Mandarinkompót

Tegnap behavazódtunk és szabadságoltam az almot. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy már a havat kotorják az utcán - ami azt jelenti, hogy csúnyán lemaradtam, és ajjaj, mit fognak mondani, milyen rendetlenek vagyunk, hogy előttünk a járda szikrázóan fehér.

enter image description here Balázs egy korábbi fotója a Hármashegyről a telek végén állva

Ötre már a mi portánk is tüchtig rendben állt. Begyújtás. Készülődés, majd egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy ma senki nem megy iskolába, óvodába. Itthon minden csodaszép, ezt együtt kell átélni.
A reggeli énekes ébresztő helyett gyorsan odatettem az ebédre szánt levest, hogy mikor bejövünk a hóból, minél hamarabb asztalhoz ülhessünk majd.
Kissé még hitetlenkedő, majd ámuló, hálás gyereksereg lézengett ki a konyhába. Itthon maradunk! (Érdekes, ilyenkor én vagyok a világ legcsodálatosabb anyukája, ehem.) Tervezgetős reggelizés. Ki mit hogyan fog építeni, játékszervezés, szerepleosztás, megbeszéltek rögzítése, szabályok lefektetése, majd ellenőrzött öltözködés után kirobbanás az udvarra.
Fergeteges látvány, ahogyan négy gyerek és két kutya rohan, fötör, ugrál, hempergőzik a hóban, majd lassan elcsendesedve elkezdődik az igazi játékmunka.
Szeretem azt a ritmust, amit már több játékuk során megfigyeltem: egyéni belemélyedés és közös aktivitás váltogatja egymást. Ezek azok a különleges pillanatok, amikor az ember nemcsak megérti, hanem ténylegesen nagyon mélyen átérzi, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint lelassított idő, megállított idő, kitágított idő. Valósággá válik Thomas Mann, Proust, Heidegger, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Az ilyen napok, igaz koncentráltan, sűrítve, de a nyári szünetek végtelen idejét teremtik meg, ami a gyermeki lét legfontosabb időélménye. A gyerekeket elnézve és az udvart rendezgetve Nadine Gordimertől Az őrző című regény jutott eszembe. Nem is a vidéki vagy a városi létforma, a különféle létezési módok voltak a fontosak, hanem az őrzés. Az, hogy mennyi ideje őrzöm őket önmaguknak, hogy tudatosan megérett emberekként egy pillanat alatt kirepüljenek és önmaguk lehessenek. Jó.
Nem fényképeztem. Annyira közösen együtt voltunk benne a történésben, hogy nem akartam egy szikrányit sem a kívülálló pozícióját felvenni. Szép.

Még mindig tél. Még mindig várakozás. Még mindig melegedés. Tea, tea, tea, forralt bor, tea, tea, tea....
Kompót!
Gyümölcstea mézzel, barna cukorral és citrommal. Ha nincs citrom, jó a narancs vagy a mandarin is. Forralt bor - fehér vagy vörös - szintén naranccsal, mandarinnal és almával. Almakompót szottyadtabb almából. És legújabb felfedezésem: szottyos mandarinból vagy narancsból és pár szem almából (vagy akár alma nélkül) a család eddigi legfinomabb kompótját készítettem el, ami azt jelenti, hogy a meghámozott, feldarabolt gyümölcsöt annyi vízben teszem fel főni, amennyi éppen ellepi, beledobom a szokásos fahéjat, szegfűszeget, ha van, akkor szegfűborsot is és citromlevet facsarok rá. Meglepőnek tűnik, de a savanykás gyümölcsök ízét is kiemeli a citrom, még az étel színe is sokkal szebb lesz tőle. Megint szuper anya voltam, ehhem, ehhem.

enter image description here

Nemcsak a gyerekek játszottak egész nap, én is belemerültem a babrálásba. Ültetőtálcába kerültek a csillagfürt magok! Tavaly is csak előnevelve sikerültek, szabadföldben nekem nem csíráznak ki. Viszont gyönyörűek lettek! A magvetés igazán az elementáris hit. Ha nem sikerül, akkor önvizsgálatra sarkall, ha pedig igen, akkor továbbfolytatásra ösztönöz. Reménykedem.

enter image description here

enter image description here

Finn borsóleves

Pár hete költözhettem csak az országba, mikor összeismerkedtem a finn borsólevessel. Azt hiszem, ez a találkozás elkerülhetetlen volt. Hiszen "hernekeittót" (herne=borsó, keitto=leves) eszik itt mindenki, gyerektől a dolgozókon keresztül a nyugdíjasig. Otthon, a menzán, a munkahelyen. A sarki boltban is kapható konzerv formában. Népszerűségének oka, hogy olcsó, egyszerűen elkészíthető, laktató és ráadásul még jóízű is! A családomban is mindenki szereti, ami nagy szó, úgyhogy rendszeresen szerepel az étlapunkon.

enter image description here

Érdekesség, hogy hivatalosan a csütörtök a borsóleves-nap. Ennek a szokásnak vallási háttere van: a kereszténység számára a péntek eredetileg böjti nap, ezért fogyasztottak a böjtöt megelőző napon egy ilyen tápláló, húsos ételt. (Mert a "hernekeitto" hússal készül.) Ugyanezen okból eszik ezt a levest a finnek húshagyókedden is, ami ugye a nagyböjt előtti utolsó nap.

A finn borsólevesre megismerkedésünkkor igencsak rácsodálkoztam, mivel olyasféle borsóból készül, amivel korábban sosem találkoztam. Ez pedig a száraz zöldborsó. Így néz ki:

enter image description here

Hántolatlan, egész, zöldes színű. Tehát nem azonos a Magyarországon is jól ismert, emberi fogyasztásra alkalmasnak nyilvánított sárgaborsóval vagy más néven felesborsóval, ami a zöldborsó hántolt, szárított és felezett magjából készül.

Noha otthoni boltokban tudtommal nemigen kapható zöld szárazborsó, azért bátorkodom leírni a leves receptjét. Teszem ezt annak tudatában, hogy a Faluság egyes írói-olvasói szívesen kertészkednek. Hátha sikerül az idén elültetett zöldborsóból egy ebédre való mennyiséget szárazra érlelni...

