Kertmozi híradó

enter image description here

A fiúkkal összedobtunk egy nekik régvolt, nekünk, felnőtteknek még igaz is volt filmhíradót a kertmozi elé.
Jónás megvágta, összerakta:

Kertmozi híradó

enter image description here
A fennsíkon balról lekaszálták a lucernát, jobbról a búza aratása két napig folyamatosan zajlott a hatalmas kombájnokkal, melyeket különlegesen gyorsan száguldó, porfelhőket kavaró terepjárók figyeltek.

A kockabálák elszállítása még az adásunk idején is tart.

Elon Musk kinézte magának az űrből, hogy melyik elhagyatott házat szeretné megvenni Ellenden.

enter image description here A kasvirág már a kertek felett is virágzik.

enter image description here
Idén újra muskátlik díszítik a falu utcáit, melyet a diákmunkások nagy szeretettel gondoznak.

enter image description here Az ellendi pláza nyitvatartása szünetel, újranyitás kitolva a végtelenbe, addig is a kertmoziba mindenki hozza a saját innivalóját.

Jó szórakozást kívánunk!

Virtuális kertek

A Korona Vírus 2020-ban nem csak az emberek életére, hanem a technológiai fejlődésre is komoly hatással volt. Az Online Oktatás, Home office, kijárási tilalom, karantén rámutatott arra, hogy ilyen korlátozott körülmények között milyen nagy szükségünk van virtuális terekre, mind a munkánk, mind a magánéletünk során. Az egyetemi munka körülményei között ez a virtuális tér a Microsoft Teams, saját szabadidőmben pedig a videójátékok voltak. Játék közben figyeltem fel arra, hogy a zöld növények milyen dizájn elemként vannak használva, hogy a természet, a növények jelenléte egy virtuális térben is milyen pozitív hatással lehetnek a felhasználóra és indította bennem el a beadandóm témájának ötletét: Virtuális kertek.
Kertek megvalósíthatósága videójátékokban.

Egy kert funkciója önmagában nem sokban különbözik a hétköznapjainkban megtalálható kerttől, a természet közelségét biztosítja egy letisztult, számunkra esztétikus, kontrollált környezetben. Akármennyire is próbál az emberiség a betondzsungelbe menekülni, mély kötődéseinket a természethez egy ideig még biztosan nem fogjuk elveszíteni. A továbbiakban arról szeretnék beszélni, hogy a virtuális terek hogyan küzdik le a valóság határait, nem felhasználó, hanem fejlesztői szemmel alkotott nagy kiterjedésű struktúrák hogyan készülhetnek (3 dimenziós terek)?
Nos erre a kérdésre egy egészen egyszerű választ is lehetne adni: nincsenek határok és örök életűek, sosem kell öntözni a növényeket, stb., de ez nem ilyen egyszerű.

Már a kerttervezés előadásokon is feltűnt, hogy a tervezett kert alapterületének formája hogyan tudja befolyásolni hova milyen típusú növényeket teszünk, hol milyen vonalak mentén dolgozunk, ez egyfajta keretet ad, leszűkíti a fókuszt az adott területre. Ennek a fókusznak a teljes hiánya, azaz, hogy a térben bárhová húzhatunk vonalat, már önmagában nemhogy leegyszerűsíti a dolgot, hanem éppenhogy bonyolítja, de ez persze csak egy hipotetikus példa, ha egy általunk létrehozott térben akarnánk kertet alkotni. Az ilyen elméleti szintű problémákon kívül léteznek természetesen limitációk, ami persze nem a vízhiány, ahogy az egyébként meghatározó tényező lehet különböző éghajlaton létező kerteknél. Egyszerűen a Hardver limitációi, a virtuális kertünk növényeihez használt textúrák, a virtuális tér grafikája, nagysága, az, hogy ez a tér esetleg egy online szociális tér vagy egy helyileg a saját számítógépünkön futó program, mind korlátozva vannak a programot futtató számítógépes grafikus teljesítmény hiánya által.

