Majd amikor az ujjunk beleér a bilibe

Megy a facebook-on körbe egy fénykép, melyen tanárok egy papírra kiírva mutatják be, milyen végzettségekkel és szolgálati idővel mennyit keresnek és az a mondat olvasható ezalatt, hogy "Csak azt szeretném, hogy ne legyen szégyen tanárnak lenni." Elolvasgatja az ember, hogy többen azért csatlakoztak ehhez, mert megalázónak érzik, hogy annyi a havi keresetük, amennyi, illetve szó van benne arról, hogy mivel a pedagógusbérek nincsenek a minimálbérhez kötve, hiába emelkedik látványosan az utóbbi, az előbbi egyáltalán nem változik.
Mindez persze saját érintettség okán is elgondolkodtat (és ki nem érintett? mindenki vagy szülőként, diákként vagy netán nagyszülőként, tanárként vagy éppen pedagógus ismerőssel bizony érintett), hiszen én is éppen most jutottam el odáig, hogy a gyerekeim életkora miatt adok magamnak egy időszakot és ha azon belül nem történnek meg olyan változások szakmailag, amelyek engem előrevisznek, akkor tetszik-nem tetszik, mást vagy másként kell csinálni. Azt kell látni, hogy a pedagógus hobbi-szakma lett, amit akkor lehet űzni, ha van egy kereső is a családban. Ugyanis te, ha tanár/tanító vagy, nem számítasz annak, hiszen olyan havi bevételed van, ami adott esetben annyi vagy kevesebb, mint egyes tanítványaid zsebpénze (nem túlzok). Amikor bemész az órádra és számos diákod ül ott hordozható csillivilli hangszóróval vagy éppen a legújabb IPhone-nal, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy téged lenéz a társadalom. A pedagógusok rengeteget "sírnak", amiből az egész társadalomnak elege van, többek között azért is, mert az emberek alapvetően szülőként találkoznak ezzel a szakmával és nem sok jót látnak, plusz ehhez még azt is, hogy a pedagógus három hónapig ingyen nyaral, miközben fizetést kap. A szülők rengeteget szidják a tanárokat és meglehetősen kevéssé együttműködőek (tisztelet a kivételnek), miközben a diákok ugyanezzel az attitűddel jönnek az iskolába, hiszen ezt hallják otthon. Mindemellett pedig létezik egy kormányzati politika, ami egyrészt szándékosan alacsonyan tartja a béreket és a színvonalas munkához szükséges feltételeket, másrészt magasan az óraszámot, az elvárás-szintet és a munkával járó mindenféle stressz szintjét is. Ennek a négy szereplőnek (kormányzat oktatáspolitikája, pedagógus, szülő, diák) érdemes megvizsgálni a szerepét ahhoz, hogy észrevegyük, miért nincs semmilyen pozitív változás felé mutató lépés.

A legegyszerűbben az oktatáspolitikát lehet kipipálni, mert annak csak a romboló szerepéről lehetne itt beszélni, a magam részéről legalábbis semmilyen pozitívnak ítélhető változást vagy ötletet nem látok. Az egyetlen, amit említeni lehetne, az az elvárás, hogy a pedagógusok kötelezően képezzék magukat tovább, ennek azonban olyan abszurd feltételei vannak, hogy ember legyen a talpán, aki ebből valami értelmeset ki tud hozni. Úgyhogy erre nem érdemes szót vesztegetni.

A tanárok a társadalom számára nem érzékelhető módon leterheltek, megosztottak és sokan közülük messze nem tudatosítják vagy éppen kifejezetten ellenzik, hogy a szülői oldal egy jó ideje szolgáltatásként tekint a munkájukra, és hogy a kiszélesedett elvárásoknak tényleg meg kellene felelniük ahhoz, hogy bárkit érdekeljen, mi történik valójában egy pedagógus mindennapjaiban. Persze, nem mindenben az ő felelősségük, hogy ez nem sikerül, de azt is pontosan lehet látni, hogy sokan akkor sem tesznek ezért, ha egyébként kikerülhetetlenül kellene: van ide-oda mutogatás, hogy miért nem használnak digitális eszközöket, miért nem mennek továbbképzésre (vagy éppen miért csak sóhajtozva), miért kezelhetetlenek a mai gyerekek és így tovább. Ezek egy része kifogáskeresés, egy része napi realitás, de valójában magukon a tanárokon kívül nem is érdekel senkit. Egy dolgot nem tesznek a tanárok: nem képesek arra, hogy a társadalom és a politika felé közérthetően és egységesen képviseljék az érdekeiket, illetve bemutassák, mit is csinálnak valójában és az miért hallatlanul értékes. Egyszerűen szólva: nem tudják "eladni magukat", nincs marketing- vagy éppen hírértékük. Naivitás lenne azt hinni, hogy a mostani FB-kampány majd elér egy ingerküszöböt: ez önsajnáltatás, amit én teljesen terméketlennek tartok. Értelmes módon ez ellen a helyzet ellen polgári engedetlenségi mozgalommal lehetne és kellene is tiltakozni, amikor a törvényi kereteken belül mozgunk ugyan, de mégis felhívjuk a figyelmet arra, mi történik a gyerekekkel, ha nem végezzük el a munkánkat. Ezzel is legfeljebb csak akkor lehetne bármit elérni, ha ez egységesen, tömegesen történne, amire a mai magyar kultúrában gyakorlatilag minimális esély van.

