számú, 200 és 2000 óra között mozog. Ekkor mélynyugalmi állapotról beszélünk. Amint ez megvan, kényszernyugalmi állapotba kerülnek, innentől a nappalok hossza és a melegedő időjárást várva, egy meleg, -jó esetben tavaszi- napon kihajtanak. Amennyiben nincs meg a nyugalmi időszak teljes egészében, a rügyek tavasszal lepotyognak, csökken a termés mennyisége és rövidül a növény élettartama is. Láthatjuk hát, hogy milyen fontos, hogy legyen jó pár hét csikorgó tél.

enter image description here
Boróka dérpaplan alatt

Következő posztunkban számba vesszük, miket tevékenykedhetünk januárban a kertjeinkben.

enter image description here
Tollborzfű, már a hajvágásra vár

Jobb nő - lesz

Javított kiadásaink a gyerekeink.... /!/?

Női érés - Fanninál én még előrébb megyek: nővé kellett előbb ahhoz válni, hogy már a női érését élhesse az ember.
Nővé szerintem a mi korosztályunkat nem nagyon nevelték: koedukált uniszex. Ha tovább megyek a játékban Fannival és Zitával, akkor kezdhetem akár az óvodai egyen pöttyös nadrágnál is. Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően pöttyös nadrág.... Miért????..... Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően? (csak nehogy már írott!?, ebben az esetben felmentés az íratlanság, amit ugye társadalmi nyomásként szokás manapság leírni) lábosfrizura. Nem tudom, mi menti fel őket jobban: hogy csak ilyet tudtak, vagy az, hogy ilyet akartak.... Mindenki egyforma. De tényleg! A testtartás beállítottan kényszeredett akar lenni, csak az arc beszél - már amennyire mer.
Mindig ámultam a hosszú hajú lányokat. Elérhetetlennek tűnő nőiség volt az akkor - egy érthetetlen, vágyott világ, ami csak a mesékben létezett (és dédanyám kendője alatt, de erről a vágy- és példakép szerepről már többször írtam, írunk).
Lányaink óvodai képei szerencsére már nem egyenruhásak, hanem ünneplősek. Változatos gyerekek, egyedi megjelenéssel, ízléses frizurákkal. Hosszú vagy rövid haj, nem számít, már egyéniségeket kezd tükrözni, kibontakozásokat, amik ígérnek és amik már kicsiként is megelőlegezik a jövőt.
Nem tudom, ti mennyire emlékeztek arra a szlogenre (szívesen folytatott korosztályi női diskurzusokban ez rendszeresen visszatérő kínos önröhögés tárgya), hogy a gyerekek haját azért kell rövidre nyírni, hogy erősödjön, vagy mert az olyan könnyen kezelhető, praktikus. Jaj, anyáink tényleg hittek benne? Anya?!

enter image description here
Bölcsődei csoportkép - nem, nem mondom meg, hogy én melyik vagyok, a mondanivaló tekintetében elég csak az első sort jól megszemlélni. Innen indulva egész jól alakultam.... Remélem jobb lett az eredmény, mint az várható lett volna....
Ha szüleim azon merengenének, hogy hogyan és miért is lettem én (az ő szemükben) ilyen furcsán alternatív - otthonhívő - hosszúhajú, szoknyában járó női személy, megnyugtatásukra, azt hiszem elég csak annyit jelezni, hogy nem ők tehetnek róla, egyszerűen így alakult: 1. anyukámat háromszor sírtam vissza a munkahelyéről, mikor három évesen be merészelt tenni engem a bölcsődébe, 2. apukámtól iskoláskoromtól fogva azt hallom, hogy na mi a helyzet az ostobában? (azt hiszem apa, akkor leginkább te vagy a hibás, te tettél bogarat a fülembe), 3. akaratuktól függetlenül, teljesen véletlenül kerültem iskolásként egy reformpedagógia-kísérleti osztályba, 4. hatéves koromtól fogva krónikus olvasási kényszerbetegségben szenvedek - arany szíveim, szóval nyugodtan fogjátok a sorsra!

