Az ünnepekről nem írtunk, szerintem egyszerűen csak megéltük azokat. A magunk interiorizált, mélységesen szép módján. Talán meg is oszthatatlan, annyira belső, annyira privát, annyira célszerűen elzárkózó a mostani külvilági helyzetben.
Az ünnep számomra mindig a múltat zárja le. Csak utána lehet a jövő felé fordulni. Születés – keresztelés – házasság – Karácsony. A pont a bekezdés utolsó mondatán. Új bekezdés, új fejezet, talán új történet következik. Milyen nagyon különböző kapcsolataink, kapcsolódásaink vannak! Van, akivel a pillanatnyi események azonnaliságát is megosztjuk, másokkal csak ritkább, de nagyívűbb történet mesélésben vagyunk.
A hó és eső áztatta föld, ahogyan magába szívja, nyeli, sóvárogva megtartja mindazt az életet jelentő erőt, ami csak hosszú várakozás után fog kiteljesedni. Az ember talán nem is hagyma-rétegzettségű, hanem olyan, mint a talaj, amin él – csak éppen tükrözve azt: a leggazdagabb, mindeneket tápláló, művelhető, termékeny réteg lényének legmélyén van.
Valahol november vége és december eleje körül rájöttem, hogy ebből a sötétséggel vívott, idei, harmatgyenge harcomból nem kerülhetek ki győztesen. A sárkány karmai között ragadtam. Hiába a megannyi deresen csillogó műremek, nem emberi kéz alkotta, növényi csipke-csoda; igazi havazás és tél-lehellet. Okok firtatása nélkül elfogadtam a sorsom, a padlón. Gondoltam, ha veszteg maradok, talán előbb szabadulok. Kicsire húztam magam és vártam.
Szerencsére, a természet rendje mit sem foglalkozik belső harcokat vívó, magukat virághagymának gondoló egyedekkel. Szóval a napos órák száma a téli napforduló után egyre nőtt, a sápadt fókusznélküliséget apránként felváltják az életteltelibb árnyalatok. Hol a fák kérgén lehet rajtakapni őket, hol a mohák sokféle zöldjén. A kis énekesmadarak sem csak táplálékkereséskor mutatkoznak, időnként hangjukat is újra hallani már. Előbukkantak az első rügyecskék, hírhozó lágyszárúak.
Hogy én? Én még várok. Erőt gyűjtök, terveket dédelgetek. Igyekszem hinni magamban, a tetteim erejében. Abban, hogy mindez számít a nagy egészben. Hogy hogy állok a világban és hogy mennyi tapintattal bánok vele. Igyekszem tetterősre és felelősségteljesre várakozni magam.
Belefutni a tájba, a hóba. Élvezem, mikor papírvékony megfagyottság van csak a hóra kenve: minden lépésnél várakozó kíváncsiság, hogy éppen megtart, és nem mélyed be a lábam, vagy egy pillanatra megakasztja a lépést és mélyebbről kell indítani a következőt. Vizes homok a tenger partján. Ha becsukom a szemem és kikapcsolom a külvilágot, nemcsak a látványt, hanem a hangokat, a hőmérsékletet és minden mást is, és kizárólag magára a futómozdulatra, a talpérzetre figyelek, talán nem is tudok különbséget meghatározni.
Egy-két pillanatra megadatik a szavannán szökellő gazella érzés.... az őz suta száguldás....
Megerősített belső várablakomból kinézve, visszaérkezve a kertbe, izzadtan zihálva, lihegve, én is észreveszem, hogy a hunyorbimbók egyre magasabbak.