A szülő alapvetően azzal szembesül, hogy ő mint a társadalom szereplője, indirekt módon eltartja a pedagógust (a közoktatásban adó formájában vagy pl. egy alapítványi vagy magániskola esetében mert ténylegesen fizet érte havonta), ezért joga van hozzá, hogy olyan szolgáltatást nyújtson neki az iskola, amilyet ő elvár. Ehhez hozzájárul, hogy a gyerekek jogai rengeteget változtak, a gyereknevelés módjai teljesen mások, mint korábban, a gyerekek problémái meg pláne, illetve hogy a szülők többnyire annyit dolgoznak, hogy a nevelési funkciók egyre nagyobb részét átpasszolják az iskolának, utána pedig számon is kérik. Noha tudom, hogy a kollégák között sokan nem értenek ezzel egyet, nekem személy szerint a szolgáltatási formával semmi bajom nincs. Az, hogy én egy szolgáltatást nyújtok bizonyos keretek között adott áron és feltételekkel, teljesen értelmes dolog, mert mindkét fél esetében (szolgálató és ügyfél) el lehet dönteni, hogy ezt együtt vállaljuk-e. Születik egy szerződés, amit mindkét fél szabad akaratból aláír és teljesíti a feltételeit. Bizonyos iskolák tényleg így működnek. A probléma az, hogy nagy arányban nem ez történik. Egyik fél sem tud a feltételeken, a díjazáson vagy akár magán a döntésen változtatni, mert olyan törvényi keretek között történik az oktatás, amelyeken éppen a két érdekelt fél: a pedagógus és a szülő nem tud változtatni vagy csak teljesen minimálisan, a diákok igényeiről már nem is beszélve. A közoktatásban a szülő hiába sorolja fel az elvárásait: jó esetben nagy arányban teljesülnek az ígéretek, amelyekkel az intézmény reklámozza magát, hogy a szülők őt válasszák, de többnyire nem ez a helyzet sem a kimeneti oldalon, sem a hétköznapokban, így a szülő érthetően csalódott. A pedagógus meg pláne semmit nem tud megszabni: nem választhat tankönyvet vagy segédanyagokat (vagy legfeljebb nagyon korlátok között) (az új törvény alapján már a felettese személyébe sem szólhat bele), nem tud a XXI. századnak megfelelő oktatási színvonalat nyújtani önmagában (minimális kivétel csak akkor, ha az intézmény digitális, anyagi, szellemi infrastruktúrája és tőkéje ezt lehetővé teszi és ha állandóan képzi magát, de mindkettőhöz olyan anyagi feltételek kellenek, amilyenek nagy általánosságban egyáltalán nincsenek meg), és természetesen azt sem döntheti el, hogy mindezt milyen díjazás ellenében teszi. A helyzet abszurditásának ellenére tényként kellene kezelni azt a szülői magatartást, ami mindennek ellenére elvárást támaszt felé, egyszerűen mert nincs más választása, ebben élünk, kár a fejünket a homokba dugni. Nem kell szeretni, hogy ez így van, nem kell elfogadni, hogy ez jó, de ettől még ezzel szembesülünk nap mint nap és feleslegesen dühítjük magunkat, ha megpróbálunk ezzel a ténnyel szembemenni. Inkább azon kellene munkálkodni, hogy tényleg így legyen, tényleg szerződő partnerek legyünk, mert akkor nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak és emellett még az oktatás is hatékonyabb lenne. Na, ezért érdemes lenne tenni.

A diák mindeközben egyre jobban ráébred jogaira, miközben a nagy átlag olyan motiválatlan, hogy teljesen ellentmondásos magatartásformákkal lehet az iskola hétköznapjaiban találkozni. A diákok szüleikhez hasonlóan szintén szolgáltatást várnak, méghozzá színvonalasat és szórakoztatót, ami majd elvezeti őket a vágyott célokhoz. Az otthoni nevelés minimálisra szorulásával azonban ezek a célok sok esetben teljesen irreálisak lesznek, a diákok önismerete, önfegyelme szintén megkérdőjelezhető és természetesnek veszik, hogy ha valaki jól dolgozik és érdekes órát tart, az az alap, az nekik jár. A mai középiskolás korosztály nagy többsége (én most elsősorban velük találkozom a munkám során) már nem érez tiszteletet a tanár iránt csak azért, mert az illető színvonalasan dolgozik, mert nagy tudású vagy éppen felkészült. Motivációja vagy van vagy nincs, de még ha van is, akkor sem feltétlenül képes önfegyelemmel, kitartással és kemény munkával tenni azért, hogy a kitűzött céljai megvalósuljanak (ha egyáltalán képes ilyen célokat megfogalmazni). Egyre több a tanulási nehézséggel (TN), sajátos nevelési igénnyel (SNI), autizmussal vagy valamilyen "disszel" élők, tehát a szakmában BTMN-nek nevezett diákok aránya. Ezek a gyerekek papíron igazolva tartoznak ebbe a kategóriába, tehát a törvényi keretek miatt nemcsak különleges és személyre szabott bánásmódot érdemelnek a hétköznapokban (egyszerű példa teljesen hétköznapi! gimnáziumban: készülj úgy az órádra, hogy van a csoportodban/osztályodban mindegyik kategóriából legalább egy tanuló és mivel mindegyik csoportod/osztályod ilyen, ezért gyakorlatilag mindegyik órádra így kellene készülnöd, hogy lehetőleg 4-5-felé és mindezt folyamatosan adminisztráld le személyre szabottan), hanem minderről folyamatosan elszámoltatnak téged, hogy megtörtént-e ez a gyakorlatban. Különben ott a bünti. Fejlesztőpedagógus nincs elég. Az órádon neked ehhez senki nem nyújt segítséget sem a készülésben, sem a dolgok gyakorlati oldalához. Sokat hivatkoznak ma a finn oktatási modell sikerességére: na, ott egy ilyen órán nem egy fejlesztő tanár segíti a munkádat, hanem több. Egyébként egy értelmes intézményben, ahol ezt a problémát nem söprik a szőnyeg alá, ezt is meg lehet oldani segítség nélkül is, csak kimondva-kimondatlanul ott lebeg a kérdés, hogy milyen áron. Mert ami energiát és időt ebbe belefektet a tanár, azt máshonnan kell elvennie. A diák pedig ott áll előtted és csak a saját jogaival van tisztában, a lehetőségek hiányával nem, miközben azt már tudja, hogy neki mi jár. Beszélhetnénk aztán még itt arról, hogy ezek a gyerekek már egy digitális nemzedékhez tartoznak, amihez a pedagógusok nagy része nem, de hát ez önmagában olyan probléma, hogy bele sem megyek.
Egy szó mint száz, az oktatás ma nagy mértékben konfliktusos terület, amit tudomásul kell venni, ha valaki ezt a szakmát választja. Senkit nem érdekel, hogy te a személyiségeddel hatsz, a bőrödet viszed a vásárra és szép lelked van, netán szereted a mások gyerekeit. A magam részéről úgy gondolom, ez nem is kellene, hogy téma legyen, mert mi döntünk úgy, hogy pedagógusok leszünk - ez a szakma ezzel jár, tessék kérem ezt is tudomásul venni. Amit nem lehet tudomásul venni, az az például, amikor akár a saját családodban kapsz leereszkedő megjegyzéseket és poénokat a szakmáddal kapcsolatban. Különösen dühítő tud ez lenni olyanok szájából, akik a gyereküket/unokájukat tíz percig nem tudják elviselni, miközben tőled azt várják, hogy helyettük is napi 8 órában neveld. Mindez azonban egy csapásra megszűnne abban a pillanatban, amikor többször annyit keresel, mint amennyi zsebpénzt ő a gyerekének ad. Na, ez az, ami aktív és széleskörű tiltakozás nélkül nem fog soha megvalósulni, mert ezt egészen konkrétan ki kellene kényszeríteni a politikából, amihez pedig az kellene, hogy a társadalom belássa, mit ér a munkád, ha pedagógus vagy. Magyarországon? Ma? Ezt? Megvalósítani? Hülye vagy? Majd amikor az ujjad beleér a bilibe, felébredsz, kislányom, mondaná anyám, aki maga is előszeretettel szidja a tanárokat úgy, hogy négy gyerekéből három diplomás, a negyedik meg egyszerűen olyan szakmát tanult, amivel jól keres. Na, kitől is tanultak ezek a gyerekek? Fura és lassan kihaló félben lévő állatfaj, amely a ridegtartás ellenére is a végletekig küzd a gyereked érdekében: úgy hívják, hogy pedagógus.