Tehát a hozzávalók:

500 g borsó kb. 500 g csontozott sertéshús 1 hagyma 2 tk só 1/2-1 tk majoránna

És az elkészítés:

A borsót este megtisztítjuk, leöblítjük, éjszakára beáztatjuk, és másnap tiszta hideg vízzel főni tesszük. Egy óra elteltével hozzáadjuk a felaprított hagymát és a kis kockákra vágott húst. Sóval, majoránnával ízesítjük. Még egy óra hosszat főzzük, közben pótoljuk az elfőtt vizet. Főzés közben a borsószemekről a héj leválik, a szemek szétfőnek. A végeredmény egy sűrű (főzelékhez közeli állagú) leves.

Ádámék az óvodában mindig palacsintát kapnak hozzá. Szerintem is remek párosítás!

enter image description here

Anyaság vs. munka

Juditkám, olvastam ezeket a bejegyzéseket az anyaság vs munka témában az oldaladon.

Az jutott eszembe, hogy teljesen lecsengett bennem ez a téma - egyáltalán nem érzem, hogy bárkinek magyarázkodnom kéne, hogy miért voltam itthon ennyi ideig vagy hogy a 10 év során miért dolgoztam mégis ebből hatot, közben egy évig kétfelé is, ráadásul éppen várandósan plusz két ovissal. Miért vállaltunk ennyi gyereket vagy éppen miért nem vállaltunk még, amikor a férjem szeretett volna. Valahogy amiatt sincs bennem semmi kétely, hogy jó volt-e úgy, hogy jártak bölcsibe/oviba, hogy mikor jártak, mennyit jártak, miért éppen akkor mentek suliba, amikor, stb. Elengedtem az egészet és most már úgy érzem, túl is van ez dimenzionálva. Én is túlpörögtem, amikor éppen pörögtem rajta. Ma már azon sem pörgök, hogy a gyerekek barátai, netán szülei szerint mi kevés zsebpénzt adunk, kevés túlórára járunk, nem tanulunk velük itthon direktben, csak ha kérik (hát ez tényleg ritka), viszont túl sokat játszanak, túl sok házimunkában segítenek és túl sokat olvasnak - legalábbis mások szerint. Na és? Szerintünk így jó. Ja és csak a könyvtárba járunk szombatonként. Hm, hogy ez miért szálka valakinek a szemében?

Olvastam egy nagyon felszabadító könyvet, általánosságban a francia gyereknevelési szokásokról ír, az a címe, hogy "Nem harap a spenót" és elég rendesen szembesít azzal, hogy - az angolszászokhoz hasonlóan - túlaggódjuk az otthonmaradás vs munkába visszatérés kérdését. Túlszorongjuk. (Nem csak a nők.) Valószínűleg az az egyik oka ennek, hogy nincs semmilyen egységes viszonyulás ahhoz, hogyan szoktak itt nálunk menni a dolgok gyereknevelés-ügyben, sokféle alternatíva van, az országnak viszont alacsony a rugalmas lélekszáma, magyarán begyökerezett elméletek-gyakorlatok vannak és aki úgy gondolja, hogy feketén jó, annak a fehér megoldás ellenszenves, sőt pocskondiázandó, a fehéreknek meg a fekete, holott a szürke rengeteg árnyalatát el lehet fogadni, meg lehet érteni, uram bocsá' tanulni lehetne belőle.

enter image description here
Képkocka a Kis Nikolas nyaral c. filmből

A spenótos könyv alapján a franciáknak azért könnyebb, mert elég hasonló alapokról indulva gondolkodnak ott az emberek a gyerekneveléssel kapcsolatban és így nem kell annyit görcsölni rajta, hogy jó-e vagy nem, mert eleve nincsenek nagyon különböző trendek. Volt egy nagyon jó fogalom, a "keret" (cadre), e szerint a francia szülők (általánosságban) nagyon szigorúak a kerettel kapcsolatban: a lefektetett szabályokat a szülők adják meg és ezekhez nagyon ragaszkodnak, de ezekből csak nagyon kevés van - ami igazán fontos. A többi dologban elég nagy szabadságot hagynak a gyerekeknek és lazán kezelik úgy általában az eltéréseket, amíg a gyerekek a keretet betartják. Ez elég hasonló ahhoz, ami nálunk itthon kialakult és (biztos ezért is :-) nagyon rokonszenves - látható, hogy ez működik. A másik, ami nagyon tetszett, hogy képesek elválasztani a maguk felnőtt világát a gyerekekétől és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül átadni magukat a felnőtt örömöknek is. Tehát pl. nem érzik, hogy el kellene viselniük, hogy térdig járnak a játékokban csak azért, mert vannak gyerekeik, hanem megtanítják nekik, hogy erre a gyerekszoba a megfelelő hely vagy éppen ha a gyerekre valaki más vigyáz, netán bölcsiben van, a nők a legnagyobb lelki nyugalommal fodrászhoz, barátnőzni, trécselni, stb. járnak és nem az elmaradt házimunkának esnek neki. Magyarán: nyugiban hagynak maguknak saját időt feltöltődni. Nekem ezt a mai napig tanulnom kell. Ja, és egyébként minden nő villámgyorsan visszamegy dolgozni és ezen sem feszeng senki, nem találják se meglepőnek, sem ördögtől valónak, ahogy azt sem, hogy valaki úgy dönt, tovább marad otthon. Nyilván Franciaországban sem ilyen egységes a kép, de ettől függetlenül nagyon felszabadító ilyesmiket olvasni a mi elég szorongó, magyarázkodó és kritikus világunkban. (Azért őket sem kell félteni- a francia nők meg azon görcsölnek vagyis szigorkodnak magukkal, hogy terhesség előtt, alatt és után mennyit ehetnek és amint lehet, elmennek egy intim torna tanfolyamra/kezelésre. Hát igen, ők sem tökéletesen lazák - de pont abban azok, amiben mi nem, így mégis jó hatással lehetnének ránk. :-)

Pusszancs! Megyek tovább rajzolni (már-már szerzetesi síkra emeltem ezt a beteg napok alatt és komolyan mondom, hogy nagyon gyógyító. Lehet, hogy antibiotikum helyett kottamásolást és botanikai rajzkészítést kellene felírni a pácienseknek? Na jó, lehet, hogy az ilyen kezelés után meg dilibogyót, legalábbis sokaknak biztosan :-).

Vasárnapi képeshang 8.