Másik korosztályi önbörleszk szerintem a tornadressz kérdése. Pedig balettoztam.... de mégis, hogyan gondolhatták tanáraink, hogy normális dolog cseperedő-alakuló nyüzüge vagy éppen túlgömbölyű testformációkat dresszbe bújtatva erősíteni - a szépség szóba sem került, ugye. (Félreértés ne essék, a testre feszülő-tapadó-nájlon viseletnek megvan a maga létjogosultsága a sportban, de nem egy iskolai tornaórán.)
A gimiben én voltam az egyetlen, aki megtagadta (de hát te tájfutsz, akkor miért nem?), hogy tornadresszben szaladgáljon a történelmi belvárosban. És kérem, nem értette a tanárnő, hogy miért. Mi van abban? Jaj, most már szabatosan el tudnám magyarázni, de akkor csak annyit éreztem, hogy megalázó. Nem a városban futkosás, hanem természetesen a tornadresszben való futkosás. Pőre. Csupasz. Perverz. Mert ha szép lány lettem volna: dús keblek, formás combok, hajzuhatagok, kellem és kecs, akkor talán nem zavart volna, de ez nem igaz, akkor lehet, hogy még jobban bántott volna. Nem lecsupaszítani, hanem felöltöztetni kell....

enter image description here
Anyám kisiskolás osztályának tornabemutatója a napközi teraszán. A fellépés kedvéért kapott mindenki fehér masnit, a tornaruha a megszokott.

Szülőként már sikerült diplomatikusan, de határozottan kiállni amellett, hogy a lányom nem fog egyszál feszülő műszál feketeségben tornászni. Egészségesebb, kényelmesebb, esztétikusabb és helyénvalóbb ruhadarabok is rendelkezésre állnak. Aztán persze szép lassan a tornatanárok és iskolavezetők is eljutottak eme remek álláspontra. Hurrá! Haladunk!

Jaj, csak ne belül legyenek ezentúl az uniformisok....

Nyelvi lelemények

avagy: Hogy kerül a dínótojás az ablakba?

Igen, szeretünk játszani, gyerekeink humora is elég fejlett, sőt, ahogy a komiszkorhoz, akarom mondani a kamaszkorhoz érünk, egyre fejlettebb, néha persze őseik rovására. Ez egyértelműen kétesélyes dolog: vagy együtt fejlődik a szülők humora is a gyerekek tinédzserkorával vagy előbb-utóbb vér fog folyni. Az én esetemben szerencsére az előbbi történik, bár még csak nagyon enyhén vagyunk benne, úgyhogy nem tudhatom, mikor jelennek meg az első ősz hajszálak majd, vagy mikor szerzek be egy revolvert és kit lövök le vele végül…

A gyerekeknek nálunk mindig korszakaik vannak: az első nagy hullám a Harry Potterrel érkezett, ezt a vírust elsőnek én kaptam el, egy egész évig ki sem gyógyultam belőle, no meg nem is akartam, azóta is nagy rajongója vagyok az egész varázsvilágnak. Megfertőztem hamar a gyerekeimet is, akik azóta azért egy Star Wars időszakon is átestek (erre a betegségre én immunis vagyok), most pedig a Jurassic Park/World van éppen soron. Konzervatív és filmimádó alkat lévén nagyon megválogatom, mit engedek megnézni, így nálunk mindig az írott formával találkoznak először a kölkök és ami érdekli őket, azt szó szerint falják. Így került a képbe ez a jeles irodalom is: Ádám konkrétan nem nézett fel a könyvből, amíg ki nem olvasta, utána következett Juli, aztán a vég nélküli szerepjáték, amelyben már Pötyi is változatos karaktereket testesített meg Dr. Hardingtól kezdve a raptoron át Erzsébet királynőig – utóbbiról nem tudom, hogy került a dínókorba, de ezen a mellékes kérdésen nem is gondolkodhattam sokáig, mert megzavart egy T-rex üvöltése. Mindenesetre egy sereg dínónevet megtanult mindenki (némelyik a hatéves Pötyi szájából úgy hangzott, mint egy érdekesebb tüsszentés), a térképet bújták, jura-kori növényvilágot igyekeztek rajzolni, egyszóval beindult a szokásos lelkesedés. Ezt egyébként én nagyon szeretem: a gyerekek egy témában való elmélyedés során olyan motivációval és játékossággal tanulnak ilyenkor, ahogy igazából egy jó iskolában kellene (fényévekre van ettől az átlag magyar iskola, sajnos, mondhatni, a kréta-korban ragadt).