Napfény és víz

Ereszcsatorna. Esővízgyűjtés. Víztárolás.
Kiegyenlíteni a változatosságot.

enter image description here

Gyermeki játék az anyagokkal és az elemekkel: Jónás fából eszkábált tutajt, Jolán levelekkel kísérletezett.
Fennmaradni - életöröm.
Utazás. Víz. Hódítás.
Fanni nemrég eljátszott azzal a gondolattal, hogyan élne kétszáz évvel ezelőtt. Hogy én? Nadrágban járnék, rövid hajat viselnék, elszöknék. Tele akarnám írni a fehér könyvtár még meg nem írt lapjait.
Az utazás az élet paradoxonjainak egyik legszebbike: kell a cél, kell az úton levés, kell a haladás, kell a sebesség, kell a valahova eljutás és a megérkezés csodás élménye. Az otthon, mint raktár (kincstár, könyvtár, kerttár....). A nagyvilág lenyomata a saját világunkban: a napfény csillogása a vízen.

De én mál holgásszá isz váltam...

Peti unokám a tavalyi év szeptemberében töltötte be negyedik életévét. Még nem volt hároméves, amikor először elvittük édesapjával az első horgászélmény megízleltetésére. Miután ez várakozáson felül sikerült, a bevetéseket (itt, szó szerint) az azt követő másfél évben többször is megejtettük. Jómagam kisgyerekkorom óta szenvedélyesen űzöm ezt a sportot (igen, sportot /fogalomtisztázás a horgászat lényegét és technikáit esetlegesen nem ismerők részére/), Petike apukája is megszállott pergetőhorgász volt gyerekkorában. Így nem véletlenül találtunk rá erre a "szabadidős tevékenységre" Petike részére. Sőt, nem csupán egy családi hagyomány továbbviteléről van szó, hanem ez egy nevelési stratégia részét képezi. De miért is? Korunkban minden erő azon munkálkodik, hogy a legújabb generációt minél távolabb tartsa a természettől, sőt mi több, a természetestől. Ezért aztán különösen fontos most, hogy ne hagyjuk magunkat és ezáltal őket elsodortatni az árral. Nagyon tudatos stratégiákat kell megterveznünk és rendíthetetlenül követnünk ahhoz, hogy legzsengébb utódaink minél inkább a szörnyű fősodor veszélytelenebb, sekélyebb, biztonságosabb parti zónájában legyenek képesek majd maradni. Az egyik kulcs a természethez való kötődés lehet. Nem rossz a hétvégi erdei, vagy vízparti kirándulás sem, de ehhez képest hatékonyságában egy nagyságrenddel magasabb fokozatot testesít meg valami olyan konkrét tevékenység, ami "szakértelmet" feltételez. Nem véletlenül van megtámogatva Petike részére a horgászszenvedély még egy kertészkedő foglalatossággal is, ami ugyancsak szenvedélyévé kezd válni.
A horgászhely megválasztása sem véletlenszerűen történt. A Kerka folyócska egyik olyan parti állásában alakult ki, amit nagypapa dédpapával, majd nagypapa kispapával rendszeresen látogatott a maguk korszakában. Nem véletlenül kerülünk fiammal együtt valamilyen átszellemült állapotba azon a helyen, és akár hiszik, akár nem Petike is megérezte, hogy ez több, mint egy egyszerű, akármilyen folyópart, itt valami misztérium is jelen van.
Télvíz idején horgászati céllal nem látogatjuk, legfeljebb egy-egy rövid kis helyszíni szemlét teszünk. Ilyenkor, a fogási élményeket felidézendő, horgászati és halbiológiai könyvek képeivel frissítjük fel a "szakismereteinket". Egy ilyen alkalommal, nálunk, a nagyszülőknél töltött délelőttöt követően Petike arra kérte az érte érkező anyukáját, hogy hadd vihesse magával a tanulmányozott halas könyvet. Miután erre megkapta az engedélyt, boldogan a nagymamája felé fordult és így szólt: - Ha majd nad leszek, nekem isz halasz konveim lesznek! Meghatódva néztünk egymásra feleségemmel, egy félmosoly kíséretében.
Nem sokkal később részt vettem horgászegyesületünk éves közgyűlésén, ami minden évben egy egyperces, néma felállással kezdődik az előző évben eltávozott horgásztársak tiszteletére. Miután sajnálatos módon az éves statisztika ebben a vonatkozásban meredeken felfelé ívelő pályát mutat, hevenyészett átlagéletkor számítást végeztünk, amiből kitűnt, hogy bizony az egyesületi tagok életkori átlaga meghaladja a 60(!) évet. A magam 71 évével itt még középkorúnak minősülök (még egyszer és utoljára).
Pár nappal ezután fiaméknál beszélgetve, beszámoltam a családnak a fenti szomorú adatokról. A beszámolót azzal a megjegyzéssel zártam, hogy amennyiben Petike felnőttként horgásszá válik, szinte egyeduralkodó lesz a horgászvizeken, mivel a korosztályából nem lesznek konkurensei. Petike egyidejűleg a "Bufalo intelligente" című kedvenc meséjét nézte. Olyankor általában annyira koncentrál, hogy hiába hozzá szólni, nem hallja. Ennek tudatában úgy véltem, hogy teljesen kimarad a diskurzusból. Ezért aztán minden felnőtt meredten nézett, amikor mondatom befejeztekor, mintegy kiegészítésként, megszólalt: - De én mál holgásszá isz váltam....
Amint hazaértünk fiaméktól, azonnal nekiláttam egy színes ceruzás hal-rajzsorozat első tagja megalkotásához. Mindezt azért, hogy amikor nagy lesz, teljes bizonyossággal lehessen "halasz konve".
De! Mivel van neki egy édes másfél éves kishúga, aki még idáig nem került szóba (de ami késik, nem múlik) hogy ő se maradjon rajzok nélkül, számára egyidejűleg elindult egy szárnyas sorozat. Így aztán amikor ő "nad lesz, bisztoszan lesz neki szárnasz konve".
U.i. A rajzokat olaszul feliratoztam, annak megfelelően, hogy én az unokákhoz kizárólag olaszul beszélek és elég sok, tevékenységünkhöz tartozó fogalmat előbb tanulnak meg olaszul mint magyarul. Ha valakit ez netalán megbotránkoztat, azt azzal nyugtatnám meg, hogy a második nyelv legádázabb antagonistája az első nyelv/többségi nyelv/anyanyelv, amin előbb vagy utóbb úgyis mindent megtanul a gyermek.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Hótégla

Szeretem az igazi, havas téli hétvégéket. Szeretem figyelemmel kísérni a gyerekek játékmunkájának alakulását. Amikor a kettő találkozik, na, azt különösen szeretem.
A ház köré kiterjesztett területet lassan fedezik fel teljes mélységeiben és titokzatosságában. A hétvége lassú, nyugalmas tempójában a gyerekek egy ilyen térben elkalandozó-felfedező hangulatban voltak. Minden adott volt a kalandhoz: bőséges meleg reggeli, szikrázó napsütés, hideg, hó és hójókedv.
Reggeli közben már arról folyt a csevej, hogy a havazáshoz ki melyik lapátot, vödröd, talicskát használja először, hogyan osztják be az eszközöket, ki milyen falat, hógolyót fog készíteni, kinek merre lesz a területe - egyértelműen egy birodalmak közötti csata előkészületei folytak. Területkijelölés - építkezés - szövetségkötés - harc vonalon mozogtak a gondolatok.
Mindig vicces, amikor a szigorúan és sokszor gyanúperrel élő anyai ellenőrzés után kiáramlanak az udvarra. Káosz és csönd marad bent, kint pedig.... az egész falu hallhatja, hogy a gyerekek szellőznek.
"Gyertek gyorsan, ilyet még nem láttatok!" - amióta Ellenden lakunk, ez a felkiáltás (ühüm, a rivallás megfelelőbb szó lenne) már mindenki szájából elhangzott és mindenki megtanulta, hogy ezt bizony nagyon komolyan érdemes venni.
Az előző napi szél készítette hófúvások és hótorlaszok hullámoztak a szántóföld és a telkünk határvonalán. A hó állagát, minőségét és mennyiségét elemezve arra jutottak a skacaink, hogy ezt nem érdemes puszta védőfal építésére elpacsálni, ebből iglut lenne jó alkotni. És nekikezdtek....
A munkaszervezési tárgyalásokat hamar letudták és csak dolgoztak és dolgoztak:

enter image description here
hű, milyen jó, hogy legalább télen nem lehet vályogozni, így mosni nem, csak szárítani kell a ruhákat....

enter image description here
anyagvédelem napernyővel

enter image description here
Muszta cica megfigyelőként

enter image description here
Muszta cica méretet vesz

Hős édesmamák

Tizennégy év után újra kettesben utazni....
Teszem-veszem a dolgokat, és képzelgetem, hogy milyen lesz újra kettesben repülni, bármeddig állni a múzeumban egy festmény előtt, beszélgetve-csendben sétálni, komótosan vacsorázni és egy könyvbe megszakítások nélkül belemerülni.

