Tavaszi hérics

Romonya és Ellend között, a Parrag dűlő (egyszer már tényleg meg kéne állnom a Romonyai Polgármesteri hivatalnál megkérdezni, hogy ki is az a Parrag, akiről elnevezték - remélem vállalható lesz a rokonság) előtti kanyarban kanyarogva vettük észre, hogy milyen szépen sárgállik egy-két helyen a domboldal.

enter image description here

enter image description here

Még sohasem láttam ezelőtt, ott ezt a virágot, pedig szinte el sem lehet mellette menni, annyira sárgállik.
Tekintet. Látás. Meglátás. Észrevevés. Észrevétel.
Tekintet és tudás kapcsolata. Tanulás.

A tavaszi hérics védett, eszmei értéke ötezer forint.

Botanika és illusztrációk

Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:

enter image description here
Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832

enter image description here
Hokusai: Poppies, 1833-34

enter image description here
Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857

A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.

enter image description here
Fitch: Lilium neilgherriense, 1880

enter image description here
Fitch: Iris Reticulata, 1850

enter image description here
Fitch: Peony Emodi, 1853-71

enter image description here Fitch: Blue Poppy, 1855

Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.

enter image description here

enter image description here

Virágok keletről és nyugatról

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

enter image description here

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

enter image description here

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom: enter image description here
Jün Sou Ping fehérliliomja
enter image description here
Redouté fehérliliomja

Írisz:
enter image description here
Jün Sou Ping írisze

enter image description here
Redouté írisze

Peónia: enter image description here
Jün Sou Ping peóniája

enter image description here
Redouté peóniája

Pipacs:
enter image description here
Jün Sou Ping kerti pipacsa

enter image description here
Redouté kerti pipacsa

Rózsa:
enter image description here
Jün Sou Ping rózsája

enter image description here
Redouté rózsája

Szőlő:
enter image description here
Jün Sou Ping szőlője

enter image description here
Redouté szőlője

Sövények másutt

A korábbi, sövényekről szóló poszt adta az ötletet, hogy lefotózzam, Horvátországban milyen növényeket használnak sövényként. Ami a legfurább volt először számomra, hogy a nálunk fűszernövényként ültetett rozmaringot például egész bokorrá növesztik, és gyönyörű, illatos térdig érő sövény lesz belőle.

enter image description here

Ugyanígy használják a levendulát is.

enter image description here

Kerítés gyanánt gyakran látni Olaszországban is és itt is leandert. Sokszor valódi drótkerítés nélkül is, egész átláthatatlan sűrűvé növesztve. A leanderrel kapcsolatban a legnagyobb meglepetést ez a fa okozta számomra az idén:

enter image description here

Olyan nagy volt, hogy a második emeletig ért fel, és a teraszon karnyújtásra ilyen virágok voltak:

enter image description here

A következő ugyan nem leander, de ebből is szép méter magas sövény lesz:

enter image description here

Virágtérkép

Szeretném nagy vonalakban összegyűjteni, hogy egy mai - jelen esetben nem számít, hogy vidéki, vagy városi kertről van szó - kertben milyen virágok nyílnak, melyek a legelterjedtebb évelők, melyek a legkedveltebb egynyári virágok.

Fontosnak tartanám ezt a rövid kis adatgyűjtést (kíváncsi vagyok, no!) - sok mindenre lehet belőle következtetni: a divatos kertészeti és étkezéskultúrai trendektől kezdve a társadalmi státuszszimbolikán át a lelki életig. Minden esetre kitapintható lenne egy körkép arról, milyen is a kerthez, a földhöz, a növényekhez való viszonyunk. Megint egy lehetőség arra, hogy tanuljunk egymástól. Sőt, ha akarjátok, a növényekről készíthetünk rövid botanikai leírást is, ami műanyagtáblára nyomtatva kitehető a kertbe, hogy a gyerekek csak úgy, mellékesen lássák a tudnivalókat - ez pedig már kertpedagógia (garden-based learning).

