Szerk. megj.: a tavalyi Hangfarm Ért/zelmes növényleírások műhelyén Zsolt kigondolta, most pedig megküldte a saját tájságát. Az önmagába forduló táj képzete - tovább kell írjam.

Egy pitypang úgy döntött, nem hajlandó a természet elvárásainak megfelelni, és nem várja meg a tavaszt, és elszáll. Pár nap készüléssel átalakult bóbitává, és elfújta magát. Az elszálló magok közös tudattal rendelkeztek, így minden irányba szálló része tudott egymásról.
Egyszerre volt mindenhol - az egyik mag egy fennsíkra szállt. Ez a fennsík viszont nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Egy önmagába forduló táj volt, ami egyszerre volt fennsík, árok és dombság. Csavarodó rét, aminek a horizontja folyton fordult a maga irányába.
Ahogy végigpásztázott, nem is igazán látta, hova tovább. Ahogy beljebb siklott, leereszkedett, és a horizont felé került, és kitakarta a napot.
A másik mag egy hídhoz repült, ami egy nagyon kis patak felett ívelt át. A híd elég különös volt, ugyanis nem lehetett rajta átjutni. Ahogy elindult rajta, a patak nem szélesedett ki, de mégis, mintha örökké a végtelenségig haladt volna rajta. Már egy ideje sétált a hídon és már nem látta, ahol felment. Ahova végül érkezett, a híd eleje volt. Pontosan oda lyukadt ki, ahol felment a hídra. Nem értette, hiszen nem fordult meg, nem is tükröződött a tér, de valami mégsem stimmelt.
A harmadik mag egy réten volt. Ez a rét elszórtan fákkal volt tele, de a méreteitől fogva nem látta az erdőt, amiben van. A távolban egy alakot vett észre és úgy döntött, útba igazítást kér. Elindult felé, de egyre távolodott. Egyszer csak feladta, lelassított és megállt. A háta mögött észrevett egy alakot, hogy közelít felé. Ijedtségében menekülni kezdett előle, először csak lassan, majd egyre gyorsabban.
Ezt folytatta az örökkévalóságig.