A mai képeshang interaktív: a számítógép egerével pásztázva a képet, annak havas (fényes) képpontjai egyfajta, hótlan (sötét) képpontjai pedig másfajta hangokat szólaltatnak meg. Kicsit olyan hangulatot árasztanak, mint amilyen annak a hideg szélnek volt, amit tegnap éreztem azon a helyen, ahol a kép készült.

Nem biztos, hogy minden böngészőn jól működik: én firefox, chrome és safari böngészőn teszteltem, ott jól süvített. Szerintem internet explorer-en nem érdemes kipróbálni.

És mobil kütyükön sem megy, mert ott nincs egér....

(kép és kódolás: Kovács Balázs)

Rend

Márta e heti keddi írásában egy bekezdésnyit ír a rendről: hogyan kímélhetjük meg magunkat attól, hogy főzés után egy halom koszos edény nézze az alkotásunkat. Szeretek egy gondolatot végigszöszölni. Nem véletlen, hogy Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című munkája volt életem egyik igazi katartikus olvasmánya. Pár hete kérte Balázs, hogy a kulturális egyesületünk Rendet! kiadványához írjak magáról a rendről. Annyira ide kívánkozik és annyira nem akarom újra, másként megfogalmazni, hogy hosszas könyörgés után Balázs végre megengedte, hogy itt is olvasható legyen.

Gondolatfoszlányok rendről, rendetlenségről, ürességről, letisztultságról, harmóniáról - na meg mindezek viszonyrendszeréről.
Mi is a rend? Nekem? Neked? Nekünk?
Nekem a rend nyugalom: a tárgyak nyugodt elhelyezkedése, nem kényszeredett szimmetria, hanem kéznél lévőség, mégis átláthatóság, esztétikailag kényelmes elrendezése a tárgyaknak a térben. Neked? A Te rended nem feltétlenül az Én rendem. A Te rended a te íróasztalod, a te polcod - olyan hely, ahol te helyezed el és te kezeled a tárgyaidat, azaz te használod a tárgyakat oly módon, hogy az neked jó legyen. Ha nem jó, akkor az nem a te rended, hanem az már rendetlenség. A Te és a tárgyaid közötti viszonyrendszer és tárgystruktúra célja, hogy a keresett dolgot minél egyszerűbben megtaláld és minél könnyebben elérd, ha ez nem így van, akkor módosítani kell a struktúrán vagy a viszonyrendszeren. Emlékezni, mit hova tettél - saját magad külső vagy belső szemének láthatóvá, elérhetővé tenni. A rend tulajdonképpen eszköz dolgaink kéznél tartásához, rendszerezéséhez. Ha nincs szem előtt, vagy nem emlékszünk egy tárgyra, vagy dologra, akkor az számunkra nincs is. Ha keressük, de nem találjuk, akkor nem jó a rendünk. Ez lenne a rendetlenség? Talán. Ez is.
A tárgy nélküli tér nem rend. Az üresség. Lakótér esetén kimondottan ijesztő. Üres. Élettelen.
A személy nélküli tér a tárgyak által marad személyes. Tárgyaink saját lenyomataink a térben. A tárgyaink a nyomaink. Tárgyaink, azaz nyomaink adják meg egy tér személyiségét, személyességét. A szoba szellemisége több a pillanatnyi személyességnél, az már az összes addig ott létező személyesség összeadódása és története.
A letisztultság nem üresség. A letisztultság a minimalizált tárgyakkal elért harmonikus rend. Kevésszer valósul meg. Ritka.
Lehet-e rend tisztaság nélkül? Nem. A rend feltételezi a tisztaságot. Miért? Mert harmonikus viszonyrendszer csak tiszta megvalósulások között lehetséges. Törött vagy koszos dolgokkal a legjobb lakberendező sem tud mit kezdeni.
Lakberendezés? Milyen fura, ha más csinál nekem rendet. Ha más helyezi el a dolgaimat a térben. Önmagamat sem rendeztetem be mással.
A rend: önmagunk megtalálása a térben a tárgyaink között. Jó ez így?
Van én rendem, te rended és van a mi rendünk. Az én asztalom, a te asztalod, az ő asztala - de nincs a mi asztalunk. Az az étkezőasztal. Amit a kulturális, társadalmi rend szerint rendezünk el. Nem az én szokásrendszerem, nem a te szokásrendszered, nem a mi privát szokásrendszerünk, hanem a társadalmi megszokás. Kulturális hagyomány, kulturális kód egyéni megvalósításokban.
Rendet rakni tanulunk. Otthon, iskolában. Elvárják tőlünk a rendet, elvárják, hogy használhatóak legyünk. Érthetőek. Átláthatóak.
Rendet alapvetően az ember önmagának teremt. Rendetlenség akkor lép fel, mikor az ember rendje nem funkcionál. A vendégnek megalkotott mintarend kit csap be? Engem, vagy a vendéget? Hazugság önmagamról a másiknak, vagy megtisztelése a másiknak azzal, hogy elrejtem önmagam átláthatatlanságát. Vagy: a mintarend oly módon szól a másiknak, hogy beleférjen az én rendembe? Beengedem, használhatóvá teszem számára az én teremet, az én rendemet. Beengedem, valamit feladok önmagamból, hogy helyet csinálhassak a másiknak. Ez még nem a mi rendünk, hanem ez az én rendem, ami neked szól, hogy merj benne lenni. Kiskapu, amin majd lassan behozhatod a te rendedet és esélyt adhatunk egy közös rend kialakításához.
A rend soha sincs készen. A rend mindig alakul. A rend nem statikus, a rendet folyamatosan teremtjük, ugyanúgy, mint önmagunkat.
A én rendem talán önmagam vezetése a térben. Ezért ragaszkodunk annyira hozzá.
Valamit mindig hozunk, és valamit mindig viszünk. A mozgás az egyensúly. Ha ez az egyensúly megbomlik, akkor lesz patologikus: krónikus gyűjtögetés, iszonyatos üresség.
Én a személyes nyitott tereket szeretem: benne van a másik markáns egyénisége, mégis van benne számomra is hely. Jó ott lenni. Ilyenkor a másik rendjéből nem egy torz tükör néz szembe velem, hanem önmagam lehetek.
Kevesen tudnak jó tereket teremteni. Nem értem, hogyan tudnak emberek csúnya terekben élni. A csúnyaság nem egy tőlem idegen stílus. A csúnyaság a stíluson belüli torzság.
Jön a tavasz, tegyél rendet!

