Érik az eper? Ropog a cseresznye? avagy Üdvözlet útközben

Ezt a bejegyzést már a trópusokról írom, kis kitérőt tettünk korábban Angliába, időztünk Skóciában is kb. két hetet (ott télikabát is kellett! májusban!), most talán Indiában vagyunk az esős évszakban. Vagy Thaiföldön? Netán Vietnámban? Hirtelen nem is tudom. Mindenesetre úton, az biztos. Nosztalgiával gondolunk vissza az otthoni eperre és cseresznyére, amikről Judit írt legutóbb - ezek szerint otthon már pirosodnak. De jó is lenne otthon! Minek is vettük a nyakunkba a világot! Hát, igen, én mindig is ilyen kalandor szellem voltam, csak sokáig nem volt módom ennyit utazni, főleg ilyen nagy léptékben, hogy egyik nap még a Brit-szigetek, utána máris a trópusok - ilyen csak akkor történik velem, amikor olvasok és elmerülök egy másik világban. Most azonban hirtelen jött ez a lehetőség és nem volt választás: ki kellett használni, mondhatnám, rákényszerültünk. Nem mintha baj lenne, meg kell ragadni az alkalmat és hát valóban ritkán utazhat az ember a családjával ebben a formában és ilyen hosszan. Túl azon, hogy hiányzik a ropogós cseresznye meg a piros eper, az igazi gondom, hogy továbbra is kell dolgozni meg iskolába, óvodába járni, pedig azt hittem, ezeket meg lehet úszni. Ugyanúgy felkelünk (na jó, csak én) hatkor, készítem a reggelit, ugyanúgy sietni kell, ugyanúgy tanítok, pedig már nagyon kéne a szünet, a Férj ugyanúgy későn jön haza, mert sok a munkája és így tovább. Az ismerős hétköznapok. Hogy akkor mi értelme volt elutazni, kérdezheti a kedves Olvasó. Igazából nem is tudom. Ha kinézek az ablakon, ugyanazt látom, a hétköznapi tárgyak vesznek körül, igen. Nos, kicsit elbizonytalanodtam: akkor most elutaztunk vagy nem? Hogy lehet egyáltalán ilyen baromságot kérdezni, kérdezi a kedves, ám egyre kevésbé türelmes Olvasó.
Egyáltalán, miről szól tulajdonképpen ez a nyavalyás bejegyzés?
Nos, mondhatnám azt is, hogy egyszemélyes vernyogás/ vartyogás/ nyavalygás/ siránkozás/ nyüszögés, mert noha azt gondolom, hogy a trópusokon vagyok, sajnos sem ott nem vagyok, sem máshol, hanem éppenséggel Kecskeméten ébredek minden reggel és akármikor, amikor kinyitom a szemem (így sokszor inkább ki sem nyitom), azt látom, hogy be van borulva és vagy esik vagy esni készül vagy éppen esett az eső, netán zuhog vagy zuhogni fog, esetleg éppen most zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a furcsa tapasztalattal, hogy májusban két hétig télikabátban jártam, máskülönben lefagytam volna az amúgy Skóciára jellemző tavaszi hidegben (ott pedig szemérmetlenül süt a nap jelen pillanatban is, Kriszta barátnőm éppen idegenvezetőként Nesszit keresi lelkes turisták társaságában), utána ugyan vehettem már fel rövid ujjú pólót, sőt csak azt, mert különben nemcsak kívül, hanem belül is csorgott rólam a verejték, mégsem voltam képes az elmúlt egy hónapban egyhuzamban félórát napozással tölteni (és nem az időbeosztásom miatt volt ez képtelenség). Úgyhogy kiderült, hogy sem a skót tavaszt, sem a trópusi időjárást nem bírnám valami jól, így ha a kedves Olvasónak a következőkben kedve lenne ezeket a lehetőségeket felajánlani, nyugodt lelkiismerettel menjen el helyettem. Én inkább itthon maradok és eszem a ropogós cseresznyét meg a piros epret, ha van hol, a mi kertünkben ugyanis a cseresznye még azt hiszi, hogy tél van, eper tekintetében pedig a pink a menő, mert csak rózsaszín állapotban tudjuk leszedni: ha ezután is fent hagyjuk, akkor már csak rohadt epret szedhetünk és az, ugyebár, elég lehangoló időtöltés.
Szóval visszatérve az eredeti témára: nagyon jó, ha utazhat az ember, mert ugyan Angliában meg Skóciában májusban (is) sokat esik az eső és fűteni kell, a fű mégis gyönyörű, harsogó zöld, hetente nyírhatjuk a ház előtt meg a szőlőben, és ez, ugye nekem szívügyem (hogy sem Angliában, sem Skóciában nincs szőlőnk, az nem fáj, hiszen másoknak sincs). A trópusokon pedig annyit esik ebben az évszakban, hogy egyáltalán nem kell a locsolással foglalkozni, mégis fantasztikusan néznek ki a növények a kertben, hozzák a virágokat számolatlanul, kúsznak és borítják el az udvart, a garázst, ami, ugye, megint csak nagy gyönyörűség egy igazi kertbarátnak. Ráadásul szép nagy esőgyűjtő hordókban felfoghatjuk a csapadékot, ami felfoghatatlanul nagy segítség lesz, ha egyszer eláll az eső. Eláll egyszer az eső? Ha igen, tessék táviratozni, mert akkor hazamegyünk itthonról! Addig is üdvözletünket küldjük és reméljük, holnaptól elküld valaki bennünket melegebb éghajlatokra - kivételesen erre vágyunk mindannyian itt a kályha körül kuporogva...