enter image description here
Pierre-Auguste Renoir: A kertben, 1885

A repülési hercehurca során próbáltam felidézni, hogyan is voltunk képesek ezt gyerekekkel végigcsinálni (Balázs szerint egyszerűen csináltuk és nem gondolkodtunk rajta, az volt természetes, hogy megoldottuk). Az első vacsoránál üdítő volt, hogy csak magunkról kell gondoskodni - légkönnyű vállalkozás. A szálloda szobája, fürdője anyai ellenőrzés nélkül is rendezett maradt. Furcsán kulturált és üres. Akkor döbbentem csak igazán rá, hogy magunk vagyunk. Csak ketten. Egyrészt jó, hogy ketten, másrészt csak. Nélkülük.
Ketten andalogni a botanikus kertben - miért is nem futkároznak körülöttünk? Mi hagytuk otthon őket, vagy már ők hagytak minket magunkra? A múzeumi szemlélődés mintha ácsorgás lenne. Túl hosszan és túl sokáig. Akarom én ennyi ideig nézni ezt a festményt? Micsoda gyűjtemények! A Guernica is azok a képek közé tartozik, amiket a kordon ellenére még két oldalról is őriznek. A mozdulat, hogy megfogjam a zabolátlan kezeket, már értelmét vesztett, ketten fegyelmezettek vagyunk. Annyi megkezdett mondatunk van, amit még nem fejeztünk be, számtalan gondolat, ami még csak félig fogalmazódott meg.... Ízléses, jólformált kifejezések, cirógató szavak és átszellemültség. Lelassulás. Tétovaság.
Csak felnőttként létezni. Az aktivitás átkapcsolása külsőről belsőre. Koncentráltság.

enter image description here
Edward Hopper: Hotel Room, 1931

Függetlenségünk (csatolmányok nélküli dokumentumok) harmadik napjának estéjén (hű, de nagyon rég volt, mikor Balázs az egyetemi rádióban műsorozott, én meg őt hallgatva olvastam.... Húsz év múlva is ez a dal legyen, csak még többen legyünk.... - na jó, segítek az utalás feloldásában: Az Ando Drom Tíz év múlva című Cseh Tamás dal átirata az énekes szerző ötvenkettedik születésnapjára), mikor is Balázsnak még volt ereje koncertre menni, én úgy egyetemista módra bebújtam az ágyba és chips ropogtatás közben azon morfondíroztam, hogy olvassak, vagy inkább filmet nézzek, aztán rájöttem, hogy olvasás után filmet nézni, közben eszegetni a legjobb, na akkor az is megvilágosodott előttem, hogy én most tulajdonképpen lógok. Csalok. Nem ott vagyok ahol kellene lennem - pedig bizony de nagyon jó!
Engem helyettesítenek. Mégpedig teljeskörűen.
Édesanya helyett édesmama kelti reggel a lurkókat, ő készíti elő a reggelit, ő teszi mindenki táskájába az innivalót és a szendvicset. Édesmama még jobb melegre fűti be a házat délutánra, viszont jobban is ellenőrzi, hogy elkészültek-e a leckék, ezért cserében pedig diszkréten nem kérdez arra rá, hogy mennyi idő is van engedélyezve a számítógép használatára, és nemcsak sütit süt, hanem az esti fürdés után még a hátán is viszi az ágyba a legkisebbet. Na puff! Feladták a leckét az édesanya-főnöknek!

enter image description here
Hans Baldung Grien: Three Ages of the Woman and Death, 1510

És bizony sosem fogom megengedni, hogy az ágyban olvasás és filmnézés közben chipset morzsáljanak! Majd csak az unokáimnak!

Ledes Mikulás

enter image description here

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

enter image description here

Zsebmelegítő - generációs különbségek

Ma olvasom a hihetetlenül magas színvonalú, de legalább kiemelkedően informatív, színes-szagos reklámújságban, hogy lehet zsebmelegítőt kapni x boltban: 2 db-ot 499 Ft-ért és egyrészt 60 percig is melegíthet, másrészt 1000-szer is felhasználható. Hm. Ezen elmerengek. Nagyanyám a második világháború idején volt gyerek és túl azon, hogy nem járt hozzájuk reklámújság meg nem volt a közelben egy fia bolt se, ahol amúgy sem lehetett volna venni semmit, azt is megtapasztalta, milyen, amikor az ember gyerekkori legjobb barátnőjét elhurcolják, mert zsidó és a család napokig nézi a bevagonírozott embereket, ahogy kétségbeesetten vízért meg élelemért könyörögnek, de nem tehet semmit, mert aki közel akar menni, arra rálőnek. Megtapasztalta, milyen érzés kúszik az ember gyomrába, amikor hallja, hogy jönnek a bombázórepülők. Megtapasztalta, milyen, amikor egy nap egy tál étel jut és jó esetben talán néha kenyér. Megtapasztalta, milyen, amikor a hét gyerek közül télen egyszerre csak egy tud iskolába menni, mert csak egy télikabát van és egy pár cipő, amiben a havas erdőn keresztül le lehet gyalogolni azt a röpke hat kilométert, ami alatt a falusi iskolába beér az ember. Megtapasztalta, milyen az, amikor hajnalban éppen ő a soros és kap a zsebébe egy darab forró, hajában főtt krumplit kesztyű és reggeli híján, hogy az iskolába menet legyen, ami melegíti a kezét és legyen, amit megehet érkezéskor. Hm. Főtt krumpli mint környezetbarát multifunkciós zsebmelegítő. Kell ehhez még valamit hozzáfűzni? Hát én tudnék, de fegyelmezem magam.

Privát konyha(siker)

Bori Sikeres konyhák írásával már megint érzékeny pontra tapintott rá - bármelyik oldalon is álljon az ember: ha sikeres, akkor azért kell magyarázkodnia, ha meg nem, akkor meg azért. Paradox módon mindkét pólus magányra determinál (hangsúlyozom, hogy csak! determinál), hiszen aki sikeres, az nem tudja megosztani az örömujjongását, aki pedig nem, az nem mer beszélni a kudarcról, vagy legrosszabb esetben nekikezd hevesen irigykedni. Azt hiszem, megint a megértésnél, az elfogadásnál vagyunk, a másik tárgyként/perszonalitásként való kezelésénél. Az irigység, a rosszindulat nem kölcsönösségen alapuló viszonyrendszer, hanem a Te-ből áramló rejtett viszonyulás az Én felé. Ki nem mondott, láthatóan nem tudható, rejtett - éppen ezért fáj: fáj, mert csak érzi az ember, értetlenül fáj, mert csak a mosoly egy-egy görbülésében sejlik fel. Zavarba ejti az Ént, mert a Te nem hívja játékba, hanem játszadozik vele.