Mindenesetre, ha néhány kompromisszum kötésébe belemegyünk, akkor ma már a technológia adott ahhoz, hogy ilyen virtuális térben lévő kertek hiperrealisztikus grafikával létezhessenek. Sajnos olvasatlanság miatt nem tudok róla, hogy művészeti kiállítás céljából létezne ilyen kert. A videójátékok azonban szerintem a legjobb tesztkörnyezetek arra, hogy megcsodálhassunk virtuális kerteket. Az egyik ilyen videójáték az Apex Legends, aminek semmi köze nincs közvetlenül a kertművészethez, mert a játékban a játékosok elsősorban egymást lövik a győzelem érdekében. Erre a témára szeretnék áttérni a továbbiakban.

enter image description here

Még szeptemberben készítettek a fejlesztők egy új “Map-et”, pályát a játékosoknak. A helyszín egy futurisztikus lebegő város tele modern felhőkarcolókkal, örökzöld parkokkal és egy agrikulturális részleggel. Az ipari növénytermesztés ilyen esetben nem igazán rendelkezik esztétikai értékkel, azonban a dizájn elemek, amiket e fejlesztők és grafikusok használtak, egészen elképesztő látványt teremt. Mielőtt folytatnám a tér leírását, egy rövid kitérőt szeretnék tenni a ma használt technológiára, ami ezt a látványt ihlette, ami nem más, mint az akvapónia vagy hidropónia. 

enter image description here

A hidropónia és az akvapónia mind olyan megoldások növénytermesztésre, melyek a normál esetben tápanyagot adó talaj helyettesítésével állítanak elő haszonnövényeket, vízben oldott tápanyagokkal, amit a hidropónia esetében levegőben lévő porlasztott vízszemcsékkel juttatják a növény gyökereire. A növény a fényt RGB ledekből kapja, melyek a növény számára optimális spektrumú fényt bocsátanak ki. A Rendszer több esetben teljesen számítógép vezérelt. Ez az eljárás nem csak azért jó mert Elon Musk a marsi kolóniáját tudja majd etetni salátával, hanem azért is, mert sokkal rövidebb idő alatt, növényvédő szerek nélkül, energiát és vizet megspórolva lokálisan lehet élelmiszert előállítani. Az Államokban, illetve a világ körül több milliárdos által is támogatott startup fejleszt ilyen rendszereket, illetve több New York-i étterem pincéjében termesztenek zöldségeket, melyek egyenesen a vendégek tányérján landolnak pár perccel szüret után. Elég érdekes téma, de amit az Apex Legends grafikusai dizájn elemként használtak fel, az a növények vertikális termesztése - többször hatalmas fehér oszlopok oldalán, kihasználva a gravitációt, hogy a víz lefele folyva öntözze a növényeket. A Lilás-Ciklámen Led fény, ami egy érdekes hatást ad egy ilyen módon megvilágított térnek. Illetve a szinte már röhejes mennyiségű számítógép technológia, ami egy saláta előállításához szükséges. 

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Ezeknek az elemeknek a kombinációja egy igazán érdekes látványt eredményez és kialakítja ezt a futurisztikus képiséget, amit sci-fi sorozatok, filmek szettjeként is elterjedten használnak. A pályán ezen a helyen kívül még gyönyörű parkok, zöldfelületek szakítják meg a városképet, néhol örökké virágzó japán cseresznyefákkal. Ez az örök kép, amit alkotni képes, nagyban elhatárolja a valóságban létező verziótól. Elképzelhető, hogy tudatos volt a fejlesztők részéről az a döntés, hogy egy ilyen világos színekben és zöldfelületekben gazdag pályát készítsenek a koronavírus, karantén idején.

enter image description here

Az őszi félév során volt, hogy két hétre karanténba kellet vonulnom, nehogy megfertőzzem a családtagjaimat, ezzel is csökkentve a kockázatot. Ezalatt az idő alatt kezdtem el gondolkodni a témáról, amit a következőekben szeretnék kifejteni.

Milyen hatással vannak ránk a szobanövényeink, egy kis privát kert a legszemélyesebb terünkben? Erre egy másik virtuális térben létező kert adta meg a választ. (Eltávolodva a fejlesztők által alkotott virtuális terektől, most a felhasználó/játékos által létrehozottakra szeretnék áttérni.)
Ez a játék nem más, mint a Subnautica. A játékos egy elhagyatott bolygóra zuhan le űrhajójával, ami teljesen vízzel borított, egy talpalatnyi földfelszín sem látszik a láthatáron. A túlélés érdekében a játékos célja, hogy építőanyagokat gyűjtsön és bázist építsen. A bázis víz alatti szürke csőrendszer, idegen, hideg érzetet kelt belülről. Ahogy a játékos fejlődik, egyre több eszközhöz fér hozzá és egy szint után már a túlélésen kívül koncentrálhat arra is, hogy kicsit otthonosabbá tegye ezt a teret. A fejlesztők ehhez a személyre szabáshoz növénycserepeket, a bázis falára felhelyezhető függő növényeket raktak a játékba, amivel saját igényeink szerint díszíthetjük a bázist. Mi indokolta ezt a döntést, a haszonnövények a játékos fennmaradását szolgálják, teljesen érthető, de dísznövények egy idegen bolygón mi a fenének?