enter image description here

Ha nem tudjátok az adott növény nevét, akkor fotót is küldhettek, sőt a legjobban annak örülnék, ha a nevek mellé fotókat is mellékelnétek. (Ajánlom a gyerekmunka igénybevételét. A fagyit én állom!)
Köszönöm!

enter image description here

A Virágnévszótár 2016-ban jelent meg, és végre egy olyan virágnevekkel foglalkozó mű, ami a növények botanikai leírását is megadja - végre nem válik külön a nyelvtörténet és a botanika. Zárójelben megjegyzem, hogy én kimondottan üdvösnek tartom azt, hogy manapság újra divat a 'polihisztorság': például utazás, irodalom és gasztronómia, vagy: botanika, kertészet és gasztronómia kertnaplóba fűzve - több szemszögű, több tudásterületet ötvöző munkák jelennek meg a könyvpiacon. Inspiráló, színes látásmód. Fontos.

Amikor először olvastam arról, hogy milyen növények voltak egy hagyományos parasztkertben, milyen virágok voltak pl. közkedveltek egy adott korban, nem értettem, hogyan lehet ennyire általánosítani, hiszen (gondoltam én ezt korábban) a számtalan növény közül mindenki más virágokat kedvel. Node, nemcsak kedveljük a virágokat, hanem egyszerűen van, amihez könnyen hozzá tudunk jutni (ezáltal mindenki hazaviszi), van, ami pedig lázba hozza az embert, mert különlegessége ellenére végre megszerezhető - elég csak a 16-17. századi tulpomániára, a 17. századi tulipánőrületre gondolnunk.
Gondoltam végre én is ajánlok egy jó kis filmet, nagy boldogan meg is találtam a Tulipánláz című romantikus alkotást, mely azt ígérte, hogy ezt a korszakot dolgozza fel. Nem bírtam végignézni - rossz filmekre nincs időm. Deborah Moggach azonos című regényéből készült, ami a kritikák szerint olvasásra érdemes. Megpróbálom.
Visszatérve az eredeti gondolatsorhoz, ne felejtsük el azt sem, hogy ugyanakkor csereberélni is szeretünk (tényleg bizonyos mértékig homogenizálódnak, hasonulnak egymáshoz a kertek) - a virágos kert megalkotása igazán női munka. Mindig hálás leszek azért, hogy amikor elkezdtem kialakítani a kertet, rengeteg növényt kaptam Rozi nénitől, Kati nénitől, Erzsitől, Anditól - szerencsére most már nem csak kapok, hanem csereberélni is tudunk, mert már nekem is vannak olyan növényeim, amik viszont nekik nincsenek. Andival és Erzsivel itt a faluban ezt igencsak előszeretettel űzzük: virágmagok jönnek-mennek, dugványok és fiadzások vándorolnak egyik portáról a másikra. Szeretem ennek a csereberének a mozdulatait, az egész procedúra diskurzusát: kezdődik a növény bemutatásával, ami szinte minden esetben emocionálisan túlhevült (Jaj, ezt nagyon fogod szeretni, mert... Ez igazán kedves.... Ez kicsit kényes, de...). Folytatódik azzal a hezitáló mozdulattal, ami egy pillanatra megakasztja az adó kezet, amelynek során eldöntjük, hogy az anyanövényről mit és mekkorát adjunk oda - ilyenkor önkéntelenül mindig megküzdünk az irigység és a sajnálat érzésével, aztán persze legtöbbször győz a nagyvonalúság, és már le is nyisszantottuk, elválasztottuk azt a darabot, amit jó szívvel a másiknak adunk. Ritkán van csak - de ugyanolyan fontos kimondanunk - amikor nem tudunk adni, mert még nem érett meg rá a növény, hogy egységét megbontsuk, még nem erős sem a növény, sem mi magunk ahhoz, hogy kevesebbünk legyen belőle. Nemcsak a tulajdonlás, hanem a viszonyulás is megmutatkozik ezekben a döntésekben.
Falun élve értettem meg, miért mindenkinek muskátlija és begóniája van az ablakokban: mert tényleg egész nyáron át lankadatlanul virítanak, mert tényleg olyan nagyon pirosak, amit semmi más színnel nem lehet pótolni, mert tényleg csak ők bírják az erős napsütést, mert tényleg ezek illenek egy falusi portához.