Érdemes belenézni Polcz Alain: Rend és rendetlenség című írásába. Az Asszony a fronton című munkája pedig kötelező olvasmány!

enter image description here

Janka három-négy éve készítette ezt a rajzot, azóta is a konyhafalon van a helye

A piacokról

Séfként az ember sohasem pihen: nincsen olyan pillanata az agynak, amikor egy kis szeglete ne az ételek, alapanyagok körül forogna. Sokszor még álmomban is főzök... Ha pedig azt érzem, hogy elfáradtam kreativitás terén, akkor csak fogom magam, betérek egy piacra inspirálódni! Szakmai karrierem hajnalán, minden reggel a Fővám téri vásárcsarnokban indítottam a napomat, hogy a legfrissebb áruval tudjam kecsegtetni a vendégeimet. Hogy igazán kerek legyen a történet, télen-nyáron bringával nyomtam, és a hátamon cipeltem az alapanyagokat. Igazán hősies volt az egész, aminek - visszaemlékezéseim alapján - a csúcspontja akkor volt, amikor télen hazatekertem 90 tojással, és egy sem tört össze!

enter image description here

Volt ennek a kora reggeli piacozásnak valami bágyadt romantikája, talán a kofák hajnali gyűröttsége miatt, talán mert ilyenkor nem a háziasszonyok és turisták hadán kellett átvágni, hanem pár hasonszőrű séfen, aki árut gyűjtött, tesztelt, tárgyalt, alkudozott, és rakta fejbe össze a napi ajánlatot, mint én.
Sokan azt hiszik, hogy a Fővám téri csarnok csak egy zsibvásár, turistacsalogató, de ez nem igaz. Van egy „olcsó” és egy „drága” sora, pincében halak, savanyúságok, és a város egyik legjobb hentese vár. Egyedüli hibája, hogy a termelői részlege ugyanúgy nem túl hiteles, mint a pesti piacok nagy részének. Megy a jól bevált trükk: kiállítanak öreg néniket pár görög paradicsommal, hogy azt füllentsék, az termelői.
Tekintve, hogy a csari mellett éltem 6 évig, minden rezdülését ismerem, úgy, ahogy ők is megismertek engem. Akkoriban csak a munkámnak éltem, ami azt is jelentette, hogy a magánéletem nagy részének alakulását a piac, vagy a konyha kísérte szemmel. Együtt örültek velem a sikereimnek, ha fáradt voltam, megkérdezték, miért vagyok az. Szemmel kísérték a karrierem alakulását, megismerték a munkatársaimat, anélkül, hogy be kellett volna őket külön mutatnom. Rengeteg beszélgetésem volt ott alapanyagokról, a kofák életéről, akik szintén ott élték mindennapjaikat, heti hat napban reggel 5 és este 6 között.

enter image description here

Számomra ez volt a piac. Egy nagy, szakmai család, alapanyag-iskola, ahova bármikor visszatérhetsz. A piacnak mindig van egy belső élete, ritmusa. Én úgy kezelem, mint egy külön élőlényt. Lüktet, változik, kommunikál. Befogad, és nyújt valamit. Amikor ott vagy, minden önös gondolatod kikapcsol. Másokról gondoskodsz. Ott dől el, hogy mit raksz le az aznapi asztalra a vendégkörödnek, akik számítanak rád. Akikkel ott vagytok, ezért a célért hajtotok, akinek pedig ez nem számít, gyorsan lemorzsolódik.
Talán pont emiatt is voltam eléggé csalódott, amikor most kimentem az évenként megrendezésre kerülő, országos, gasztronómiai vásárra. Tekintve, hogy eddig mindig dolgoztam, amikor volt, felépítettem magamban egy légvárat, ahol a legjobb minőségű kecskesajtok és házikolbászok lógnak a verandán, termelői mézekkel, olajokkal, ecetekkel, és gazdákkal, akik mutogatják az idei terméseiket… de sajnos, nem ez fogadott.
Sajnos, nem tudok mást mondani, mint hogy a SIRHA abszolút jól tükrözte a jelenlegi magyar gasztronómiát: fáradt, mű, idejétmúlt, erőtlen. A kenyéren, amire, ha ráöntesz egy pohár vizet, akkor is száraz marad, a 2 napon át állni tudó tejszínhabig mindent kaptam, csak azt nem, amit vártam. A légvár összeomlott, és csak a zselatinnal és keményítővel dúsított „főzőkrém” maradt egyben a nap végére.
Tudom, hogy probléma Magyarországon, hogy minden tehetséges szakács külföldre utazik szinte (a maradék pedig próbál éttermével lavírozni a jogszabályok tengerében), de felháborítónak tartom, hogy 2017-ben nálunk egy országos gasztro-vásárra olyan termékeket beengedjenek, melyek a szakácsok lustaságát, és az ételek igénytelenségét segítik elő. Ha jogszabályi rendszerrel a konyhát tisztaságra „neveljük”, akkor igenis legyen jogszabály arra, hogy a gasztronómiai szövetség mely alapanyagokat ítél helyesnek, és emberi fogyasztásra alkalmasnak. És itt nem arról van szó, hogy a zselatin, vagy a keményítő egészségtelen lenne, hanem arról, hogyha nekem főzőtejszínt kell használnom egy receptben, akkor azt nem pótolhatom a fent említett módon sűrített tejjel, mert az egy másik étel. Mert az a helyzet, hogy ezeknek az alapanyagoknak a noname boltok legalsó polcain kéne szerepelniük, nem az országos vásáron, ami elvileg arról szól, hogy a szakmát összehozza a termelőkkel.

enter image description here

És közben meg hallom, hogy vidéken a termelők nem jutnak el a pesti éttermekig, mert olyan eszközparkra, pályázati rendszerre van szükségük, amin nem tudják átverekedni magukat. A helyi termelőknek olyan járulékkötelezettségük van, ami nem versenyképes a külföldi dömping-áruval, és ennek meg is van az eredménye. Ízetlen, vizes paradicsomból kell főznöm, mert nem jut el hozzám a jó minőségű, termelői áru, a falvakban pedig felkopik az álla a gazdáknak, olyan nyomott áron kell értékesíteniük a viszonteladóknak a zöldségeiket. Hogy mindezt tovább fokozzuk, még a falvakban található kereskedelmi egységek is a külföldi árut veszik meg, hisz olcsóbb, és mindenki tudja, hogy nagy a verseny.
Persze, hogy teljes legyen a kép, a jelenlegi jogszabályok alapján a vendéglátóhelyem olyannak minősül, melybe csak „mosott” áru érkezhet, ami azt jelenti, hogy még meg is büntetnek, ha esetleg olyan zöldség kerül hozzám, ami előtte nem lett kezelve. És természetesen lehet tippelgetni, hogy hány gazdának van még arra is kapacitása, hogy pucolóüzemet hozzon létre, és vákuumozza tartósítószerrel a zöldségeit.
Két opció marad: vagy jogszabálysértést követek el, és kiszolgálom a vendégeimet jó minőségű, helyi alapanyagokkal, vagy rendelem az ízetlen, és kezelt nagybani árut, ahogy azt az állam előírja nekem. Mindenkire rábízom a döntést.