enter image description here

Természetesen a víz alatti bázis okozta bezártság-érzet csökkentésére. Itt újra előjön az első bekezdésben már említett téma, a nélkülözhetetlen szükség a természet közelségére. Persze ezek a növények nem adják vissza egy valóságban létező növény minden aspektusát, tapintással érezhető növény textúráját, vagy egy virág illatát, mégis érdekes látni, hogy még ilyen lebutított formában is egész erős hatást képesek kifejteni. A Subnautica-n kívül sok más játékban megfigyelhető ez a módszer, ahol a felhasználónak lehetősége van a saját kertjének létrehozására, legyen ez csupán esztétikai vagy valamilyen játékelemhez kötött funkció.

enter image description here

enter image description here

Utolsónak egy, az elmúlt pár évben egyre nagyobb popularitást élvező technológiáról szeretnék beszélni, ami gyökeresen megváltoztathatja az egymással való interakciókat hatalmas távolságokat áthidalva, illetve újabb virtuális játszóteret adhat az alkotóknak virtuális kertek létrehozására.
Ez a technológia nem más, mint a VR (VirtualReality), azaz ”virtuális valóság”. Még a korábban látott példáknál a felhasználó egy számítógép kijelzőjén keresztül egeret és billentyűzetet vagy más perifériát használva lépett interakcióba a térrel, addig itt egy VR headsetet a fejünkre téve, kezünkben lévő érzékelőkkel, saját testünkkel léphetünk interakcióba a virtuális tér elemeivel. Ezt a szobában elhelyezett szenzorok teszik lehetővé, amik érzékelik a fejünkön lévő headset mozgását, illetve a kezünkben lévő kontrollerek mozgását a szenzorokhoz viszonyított helyzet függvényében, általában lézerekkel és giroszkópokkal. A headset legtöbbször egy hosszú kábel segítségével csatlakozik a szükséges programot futtató számítógéphez, míg a kontrollerek vezeték nélkül. Egyelőre kicsit körülményes a használata, illetve a számítógép, ami a VR játékok, programok futtatására szükséges, nem olcsó móka. A fejlesztők célja, hogy mindez majd teljesen vezeték nélkül menjen egy szép napon, hogy ne essünk ki az élményből, mert a szék lábában megakadt a kábel. Ez a módja a virtuális térrel való interakciónak ijesztően hihető érzést ad, szinte mintha tényleg ott lennénk abban a térben. Ezen a területen még elég sok felfedezésre váró dolog van, mind az alkotók, mind a hardver gyártók részéről, illetve a hardvernek is olcsóbban előállíthatónak kell lennie, hogy több embert vonzzon. Szinte 100%, hogy ez a jövő, és lehet, hogy nem is olyan sokára VR headset-ben fogok szóbelizni. Érdekes lenne egy napon egy Teljesen Virtuális Kertben sétálgatni.

Felhasznált képek linkjei:
https://www.pcgamesn.com/wp-content/uploads/2020/10/apex-legends-olympus.jpg

https://media.contentapi.ea.com/content/dam/apex-legends/images/2020/11/apex-blog-image-olympus-map-19-olympus-wide.jpg.adapt.crop191x100.628p.jpg

https://assets.rockpapershotgun.com/images/2020/11/olympus-apex-legends-1212x682.jpg/RPSS/thumbnail/1920x1080/format/jpg/quality/75

https://www.essentiallysports.com/wp-content/uploads/apex-blog-image-olympus-map-08-growtowers.jpg.adapt_.1456w.jpg

https://www.essentiallysports.com/wp-content/uploads/apex-blog-image-olympus-map-09 hydroponics.jpg.adapt_.1456w.jpg

https://i.ytimg.com/vi/egqBACiKaoI/maxresdefault.jpg

https://www.theburnin.com/wp-content/uploads/2019/12/VR-Industry-Growth.jpg

https://www.roadtovr.com/wp-content/uploads/2019/03/oculus-rift-s-1-1.jpg

Hinta valahol

A telek felső végében álló hintára már akkor szemet vetettem, amikor a házigazdák részéről Balázs először körbevezetett a végeláthatatlannak tűnő területen. Nem volt konkrét tervem, amikor megérkeztem a Hangfarmra, de azt erősen éreztem, hogy a helyszín adottságaiból kiindulva kellene kitalálnom valamit, mégpedig talán egy hanginstallációt. Mivel a szóban forgó hinta – mint minden hinta – már eredendően, definíció szerint egy interaktív, kinetikus installáció, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a jól működő rendszert egészítsem ki valamiféle hangzó aspektussal.

