Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után

Mostanában amikor fákat ültetek, nem arra gondolok, hogy na, ő túlél engem, hanem arra, hogy na, ők túlélnek minket. Próbálom nem drasztikusan megélni a helyzetet, ezért is használtam ki a temesvári Simultan fesztivál felkérését arra, hogy kicsit utánanézzek az emberi civilizációt követő - inkább művészeti - világról alkotott képünknek, hiszen csodálatos lény az ember: nemcsak önnön pusztulását, de az önmaga utáni világot is megkölti! A témában szerzett ismereteimet egy előadásban mutattam be.

enter image description here Monumentul Învingătorul

Az idei eseménysorozat programadó címe ugyanis úgy hangzott, hogy "There will be a time, when it will not be", vagyis szabadon: egyszer lesz, hol nem lesz – a témánál vagyunk. Abból indultam ki, hogy utánanézek, egyáltalán mit takar a poszthumán, vagyis a humanitás utáni világról alkotott képünk. Maga a fogalom már több mint száz éve megjelent az irodalomban, amikoris az állatok által is mutatott, de amúgy az embereknek tulajdonított állapotok, pl. félelem, irígység stb. megszűntetésével létrejött emberentúlit jelöli (lásd Maurice Parmelee Poverty and Social Progress c. könyvében, a 319. oldalon). Katherine Hayles 1999-es How We Became Posthuman? c. könyve viszont a ma ismert fogalmat használja: már most kiborgok vagyunk, ahogy érzékelésünk és cselekvésünk testünk és számítógépes rendszerek együttesére épül (kicsit hasonló lehet a felütése a nemrég megjelent, A poszthumanizmus változatai c. könyvnek is). Leírásában számomra legfontosabb jelző, hogy a poszthumán gondolkodás a tudatot epifenoménként képzeli el, vagyis egy olyan fenomén "mellékhatásaként", ami nem hathat vissza az őt kiváltó jelenségre. Véleményem szerint azonban a civilizáció átmentésében épp az olyan tudatformát keressük, ami bármikor tárgyiasulhat, visszahatni képes az őt létrehozó szellemi világra.

enter image description here A fesztivál helyszíne, a Corneliu Miklosi múzeum

A gondolatmenet a poszt-civilizáció témaköre felé vezetett: egy olyan vízió ez, melyben a jelenlegi technikai fejlődés megáll (ez az, amit egyre többen kezdenek végre pedzegetni), az emberiség pedig a már létrehozott eszköztárral életvitelében visszatér az iparosodás előtti világba: vagyis elvileg megőrzi műveltségét és infrastruktúráját, de feladja civilizált életmódját. Élesen elhatárolódik az elgondolás a neo-primitív életviteltől abban, hogy nem a technológiát utasítja el, hanem annak nem megfelelő használatát (lásd itt). Sokat olvasunk újabban a nem-növekedéselvű gazdaságról (pl. itt), de ugyanúgy elterjedőben a csináld magad kultúra is: nos, valahol itt érnek össze ezek a folyamatok.

enter image description here Magnetoceptia

Hasonló, talán a posztcivilizációnál kevésbé drasztikus megközelítés a hiányontúli (post-scarcity) vízió is: egy általános jómód nem igényli az emberek aktív közreműködését, akik így robotokra bízott - utópikus - életüket élhetik (Charles Barbour 2012-es The Marx Machine: Politics, Polemics, Ideology c. könyve nyomán). Nekem az a gondom ezzel, hogy erre már nincs esélyünk, ezzel elkéstünk: a hiányontúli gazdaság kialakítását igénylő fejlettségi szintet és technológiai kultúrát még nem értük el, de a továbbhaladás a meglévő úton sem lehetséges. Valahol a hiányontúli és az anti-civilizációs modell között kellene utat találnunk úgy, hogy

  • megőrizzük a racionalitásunkat és optimalizáljuk a fogyasztást
  • újrahasznosítunk, előnyben részesítjük a lokális, kooperatív, reális és természetközeli termelést, megőrizzük technológiai érdeklődésünket
  • megosztjuk a javakat, legyenek azok fizikai vagy szellemi termékek (open sourcing)

Az előadás e ponton kisebb beszélgetéssé alakult át, ahol az alábbi kérdéseket tettem fel:

  • létezhet-e egyáltalán a világ emberek nélkül?
  • és emberekkel?
  • keverhető-e a technológiai eszközök használata az iparosodottság előtti életformával?
  • hogyan készülhetünk fel a civilizáció utáni időszakra?
  • hogyan hagyhatjuk hátra az ismeretlen számára olvasható formában digitális kultúránkat és tudományunkat?

enter image description here A fesztivál további sajátossága a koncertek utáni kérdezz-felelek, most épp Alain Wergifosse-val

Az előadás második részében több olyan munkát mutattam be, amelyeket a Faluság olvasói már ismerhetnek (pl. ez vagy ez), így ezeket most nem részletezem, hanem azzal zárnám az összegzésemet, amit a beszélgetés után a résztvevők kiemeltek: hogy milyen jó az, amikor nem a klímadepresszív emberségvége vagy a mulassunk még egy utolsót hangulat erősödik, hanem az emberre amúgy jellemző örök reményt tápláljuk inspirációkkal és az alkotási ösztön túléltetésével; valamint hogy talán épp a technológiai korszak most megélt napjai irányítják rá sokunk figyelmét a természeti világ iránt mutatott alázatra és alkalmazkodásra.