Érik a ropogós....

Kotlári ropogós cseresznye, viszek a skacoknak belőle!
A két klasszikus korai cseresznyék, azaz a Münchebergi korai és a Bigarreau Burlat közül nekem egyik sem az igazi, nade eddig nem ismertem mást. Nem tudom eldönteni, melyiket szeressem jobban: a Magdát, vagy pedig a Kotlári ropogóst. Mindkettő középnagyszemű, a Magda bordóbba hajló színű, és édesebb, kevésbé savas, mint a Kotlári. Viszont tényleg mindegyik ropogós.

Kotlári ropogós cseresznye:
enter image description here

enter image description here

Magda cseresznye:
enter image description here

enter image description here

Földi és égi pirosság: a sok zöld után (hagyma, spenót, sóska, zamatos turbolya) végre az ennivaló is színesedik.

enter image description here

A gyerekek kezei a nyarat simogatják már: napfénybe feledkezve, álmodozva, játszva, ismerkedve szüretelni, hogy aztán együtt elfogyasztott délutáni csemege, vagy vacsora utáni desszert legyen belőle. Megtanulni, hogy később, hogy együtt, és csak kicsit csalva kedvezni magunknak, hogy aztán az asztalnál nagyvonalúan mondhassák: egyétek csak ti az utolsó szemet, én szedés közben már ettem. Finom.

enter image description here
Kakastaréj (Celosia)

Kertből az asztalra

Spenót a szendvicsben, a salátában, spenót főzelékként, és persze spenót a petrezselyem mellett a mélyhűtőben. Klorofilltartalék-képzés.
Eperszezon - idén kicsit megkésve, de mindig ugyanolyan örömet szerezve. Meg kell őrizni magamban, hogy milyen is, mikor iskolából hazatérve edényt kérnek és rohannak a skacok epret szedni - ez a jelenet ad erőt az epres gazolásához.

enter image description here
A romonyai kiskertekből kiszökött (hivatalosabban: kivadult) eper - rengeteg szilfa mag körülötte. Ezt a fotót április 30-án készítettem a Romonya utáni Parrag dűlőben, centiméterekre pontosan ott, ahol korábban a tavaszi héricseket láttam.

A teának, lének és szörpnek valók egyszerre kelletik magukat: citromfű, menták, bodza, akác. Ízléskultúra. Családi ízvilágok. Válogatás, mérlegelés: leszárítás és oldatos tartósítás. Szezonok szerinti tevékenységek, szezonális ritmusok.

Ismétlődések: női ingamozgás a kert - konyha - kamra háromszögben. Begyűjtés - feldolgozás - tárolás. Őrizzük a gyerekeinket, a kertünket - megőrizni. Felelősség: a jelenből meglátni a jövőt, most megélni a pillanatot, miközben a jövő készül a kezeid között. Táplálék. Asztal a kertben.

enter image description here Tűzeső (Heuchera)

enter image description here Borzaskata (Nigella damascena)

enter image description here Nőszirom (Iris)

enter image description here
Bazsarózsa (Paeonia)

Mintha férfi és nő térbeli mozgásának különbsége is megragadható lenne. Az otthoni női mozgások körkörösöknek tűnnek, ezzel szemben a férfiak inkább csillagalakzatban járják be a tereket. Határozott céllal mennek és ugyanazon az útvonalon jönnek vissza, aztán ez az egyenesség ismétlődik, csak az irányszög más és más. Mi nők, körözünk a fészek fölött. Talán....

