Mielőtt egy bíró ítéletet hoz, mindig figyelmeztetni kell a feleket arra, hogy döntéshez érkezett az ügy, hogy megtehessék az összefoglaló nyilatkozatukat, vagyis előadják utolsó érveiket. Ilyenkor jönnek azok a nagy beszédek, amikkel az ügyvédek még egyszer utoljára megpróbálják maguk mellé állítani a bírót.
Tehát amikor a bíró úgy érzi, már mindent tud és ért, és megszületett a fejében a döntés, akkor tájékoztatja a feleket, hogy az ügy megérett a határozathozatalra. Amióta először hallottam, szeretem ezt a kifejezést. Ősbölcsesség van benne, méltóság, időtlenség.
Merthogy az ügy, mint a kovász, nemcsak hozzávalókból áll, hanem érik is. Történik vele valami átalakulás, valami fejlődés. Persze szükségesek a bizonyítékok, nyilatkozatok, a jogi anyag ismerete és a tárgyalások: látni, hallani, olvasni a feleket. Az ügyet ki kell bontani a sok lényegtelen egyébből. Tisztázni kell az ügy lényegét adó kérdéseket, aztán azt össze kell vetni a joganyaggal és….
….hagyni kell érni kicsit az egészet. Készre érni.

Erről eszembe jutott a zongoratanárnőm, aki az első három évben mindent megpróbált, hogy megtanítson zongorázni. Kínkeservvel gyötört engem, az ujjaimat, az ő fülét és persze az otthoniakét. Adta fel a darabokat és volt, hogy egy félévben egy darabot tanultunk végig. (Persze nem tudta, hogy otthon nincs fűtés a zongoraszobában, szóval hiába az igyekezett, nem gyakoroltam semmit.)
De ő volt az, aki, ha már nagyon nem ment, mindig hátradőlt, rágyújtott egy cigire, kifújta a füstöt és azt mondta:
- Magdikám, most ezt pihentetjük két hétre, és meglátjuk mi lesz belőle.
Paradox módon, ami nem ment gyakorlással, az kicsi pihentetés után kisurrant az ujjam alól. Szóval hagyta érni a darabot, és kicsi hátralépést követően általában az sokat javult.
Végül én is megértem a határozathozatalra.
Mert előbb csak pihentetett engem is két évig a zongora tanárnő: az utolsó két évben csak könyvekről beszélgettünk. Aztán a második év végén közölte, hogy nem lesz belőlem zongoraművész, hagyjam abba a zeneiskolát. Amivel hatalmas köveket vett le a vállamról, mert én ezt már az első óra után tudtam. (Legfőképpen, mert gitározni akartam. Azt lehetett volna a fűtött szobában is.)
És még hány döntés van, amit ésszel tudni lehet az első pillanatban, de érnie kell, hogy meg is valósuljon. Ilyenek a kapcsolatok, az elszakadások, a házasság, gyerekvállalás, házvásárlás, pályaválasztás. Szinte valamennyi döntés. Mert a jó döntéshez nemcsak tudás kell, ismeret, hanem idő is.

Vicces, hogy Salamon, a bölcs bíró tudta ezt.
Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek. Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak; ideje van az ültetésnek, ideje van az ültetvény kiszaggatásának. Ideje van az ölésnek, és ideje van a gyógyításnak; ideje van a rombolásnak, és ideje van az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje van a nevetésnek; ideje van a jajgatásnak, és ideje van a táncolásnak. Ideje van a kövek szétszórásának, és ideje van a kövek összegyűjtésének; ideje van az ölelésnek, és ideje van az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje van az elvesztésnek; ideje van a megőrzésnek, és ideje van az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje van a megvarrásnak; ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek. (Prédikátorok könyve 3, 1-8)

Valamennyi fenti dolog is döntésekhez kötődik.
A jó döntéshez idő kell. Csend, belső figyelés.
És ha az ügy megérik, forrását nevezhetjük ihletnek, igazságnak, vagy Isten szavának.

És ide tartozónak gondolom még Márai alábbi gondolatait is (igen tudom, mindenki őt idézi, de mit csináljak, tök okos volt).
Szóval a legjobban nekem ő definiálta azt, hogy mi a különbség a bölcsesség és az okosság között:
„Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak. Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.”

Valahogy így.
Az okos gyorsan az. A bölcs mer érlelni.
Szóval a kifejezés: határozathozatalra érett.
Szeretem.