Lányaim a kertben:
Nekem ezekben a Janka fotókban megmutatkozik az egész kertszemléletünk: a természetes és a mesterséges, a természeti és az emberi találkozása, ezek játéka, talán megtalált harmóniája. (Jolán hajában mindegyik képen valamilyen, az óvodai udvarlójától kapott művirág van - ha szednek nekem egy szép virágot vagy levelet a gyerekek, mindig a hajamba tűzöm. Az érzelmi telítettség sokszor fontosabb, mint az esztétikum.)

enter image description here
Jolán és a muskátli

enter image description here
Jolán és a cserjés pimpó

enter image description here
Jolán és a méhbalzsam

enter image description here
Jolán és a kúpvirág

enter image description here
Jolán és a begónia

Az én kertem

Judit kérdezte, milyen a kertünk. Bevallom, én nem állok olyan jól, mint ő. Alapvetően más típusú földet művel(get)ek, mint Judit, mert nálunk inkább homokos a talaj, mint kötött. Azt sem állítom, hogy biokertem lenne, mert ha nem is sűrűn, de használunk vegyszert. (Tavaly például nagy ellenségem volt a lótetű, ami minden krumplimat megrágta, úgyhogy idén azzal kezdtem a krumplivetést, hogy kaptak a lótetűk is némi "eleséget".) Próbálkozom a társításokkal, ágyásokkal, de szerintem az ezt profin művelők csöndben megmosolyoghatnak. Ahogy időnként a szomszédaim is megmosolyognak, mert itt a hosszú, egy sor - egy növény vetési mód a megszokott úgy, hogy két sor között a kapa azért elférjen.

Igyekszem a kertet több kisebb területre osztani. Egy-egy rész "ágyás" olyan széles, hogy azokat leguggolva kényelmesen átérjem, és olyan hosszúak, hogy ha nekifogok a gazolásnak, még pont lássam a végét. :-) Na jó, ezt azért már a praktikum és a locsoló is alakítja évről évre, mivel az vált be, hogy a telek szélessége három részre van osztva. Két út van hátra, és az utak és kerítés szabja az ágyások hosszát.

Tavaly viszonylag nagyobb területet műveltünk. Volt jópár sor krumplink, amin a lótetűk és a krumplibogarak osztoztak, hagymánk, amik valamiért nem nőttek túl nagyra, úgyhogy nem is álltak el télen. Minden évben van borsónk, ami az egyik legnagyobb siker a kertben és később a mélyhűtőben is. Répa az vagy sikerül, vagy nem, de átteleltetni ezt sem sikerült. Két-három cukkini bokor, ami aztán nyár végére ontja a cukkinit, és ha nem veri el a jégeső, akkor van paprika, paradicsom is. Tavaly volt öt sor mogyoró is. Spenótot is szoktam vetni, és az is jelentős mennyiségben végzi a mélyhűtőben, ha sikerül nemcsak a matadort, hanem az új-zélandi spenótot is felnevelni. Ennek keményebb levelei vannak, viszont késő őszig, az első fagyokig lehet folyamatosan szedni, enni, eltenni. Az ősszel elhullatott magjai, ha nem szántjuk be, tavasszal kikelnek.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tavasszal, meg amíg még az első vetéseket le vagy fel nem szedjük, addig lelkes vagyok. Utána már kevésbé. A másodvetésekről rendszeresen lekések, és azt sem sikerült még eltalálnom, hogy a felszedett borsó után mit vessek, ami még ki is fog tudni kelni a forróság előtt. Szomszédaim az előnevelt káposztát, karalábét, karfiolt szokták ajánlani, de ezek közül csak a karfiol az, amit megeszünk, úgyhogy a többivel nem szívesen vesződöm. Az idén viszont talán megpróbálom a karfiolt.