Napfény és víz

Ereszcsatorna. Esővízgyűjtés. Víztárolás.
Kiegyenlíteni a változatosságot.

enter image description here

Gyermeki játék az anyagokkal és az elemekkel: Jónás fából eszkábált tutajt, Jolán levelekkel kísérletezett.
Fennmaradni - életöröm.
Utazás. Víz. Hódítás.
Fanni nemrég eljátszott azzal a gondolattal, hogyan élne kétszáz évvel ezelőtt. Hogy én? Nadrágban járnék, rövid hajat viselnék, elszöknék. Tele akarnám írni a fehér könyvtár még meg nem írt lapjait.
Az utazás az élet paradoxonjainak egyik legszebbike: kell a cél, kell az úton levés, kell a haladás, kell a sebesség, kell a valahova eljutás és a megérkezés csodás élménye. Az otthon, mint raktár (kincstár, könyvtár, kerttár....). A nagyvilág lenyomata a saját világunkban: a napfény csillogása a vízen.

Föld - homok - vályog

Earthbag house - Homokzsák ház - Szupervályog ház

enter image description here

Mi a fene ez?

Én véletlenül találtam rá a youtube-on és nagyon megtetszett az egyszerűsége, olcsósága és formálhatósága miatt.

enter image description here

Szeretnék is majd építeni egy ilyet. Sajnos Magyarországon elég nehézkes a szabályozások miatt, de van egy csoport, akiknek már sikerült keresztülverekedniük magukat a bürokrácia útvesztőjében, úgyhogy ez reménnyel tölt el.

Ha rákerestek a szupervályogra, akkor megtaláljátok őket.

Honnan jön ez a hülyeség?

Eredetileg a hadsereg használta árvízvédelemre és fedezék építésére. Könnyű szállítani, bárhol lehetett használni, nagyon olcsó, rendkívül hatékonyan ellenáll a víznek és a golyóknak. (Ez utóbbi a mi szempontunkból nem annyira lényeges, de mégis tény).

Először 1978-ban építettek belőle házat Guatemalában, ami ellen tudott állni a földrengésnek, de miután vászon zsákokat használtak, elég hamar tönkrement.

Ennek a továbbgondolása egy iráni építész, Nader Khalili nevéhez fűződik.

Kaliforniában, Hesperiában ő építette meg az első homokzsák házakat polipropilén zsákokból. Ott a mai napig tartanak tanfolyamokat, hogyan lehet ilyenek házakat építeni és meg lehet nézni a régebbieket belülről is.

enter image description here

Eredetileg az inspirálta, hogy ahol természeti katasztrófa miatt az emberek elveszítették a fedelet a fejük fölül, hogyan lehet nagyon gyorsan és olcsón jobb megoldást találni nekik a sátornál, ami nem csak ideiglenes megoldás lehet a számukra.

De ez megoldás lehet a szegényebb embereknek vagy azoknak, akik környezet-tudatosabban szeretnének élni vagy csak szeretik a nem megszokott formákat.

(Ezek a házak engem a tapicska házakra emlékeztetnek).

Az alapformája dóm, de a homokzsákból készített háznak csak az emberi fantázia szab határt. Eredetileg azért dóm, mert ez a forma áll ellen leginkább a földrengésnek. Simán kibírnak repedés nélkül Richter skála szerinti 6-os/7-es erősségűt is, és meg lehet spórolni a tető költségeit. Ez nálunk nem egy jó gondolat, de szárazabb vidékeken ragyogóan működik.

enter image description here

enter image description here

Nagyon sok helyen építettek már ilyen házakat és bebizonyosodott, hogy ellenállnak a tűznek, árvíznek, hurrikánnak, lövedékeknek :)), termeszeknek (nálunk nincsenek, de emlékszem a nagyinál egyszer kiesett egy kígyó a vályogfal repedéséből, már nem emlékszem ki ijedt meg jobban).

Hőszigetelés.

A homokzsák fal esetében, vastagságánál fogva (ha 30 cm-nél szélesebb) már működik a hő körforgása. Ez 12 órás késést jelent a külső és belső hőmérséklet között. Tehát amikor kinn a legmelegebb van, akkor van a házban a leghűvösebb és fordítva.

Értelemszerűen ezt sok minden befolyásolja pl. ablakok, ajtók száma, milyen a klíma, fal színe, a ház fekvése és különösen a fal szélessége.

Mivel vannak töltve a zsákok?

Erre is nagyon sok variáció létezik. Az eredeti az volt, hogy amit ott találsz az megy bele a polipropilén zsákokba, ennyi. Aztán a talaj milyenségétől , meg a helyi adottságoknak megfelelően kezdték keverni az emberek homokkal, szalmával, tört kővel, kagylóhéjjal, mésszel, kicsi vízzel stb.