A képmutatóknak nem könnyű megbocsátani, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 496. bekezdés

enter image description here

Tanulni egymástól. Megfigyelni (a szituáción kívül lenni és azt figyelni), ellesni (a szituációban lenni és azt figyelni) és alkalmazni (a látottakat új szituációban egyéni módon használni). Az ember legprimérebb tanulási formája. Fossey gorillakölykei. Goodall csimpánzkölykei. A saját gyerekeink. Ha okosak vagyunk, mi magunk.

Tanulom Boritól, hogy akkor is finoman tápláló vacsorát tálaljak az asztalra este, ha amúgy legszívesebben kihagynám az egész procedúrát. Miközben természetesen motiváló és azonnali sikerélményt hozó a dolog, feltéve, ha mindenki megelégedésére szolgált a menü. A bevásárlószatyrok megint tömöttődnek - már alig-alig jön be valami a kertből, de még próbálom nem a kamrában várakozó, vagy a mélyhűtőben lapuló dolgokat felhasználni.

Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer - aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 58. bekezdés

Jóllakatni a családot - sikerélmény. Mindennapi és mégsem átlagos. Munkafolyamat, ami csak akkor kerül reflektorfénybe, ha vendég érkezik a házhoz, ha a kívülálló hirtelen fénycsóvát vetít rá. Belelátás, beleszagolás a másik életébe. Bepillantás. Hírvivés.

A magánélet apró-cseprő örömei, fergeteges-látványos ünnepei ugyanolyan munkafolyamat eredményei, mint a szakmai életé. Sokan azt hiszik, a magánélet csak úgy zajlik magától. Neked könnyű, szerencséd volt! Kortárs szlogen, hogy manapság senki sem szeret dolgozni, mindenki mindent ingyen, előre csomagolva szeretne megkapni. Mintha mindenki úszógumival akarna a hullámokon lebegni, vagy karúszóval versenytávot úszni.
Hosszan lehetne ezt taglalni, jó is lenne egyszer ennek bonyolultságát végigsilabizálni, de fannisan rám tört a példaértékű, (tan)mesélhetnék: hevesen tiltakozom magyar órán, miszerint igazságtalan és nem helyénvaló, hogy én (ÉN!) négyest kaptam a dolgozatomra, mikor én (ÉN!) írtam a legjobbat! Elégedetlenség, harag, nem értés. A profi tanári válasz: igen, te írtad a legjobbat, de semmi munkád nem volt benne, csak a tehetség és kreativitás megmutatkozása volt, és igen, az osztályhoz képest és a tananyaghoz képest ez ötös, de önmagadhoz képest hármas, mivel jóindulatú és igazságos vagyok, megadom a négyest. Utáltam. Aztán megtanultam, hogy nem elég a szerencse, a tehetség (vagy csak rövid távon), mert folyamatosan jó értelemben az élet minden területe munkafolyamat, aminek kezdetén tényleg csak a puszta akarat és hit és a nemisértemmiértcsinálom belső késztetés van. Amikor reggel hatkor már a frissen ültetett gyümölcsfákat öntözi az ember, akkor nem mindig gondol arra, hogy húsz év múlva milyen érzés lesz onnan több kosárnyi termést szüretelni, de homályosan mégis ott van és ez elég, elég kell legyen. És igen, jó lesz mikor majd valaki a családból akkor azt fogja mondani, hogy de jó nekünk!
Azt hiszem, mi hittünk a tanárainkban és önmagunkban is. Különös szeretettel tisztelt német tanárunk azt mondta: ha minden nap megtanulsz száz új szót és úgy és azt tanulod, amit mondok, akkor meglesz a nyelvvizsgád. És persze, meglett. És igen, azóta mindenki szerint nagyon jó nyelvérzékem van. Ehhem.

Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek - föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 65. bekezdés

Komolyan vettük magunkat és a világot.

Az öröm komoly dolog - halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
Ancsel Éva Összes bekezdése, 21. bekezdés

Janka lányom ugyanabba a gimibe jár, mint anno én. (Csókolom Tanárnő!). A biológia a nagy kedvenc. Tegnap hármas dolgozati eredményt kapott. Nem aggódom, egyszerűen tudom, ezzel még munkája van. Neki, magának, teljes komolysággal.
A szárnyai meg már úgyis megvannak.

Több embert ismerek, akinek szárnya van - igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: "Szárnyakkal felszállni tilos!"
Ancsel Éva Összes bekezdése, 139. bekezdés

Gránátalma

avagy Több dolgok vannak földön és egen, Fannika, mintsem azt bölcselmed felfogni képes...