Tavasszal kicsit szűkebbre vettem a területet. Elhatároztuk, hogy krumplit csak mutatóba vetünk újkrumplinak. Hagymát és fokhagymát duggattam ősszel,

enter image description here

ami azért ha nem is szenzációsan, de kikelt tavaszra. A salátát még csak most vetettem, így még fejes salátával nem szolgálhatok. Kisfiam által vetett retek szépen kikelt, de már kukacosodik (miért?). Most miután kiszedtük a felét, újravetettem. Kíváncsi leszek... Az elmaradhatatlan borsó több ágyásból is figyel már kifelé.

enter image description here

Idén megpróbálom a bokorbabot, amit már elvetettem, de még csak a csírázásnál tartunk (remélem legalábbis). Az új-zélandi spenótot két éve kiirtottam, tavaly nem kelt ki, úgyhogy az idén újratervezés lesz.

Ja és kifelejtettem, hogy van egy dézsám boroshordóból, amiben zsálya, tárkony, kakukkfű és oregánó várja a nyarat.

enter image description here

Hiányzik még a menta és a citromfű, illetve a paradicsom mellé a bazsalikom.

Pomológiai monológ 2.

Amikor elolvastam a szerzőtársak munkával és családdal kapcsolatos véleményeit, azt gondoltam magamban, hogy épp kérdéseinkkel, útkereséseinkkel teljes az élet. Családot terelgetni, közben a szakmai munkát is betervezni, utakat keresni már önmagában is épp elég teher ahhoz, hogy egy életvitelt kiadjon - elég nehéz dolog ebben, ha nem lehet efölött még egy munkahely lehetőségeit is keresni.

Az én helyzetem ehhez képest elég egydimenziós: mintha genetikailag belém lenne kódolva, hogy hétfőn reggel keressek valami olyan munkát, ami az otthoni bíbelődésből kimozdít néhány napra, aztán szép lassan behálózza a többi napot/napszakot is. Ha pedig ezt már nem teszi, akkor előbb-utóbb váltani kell, mert fél figyelemmel a férfi nem állja meg a helyét úgy a munkahelyén, mint asszonya félállásban - lenne mit tanulnunk tőlük!

Node végülis nem erről akartam beszélni, illetve nem így. A növényeknél ugyanis azt vettem észre, hogy egészen más szinten gondolkodnak, mint az emberek: a cselekedeteik - ebben az esetben növekedésük, egymás irányába küldött jeleik stb. - nemcsak a gondolati folyamatok eredményét, hanem zsákutcáit, mellékutait is megmutatják, növekedésre váró hajtás (alma) vagy elhalásra ítélt csonk (szinte az összes többi fa) formájában. Amikor pl. egy almafa össze-vissza, önmagába visszaforduló hajtásokat is hoz és növeszt, az egészből előbb-utóbb egy egységes korona áll össze, a zsákutca-hajtásokat pedig valaki lerágja, letöri, vagy magától leszakad.

Fekete nadálytő Fekete nadálytő

A növények magatartása az emberekkel ellentétben minden pillanatban megfigyelhető: az erdei iszalag vagy az aranka sosem fog kertelni azzal, hogy életteret ad másnak: mert egyszerűen nem ad, és ezt már az első mozdulatán is látjuk. Egyfelől példás önszabályozás ez - másfelől pedig mintha mégis igényelné a növény környezetének (pl. az állati világ, benne az örök-rendszerező ember) aktív közreműködését is. Szóval ehhez a folyamathoz akartam hasonlítani a munka és család témakör olvasása kapcsán megfogalmazott véleményeket: egyfelől önszabályozó és dinamikus egy család belső működése, másrészt mintha mégis igényelnénk a folyamatos társadalmi ki- és visszatérést, akár egy munkahely, egyéni tevékenység formájában. Más nézőpontot kap általa közvetlen világunk, és ha szerencsések vagyunk, akkor oda-vissza kezdvezően hat ki.