Természetesen, a nyolc év alatt, amióta ebben a körben pörgök, megtaláltam a köztes megoldásokat, de rengeteg munkám volt benne. Még jogszabályt is hoztak a kedvemért, mert olyan felvetésem volt, melyre a hivatal azelőtt nem gondolt, amire külön büszkeség tölt el. De ezek a megoldások mind úgy jöhettek létre, hogy folyamatosan tartani kellett a kapcsolatot a termelőkkel, beszállítókkal, megtalálni azokat a forrásokat, ahol hasonlóak a szempontok, ami egyáltalán nem könnyű. És ez a hely volt a Piac.

enter image description here

A régi értelemben vett piac, itthon számomra már csak illúzió. Ha ki is mész, leginkább külföldi áruval találkozol. És még csak a zöldségekbe mentem bele, a tőkehús-iparról, tejtermékekről szó sem esett.
A vendégek télen is a nyáron termő zöldségeket akarják enni, és ha nem akarod őket elveszíteni, figyelned kell az igényeikre. Viszont ott van a trükk, hogy ha elég kreatív vagy, tudsz szezonális alapanyagokból is létrehozni olyan ételeket, amik kenterbe verik más évszak ételeit. És pontosan itt jön az éttermek felelőssége és kulcsfontossága a képbe. Az, hogy megtanítsák az embereket enni, ugyanis az ő feladatuk. Irányt kell mutatni, hisz nálunk van a szakmai tudás. Ahogy egy programozó nem várja el, hogy Java-ban fejlesszek, én sem várom, hogy mindenki tisztában legyen a szezonális alapanyagokkal. Megmutatni tudom. Ha pedig a vendégeknek már télen mondjuk céklára lesz szükségük a piacon, mert abból ettek jót valahol, akkor nem fogják a görögdinnyét vadászni februárban, és a piacoknak is ehhez kell majd alakítani magukat. A folyamat lassú, de működik.

Ma sütöttem ebédre a Hokedliben többek között, egy kéksajtos, földimogyorós rakott céklát. Biztos vagyok benne, hogy pár vendégem hazafele vesz egy-két fejjel majd a zöldségesnél, és megsüti majd a családnak, annyira ízlett neki. Nem bonyolult, szezonális, kreatív, és szuperfinom. Hogy őket, és mindenki mást is motiváljak, le is írom a receptjét! ☺

Földimogyorós, kéksajtos rakott cékla
Hozzávalók (4 személyre):

  • Cékla 4 közepes fej
  • Tojás 5 db
  • Magas zsírtartalmú tejszín 3 dl
  • Kéksajt 20 dkg
  • Durvára tört, pirított földimogyoró 20 dkg
  • Házi vaj 5 dkg
  • Kukorica-keményítő 3 dkg
  • Kakukkfű, só, bors

Elkészítés:
A nyers céklát pucoljuk meg, és szeljük fel minél vékonyabb szeletekre. A tojásokból, lereszelt sajtból, tejszínből, és kukoricakeményítőből, fűszerekből, habverő segítségével, gyors mozdulatokkal összekeverve készítsünk egy homogén mártást. Kenjünk ki egy magas falú tepsit vajjal, és rétegezzük a hozzávalókat a következő sorrendben: cékla, mogyoró, mártás, amíg azok el nem fogynak. Lassú tűzön, 160 fokon süssük, légkeveréses sütőben 60 percet. Miután kicsit hűlt, könnyebben szeletelhető, friss snidlinggel, gerslivel isteni!

enter image description here

Az embercsemeték iskoláztatásáról

Annyi sokat írtam már a facsemetékről, nevelgetésükről, gyógyító leveikről, hogy miért ne írhatnék az embercsemetékéről is? Amúgy is élénken aktuális a téma, és napi szinten vissza-visszatér a megérkezés után odasúgott félmondatokban (az őszintébb fele), vacsora utáni családi beszélgetésekben (a higgadtabb fele). Mert azért vak, aki nem látja, és gépelésképtelen aki nem írja le: az oktatásügyünk száz sebből vérzik. Ha egy faiskolai populáció nevelésében lépne fel ennyi sérülés, akkor a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara máris sajtótájékoztatót hívna össze, és jótékonyan osztana EU-s gyorssegélyt a gazdáknak. A Nemzeti Erőforrás Minisztere (rövidítése: NEM) viszont nem hív össze semmit és nem oszt gyorssegélyt az önmeghasonlott pedagógusok, gyerekek és szüleik rehabilitációjára. Jó stratégia: ha úgy teszünk, hogy minden rendben és nálunk a szelekció joga, egy idő után tényleg csak az marad meg, ami 'rendben' van.

enter image description here

Nade nézzük is, honnan erednek ezek a sebek!