Itt most álljunk is meg egy kis magyarázkodásra: a kiegészítés mint művészi aktus (mondjuk a semmiből való létrehozáshoz képest) elsőre amolyan nem-eredeti, energiatakarékos, lustaságból fakadó hozzáállást sejtethet; ne feledjük azonban, hogy a létező dolgok kisebb-nagyobb gesztusokkal történő átértelmezése/továbbgondolása hatásos eszköz tud lenni és komoly hagyományokra tekint vissza (public art, intervenció, helyszínspecifikus installációk).
Itt nekem a morális dilemmát és a művészi-technikai kihívást nem is ez, hanem sokkal inkább az okozta, hogy hogyan tegyek hozzá a meglévő struktúrához anélkül, hogy túlságosan beleavatkoznék az ökoszisztémába, elfedve vagy elrontva benne valamit, ami jó. A hinta ugyanis szervesen kapcsolódik a környezetéhez, amely jelen esetben különösen hangsúlyos és gazdagon tagolt: mögöttünk erdős rész, előttünk egy dús és változatos növényzetű rét, körben szántóföldek és gyümölcsfák, a távolban hegyek. Mindezeknek ráadásul hangjuk is van: a közelben rovarok, szél, távolabb harangozás, közeledő vihar hangjai. Maga a hintázás mint tevékenység is ebben a kontextusban teljesedik ki és válik multiszenzoriális élménnyé.

A hinta két, egymástól függetlenül mozgó ülőkével rendelkezik; bár egyedül is élvezhető, a benne rejlő teljes potenciál csak társas felhasználás során mutatkozik meg – ilyenkor a két személy nemcsak a környezethez, hanem egymáshoz is viszonyítja a saját mozgását: törekedhetnek szinkronra vagy függetlenségre, versenyezhetnek, hogy ki tud nagyobb kilengést produkálni vagy extrémebb hintázási technikát bevetni. Ez adta az ötletet, hogy a hanginstalláció-hintát is csak ketten lehessen maradéktalanul kihasználni – egyébként is régóta foglalkoztatnak olyan művészeti projektek, amelyek felfedezéséhez több látogató közötti együttműködésre van szükség.

enter image description here

A kettő mint résztvevői létszám ugyanakkor nemcsak az egyhez, hanem a sokhoz képest is speciális minőséget képvisel, ezt talán nem is kell nagyon magyaráznom. Elkezdtem gondolkozni a ketten létrehozható, kétrétegű, kétszólamú stb. zenei anyagok, illetve általánosságban a párbeszéd és a közös alkotás mentén. A kínálkozó asszociációs mezőből – engedve a kísértésnek – a romantikus-ismerkedős-párkapcsolati tematikára esett a választásom, így született meg a fejemben a szerelmi duett mint a páros hintázás szinte magától értetődő (potenciális) jelentésrétege. Ezzel az is eldőlt, hogy nem absztrakt hangtextúrákat, hanem hagyományos, felismerhető dallamokat fogok használni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és egy kissé szentimentális, de számomra kedves, egyúttal közismert részletet választottam a Bernstein-féle West Side Story-ból. A Somewhere című dal úgy szerelmi duett, hogy valójában egyetlen énekszólam van benne (amelyet hol külön-külön, hol együtt énekel a két főszereplő), viszont a zenekari kíséretben végig jelen van egy második, ellenpontozó szólam. Mivel egyenrangú szerepeket szántam a hintáknak, ezt a két szólamot tartottam meg az eredeti zenéből, minden más kíséretet elhagytam. Hangszínek tekintetében mindenképp szerettem volna eltávolodni az eredetitől és reagálni az új kontextusra, ezért a dúdolás-zümmögés-szél háromszögben keresgéltem szintetikus hangzást, amelyet mesterségesen elbizonytalanított intonációval próbáltam még organikusabbá, életszerűbbé, ember- és állatközelibbé tenni. (Megint nem eredetit alkottam tehát, hanem egy “talált tárgyat” adaptáltam.)

enter image description here

enter image description here

A célként kitűzött felhasználói élmény: minél nagyobb lendülettel hintázok, annál hangosabban szóljon az én hintámhoz tartozó szólam – a mozdulatlan hintához tartozó alapállapot pedig a csend (illetve a környezet által biztosított soundscape). A két résztvevő így behatárolt keretek között ugyan, de változatos helyzetekkel kísérletezhet. Ez első ránézésre két egyforma, egymástól függetlenül működő rendszert feltételez; igen ám, de a romantika érdekében gondoskodni kell arról is, hogy közben a két szólam – még ha az egyik vagy mindkettő olykor teljesen el is némul – mindvégig szinkronban legyen.