Hasonlóan a kacskaringós almafához, újra- és újra visszakanyaradok a témámhoz, ami az önszabályozás és a növény környezete által történő szabályoztatás. Ugyanis ha mégis úgy döntesz, hogy beleavatkozol a növény munkájába (ha őz vagy nyúl vagy, lerágod a rügyeit, ha ember, visszametszed), akkor a levágott ágacskákért cserébe illik is adnod valamit a következő évben, ha mást nem is, legalább extra adag csalánleves-nadálytöves cupákot. Ez a lé egyébként úgy készül, hogy még a virágzás előtt kaszálok (csalánt, amiből egyébként a nitrogén- és vastartalom a hasznos) vagy letépek (nadálytő-leveleket, a kálium miatt) egy csomó hajtást, és szétrohasztom egy 80 liter körüli hordóban. Naponta átkavarom, és ha már igazán gyomorforgató szaga van, öntözővízbe keverve megöntözöm vele a növényeket. Közben folyamatosan adok hozzá új zöldet és vizet is. Ez a cupák sikeresen megmentette már a gyengélkedő növényeinket, de a nem gyengélkedőknek is lehet adni belőle, hogy ne is legyenek azok.... Van aki higítatlanul levélre permetezi - miért ne, ki kell próbálni.

Béka a csalánlében Béka a csalánlében

Amúgy van egy másik lé is, amit sokat használok: ez a gombairtó cucc nevet viseli, és mezei zsurló főzet (nem forrázat!) vagy ázat ill. fokhagyma főzete van benne. Fontos a különbség a forrázat és a főzet között: utóbbi esetén a forró vizet borítjuk pl. a kamillavirágra, az előbbi esetben viszont már a hideg vízbe beszórjuk a zsurló hajtásait, és az egészet felfőzzük, mindaddig, amíg a keménységét adó anyag ki nem oldódik belőle. Egyébként felfőzés nélkül is kioldódik belőle a kovasav, néhány hét alatt. Nagyon durva immunerősítő és szolid fertőtlenítő, amit tavasz előtt szórok a fák ágaira, a maradékot meg az érzékenyebbek (=őszibarack) lábaihoz. Tavaly egészen kihagytam ezt a főzetet, de már nem is volt rá szükség. Az új ültetésű fáknak viszont szükségük van rá, hogy ellenállóbbak legyenek. Azt vettem észre egyébként, hogy ha nincsenek elkényeztetve erős növényvédő szerekkel, akkor a fák nagykorukban már nem igényelnek növényvédelmet, és könnyebben átalakulnak "tájfajtákká". Ez egyaránt vonatkozik a vegyi és természetes növényvédő szerekre is.

Ezek mellett sokféle lé van, amit még érdemes kipróbálni - mi Andrea Kern Régi idők kerti fortélyai c. könyvéből vettünk lendületet. A lényeg(ek):

  1. magad is meg tudod csinálni,

  2. minden felhasználható lehet, ami láthatóan jól érzi magát az adott klímán (bodza, gyomnövények; dió ne!),

  3. nem feltétlenül úgy kell tedd, ahogy más, más környezetben megtapasztalta és leírta, mert a Te kertedben eltérések lehetnek.

Vagyis a főlényeg: kísérletezni kell / lehet!

Tényleg nem tudom, mi szüksége van a növényeknek ránk a CO2 utánpótláson kívül; miért hoznak annyi termést, amiből tényleg mindenkinek jut; illetve nem tudom azt sem, hogy egy jól működő egység miért keresi öncsonkító környezetét.