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Szeretném megosztani tapasztalataimat a tavaszi hagymás virágok ültetésével kapcsolatban, hogy ti ne járjatok pórul a jövőben. Leggyakrabban tulipán, jácint, krókusz, nárcisz és hóvirág fordul elő a kiskertekben, de lehetnek még más hagymások is, amiket sokan nyáron, az iskola befejeztével kiszedünk a földből, hűvös helyen tároljuk a nyár folyamán, majd ősszel, az iskola kezdetekor visszaültetjük a földbe. A visszaültetésnél figyeljünk az ültetési mélységre. Az újonnan vásárolt hagymák zacskóján fel szokták tüntetni ezt a számot, amit a képeken is láthattok, ha viszont már nincs meg ez a papír, akkor ahhoz kell tartani magunkat, hogy a hagyma méretének kétszerese a mélység. Ezt azért kell betartani, mert, ha túl sekélyre kerül, akkor kikaparhatják a háziállatok, illetve kiszáradhat, megfagyhat. Viszont ha túl mélyre ültetjük, akkor fennáll az esélye, hogy el sem éri a felszínt, elpusztul, berohad.

Ültetési adatok tulipánoknál

Nekem sikerült túl mélyre ültetnem a krókusz hagymákat, ezáltal szelektáltam is, mert a sárgák ennek ellenére képesek voltak a felszínre jutni. Azonban a lilák eléggé megsínylették, csak pár darab jött elő és volt olyan, ami már a földben kitolta a virágot és csak az tűnt fel, hogy valami lila van a föld felszínén.

A vásárolt krókusz válogatás

Összegezve tehát, figyeljetek oda az ültetési mélységre a hagymás virágoknál, mert tavasszal lehet nem olyan szép pompában fog tündökölni a kertünk, mint azt elképzeltük, ha elrontjuk a mélységet.

A túlélők

Az ünnepekről nem írtunk, szerintem egyszerűen csak megéltük azokat. A magunk interiorizált, mélységesen szép módján. Talán meg is oszthatatlan, annyira belső, annyira privát, annyira célszerűen elzárkózó a mostani külvilági helyzetben.
Az ünnep számomra mindig a múltat zárja le. Csak utána lehet a jövő felé fordulni. Születés – keresztelés – házasság – Karácsony. A pont a bekezdés utolsó mondatán. Új bekezdés, új fejezet, talán új történet következik. Milyen nagyon különböző kapcsolataink, kapcsolódásaink vannak! Van, akivel a pillanatnyi események azonnaliságát is megosztjuk, másokkal csak ritkább, de nagyívűbb történet mesélésben vagyunk.
A hó és eső áztatta föld, ahogyan magába szívja, nyeli, sóvárogva megtartja mindazt az életet jelentő erőt, ami csak hosszú várakozás után fog kiteljesedni. Az ember talán nem is hagyma-rétegzettségű, hanem olyan, mint a talaj, amin él – csak éppen tükrözve azt: a leggazdagabb, mindeneket tápláló, művelhető, termékeny réteg lényének legmélyén van.

Valahol november vége és december eleje körül rájöttem, hogy ebből a sötétséggel vívott, idei, harmatgyenge harcomból nem kerülhetek ki győztesen. A sárkány karmai között ragadtam. Hiába a megannyi deresen csillogó műremek, nem emberi kéz alkotta, növényi csipke-csoda; igazi havazás és tél-lehellet. Okok firtatása nélkül elfogadtam a sorsom, a padlón. Gondoltam, ha veszteg maradok, talán előbb szabadulok. Kicsire húztam magam és vártam.
Szerencsére, a természet rendje mit sem foglalkozik belső harcokat vívó, magukat virághagymának gondoló egyedekkel. Szóval a napos órák száma a téli napforduló után egyre nőtt, a sápadt fókusznélküliséget apránként felváltják az életteltelibb árnyalatok. Hol a fák kérgén lehet rajtakapni őket, hol a mohák sokféle zöldjén. A kis énekesmadarak sem csak táplálékkereséskor mutatkoznak, időnként hangjukat is újra hallani már. Előbukkantak az első rügyecskék, hírhozó lágyszárúak.
Hogy én? Én még várok. Erőt gyűjtök, terveket dédelgetek. Igyekszem hinni magamban, a tetteim erejében. Abban, hogy mindez számít a nagy egészben. Hogy hogy állok a világban és hogy mennyi tapintattal bánok vele. Igyekszem tetterősre és felelősségteljesre várakozni magam.