Ilyenkor az aktuális témakör persze jelen van a mindennapokban, az ünnepeinkben is, így esett, hogy tök véletlenül ráérzett az Angyal, hogy csupa dínós dolgot hozott Ádámnak (ő a főlelkes), többek között egy „igazi” dínótojást is, amit ki kellett keltetni. A leírás szerint belerakja az ember (a gyerek) a tojást annyi vízbe, hogy jól ellepje, majd vár. Ezt tette tehát Ádám, kirakta szépen az ablakba a poharat (talán fény is kell neki, mint a növényeknek, gondolhatta) és valóban, repedezni kezdett a tojás a következő 24 órában. Kicsit ijesztő volt, kezdtem azt hinni, hogy egy valódi állat fog belőle kikelni, de három nap intenzív megfigyelés és tízpercenkénti „jaj, nézzük meg, hátha kibújt már” címzetű kirohanás után megszületett egy nagyon ronda, nyálkás dínóbébi, szerencsére valamilyen gumiféle anyagból. Senki nem akart hozzányúlni, olyan csúnya volt, de kitettük a radiátorra száradni, pár órán belül egész helyes lett, de legalábbis meg mertük fogni, úgyhogy most itt él velünk. Közben pedig az ebédlőasztalnál egyszer csak beindultak a családi szellemességek, amelyeket a kedves Olvasóval is megosztunk az alábbiakban. A kérdést egy szóvicc követi, majd zárójelben lehet megtalálni az eredeti dinoszaurusz-nevet (ha volt, mert némely lelemény saját ötlet), s a listát stílusosan akár thesaurusnak is hívhatjuk. (Thesaurus: szinonímaszótár. Ez itt nálunk nem áll egészen, mert mi alternatív definíciókkal álltunk elő, de annyi baj legyen.) Jó szaurakozást a Szabó-család közös dínóm-dánomjához!

Hogy hívják:
1. az okos dínót? deinon-IQ-s
(Deinonychus)
2. az ideges dínót? toporognathus
(Tropeognathus)
3. a tárolóhelyiségben élő dínót? kamrasaurus (Camarasaurus)
4. a sokat evő dínót? zabasaurus
5. a túlméretezett dínót? dagigantosaurus (Giganotosaurus)
6. a félelmetes dínót? beszaurusz
7. a digitális dínót? digiganotosaurus
(Giganotosaurus)
8. a hegyoldalon leguruló dínót? görgősaurus (Gorgosaurus)
9. a támadó dínót? terrortrisuchus
(Terrestrisuchus)
10. a könnyű dínót? one-kilo-saurus
(Ankylosaurus)

11. a teherautó hátsóján utazó dínót? platósaurus (Plateosaurus)
12. a harctéri bombák után kutató dínót? aknalosaurus (Ankylosaurus)
13. a fán lakó dínót? platánsaurus
(Plateosaurus)
14. a kis triceratopsot? piceratops
(Triceratops)
15. a hajózó dínót? kenusaurus
(Kentrosaurus)
16. a hazudós dínót? sunyisaurus
(Shunosaurus)
17. az óvodás dínót? oviraptor
(Oviraptor)
18. az átkelőhajón utazó dínót? kompsognathus (Compsognathus)
19. az ijedős dínót? parasaurolophus (Parasaurolophus)
20. a balkonon napozó dínót? teraszaurusz
(Pterosaurus)

A dinónevek kitalálói: Szabó Ádám, Juli és Ilona (Pötyike)

Látni tanulunk

Legutóbbi bejegyzésemben meséltem, hogy Judit nyitotta fel a szemem arra, hogy "az életben látni tanulunk". Ez a mondat olyan elementáris erővel hat rám azóta is, hogy muszáj rajta gondolkodnom. Emellett a karácsonyi szünidő tele van jóféle beszélgetésekkel, élményekkel és valahogy most ennek a mondatnak a szűrőjén keresztül figyelek fel az új eszmecserékre is.