A technikai megvalósítás mikéntje csak utólag tűnik magától értetődőnek. Eleinte úgy gondoltam, hogy a vezérlésről egy (vagy két) szenzorokkal felszerelt Arduino és/vagy Raspberry Pi vagy hasonló mikroszámítógép fog gondoskodni, csak aztán jöttek a kétségek a viharbiztosságtól kezdve az áramellátáson át egészen a szenzorokkal kapcsolatos szakértelmem hiányáig. Egy ponton rájöttem, hogy igazából az összes szükséges komponens együtt van a zsebemben lapuló okostelefonban, amelyen ráadásul simán tudom futtatni az algoritmusaimat is. Annál azért gyakorlatiasabb beállítottságú vagyok, hogy túlságosan nehezemre esett volna a barkácsolással járó cool-faktor elengedése – és ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire jól döntöttem.

Vannak különböző telefonos applikációk, amelyek lehetővé teszik számítógépen, a Pd (http://puredata.info/) audiovizuális fejlesztői környezetben összerakott algoritmusok mobileszközön való futtatását. Nekem a MobMuPlat (http://danieliglesia.com/mobmuplat/) app használatával volt már korábbról tapasztalatom, így most is ezen az úton indultam el. Nem mondhatnám, hogy elsőre eltaláltam volna az optimális működési mechanizmust: talán az ötödik-hatodik verzió volt az, amelyik a hintánál való teszteléskor már nagyjából a kívánt eredményt produkálta. A telefonba épített giroszkóp és akcelerométer (gyorsulásmérő) adataival próbálkoztam, először az ülőke maximális dőlésszögéből, majd pedig a maximális gyorsulásból következtetve a hinta kilengésére. Végül ez utóbbi kezdett használhatóan működni, nagyjából akkortájt, amikor az egész Hangfarmot elmosta egy apokaliptikus vihar és a nyomában érkező árvíz.

Mivel a közelgő szombati prezentációs esemény idejére is hasonló időjárást jósolt az összes illetékes szerv, és a szervezők az összes szabadtérre tervezett programot beköltöztették a házba, hamar beletörődtem, hogy itt most semmiféle hintás projekt nem lesz. Az ominózus nap délutánján azonban olyan váratlan optimizmust kezdett sugározni a természet, hogy úgy döntöttem, teszek egy kísérletet az installálásra. És itt jött nagyon jól a technikai setup egyszerűsége: a beépítés gyakorlatilag abból állt, hogy rászigszalagoztam a két mobileszközt (egy iPhone és egy iPad lett végül) az ülőkék aljára, a két bluetooth hangszórót pedig ízlésesen elrejtettem a környező susnyásban – semmi kábel. A szinkront úgy oldottam meg, hogy a lejátszás indításához egyszerre kellett megnyomni egy gombot a két eszközön; egy másik gomb segítségével pedig azt hoztam az adott eszköz tudomására, hogy a mindkét szólamot tartalmazó sztereó hangfájl melyik sávját kell lejátszania a hozzá tartozó hangszórón. A hangszórókat a releváns hinta oldalán, de több méter távolságban, és kifelé fordítva rejtettem el; ezzel nemcsak a páros hintázás inherens sztereóságát kívántam fokozni, hanem azt az érzetet is, hogy az installáció minimál-invazív módon, organikusan simul bele a környezetébe, illetve egészíti ki a meglévő infrastruktúrát. Mivel így az egész technika majdhogynem láthatatlan volt, megszülethetett az elvi lehetősége annak, hogy egy mit sem sejtő hangfarmlátogató (pár) mintegy véletlenül, ártatlan hintázás közben fedezze fel a hozzáadott hangi aspektust.