1/ a pedagógus közösség erősen túlterhelt és elbizonytalanított. Azt is mondhatnám, hogy megfélemlített vagy frusztrált, de általánosságban azért ez nem tapasztalható. Az viszont általánosan érzékelhető, hogy - talán az állandó pedagógusminősítés-tanfelügyelet-önértékelés hármasa miatt - nem felszabadultak, nem türelmesek gyermekeink tanárai ahhoz, hogy segítsék "a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel"-jenek (köznevelési törvény 1.§(1)).
Ezek a célok gyönyörűek, és emiatt pláne egy tragédia, hogy vagy egy 30 fős gyereksereg mellé kijelölt tanerőre van bízva ez a lehetetlen feladat, vagy/és pedig olyan szakemberekre, akik terheik miatt korántsem harmonikusak, és nem hitelesek az önálló, erkölcsös életvitel tekintetében sem. Emiatt azt javasolnám, hogy a pedagógusok adminisztratív terhei csökkenjenek (az Inez által említett pedagógiai asszisztensek fizikai megjelenése is segíthetne ezen, de találtam egy egész jó szöveggenerátort, amit értékelések megírásához is lehetne használni), és a felszabaduló energiákat segítse a rendszer a differenciáltság felé terelni. Ugyanakkor pedig ésszerűnek tartanám, hogy ne csak pedagógus életpálya modell legyen forgalomban, hanem legyen lehetőség pályaelhagyásra azoknak is, akik már nem képesek ezeket az értékeket hitelesen képviselni. Ez az állapot nem szégyen, bárkivel bekövetkezhet ekkora teher nélkül is.

enter image description here Kicsit talán túl-happy school

2/ minthogy a pedagógusok leterheltek és bizonytalanok, ez az oktatási folyamat során is megjelenik. A gyerekek nem a tudás, a kísérletezés, a közösségi élmény öröméért járnak iskolába, hanem azért, mert kell. És mint ilyet, a pedagógiai folyamatot is úgy élik meg, mintha különféle gyümölcsfákat ugyanolyan módon akarnánk metszeni: mintha ugyanúgy csonkítanánk a burjánzó almafát, a nyulánk kajszit és a lapos őszibarackot, pedig ezek teljesen más alkatú "alanyok". Tudom, hogy furán hangzik, de van olyan, hogy a gyerekek, a szülők és az oktatók is imádják az (és ráadásul ugyanazt az) iskolát, vagyis szeretnek oda járni. Szerintem ennek kellene a kiindulópontnak lenni. Mert ha szereti, akkor biztonságban érzi magát, és nem kényszertanulás, hanem örömmel és sikerrel teli játéktanulás vár rá. A gyerekek kicsi kutatók, és ezt a jellemüket erősíteni, táplálni szülői és pedagógiai felelősségünk.

3/ a harmadik fő seb mi vagyunk, a szülők. Nekünk köszönhető, hogy a társadalom fenntart egy rosszul működő, a Klebelsberg Kunó-féle, amúgy zseniális elit műveltségközvetítés nyomait mechanikus módszerekkel és az időhúzás további eszközeivel erőltető oktatási rendszert, mindezt azzal az indokkal, hogy nekünk is jó volt. Nos, nem volt jó. És nem nevelt művelt, egyenes tartású, a magánérdeket és a köz érdekeit összeegyeztetni egyáltalán akaró embert belőlünk. Bólogató, szolidaritásképtelen, a saját véleményünket külső tekintélynek minden további nélkül alárendelő polgárokat nevelt, akikben a kreativitás csak a rendszer ellenében fejlődött ki, még ha igen markáns formában is. De nem az ellenállás és a feltétel nélküli elfogadás az, amire társadalmat kéne szerveznünk, hanem a különböző szervezeti szintek között fennálló bizalomra. Ami nincs. És a fentiek alapján a következő generációban sem lesz.

4/ és akkor a fenti, gyökerekbe ható ellentmondás-halmazt kiegyenlíteni hivatott oktatáspolitika vállalná fel a konfliktusok feloldását, az új, előremutató megközelítések szelíd-kényszerű bevezetését. hahaha. Inkább kapkod ide-oda, és még jó döntései (élmény alapú oktatás felvillantása, digitális oktatási stratégia stb.) is fagyott talajra hullanak. Az ebben a helyzetben eltöltött minden év pedig súlyos morális és intellektuális veszteségeket hoz generációkra kihatóan. Nem csoda, ha az amúgy józanul gondolkodó szülők teljesen véletlenszerű döntéseket hoznak gyermekeik érdekében, hogy azonnal vegyék ki őket ebből az egészből, keresvén a gyerekközpontú iskolát és egyéb alternatívákat. Ezeket a döntéseket nem megtűrni, hanem támogatni kellene, mert rengeteg álmatlan éjszaka, belső vívódás és családi tanácskozás előzi meg és követi őket, pro és kontra érvek mérlegre helyezése újra és újra...., és ennek a vívódásnak eredménytől és következményektől függetlenül is értéke van. Végre nem a rendszer ellen, hanem egy későbbi, jobb modell megvalósítása érdekében történik. Belső példaként kéne felhasználni, nem pedig kiutálni.

enter image description here Középiskolai egyenruhák Japánban

És végül szeretnék pár mondatot írni a szakképzésről is. Nem vagyok szakképzett, hanem sima diplomás, karosszékben ülő blogíró. És nem is láttam soha alternatívát a szakképzésben, hiszen intellektuális szinten nem vetített előre perspektívát. Egészen konkrétan, az ment szakmunkásképzőbe, akinek nem volt jövőképe. Ők most kemény munkával 5x annyit keresnek - igaz, külföldön, távol a családjuktól -, és erősen hozzájárulnak a hazai GDP-hez, de nemcsak a pénz, hanem épp a fentiek, vagyis a megbecsültség hiánya miatt sem fognak egyhamar visszatérni. A szakképzés utánpótlását ez nemigen segíti előre, és talán érdemes lenne emiatt lehetővé tenni a felsőoktatással párhuzamos szakképzés kialakítását: ez kicsit hasonlítana a duális képzéshez, azzal a különbséggel, hogy a szakiskola független lehetne az egyetemen tanultaktól, és csupán időben egészítené ki azt, annak érdekében, hogy az ifj a diploma mellé egy szakmát is kaphasson. A jövő mesterei valahol itt indulhatnak. Meg ott, hogy engedjük őket művelődni és barkácsolni egyszerre.
Ez persze csak egy eleme a rendszernek. Sok-sok, egymásba jól összekapcsolódó elem jó összekapcsolódására lenne szükség. Most már, sok-sok évnyi ellenállás és underground szervezkedés után eljutottam addig, hogy szeretnék egy ilyen rendszer része lenni.

Klubélet babáknak-mamáknak

Hétfőn délelőtt fél 10 tájékán a kis parkoló megtelik autókkal. Mindjárt kezdődik a "perhekerho"!
Nem szeretem keverni a magyar és a finn nyelvet, de vannak olyan itteni jelenségek, amiket nem fordítunk le, mert nincs elég jó magyar megfelelőjük. A "perhe" amúgy családot jelent, a "kerho" pedig klubot.