Ma például egy régi barátunkkal beszélgettünk egy nagyot telefonon, aki idősebb apuka, ikreket nevelnek a feleségével és mivel barátunk kellően töprengő alkat, sokat szoktunk a gyereknevelés kapcsán felmerülő kérdéseiről gondolkodni együtt. Erre évente egy-két alkalmunk van csak, de akkor aztán bepótoljuk a kimaradt időszakot. :-) Most azon tépelődött, jó-e az, hogy ő már 52 éves, a gyerekei meg 6 évesek, egész pontosan a lánya miatt aggódott és engem is erről faggatott, nem izgulok-e, hogy a lányaim majd idősebb fickót választanak csak azért, mert az apjuk is idősebb (nálunk is 56 éves a Férj, 17 év köztünk a korkülönbség, a lányaink meg 6 és 10 évesek múltak). Mit lehet ezzel kezdeni, kérdezte. Sokat beszélgettünk erről, hogy látjuk ezt a kérdést, most ezt nem elemzem ki, számomra a leglényegesebb a diskurzusból megint a látni tanulás témája lett.

Már korábban is megfogalmaztam, hogy a gyerekneveléssel természetesen együtt járó folyamatnak tekintem, hogy azzal együtt, hogy a lehető legjobb emberi értékeket szeretném a gyerekeimnek átadni, és magamat is folyamatosan arrafelé terelem, olyan helyzetbe hozom, hogy esélyem legyen jobb emberré lenni és ezt részben értük is teszem, nemcsak magamért, ennek a folyamatnak azért éppen annyira elementáris része az is, hogy igen, a hibáimmal, rossz döntéseimmel is együtt élnek a gyerekeim, azokat is megtapasztalják, megélik, amelyek nem feltétlenül előre visznek. Lehet, hogy majd valamelyik 10 év múlva amiatt hibáztat, hogy pénteken állandóan rendet pakoltam, takarítottam és ebbe őt is beleszoktattam, pedig ő bizony nem így akar élni, micsoda hülyeség ez. Vagy éppen túl magas elvárásaim voltak, ő meg most attól szenved, hogy mindig meg akar felelni mindenféle élethelyzetben és emiatt szorong. Vagy éppen akármi mást is mondhat akármelyik, hiszen az új nemzedéknek éppen az a lényege, hogy újat, mást akar, legfeljebb egy érési folyamat után tér vissza korábban a szüleitől tanult, tapasztalt értékekhez vagy legalábbis azok egy részéhez, ha nem talál ki jobbat. Ez kis és nagy dolgokban egyaránt igaz, nincs ebben semmi furcsa, legfeljebb az idősebb, éppen kritika alá vett és a felnövekvő gyerekek által megjegyzésekkel bombázott szülői generációnak nehéz elviselni. (Úgy kell nekünk.) Szóval a magam részéről úgy érzem természetesnek, hogy a jóval, amit adok nekik, a rosszat is adom, ha nem sikerül időben felismerni és változtatni rajta és ugyan az az én szülői felelősségem, hogy ezt mennyire csinálom tudatosan, felismerve és megváltoztatni akarva a rosszat, de az már bizony a gyerekek felelőssége, hogy mindezzel később mit kezdenek. Nekem nem dolgom egy tökéletes életet biztosítani, csak egy általam elég jónak ítélt életet, amely során én is hibázhatok. A fiatalabb generáció pedig igenis legyen elég erős és okos, hogy megvívja a maga harcait, felismerje idővel a saját útját és úgy változtasson a batyuval kapottakon, ahogy értelmesnek találja, hiszen annak az erőnek a feltételeit, ami ehhez kell, megkapja azzal a gyerekkorral, amit tőlünk kap. Barátunknak lányainkkal kapcsolatos aggodalmára visszatérve annyit tudtam csak mondani, hogy mindezen semmi értelme töprengeni, mert ha én a korkülönbség miatt racionálisan úgy döntök (az akkori égigérő szerelem ellenére, ráadásul az ilyen fajta észszerű döntés egyébként elég idegen lett volna a természetemtől), hogy nem a Férj lesz a gyerekeim apja, akkor nem is születnek meg ezek a gyerekek. Tehát ha ők azt kapták, hogy idősebb apjuk van, hát akkor eleve örüljenek, hogy megszülettek (igen, én eleve így állok ehhez hozzá: tessék csak szépen örülni és nem valamiféle önsajnálatban dagonyázni), a többi ebből fakadó dolgot pedig tessék majd szépen helyére tenni. (Amúgyis ki mondta, hogy nem lehetnek boldogok egy idősebb palival??? Csak legyen elég pénze. Na, jó, pfuj! Szóval legyen elég jóképű. Ááá! Na, jó, legyen elég szórakoztató. Ugyan már! Maradjunk csak annyiban viccen kívül, hogy: legyen elég. ;-)