Belefutni a tájba, a hóba. Élvezem, mikor papírvékony megfagyottság van csak a hóra kenve: minden lépésnél várakozó kíváncsiság, hogy éppen megtart, és nem mélyed be a lábam, vagy egy pillanatra megakasztja a lépést és mélyebbről kell indítani a következőt. Vizes homok a tenger partján. Ha becsukom a szemem és kikapcsolom a külvilágot, nemcsak a látványt, hanem a hangokat, a hőmérsékletet és minden mást is, és kizárólag magára a futómozdulatra, a talpérzetre figyelek, talán nem is tudok különbséget meghatározni.
Egy-két pillanatra megadatik a szavannán szökellő gazella érzés.... az őz suta száguldás....
Megerősített belső várablakomból kinézve, visszaérkezve a kertbe, izzadtan zihálva, lihegve, én is észreveszem, hogy a hunyorbimbók egyre magasabbak.

Jöttömben-mentemben mostanában a reményen elmélkedem.
Hadilábon állok vele.
Mindig is úgy tanultam, hogy a remény tartja az embert életben, hogy a remény viszi előre. A remény egy adomány, ami segít legyőzni a nehézségeket. A katolikus tanításban egyértelműen jó, Istentől jön. Adventben a második gyertya a reményé, a hit, az öröm és a szeretet mellett. Zsidó hagyományból jön ez, és a megígért Messiásban való reménykedés az alapja.
És ugyebár ott volt Pandóra: a görög mitológiában, amikor a szelencéjéből minden rossz rászabadult az emberekre, és ezen Pandóra elszomorodott, akkor belenézett még egyszer a szelencébe, és kiengedte az ott maradt reményt, és onnantól az emberek elviselték a rosszat…
De álljunk csak meg egy percre!
Olvasom a gyerekeknek altatásnál a görög mitológiát (sokadszorra, hogy beépüljön – hogy egyszerre legyenek műveltek – és mi tagadás, izgalmasak is ezek a történetek).
Szóval olvasom Pandóra történetét is.
Az esemény onnan indul, hogy Prométheusz ellopta a lángot, amiért ugyebár Zeusz őt megbüntette. No de Prométheusz csak a főkolompos volt, ellenben az emberek is engedetlenek voltak, amikor használták az isteneket illető tüzet. Hát kitalálja Zeusz, hogy mi legyen a büntetés. Sárból megformázza Pandórát és leküldi egy edénnyel az emberek közé. Az edénybe beletesz minden rosszat, amit csak kitalál: betegséget, szegénységet, öregséget. Persze szigorúan lelkére köti Pandórának, hogy ki ne nyissa ezt az edényt, és körülbelül ekkor dőlt el az is, hogy ez az edény bizony kinyitódik. És amikor Pandóra kinyitja a szelencét kiáramlik minden rossz az emberekre, és lesz sírás-rívás-jajgatás.
A történet szerint, amikor látta Pandóra a sok szenvedést, bánatában belenézett még egyszer a korsóba és meglátta ott a reményt, és kiengedte azt is. Az elkeseredett embereknek adta ajándékul, cserébe a sok rosszért.
Na de!
A történet onnan indul, hogy Zeusz ki szeretne babrálni az emberekkel. Tehát ha minden rosszat beletett az edénybe, akkor a remény is csak azért volt ott, hogy bajt okozzon!
Ej, minek mesél az ember a gyerekeknek ilyen furmányosokat!
Akkor, hogy is van ez a reménnyel? – kérdezik a gyerekek.
S valóban.
Sétálgatok – gondolkozom.
Jobban belegondolva azt hiszem a görögöknek volt igazuk! Mennyi hülyeséget csinál az ember a remény miatt! Hányszor nem adja fel, akkor sem, amikor már annyira mindegy, amikor vesztett a csata, amikor már nem lehet nyerni. Hiszen a remény mindig akkor jön elő, amikor már tehetetlen az ember, és ami rajta múlt sem segít.
Jó ez? Értelmes ez?
Nem egyszerűbb elengedni, továbblépni, bekönyvelni a veszteséget, leszűrni a tapasztalatot és élni máshogy tovább? Mennyi megakadás, beragadás, küzdelem, gyötrelem oka a remény! Hogy majd megváltozik a megváltozhatatlan, majd elillan a gond - a baj. Majd lesz máshogy, majd holnap jobb lesz!
Nem lenne jobb leírni, hogy hát Istenkém ez van, ezt kell szeretni és élni az adottságokkal? Hogy megtettük, amit lehetett, de mostantól innen szép nyerni?
Sétálgatok, tűnődgetek.
Legyen már tavasz.