Én Botonddal érkezem, miközben Ádám óvodában van. Már negyedik éve járunk lelkesen, illetve Botond csak harmadik éve. Tavaly még itt volt a faluban, de ősztől már perhekerhóra is átjárunk Alavusba. Az egyház úgy döntött, nem tart fenn egy ingatlant heti pár óráért. Persze, érthető, de azért nagyon szomorúan vettük tudomásul! De legalább a csoport megmaradt, nem vonták össze az alavusival. Így sokkal családiasabb. Hét anyuka, kilenc gyerek - jelenleg. A csoportunkat jelképező hattyúmamát és a kishattyúkat ősszel készítettük, az első alkalommal.

enter image description here

A klub háziasszonyai, Anne és Anni jókedvvel, jó szóval fogadják az érkezőket. Helyet foglalunk, félkörben, anyukák széken, bátor nagygyerekek elöl a kispadon, kisnyuszik anya ölébe kucorodva. Elcsendesülés - na, ez nem mindig tökéletes. Névsorolvasás, mert mindenki fontos. Gyertyagyújtás, ének, ima. Vidám és meghitt egyszerre, annyira szeretem! Ezután kis hittan nagyon gyerekeknek valóan, rengeteg szemléltetéssel - egyszerűen szuper!

Következő napirendi pont: tízórai. A kis hátizsákokból előkerülnek az uzsonnás dobozok és a kulacsok. Sonkás kenyér, gyümölcs, darab sárgarépa, gabonagolyó, keksz. Hozzá tej vagy gyümölcslé.

Ezt követően az anyukák kapnak egy kis kimenőt: terített asztal köré ülünk, kávézunk/teázunk, sütizünk, trécselünk. Mindig van egy soros, aki a sütit hozza.

enter image description here

A gyerekekkel ezalatt Anne és Anni játszik a másik helyiségben. Az alábbi fotó karácsony előtt készült, a gyerekeken manósapka. Ádámom is rajta van a képen: ő az óvodával jár perhekerhóba, másik napon, de itt együtt ünnepelt a két csoport.

enter image description here

Ezután közös barkácsolás következik: vágunk (bocsánat: nyírunk), ragasztunk, színezünk nagy lelkesedéssel. Mindig más, mindig érdekes. Legutoljára február 14-ére készítettünk képeslapot. Február 14-e Finnországban ugyanis nem a szerelmesek napja, hanem a barátságé! Olvastam valahol, hogy Karácsony után ebből az alkalomból küldik vagy adják a finnek egymásnak a legtöbb képeslapot.

enter image description here

enter image description here

Befejezésképp még egy közös játék a gyerekeknek, zenével, énekkel. Mennyi minden belefér másfél órába! Kicsi Botond persze még játszana tovább, visszaszalad az autós ládához, nehéz az elválás! De menni kell: boltba, aztán Ádámért.

enter image description here

Csütörtök délutánonként ugyanitt, szintén Anne és Anni vezetésével, hasonlóan remek, 2 és fél órás(!) programmal, de immár anyukák nélkül egy másik "kerho": a "päiväkerho" (ezt sem fordítom le "napközi klub"-ra), 4-5 éves gyerekeknek. Ádám tavaly ősz óta jár ide. Ez is egyházi szervezés, evangélikus-lutheránus. Itt ez a vallás a legelterjedtebb, római katolikus templom csak néhány nagyvárosban van. Fantasztikus dolognak tartom a päiväkerhót: igaz értékeket közvetít, játékba csomagolva. Emellett sok kicsi itt kerül először gyerekközösségbe, ami jó gyakorlat számukra a kötelező iskola-előkészítő előtt.

Aztán péntek délelőttre újabb átváltozás: perhekerho és päiväkerho után ugyanazon a helyen most "perhekahvila" (a "kahvila" kávézót jelent). Ezt az MLL (Mannerheimin Lastensuojeluliitto, a finn gyermekvédő liga) szervezi. A perhekahvila alapvetően kötetlen játék gyerekeknek és közben csevegés az anyukáknak, az elmaradhatatlan csésze kávé mellett. Néha azért van vendég: utoljára például egy könyvtáros az alavusi könyvtárból sok-sok könyvvel megpakolva. És persze a termékbemutatósok is megtalálnak minket.

Az MLL a perhekahvilán kívül más programokat is szervez: kirándulásokat, koncerteket, bababörzéket stb. Vasárnap egy alavusi iskola udvarán volt szánkózás, korcsolyázás, motoros szán... - Látod, Balázs, ez lett mára a lovasszánból!

enter image description here

enter image description here

Talán valakiben felmerült a kérdés: Fizetősek-e a bemutatott klubok? Hát nem! Csak Ádámnak a päiväkerho, mivel nem vagyunk evangélikusok, és nem fizetünk egyházadót. Igaz, számla mostanáig még nem érkezett, tehát igazán nem mondhatom, hogy rögtön egy befizetendő csekket lobogtatva fogadtak minket!

És hogy mit jelentenek nekem, nekünk a baba-mama klubok? Rengeteget! Gyakorlatot arra, hogyan induljak el valahová időre egy, illetve most már két kisgyerekkel, hogy készüljek fel az itthonról távol töltött órákra pelenkával, enni-innivalóval, pótruhával, hogyan rendezzem a gyerekeimet idegen helyen. Tanulási lehetőséget, hogyan csinálja a többi anya: mit ad rá, mivel eteti, és még sok-sok mást! Alkalmat a kimozdulásra, hogy az véletlenül se merüljön ki a boltba járásban. A gyerekeknek tapasztalatokat a négy falon kívülről, a más helyszín, más játékok felfedezésének izgalmát. Társaságot, közösséghez tartozást, ismerősöket, alakuló barátságokat nekem és a gyerekeknek is! Lehetőséget arra, hogy megismerjünk más környékbeli kisgyerekeket. Például a 3 éves Eliast, aki noha olyan közel lakik, hogy - némi fakivágásnak köszönhetően - látni az ablakunkból a házukat, de ilyen klubok híján nagy valószínűséggel a létezéséről sem tudnánk!