Hogy jön ehhez a (talán feleslegesen hosszú) bevezetőhöz a látni tanulás? Hát bizony csak úgy, kérem szépen, hogy ezt a gondolatsort továbbszőve a saját életemet, gyerekkoromat láttam magam előtt, mert nálam is idősebb apuka, fiatalabb anyuka van, csak éppen elvált változatban. Nem mintha korábban nem tűnt volna fel ez a mintázat (rengeteg mintázat feltűnt már, nem vagyok éppen vakegér), de most egészen más megvilágításban gondoltam a saját gyerekkori tapasztalataimra. Az a világmegváltó gondolat ütött szöget a fejemben, hogy engem valóban minden, az egész eddigi életem látni tanított, csak akkor, amikor negatívan éltem meg egyes eseményeket (anyám négy válását, apám alkoholizmusát, költözéseket, konfliktusos tinédzserkoromat), akkor egyszerűen vak voltam arra, hogy mindez a későbbiek szempontjából baromi fontos, hogy megtörténjen velem. Persze abszurd lenne azt elvárni, hogy egy gyerek egy családi háborús zóna kellős közepén azt szűrje le, hogy jaj, de jó, milyen hasznos lesz nekem ez a tapasztalat majd később, de azt már igenis el kell várni, hogy egy olyan szülő, aki ezt felismeri, akinek erre kinyílik a szeme, az bizony segítse a gyerekeit abban, hogy kapjanak egy ilyen rugalmas szemléletet és idejekorán megértsék, magukba szívják, hogy kevés az a rossz, ami csak rossz és nem lehet belőle építkezni.
Amikor attól szenvedtem, hogy anyám megint válik, egyértelműen csak ennyit láttam belőle és hogy ettől most mindenki szenved. Azt már nem, hogy azt a szellemes és izgalmas nőiséget, amit ő egy ártatlan (hm, nos, nem mindig) flörtben megcsillogtat, akár el is tanulhatnám tőle. Amikor este későn ért haza és még utána is dolgozott, emiatt pedig én mint legidősebb nővér nagyon be voltam fogva, sokat kellett segítenem, akkor csak azt láttam meg belőle, hogy ez nekem milyen terhes és hogy milyen abszurd már egy karrierista nő négy gyerekkel. Azt már nem vettem észre, amit most felnőtt fejjel annyira becsülök és magam is követek, hogy olyan munkabírás és szenvedély, igazi elhivatottság él benne a munkája iránt, ami miatt ő egy elismert és remek szakember, ráadásul sokkal teljesebb személyiség, mint enélkül. Szegény anyámat hozom példának, de persze apámat is elemezhetném, akivel kapcsolatban pont fordítva voltam nagyon elfogult és a gondolkodó művészlelkét annyira imádtam, hogy nem vettem észre, mennyit rombol rajta, hogy iszik. Miért láttam őket így? Most már erre is tudom a választ: mert hiányérzetet okoztak vagy éppen pótoltak. Adott életkoromban nagyon kellett volna nekem anyám figyelme, szeretete és mivel nem kaptam ebből annyit vagy inkább úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, öntudatlanul is rosszul láttam őt, hiszen negatívan éltem meg vele kapcsolatban sokmindent. Apám ugyanebben a koromban a szombati teljes figyelmével azonban nagyon sokat enyhített ezeken a hiányérzeteimen, tehát a vele való idő úgymond gyógyítóan hatott, erősített, így az ő viselt dolgaival szemben behunytam a szemem. Érteni vélem tehát, hogy mivel adott életszakaszban nem azt kaptam, amire szükségem lett volna, egy sereg eseményt azért éltem meg rosszul és azért nem láttam mögéjük, nem tudtam ezekből a jót leszűrni, mert abban a korszakban egyszerűen másra lett volna szükségem, ez a más meg hiányzott.