Pomológiai monológ

Közeleg a tél vége, és ilyenkor különösen beindul bennem az amúgy sem lankadó faültetési ösztön. Ha épp már nincs pénzünk vagy helyünk újabb csemetéknek, akkor egy új bokor, bogyótermő vagy lassan növő díszfa is megteszi (de ha más nem, legalább ültessünk már át valamit!), ám azért az igazi az, amikor már a hónapok óta ide-oda helyezgetett kis karók helyén helyet talál egy kajszi, alma stb.

A gyümölcsfaültetést korábban egész akkurátus módon végeztem: 80x80 centis gödör aljára valami bomló anyag (komposzt, csalánlevél, vagy ha egyik sincs, akkor zsákos trágya), kis réteg föld, rá a gyökér alját helyezve, szép lassan két nagy vödör vízzel beáztatva-betaposva feltöltöttem földdel. A tanácsok ellenére sosem vágtam vissza sem a gyökeret, sem a koronát, abból kiindulva, hogy már így is elég nagy hendikeppel indul a kis oltvány fácska. Igazából mindegyik fánk megeredt, és néhány túlgondozott körte kivételével azóta is virulnak, úgyhogy a továbbiakban sem láttam értelmét a visszavágásnak. Mára kicsit lazult az ültetési technikám, köszönhetően többek között dr. Jókai Mór jegyzetének is: "Szilassy György almafái mély gödör helyett csúcsos kupaczokat kaptak a földszin tetején, azokra helyezték el a fiatal csemetét, gyökereit szétterjesztve a kupacz fölött. [...] A fa gyökerét aztán betakarták jó magas dombbal, körülvették jó mély öntöző-árokkal; a fát magát természetesen hozzáguzsolták jó erős doronghoz, hogy a szél ki ne döntse. Az igy elültetett almafa aztán az első gyökérhajtásaival a jó gyepszin földbe került bele s szétterjedő gyökereivel folytonosan a felső televény-réteget használta ki, a helyett, hogy a mély, atkás, kavicsos rétegekkel kinlódott volna." (Jókai: Kertészgazdászati jegyzetek, 10. o.) - Nem tudom, mennyire életképes ez a megoldás, én csak egy köztes változatot próbáltam ki eddig: nem kell a nagyon mély árok, hanem csak akkora, amibe a gyökér egésze kényelmesen belefér; viszont a föld amit mellé teszek, az a termőréteg (felső 15-20 cm) legyen.

enter image description here

A gyümölcsfa típusával kapcsolatban is történt némi pálfordulat. Az eddigi évek során ugyanis többnyire a nem kommersz, tehát ún. régi, tájjellegű vagy rezisztens fajtákat preferáltam, gondolván arra, hogy úgysem akarok vegyszert használni hozzájuk, ezek a fajták ellenállóbbak. Habár ez a stratégia tökéletesen be is vált (még őszibarackjaink is virulnak), egy tanulmányban (Surányi Dezső: "A biodiverzitás fenntartásának jelentősége", ennek a könyvnek a 25. oldalán) azt olvastam, hogy a régi fajták újbóli elterjesztésének jónéhány hátránya is lehet. Ezek között kiemelném azt, hogy lassítják a fajtaváltást, vagyis a jelenlegi génállományhoz képest már elavultak, így használatuk olyan, mintha visszapörgetné a növényi egyedfejlődés kerekét. Csakhát milyen egyedfejlődés az, ami az emberi szelekcióra alapul.... De az is érdekes felvetés, hogy piac-idegen, nosztalgikus hangulatot keltenek. Igen, valóban furcsa és persze pazar élmény lenne, ha az Aldiban feltűnne a régen darabáron árusított téli fehér kálvil....