Ez meg is maradt az elvi lehetőség szintjén: az időjárás jóindulata rövidtávúnak bizonyult, így történhetett, hogy a beépítésben és a tesztelésben önzetlenül segédkező Orsi, T.Bali és Nándi lettek az installáció optimális verziójának egyedüli tanúi. (Orsi és T.Bali amúgy jó teszterek módjára olyan fokú lelkesedéssel feszegették az konstrukció határait, hogy rajtuk kívül a sorsnak is hálával tartozom, amiért sem a rendszer, sem a hinta nem omlott össze…) Alighogy végeztünk, az eső megint esni kezdett, én pedig begyűjtöttem a hangszórókat a rétről, és mindenféle nejlonokba csomagolva a hinta melletti farönkökre helyezem őket. Miközben menekültünk lefelé a fokozódó esőben, reménykedtem abban, hogy ez az állapot csak ideiglenes lesz, és utána a többi érdeklődő is eredeti pompájában látogathatja majd a műalkotást. Persze nem így lett, de ezzel együtt is nagy öröm volt pozitív élménybeszámolókat hallani mindazoktól, akik az este folyamán a körülményekkel dacolva felzarándokoltak a hintához. (Bónusz meglepetés volt, hogy amikor 3-4 órával később felmentem sötétben és szemerkélő esőben, hogy leszereljem az eszközöket, még mindig tökéletesen működött minden, holott meg voltam róla győződve, hogy minden beázott, tönkrement, vagy legalábbis már régen lemerült.)

Természetesen felmerültek távlati tervek, ötletek a projekttel kapcsolatban; nyilvánvaló, hogy lenne még benne lehetőség azon túl, amit így pár nap alatt összedobtam. Egyrészt nekem már közben eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a páros tevékenység nem merülne ki a hangerőarányokkal való játékban: például irányíthatná a hintázás tempója az adott szólam tempóját, és lehetne az a feladat, hogy szinkronba hozzuk (és ott is tartsuk) a zenét. Na, ez volna csak az igazi párterápiás tréning! A másik ötlet Balázséktól jött, akik szemmel láthatóan kedvet kaptak ahhoz, hogy a hintájuk állandó hangi komponenst kapjon. Ebben a kontextusban olyan megoldás is felmerült, amely minden elektronikát mellőzve, teljesen mechanikus módon működne – nem lepődnék meg, ha a jövő évi Hangfarmon már egy ilyen, továbbfejlesztett hinta fogadná a résztvevőket.

Az installáció efemer jellegét csak erősíti, hogy semmiféle videódokumentáció nem készült róla (nekem ugye mindkét kamerás eszközöm be volt építve, és éppen a segítőimnél sem volt ilyesmi). Az itt látható fotókat Zsófi készítette a Gábor által vezetett stop-motion workshop keretében.

Ez pedig egy utólag készített, demonstrációs célú hangfelvétel, modellezett (azaz hamisított) réttel és fiktív hintázási tempókkal.

Címe sokáig nem volt a műnek, de aztán gondoltam, nem ártana, ha mégiscsak elnevezném valahogy. Mondjuk így: Swing for Two, Somewhere.

Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után

Mostanában amikor fákat ültetek, nem arra gondolok, hogy na, ő túlél engem, hanem arra, hogy na, ők túlélnek minket. Próbálom nem drasztikusan megélni a helyzetet, ezért is használtam ki a temesvári Simultan fesztivál felkérését arra, hogy kicsit utánanézzek az emberi civilizációt követő - inkább művészeti - világról alkotott képünknek, hiszen csodálatos lény az ember: nemcsak önnön pusztulását, de az önmaga utáni világot is megkölti! A témában szerzett ismereteimet egy előadásban mutattam be.

enter image description here Monumentul Învingătorul

Az idei eseménysorozat programadó címe ugyanis úgy hangzott, hogy "There will be a time, when it will not be", vagyis szabadon: egyszer lesz, hol nem lesz – a témánál vagyunk. Abból indultam ki, hogy utánanézek, egyáltalán mit takar a poszthumán, vagyis a humanitás utáni világról alkotott képünk. Maga a fogalom már több mint száz éve megjelent az irodalomban, amikoris az állatok által is mutatott, de amúgy az embereknek tulajdonított állapotok, pl. félelem, irígység stb. megszűntetésével létrejött emberentúlit jelöli (lásd Maurice Parmelee Poverty and Social Progress c. könyvében, a 319. oldalon). Katherine Hayles 1999-es How We Became Posthuman? c. könyve viszont a ma ismert fogalmat használja: már most kiborgok vagyunk, ahogy érzékelésünk és cselekvésünk testünk és számítógépes rendszerek együttesére épül (kicsit hasonló lehet a felütése a nemrég megjelent, A poszthumanizmus változatai c. könyvnek is). Leírásában számomra legfontosabb jelző, hogy a poszthumán gondolkodás a tudatot epifenoménként képzeli el, vagyis egy olyan fenomén "mellékhatásaként", ami nem hathat vissza az őt kiváltó jelenségre. Véleményem szerint azonban a civilizáció átmentésében épp az olyan tudatformát keressük, ami bármikor tárgyiasulhat, visszahatni képes az őt létrehozó szellemi világra.