Nekem csak idén, tehát 39 évesen sikerült addig a felismerésig eljutnom, hogy képességem van arra, hogy a hiányérzeteimből, szomorúságaimból örömet tudjak csiholni mindenféle belső munkálkodás során, de most, hogy ezt végre megláttam, azzal is szembesültem, hogy kutyakötelességem, hogy a gyerekeimet is megtanítsam erre. Ők már ne legyenek vakok arra, hogy az élet kerülő úton hoz elénk egy csomó ajándékot, amit ugyan lehet, hogy idővel látunk csak annak, de ha elég figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb észre lehet venni, hogy az élet üzen és meg lehet fejteni, hogy mit is akar mondani, megláttatni.

Na most tisztában vagyok vele, hogy mindezzel nem mondtam nagyon újat a kedves Olvasónak, talán inkább magamért akartam elmesélni, hiszen mindez elég közhelyszerű gondolat önmagában. Ami nem az benne, az számomra az a hirtelen bevillant megvilágítás, mint amikor egy filmben a kameramozgás megváltozása miatt más szemszögből látjuk ugyanazt, de onnantól kezdve kiderül, hogy amiről eddig azt hittük, hogy egy jelentéktelen árnyék, az valójában a főszereplő. Így jártam én is: amiről eddig azt hittem, hogy a sok jó mellett mellékesen megtörtént velem és persze ügyes voltam, hogy kibírtam, megemésztettem, helyretettem, stb., az valójában ugyanolyan főszereplő esemény volt és az azt kiváltó jellemek, helyzetek ugyanúgy jó felé is formáltak, csak sokáig nem vettem észre. Anyám válásai együtt jártak a fantasztikus intellektusával, munkamániája lelkesedésből, elhivatottságból fakadt, de míg a spotlámpa adott korban a negatív oldalra irányította a fényt, azóta megtanultam, hogy ezt a lámpát mozgatni kell és akkor előbukkan az árnyékból egy másféle lényeg, ami már építő és örömteli is lehet. A történetem így sokkal összefüggőbb lett (tudjuk, milyen fontos szerepet játszik a narráció, az a tény, hogy adott történeten keresztül értelmezünk valamit, akár természetesen a saját életünket) és mindez mitől: egy barátnőtől kapott mondattól (aki persze tudja, nekem mikor mit kell mondani, hiszen úgy szeret, hogy ismer), amit egy Lengyel Attila nevű, számomra még ismeretlen Faluság-szerző egészen más tárgyú kis dolgozata indított el. Mindkettőjüknek köszönöm a gyerekeim nevében is. :-)

(A pár kiemelés a szövegben csak egy kis játék: régebben nagyon érdekeltek a metaforák és szerettem erre felfigyelni, hogy egy szó mögött milyen plusz tartalom bújik meg. Itt most csak azokat emeltem ki, amelyek az látás=értés relációban működnek.)

Karácsonyi séta

avagy Miért nem fenyeget minket se hó-, se épület-, se növényvakság?

Még az adventi időszakban beszélgettünk Judittal mindenféléről Lengyel Attila növényvaksággal kapcsolatos, inspiráló írása nyomán. Akkor mondta Judit, akinek a letisztult, egyszerű, hajszálpontos megfogalmazásai számomra mindig megrendítőek, hogy az élete során az ember látni tanul. Milyen igaz, erről szól az egész – kicsit sajnáltam, hogy ez nem nekem jutott eszembe, de közben örültem, hogy a barátném ilyen okos. ;-)

A nagy karácsonyi pihenés alatt a napi futáson kívül nem volt késztetésem kimenni, de egyik délelőtt már annyira gyönyörűen sütött a nap, hogy képtelenség lett volna otthon maradni, felkerekedtünk hát. Azt ugyanis nagyon szeretjük, ahogy a környékbeli kis utcákat járva megbeszélhetjük, melyik épület miért tetszik vagy éppen nem tetszik nekünk. Rengeteg időt el tudunk ezzel tölteni, bírálgatjuk a már hatszázszor látott házat, kertet és mindig van róla valami mondanivalónk egymásnak. Persze így karácsony táján arról is jól el lehet diskurálni, mennyire ízléses a díszítés.