A történelmi fajták mellett a tájfajták már más kontextust: lokális értéket hordoznak és nevükből eredően nem garantálják, hogy más tájakon is otthon fogják érezni magukat... Mivel egyik kérdésre sem érzem válaszra késznek magam, miért ne alapon éppúgy meghagytam a helyet néhány kommersz fajtának (granny smith stb.), mint a telken natív módon növekedő vadfának (mirabolán, sárgaszilva...), így ezzel talán fennmaradhat valamiféle sokszínűség nemcsak a fajták de a nemesítettség tekintetében is.

Több helyen is hallottam-olvastam egyébként (a változatosság kedvéért épp Jókai idézett könyvének 51. oldalán is), hogy a fentiekkel szemben sokkal jobban járunk, ha az ilyen vadon nőtt fákra oltjuk rá új fáinkat ahelyett, hogy faiskolából vennénk őket - nos, a faiskolák szerencséjére nekem még egy szemzéses oltás sem sikerült, így nem tudok összevetést írni ezekről. Idén azért megpróbálom újra, különféle más technikákkal, hátha valamelyik beválik. Azért e ponton felhívnám a figyelmet az előbb már említett, amúgy lenézett vad-gyümölcsfák (cigánymeggy, ringlószilva-mirabolán stb.) értékeire: ezek a fák igen széles tűrőképességűek mind az időjárás ingadozásait, mind a "kártevőket" tekintve, és olykor-olykor még ízletesek is! érdemes hagyni belőlük néhány példányt, mert néha nem terem más, csak ők.

enter image description here A ringlószilva virága .... enter image description here és termése

Akit érdekelnek a gyümölcsfák, és esetleg még nem tudja, hogy merre keresgéljen, érdemes körbenéznie itt, itt vagy itt, ha épp nem is vásárlás, hanem csak a leírások nyomán beinduló képzelet miatt.

Slow wood

Nem szánhatom vitaindítónak ezt az írást, amennyiben nincs kommentelés ezen a blogon. Azért nincs egyébként, hogy az Olvasó inkább írjon önálló bejegyzéseket (ide), mintsem hozzászóljon egy másikhoz. Annyiban viszont vitaindító vagy provokatív a téma, hogy marginális véleményt képvisel: ültessünk lassan növő fákat a gyorsabb életű ill. invazív fajták helyére, vagy legalább melléjük!

Elsőként egy rövid ismertető erről az egész témáról. A természetben fennálló rendszer azt képviseli, hogy a parlagon maradt területet először lágyszárú, majd bozótméretű lények lepik el, ezek között aztán megjelennek a pionír fa-fajták, melyek jellegzetessége, hogy gyorsan nőnek, sok fényt igényelnek, kicsit azért agresszívek (adventívnek is mondjuk ezt, aminek már tényleg semmi köze a Karácsonyhoz), de mégis hagynak annyi életteret maguk alatt, hogy a lassan növő fák is túléljenek, és szép lassan föléjük emelkedve átadhassák majd a helyüket nekik a napsugarak útjában. Mert tulajdonképpen a fák az égbolt lakóinak lakásai. vagy a napfény útonállói. vagy épp nem-áramot termelő napelemek. Most arról direkt hallgatok, hogy egyben persze a tűzifa, a hajópadló és a hegedű vagy más fa-hangszerek anyagának forrásai is, habár itt is megjelenik az az "előny", hogy a gyorsabb növésű fák vágásérettsége (az az időpont, amitől már nem növekednek olyannyira, hanem egyszerűen "csak" élnek, mint ahogy azt egy középkorú ember is teszi) is hamarabb eljön, ellentétben a lassabban növők 2-3-szor nagyobb időbéli igényeivel. A lassabb növekedés egyébként nem egészen méltányos kifejezés. Egyrészt ezek a fák a napfény sokkal nagyobb arányát használják ki (gondoljunk csak pl. a bükkösök alatti mélyárnyékra), másrészt növekedésük nem a látványosságnak szól, tehát elsősorban nem felfelé, hanem lefelé, gyökérzetük irányába ill. szöveteik sűrűsödése, testtömegük növelése felé irányul. Ezért is hívja őket a köznyelv keményfának.