enter image description here A fesztivál helyszíne, a Corneliu Miklosi múzeum

A gondolatmenet a poszt-civilizáció témaköre felé vezetett: egy olyan vízió ez, melyben a jelenlegi technikai fejlődés megáll (ez az, amit egyre többen kezdenek végre pedzegetni), az emberiség pedig a már létrehozott eszköztárral életvitelében visszatér az iparosodás előtti világba: vagyis elvileg megőrzi műveltségét és infrastruktúráját, de feladja civilizált életmódját. Élesen elhatárolódik az elgondolás a neo-primitív életviteltől abban, hogy nem a technológiát utasítja el, hanem annak nem megfelelő használatát (lásd itt). Sokat olvasunk újabban a nem-növekedéselvű gazdaságról (pl. itt), de ugyanúgy elterjedőben a csináld magad kultúra is: nos, valahol itt érnek össze ezek a folyamatok.

enter image description here Magnetoceptia

Hasonló, talán a posztcivilizációnál kevésbé drasztikus megközelítés a hiányontúli (post-scarcity) vízió is: egy általános jómód nem igényli az emberek aktív közreműködését, akik így robotokra bízott - utópikus - életüket élhetik (Charles Barbour 2012-es The Marx Machine: Politics, Polemics, Ideology c. könyve nyomán). Nekem az a gondom ezzel, hogy erre már nincs esélyünk, ezzel elkéstünk: a hiányontúli gazdaság kialakítását igénylő fejlettségi szintet és technológiai kultúrát még nem értük el, de a továbbhaladás a meglévő úton sem lehetséges. Valahol a hiányontúli és az anti-civilizációs modell között kellene utat találnunk úgy, hogy

  • megőrizzük a racionalitásunkat és optimalizáljuk a fogyasztást
  • újrahasznosítunk, előnyben részesítjük a lokális, kooperatív, reális és természetközeli termelést, megőrizzük technológiai érdeklődésünket
  • megosztjuk a javakat, legyenek azok fizikai vagy szellemi termékek (open sourcing)

Az előadás e ponton kisebb beszélgetéssé alakult át, ahol az alábbi kérdéseket tettem fel:

  • létezhet-e egyáltalán a világ emberek nélkül?
  • és emberekkel?
  • keverhető-e a technológiai eszközök használata az iparosodottság előtti életformával?
  • hogyan készülhetünk fel a civilizáció utáni időszakra?
  • hogyan hagyhatjuk hátra az ismeretlen számára olvasható formában digitális kultúránkat és tudományunkat?

enter image description here A fesztivál további sajátossága a koncertek utáni kérdezz-felelek, most épp Alain Wergifosse-val

Az előadás második részében több olyan munkát mutattam be, amelyeket a Faluság olvasói már ismerhetnek (pl. ez vagy ez), így ezeket most nem részletezem, hanem azzal zárnám az összegzésemet, amit a beszélgetés után a résztvevők kiemeltek: hogy milyen jó az, amikor nem a klímadepresszív emberségvége vagy a mulassunk még egy utolsót hangulat erősödik, hanem az emberre amúgy jellemző örök reményt tápláljuk inspirációkkal és az alkotási ösztön túléltetésével; valamint hogy talán épp a technológiai korszak most megélt napjai irányítják rá sokunk figyelmét a természeti világ iránt mutatott alázatra és alkalmazkodásra.

Az előadás diái

Végül röviden a Simultan-ról. Ez egy, immár 14. alkalommal megrendezett nemzetközi kísérleti művészeti fesztivál, ami a kezdetektől fogva tematikus kérdések mentén válogat a világ elektronikus zenei és egyéb művészeti alkotásai közül. Az évek során szépen kinőtte magát, mára külön szervezőirodája és állandó foglalkoztatottjai vannak. Őszintén szólva, ilyen típusú és ennyire szigorúan kézbentartott programsorozatot nemigen tudok mondani itthon talán az Átlátszó hangon és Ultrahangon innen.
Idén egy régi villamosdepóban rendezték meg a programokat (lásd a 2. képen), amelynek felújítása a 2021-ben esedékes kultúrfőváros projekt része egyben (ott is, hogy mondjam, hozza a tipikus tüneteket: művészeti vezető felmondása, túldimenzionált elképzelések stb.). Túl kell esni rajta.