A gránátalma engem eddig körülbelül annyiban érdekelt, hogy ez a gyümölcs volt a jelképe Aragóniai Katalinnak, VIII. Henrik első feleségének, aki egyben a híres protestáns-üldöző Mária királynő (Bloody Mary, hogy a kultúra egyéb tájaira is elkalandozzunk, legalább gondolatban) anyja is volt és innentől kezdve erről a témáról is szót ejthetnék, mert sok egyéb dologgal együtt erről aztán van mondanivalóm és tényleg mélyen érdekel. Fájó szívvel kell most erről lemondanom (bezzeg majd legközelebb!!!), mert hát sok témát produkál az élet, ami mind kevésbé érdekes, mint az angol történelem, de ezekkel is foglalkozni kell néhanapján.
Ahogy Judit is írta, elkezdődött az ősz igaziból is, vele pedig a tanév, ami - néha úgy érzi az ember vagy legalábbis az asszony - teljesen hiábavaló remények azonnali szertefoszlását hozza magával. Nem sorolom, mi mindenben reménykedem mindig az új tanév kezdetével, kiábrándító lenne már csak szembesülni is azzal, milyen hosszú a lista, amelynek tételei sosem valósulnak meg (vagy nem úgy, ahogy ideális lenne). Úgy látszik, én valahogy úgy maradtam, mint középiskolás koromban vagy még az egyetemen is, hogy még elhiszem, hogy minden ősz valami újat hoz, valami jót: új érdeklődést, új elmélyedést, új hobbit, új szerelmet, új barátokat, új kalandokat. Nem hiszem, hogy én változtam volna ennyit, hogy most nem ezt látom meg, szerintem a világ változott drasztikusan sokat az elmúlt két-három évtized alatt és ha bárki visszagondol arra, milyen volt egy húsz vagy harminc évvel ezelőtti hétköznap, meg vagyok róla győződve, hogy sokkal nagyobb változást érzékel, mint mondjuk nagyanyám, amikor 60 évesen visszagondolt 40 éves korának egy átlagos napjára. Ne tessék nagyon bosszankodni, hogy itt ennyit búsongok meg depressziós hangulatot szórok szét a virtuális életterünkben, mindjárt jön az egyik ok.
Szóval a gránátalma. Jön reggel a gyerök (Kecskeméten vagyunk, ugyebár), akinek amúgyis sok különféle ötlete van, hogy lehetne a hajnali órákat még színesebbé tenni: egyik reggel kér joghurtot, máskor nem, egyik reggel két szendvicset óhajt elvinni, máskor egyet sem, néha alma kell neki, de aszalt gyümölcsöt aztán nehogy merjek tenni mellé, mert hiszen tudnom kell, hogy ő nem kíván napközben édeset, hanem inkább csak sósat, de akkor már nem mindegy, milyen kekszet teszek oda, mert most éppen az kell, amit a legkisebb kapott, mert végighányta az éjszakát és más nem megy le a torkán. Én meg azt pakolom, amit kér. (Hogy vigye magával az otthon melegét az a drága gyermek, fogalmaz az én tündérlelkű Barátném és mélyen átérzi az ember, de főleg az asszony, milyen rokonszívek dobognak itt.) Igyekszem reggel magamat is szalonképessé tenni, netán a másik két gyerek és a Férj is igényel reggelit, sőt, akár tízórainak vagy uzsonnának valót is, esetleg a macskákat is meg kell etetni, mielőtt elmegyünk, talán az sem nagy baj, ha szellőztetünk, beágyazunk, elmosogatunk magunk után (bár mindezen tevékenységeket nyugodtan mondhatom csupán király/női többesben, mert reggel ezekre, ugye, senkinek nincs ideje - rajtam kívül), én pedig még a fogmosáshoz is ragaszkodom (beteges, tudom, de hát ez van) és azt is szeretem, ha mindenki normális öltözékben indul útnak nagyjából normálisnak mondható frizurával együtt. Szóval egy ilyen reggelbe jön a lány és közli, hogy legközelebb gránátalmát pakoljak neki uzsonnára. Mondom álmosan, mit? (Fülkürthurut mellett mindenféle dolgot hall az ember, álmosan meg még annál mindenfélébbeket is.) Megismétli: gránátalmát (anyám tyúkja, tényleg nincs ma reggel bedugulva a fülem, de jó!). Majdnem megkérdeztem, felébredt-e tényleg, de látszott, hogy ezt most tök komolyan gondolja, úgyhogy azt kérdeztem, hol evett ő életében gránátalmát és mikor (hűha, milyen anya vagyok én, hogy még ezt sem tudom, mindjárt itt a kamaszkor és ha egy gránátalma ilyen titokban csúszik le, mi lesz itt még ennél súlyosabb dolgokkal?). Kiderült, hogy az iskolában a Hannának vagy a Pannának vagy kinek az anyukája minden nap szépen