Néhány példát azért említek.

Pionír fajták:
-nyírfa (betula)
-nyárfa (populus)
-fehér akác (robinia)
-császárfa (paulownia)
-bálványfa (ailanthus)
-fűz (salix)
-kőris (fraxinus)
-juhar (acer)

Slow wood-ok:
-gyertyán (carpinus)
-bükk (fagus)
-kocsányos és kocsánytalan tölgy (quercus)
-hárs (tilia)

Vannak persze kettős játékosok is, akik termőhelytől, árnyékolástól függően pionírek vagy lassannövők, mint új fa-kedvencem, a szilfa (ulmus) vagy a csertölgy. A dió pedig külön sztori.

Bükk-ke az akácosban
Bükk-kölyök az akácosban

A listából ill. a fentiekből is látható, hogy ezek a típusok egymásnak készítik elő a helyet: bozót a kisfának, pionír a keményfának, mindkettő pedig a maga aljnövényzetének, állatvilágának. Mondhatjuk, hogy egymást igénylik. de nem mondhatjuk, hogy ültessünk csak bükköt, hiszen tudott, hogy csíranövényei a közvetlen napfénytől már eleve megperzselődnek! Ugyanakkor viszont azzal is kell törődnünk, hogy pionír fajtáink alatt legyen nekik biztonságos hely, ahol majd 50 év múlva előtörhetnek, és otthont adhatnak a máshol élethelyet nem találó apró-cseprő lakóknak, parazitáknak, rovaroknak, madaraknak. 50 év... ez még a slow food mozgalomnál is radikálisabb főzési idő. Közvetve az van benne, hogy merjünk hosszabb távra tervezni. "Tölgyet az ember nem magának ültet, hanem azoknak, akik utána jönnek." (N. Gordimer - Az őrző 176.o.) - bíznünk kell abban, hogy egyáltalán jönnek majd utánunk, és akik jönnek, úgy gondolkodnak, mint mi. Vagy még jobban.

Kertünkben számtalan slow wood növekszik. Minden évben gyűjtünk és szórunk ki újabb és újabb makkokat, hátha valahol helyet találnak nekik a mókusok, vagy csírázni engedik őket a rágcsálók és a vaddisznók. Ezek a csemeték és suhángok évente 3-4 centit nőnek. Vagy annyit sem. Az általános nézettel szemben viszont tökéletesen jól megvannak pl. az akácok alatt, amikkel néhány évtized múlva elegyedni is fognak. Sokféleségük egysége viszont csak itt születhet meg, környezet-tiszteletünk pedig abban tud nekik segíteni, hogy hagyjuk őket nőni, élni, majd pusztulni és életteret adni.

Nyilván nagyvonalúnak tűnhet ilyen kijelentéseket tenni egy olyan társadalomban, ami még saját "slow wood"-jaival is tiszteletlenül bánik: magoncainkat alig hagyjuk csemeteként szerteágazni vagy épp túlzott fényben exponáljuk őket, matuzsálemeink bölcsességéhez és lakóihoz pedig nincs türelmünk. Ugyanakkor persze elcsépelt üzenet az, hogy ültess fát és bízz benne, hogy valaha szén lesz belőle; pláne nem túl hiteles, ha épp fával fűtesz, vagy a villamosenergiád egy biomassza-alapú hőerőműből származik. Mindegyik elég kurta vágásfordulókkal dolgozik, ugye. Nem tudok a kierkegaard-i Vagy-vagy-nál pozitívabb konklúziót találni ennek a gondolatmenetnek. De keresem. És ültetek. És ültess.

frissen vágott farönkök utaznak a pécsi Árkád előtt a Hőerőműbe Úton a hőerőmű felé