A magány naplója műleírás

A magány naplója egy készülő nagy formátumú mediális szcenikus dalciklus Szelley-Dovzsenko Lellé hasonló című vers-ciklusa alapján. Az önéletrajzi ihletésű verssorozatban, a költő életének magányos helyzeteiről számol be, kezdve a születése utáni ágyhoz kötöttségtől a házasság utáni özvegyi sorsig. A dalciklus előadói apparátusa alt énekhang furulya, zongora (szintetizátorok), nagybőgő (basszusgitár) és elektronikus sound-design (beszédszintézis).
A dalokat térben szervezett cselekménnyel mutatom be, így előadásának médiuma praktikusan a videó, de eljátszható operaszínpadon is térutánzatokkal.
A dalciklust 2018-ban kezdtem komponálni, egy részletének első bemutatója Ellenden, a Hangfarm alkotótelepen volt 2019 augusztus 24-én. Ebben a részletben a furulyán szólalnak meg rövid motívumok, melyeket az Audacity hangszerkesztő Paulstrech-funkciójával tettem önmaga kíséretévé. A tervezett gondolati beszédet, mely szcenikus előadáson feliratként fog megjelenni, felolvastam.

Szelley Lellé: A Magány naplója 1/46

A madárlábak a járdán
Hanggal járnak

Az akkori születendő gyermek
Gyomok között villámokat sir

A régi levelekben
Csak pontok és vesszők vannak

A szőnyeg rojtja a falon
Málnafagylalt láthatatlan kanállal

Szűrt fény a vizes asztalon
A házasságom tükre

Kopott mészfoltok között
Csak mozdulatok lehullanak angolul

Hűvös a só
A fekete fenyőerdőben

A tudat peremén
Serceg a megégett életrend

Madártoll a spalettán
Csodálat szélviharban

Láthatatlan szerződés
Vagy látható szerződés

Kerítések mentén
Gyorsabb a lépés

Őszi sárga leveleken tojást ettünk
A gyerekek kicsik voltak

Búza mozgását felfogni egyben
A felszíne a közepe

Térdelve nagynak éreztem
Szálatlan számtalanságot

Íze csak egy a sokféle kávénak
A harangnak nem

Tovább és tovább visz
Az ismerős táj

Konkrét mondat a vonalzón
Dekonkretizált testek

Túlhaladott fák nincsenek
Kis csibék úsznak már alattuk

Ha Proust ötszáz oldalt tett meg, hogy szabaduljon egy érzéstől
Akkor hány életem van?

Minden arc kereszt alakú
A fűzfa a parton most is áll

Múzeumok és megőrzések
Kiömlött vizek kifújt füst hűvös márvány megnyugtat

Levágott bokrok megújítás reményükben
Kért taktika megalázza a szerelmet

Nem jó nézni a művirágokat
Az örök ideiglenesség ízét

Nincs részem benned csak egészem
Éneklő galambok árnyékai esnek

A cukor maradt a kiscsésze alján
Miért a következő kávéhoz nem lesz jó

A távolban vonat robogás a közelben köt a meggy
Nincs kopogás

A szívverésem melegíti az ágyat
A hárs azóta nőtt

Tenyérnyi szamócát találtam
Fent ahol eddig

2018-04-29

Avaros

Készítettünk egy webes installációt fáink leveleiből. A levelek már a földön hevernek, de itt még röptükben-csúsztukban láthatjuk őket, és ha épp le is érnek, újra visszatérnek és repülnek még... Újakat is adhatunk melléjük (+ jel bal felül), és meg is libbenthetjük őket, ha az egeret (végre mobilon is megy!) föléjük visszük. Hangja nincs. Ezt most Rád bízom.

Itt találod!

enter image description here

A levelektől, sokszínű, velünk élő bionapelemektől veszünk így, mégha épp fényképezőgéen és számítógépes kijelzőn reprodukálva, manipulálva is, búcsút. Várjuk vissza őket tavasszal!

Plusz ha már természet a gépben, akkor legyen nagyon benne: a háttér színe azé az égbolté, amit akkor láthatsz, ha nem a képernyőt nézed, hanem az eget:)