gerezdekre vágja a gránátalmácskát, beteszi egy dobozkába és az osztálytárs a szendvics meg a keksz meg a gyümölcslé mellett ilyet fogyaszt a suliban. Sokmindent tudtam volna első felindulásomban mondani, de csak annyit kérdeztem meg a gyeröktől, hogy hány testvére van ennek a kislánynak és hányszor eszi meg az iskolában a számára befizetett tízórait, ebédet, uzsonnát. A lányom meghökkenten nézett rám, hogy ez meg hogy jön ide, de azért kiderült, hogy a kislánynak egy testvére sincs, édesanya csak délelőtt dolgozik, mert műkörmös és apuka amúgyis jól keres, hát nem láttam még, hogy béemvével járnak és hát persze, hogy a Hanna vagy a Panna vagy a nemtomki nem szokta megenni a tízórait/uzsit/ebédet többnyire, hiába van befizetve, mert mindig panaszkodik, hogy nem jó a kaja és az ő iskolai tízóraija/uzsija landol először a szemétkosárban. De a múltkor olyan kedves volt (mert idén már hajlandó kicsit barátkozni a lányommal, aki az elmúlt három évben nem volt neki elég menő, hiszen, mint kiderült, nem a legújabb divat szerinti cipő, tolltartó, iskolatáska, stb. tulajdonosa), hogy adott neki egy szelet gránátalmát és hát az milyen finom és épp ideje, hogy ő is kapjon ilyet minden nap! Jó, hogy nem ettem éppen semmit, mert szerintem biztos félrenyeltem volna. Így három dolgot közöltem a gyerökkel: 1. én sem ettem még életemben gránátalmát, 2. noha mindketten elég rendesen dolgozunk az apjával (egyik mérnök, másik tanár), három gyerek mellett nem az a legnagyobb gondunk, hogy mangót, ananászt vagy éppen gránátalmát vegyünk-e, 3. akkor vesz gránátalmát a zsebpénzéből, amikor csak akar, de innentől kezdve a szendvics mellé almát kap meg vizet, reggel pedig joghurtot a kedvenc kekszével és ha bármi nem elég menő, akkor szépen megcsinálja reggelente magának a tízórait, uzsonnát, míg én a hajamat fogom rendbe szedni és magamnak készítek uzsonnát, slussz. Egyéb dolgokban is kicsit helyre kellett tenni mostanában ezt a középső gyereket, de a gránátalmás sztori végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Biztattam a kedves Olvasót, hogy gondoljon vissza 20 vagy akár 30 évvel ezelőttre - én ezután a reggel után az iskolába menet igencsak visszagondoltam és konkrétan 30 évvel ezelőtt egy évvel voltam csak fiatalabb, mint az én nagyobbik lányom aznap reggel. Láttam magam, amint ott ülök a reggeli előtt: kakaó kiflivel, aztán indulok az iskolába mindenféle tízórai meg uzsonna nélkül, és megérkezem az osztálytársaimmal gyalog a suliba, ahol ugyanazt a tízórait esszük mindannyian: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, ugyanazt az ebédet esszük: olyan, amilyen leves olyan, amilyen másodikkal és ugyanazt az uzsonnát esszük: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, néha esetleg briós. Nem mondom, hogy minden jobb volt, eszem ágában sincs ilyen marhaságot állítani, hiszen ma már csak azért is minden sokkal jobb, mert olyan családom van, amilyen után mindig is vágytam és olyan szeretetben élek, hogy minden nap hálát adok érte és boldogít a tudat, hogy nálunk senki nem azért dolgozik, hogy több gránátalmát vegyen vagy éppen béemvét. Ettől függetlenül nem bánnám, ha néha mások is visszanéznének és észrevennék, hogy őket sem kergették kaviáros békacombbal a vasárnapi ebédlőasztal körül s akkor talán a mi gyerekeink is felnőnek gránátalma vagy éppen béemvé nélkül. Egyébként még csak nem is ezzel van a bajom, mert hát egye azt a gránátalmát, ha egyszer egészséges (tényleg az!) és vegye azt a béemvét, ha egyszer más nem elég kényelmes neki. Csak utána ne dobja ki a gyerek a tízóraira kapott kiflit, hanem mondjuk adja oda a suli mellett lévő bolt ajtajában lézengő ismerős hajléktalan bácsinak és ne parkoljon a béemvéjével a más háza előtt lévő fűre, hanem mondjuk amikor integet ki a kocsiból és látja, hogy a három gyerekkel sétálok haza egy gitárral meg négy hátizsákkal, akkor engedjen már át a zebrán. Ennyi tapintat elég lenne ahhoz, hogy emberként éljünk egymás mellett, ha már egymásért nem tudunk manapság.