enter image description here

Mai menü

Nagyon szeretem a májat. Van, hogy napokig tudnám enni, bármilyen formában. A gyengém természetesen a libamáj roston, de nem vetem meg a többi szárnyas májat sem, rántva, pirítva, pástétomnak, zsírjában lesütve kenyérrel. Egyszóval, szinte bárhogyan.
Azt vettem észre, hogy a környezetemben sokan nem szeretik, sőt óvnak is tőle, mivel kiválasztó szerv, sok méreganyagot tartalmaz(?). Ebben én nem hittem sosem, úgyhogy utána is néztem most, direkt Nektek: "A májban, mint egy kémiai 'üzemben', építés és bontás is zajlik. Itt termelődnek többek között az élethez nélkülözhetetlen fehérjék és a véralvadási faktorok. A máj bontja le a hormonokat, az elhasználódott fehérjéket és a szervezetbe bejutó káros anyagokat is. A máj felveszi a szervezetünk számára fontos tápanyagokat, a károsakat pedig kiszűri." http://www.egeszsegtukor.hu/ferfitukor/a-maj-szerepe.html
Természetesen az állatoknál is ugyanez a funkció, vagyis méreganyagokat szűr, de csak vitaminokat tárol.
Vagyis teljesen téves, hogy mérget eszel, ha májat eszel!

Májra fel!
Egy pár éve egy ebédmenüket kínáló étteremben fedeztem fel a hagymás-almás-pirított májat. Nagyon megszerettem, azóta gyakran készítem itthon is. Hátránya, hogy a készítésekor kicsit sok serpenyőre van szükség, de legutóbb lemértem, 48 perc alatt kész volt, és a konyhám sem úszott a rendetlenségtől.
Egy kedves ismerősöm tanított meg arra, hogy miközben főzök, igyekezzek a lehető legnagyobb rendet tartani a konyhában. Amire nincs szükség, azt tegyem el, az egyes munkafázisok között a pultot töröljem le, egy-egy edényt, eszközt vagy mosogassak el azonnal, vagy rögtön tegyem a mosogatógépbe, ha már nem kell - sokkal könnyebb lesz az ebéd utáni mosogatás. Be kell valljam, nem mindig sikerül, de nagyon igyekszem.
És akkor a recept, illetve, ahogy azóta én készítem:

Hozzávalók: csirkemáj, 2-3 közepes alma, 1 nagyobb fej hagyma, vaj, olaj, cukor, só, 2-3 babérlevél, bors, majoránna.

  • A hagymát felszeletelem, de nem kell apró kockákra vágni, elég ha vékony szálakra szedjük.
  • Az almát vékony cikkekre vágom, természetesen a magháza nem kell, de a héját nem hámozom le.
  • A májat szépen megtisztítom, és tetszőleges méretűre vágom.

Egy kis serpenyőben kevés olajon megpárolom a hagymát, sózom, borsozom, rádobom az elmorzsolt babérlevelet, megszórom majoránnával. Addig párolom, míg át nem járják a fűszerek, félreteszem.

enter image description here

Egy közepes serpenyőben vajat olvasztok, rádobom az almacikkeket, ezt is megpárolom.

enter image description here

Épp csak annyira, hogy kezdjen megpuhulni, de ne főjön szét. Kiveszem egy tányérra, és a visszamaradt vajban (maradjon!) karamellizálok egy kis kristálycukrot. Most barna cukrot használtam.

enter image description here

A karamellizált cukrot aztán rácsorgatom a tányéron lévő almára, és félreteszem.

enter image description here

A harmadik serpenyőben - ez legyen a legnagyobb - kevés olajon elkezdem pirítani a májat. Sózni tilos! Én szeretem kicsit rózsaszínre hagyni, nem szoktam teljesen "szárazra" pirítani. Ha félig megpirult, hozzáadom a hagymát, azzal még összepirítom,

enter image description here

és ha elérte a szeretem színt, akkor rádobom az almát is. Innentől már csak finoman keverjük, inkább csak összerázzuk, fedő alatt pár percig hagyjuk még összeérni az ízeket.

Amit a neten korábban találtam receptet, ott még főtt krumpli köretet adtak hozzá, mint a klasszikus resztelt májhoz, de én ezt már kihagyom. Inkább az almából teszek többet, és így egytálétel lesz belőle.

enter image description here

Jó étvágyat!

Buszozunk

A cím helyesebb lenne úgy, hogy buszozunk és autózunk. Egyik faluból a másikba és vissza, városba be és vissza, kinek mi a programja.
Az utak rosszak, de mivel a gyerekek a szomszéd faluba járnak óvodába, iskolába, ezért a forgalom általában kimerül abban, hogy az őzikéket és az egerészölyveket számoljuk, a settenkedő cicákat nézzük. Ritkábban, de akad út szélén üldögélő rókakoma, út közepén a ködben álldogáló szarvas és nyaranta az út szélén kelepelő gólya.

enter image description here

Janka fotója

Reggel autózunk, délután mindenki busszal jön már haza. Az anyukák a megállóban várják a gyerekeket - ez az egyik igazi helye a falusi trécselésnek.
A mai napig döbbenetes átélni azt a végletességet (azt az éles váltást), ami a gyerekek nélküli csend és a gyermeki léttel járó hangosság között van. Egy pillanat az egész: az előbb még halk zörejek, lehelet finom vagy távoli hangok, neszezések hallatszottak csupán, a következő pillogáskor pedig már a fizikai zsizsegést kísérő erős hanghatások vesznek körül. Jó. Vicces. Néha fájdalmas. Néha várakozós. Néha kapkodós. Megunhatatlan.
Ha munkából érkezek, akkor fél órám van itthon arra, hogy begyújtsak, elindítsam a házat és máris hazarobban valamelyik skac, vagy az összes egyszerre. Mindig mindenki éhesen érkezik haza.
Nem iskolabusszal járnak a gyerekek, hanem távolsági busszal. Először furcsának tűnt nekem, de az iskolásoknak tényleg biztonságos és életszerű. Az összes sofőrt ismerjük, szeretjük. Két megálló - tíz perc. Integetés, bólintás. Az elhagyott cuccok mindig előkerülnek - valaki mindig akad, aki tudja, hogy milyen címre kell eljuttatni.
Buszozni is tanulni kell, de vidéken két nap alatt minden lényeges tudnivalót át lehet adni: egy helyi szokásrendszer részesei vagyunk.
Egy vágyunk van csak: olyan buszokat szeretnénk, aminek az elején van biciklitartó (Santa Barbarában és a fiúk legó városában ez valóság!) - beérve a városba egyszerűen csak két kerékre váltana az ember. Talán, talán....

enter image description here