Az előadás diái

Végül röviden a Simultan-ról. Ez egy, immár 14. alkalommal megrendezett nemzetközi kísérleti művészeti fesztivál, ami a kezdetektől fogva tematikus kérdések mentén válogat a világ elektronikus zenei és egyéb művészeti alkotásai közül. Az évek során szépen kinőtte magát, mára külön szervezőirodája és állandó foglalkoztatottjai vannak. Őszintén szólva, ilyen típusú és ennyire szigorúan kézbentartott programsorozatot nemigen tudok mondani itthon talán az Átlátszó hangon és Ultrahangon innen.
Idén egy régi villamosdepóban rendezték meg a programokat (lásd a 2. képen), amelynek felújítása a 2021-ben esedékes kultúrfőváros projekt része egyben (ott is, hogy mondjam, hozza a tipikus tüneteket: művészeti vezető felmondása, túldimenzionált elképzelések stb.). Túl kell esni rajta.

A magány naplója műleírás

A magány naplója egy készülő nagy formátumú mediális szcenikus dalciklus Szelley-Dovzsenko Lellé hasonló című vers-ciklusa alapján. Az önéletrajzi ihletésű verssorozatban, a költő életének magányos helyzeteiről számol be, kezdve a születése utáni ágyhoz kötöttségtől a házasság utáni özvegyi sorsig. A dalciklus előadói apparátusa alt énekhang furulya, zongora (szintetizátorok), nagybőgő (basszusgitár) és elektronikus sound-design (beszédszintézis).
A dalokat térben szervezett cselekménnyel mutatom be, így előadásának médiuma praktikusan a videó, de eljátszható operaszínpadon is térutánzatokkal.
A dalciklust 2018-ban kezdtem komponálni, egy részletének első bemutatója Ellenden, a Hangfarm alkotótelepen volt 2019 augusztus 24-én. Ebben a részletben a furulyán szólalnak meg rövid motívumok, melyeket az Audacity hangszerkesztő Paulstrech-funkciójával tettem önmaga kíséretévé. A tervezett gondolati beszédet, mely szcenikus előadáson feliratként fog megjelenni, felolvastam.

Szelley Lellé: A Magány naplója 1/46

A madárlábak a járdán
Hanggal járnak

Az akkori születendő gyermek
Gyomok között villámokat sir

A régi levelekben
Csak pontok és vesszők vannak

A szőnyeg rojtja a falon
Málnafagylalt láthatatlan kanállal

Szűrt fény a vizes asztalon
A házasságom tükre

Kopott mészfoltok között
Csak mozdulatok lehullanak angolul

Hűvös a só
A fekete fenyőerdőben

A tudat peremén
Serceg a megégett életrend

Madártoll a spalettán
Csodálat szélviharban

Láthatatlan szerződés
Vagy látható szerződés

Kerítések mentén
Gyorsabb a lépés

Őszi sárga leveleken tojást ettünk
A gyerekek kicsik voltak

Búza mozgását felfogni egyben
A felszíne a közepe

Térdelve nagynak éreztem
Szálatlan számtalanságot

Íze csak egy a sokféle kávénak
A harangnak nem

Tovább és tovább visz
Az ismerős táj

Konkrét mondat a vonalzón
Dekonkretizált testek

Túlhaladott fák nincsenek
Kis csibék úsznak már alattuk

Ha Proust ötszáz oldalt tett meg, hogy szabaduljon egy érzéstől
Akkor hány életem van?

Minden arc kereszt alakú
A fűzfa a parton most is áll

Múzeumok és megőrzések
Kiömlött vizek kifújt füst hűvös márvány megnyugtat

Levágott bokrok megújítás reményükben
Kért taktika megalázza a szerelmet

Nem jó nézni a művirágokat
Az örök ideiglenesség ízét

Nincs részem benned csak egészem
Éneklő galambok árnyékai esnek

A cukor maradt a kiscsésze alján
Miért a következő kávéhoz nem lesz jó

A távolban vonat robogás a közelben köt a meggy
Nincs kopogás

A szívverésem melegíti az ágyat
A hárs azóta nőtt

Tenyérnyi szamócát találtam
Fent ahol eddig

2018-04-29

Avaros

Készítettünk egy webes installációt fáink leveleiből. A levelek már a földön hevernek, de itt még röptükben-csúsztukban láthatjuk őket, és ha épp le is érnek, újra visszatérnek és repülnek még... Újakat is adhatunk melléjük (+ jel bal felül), és meg is libbenthetjük őket, ha az egeret (végre mobilon is megy!) föléjük visszük. Hangja nincs. Ezt most Rád bízom.

Itt találod!

enter image description here

A levelektől, sokszínű, velünk élő bionapelemektől veszünk így, mégha épp fényképezőgéen és számítógépes kijelzőn reprodukálva, manipulálva is, búcsút. Várjuk vissza őket tavasszal!

Plusz ha már természet a gépben, akkor legyen nagyon benne: a háttér színe azé az égbolté, amit akkor láthatsz, ha nem a képernyőt nézed, hanem az eget:)