A mostani séta alatt két nagyon érdekes dolog történt. Az egyik, hogy a következő virágzó növényekkel találkoztunk: kutyabenge (a saját kertünkben), petúnia (szintén a saját kertünkben) rózsa, körömvirág és többféle százszorszép. Azért ezt csak a vak nem látta volna meg, annyira furcsa érzés decemberben sétálgatva ezekkel a virágokkal találkozni. Én most itt nem kezdek rá sem a kéztördelésre, sem a fontoskodásra, de ami tény, az tény – többek között az is, hogy 20 évvel ezelőtt Anyám majdnem kilőtt a holdra mérgében, amikor meglátta, hogy egyszál bőrkabátban meg sálban futkározok az utcán télvíz idején, idén meg még egyszer sem kellett felvennem a télikabátot…

A másik igencsak érdekes dolog és ez rendszeresen előfordul a gyerekeimmel való séta közben (ugye, milyen jó lehet még az is, ha az ember/asszony annyira béna, hogy nem tud ügyesen vezetni, így muszáj sétálni!), hogy valami nagyon kreatív ötlet születik az ilyen „mozgásos” beszélgetések alatt. Nem tudom, honnan jött Pötyi ötlete, hogy milyen jó lenne egyszer egy villa alakú villa, ahol éttermet lehetne működtetni. Persze akkor már elfilóztunk, hogy kellene egy kanál meg kés alakú épület is oda, meg ha már étterem, akkor legyen saját biokertje, de akkor már lehessen is ott lakhatásért cserébe dolgozni, ehhez pedig legyen egy hotel, de ha már hotel, akkor a kanál alakú épület éppen jó lenne medencének és így tovább szépen sorban. Mire hazajöttünk, összeállt egy egész komplexum, amit aztán muszáj volt megrajzolni is, annyira tetszett mindenkinek az ötlet és annyi egyéb igény felmerült még, mintha valóban neki akarnánk állni egy ilyen miniverzum megépítésének. Egy csomó dolog láthatóan nem került rá a tervre, például a torta és muffin alakú cukrászdák sem, de sokminden jelölve van, lehet bogarászni.

enter image description here Késvillakanál-komplexum

Mikrovilágunk

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

enter image description here
Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.

Készülődéseink

Bevásárlólista - hozzávalók.
Három napja sütünk, előkészítünk.
Tervezés - folyamatos variálás.

enter image description here Jónást egyre inkább érdekli a zongora belseje is, ő készítette a fotót

Hajnalban kipattan az ember szeme, annyi a teendő. Szoknyatánc a konyhában és a konyha körül: konyhapult-sütő-mosogató-füstölő-pince csillagvonalában zajlik a nap.
Nőnek lenni életművészet: hajnali bevásárlás után reggeli előkészítés és napi megvalósítás. Közben a szokásos itthoni ritmus megtartása: reggeliztetés, ebédeltetés, vacsoráztatás, közben kicsi gyümölcs, kicsi finomság (és mosás, és teregetés.... a vasalni valót eldugtam a kályha mögé....) - tulajdonképpen kétféle ritmus egyszerre: a tevékeny várakozás és a mindennapiság.

enter image description here Mindenévi betlehemi figurák készítése színes gyurmából

enter image description here Jakab minecraft báránya

enter image description here Janka újraértelmezett Máriája

Ügyes kezek olykor segítenek, olykor akadályoznak - asszonyi intelem önmagamnak: így jó. Együtt jó. Ez már jó. Csak így jó. Ez már csak családi. Ez már a család.
Az elmúlt hét a Gyere cica, ütközünk össze! hangulatában telt (gondolom a legtöbbünknél): gyerekeket reggel elszállít, munkába rohan, kapkodva ünneplőbe átöltözik (büdös lábra tiszta harisnya és szoknya) és átöltöztet - minden délután fellépés, közben begyújt, elpakol, életteret teremt, az uzsonnáról sem megfeledkezni, mert éhes gyereknél és felnőttnél (férjnél) nincsen rosszabb, este hazaesik, vacsora (legalább a gyertyákat nem felejtjük el), fürdés és gyerekmasszírozás közben az elalvás ellen küzdeni, mert a holnapi napot is elő kell készíteni. És akkor azzal szembesültem, hogy egy átlag család egész évben ebben a tempóban él. A gyerekek arról számolnak be, hogy osztálytársaik rendszeresen este 7-8 körül érnek haza (szülővel vagy anélkül), és tulajdonképpen - mivel reggeli a futás miatt nincsen - csak a hideg vacsora közben találkoznak a családtagok. Nekünk egy évben egy hét ebből a tempóból bőven elég. Egymásból viszont még mindig nem. Családi jó.

enter image description here
Amikor a dolgok végül elrendeződnek....