Nyári ritmus

Vakáció: azaz a családi élet ritmusának átalakulása a nyári szünidőre. Nyáron (vagy ha úgy őszintébbnek tetszik, akkor mondhatjuk azt is, hogy hosszan iskolamentes időben) szembeszökőbben máshogyan élünk, mint a többi évszakban: máskor kelünk, máskor és máshogyan fekszünk, másokat eszünk, más tevékenységeket végzünk. Sőt, más tereket alakítunk ki magunknak: nemcsak belakjuk a kertet, hanem átrendezzük a szobákat, hogy az aktuális élettevékenységek és érdeklődések a legmegfelelőbb térben és kényelemben történhessenek. Ilyenkor újra a számomra vágyott viszonyrendszerek jönnek létre: az intenzíven együtt és egy térben való együttlétnek hála a családtagok között a kapcsolatok - ha néha hevesebbek is - megerősödnek, a viszonyulások több ponton is nyitottabbak, a megértési mélységek kiteljesedettebbek lesznek. Érdekes, hogy a napok megélése a várttal ellentétben nem lelassul, hanem pont ellenkezőleg, gyorsabb ritmusúvá válik, de - és ez hatalmas különbség! - belsőleg indikált gyorsabb ritmus veszi kezdetét. Minden nyáron elámulok azon, hogy micsoda belső munkálatok teljesednek ilyenkor ki. Jól megfigyelhető ritmusa van a gyerekek játékmunkájának: szinte ütemszerűen váltják egymást az egyéni és a közösségi, azaz az együtt játszott játékok. És ilyenkor mindig együtt játszanak. Próbálom mindig meglesni, elkapni azt a pillanatot, amikor a közös játék egyszer csak felmorzsolódik és egyéni tevékenységben folytatódik tovább, az egyéni munkát színesítve.

Sokat morfondíroztam azon, hogy miért minden szünet bunkerépítéssel kezdődik. Talán az lenne a válaszom rá, hogy a külsőleg megadott ritmus megszakadása, a társadalmi nyilvánosság megszűnése egy mélyen magába zárkózó, elvonuló, meditáló, feldolgozó belső munkát hív segítségül az eltelt időszak megértésére, az egyéni élet kereteibe való beillesztésre, és természetesen a privát folytatásra. Egyszerűen ki kell pihenni a nyilvánosságot/közösségiséget/társadalmi nyomásokat. Újra meg kell találni a belső motorokat, hogy be lehessen azokat kapcsolni.

Az embernek elementárisan szüksége van nyilvánosságra, publikus terekre, közösségre - egyszóval inspirációra. A gyerekek esetében az iskola, nekünk, felnőttek számára a munkahelyünk kéne ilyen inspiráló közegnek lennie. Azt hiszem, ez az inspiráció lenne a legfontosabb.
És persze - megint egy paradoxon - ugyanolyan nélkülözhetetlen igény az elvonulás, a magunkba fordulás, a privátba való belemerítkezés.
Ritmus. Egyensúly.

enter image description here
Jakab olvas

enter image description here
Muszta a zongorán