Nekem a föld, homok, szalma, 10% víz a szimpatikus, talán azért mert az hasonlít leginkább a vályoghoz, amivel már találkoztam.

Polipropilén zsák 50x990cm, 1.000 db 68.809,-Ft.

Ebbe bármit lehet tölteni, de a végén tyúkhálóval kell befedni a vakoláshoz.

A másik variáció a krumplis-zsák 54x78 cm, 2.000 db 80.645,-Ft.

Ebbe az előbb leírt keveréket töltik és amikor felrakják, átnedvesítik saras vízzel.

Mindkét esetben, amikor felrakják a zsákokat szorosan egymás mellé a falra, döngöléssel tömörítik.

Ezzel a módszerrel olcsón, villámgyorsan lehet házunk, ami télen hatékonyan tartja a meleget, nyáron meg hűvöset és nem kell légkondi sem.

enter image description here enter image description here

NŐ - 14 év

Hasonlóságok és különbözőségek markáns színekben és diszkrét ecsetvonásokkal finomítva.
Napsütés, napszemüveg - anya és lánya ketten a kocsiban felváltva beszélget és zenét hallgat, ühüm, na jó, bömböltet. Életigenlés és egymás igenlése.
Az állomáson leadva osztálykirándulásra a nővérének hisznek az osztálytársai - nem tagadjuk le, mindketten büszkék vagyunk rá, hogy így vagyunk: ilyen viszonyrendszerben is leledzünk.
Harsányan nőies nap adatott meg nekünk kettőnknek - őrizzük is magunkban (éljenek a nem érettségizők számára az érettségi szünetek!): délelőtt közös kertészkedés után finom ebéd (amit előre elkészítettem és csak melegíteni kellett), olvasós szieszta (Te Anya, ez a Szentivánéji álom érthető! Részletesen, pontosan van megfogalmazva, olyan kifejező, találó!) - a saját bibliapapíros Shakespeare összesünket a lányunk olvassa, ugyanazokat a lapokat lapozza, amit anno én... (egyre inkább úgy látom, hogy mindenkinek - nemcsak a magunkfajta bolondoknak - szüksége kéne legyen saját könyvtárra. Alapművek. Alapműveltség. Közös tudás. Újraolvasás.).
Aztán fogja magát és buszra száll, hogy vegyen magának egy új szoknyát a városban. Végül hajvágás. Én neki, ő nekem. Kölcsönös bizalom, kölcsönös megértés.
Azt hiszem, egy igazi nő kezd a szemünk előtt kibontakozni. Rakosgatom el a pillanatmorzsákat, hogy mikor kirepül, akkor aranyporként fedje be a mi életünket is.
Isten éltessen Janka!

A chevink
Fiatalság - bohóság: nyolc évvel ezelőtt ezzel a chevivel autóztunk Kaliforniában...

Nyaralóprojekt 7.

Az ablakok a helyükön vannak jelentem.
Szerintem telitalálat, de ez ízlés kérdése ugye.

enter image description here

Időközben a ház még jobban néz ki, sokat számít, hogy az elkorhadt léceket leszedtük a korlátról és lefestettük az oszlopokat is szürkére. Ebben Panni és Vince 300-300 forintért partner volt.
Leszedtem benn a tapétát is az egyéves gyerek mellett 8 kiutazással (mert kétszer a gyerek felébredt, mire kiértem vele), 6szor egy órában (mert annyit aludt max. a kocsiban). Valamelyik elvetemült ős öntapadós famintás tapétát ragasztott a falakra, és hm... azok nem jönnek le könnyen. Remélem már nem él az édesanyja annak, aki ezt elkövette, mert ha igen, halálra csukladozhatta most magát.
A nem látványos dolgok nagyobb szabásúak.
A Villanyosjózsi például a teljes áramhálózatot kicserélte. Kezdetben azt hittem, hogy talán nem is kell az egészet, mert voltak piros drótok a falban, gondoltam azok már biztos újak. Amikor azonban ezt mondtam a villanyszerelőnek, jót derült rajtam. Azok kedves Asszonyom robbantókábelek. Hm. Ez van, ha az építő bányász.
A falakat a Kőműveslacibácsi lejavította, a szinteket összeengedte, az ablakokat körbeépítette. Ide tartozik még, hogy a Kőműves és csapatának átlagéletkora 70 év, és iszonyatosan lassan, de egész nap állandó lendülettel - cigi, kávé és egyéb - szünet nélkül dolgoznak. Amikor megláttam, hogy kit hozott a falujából a kőműves culágernek, majdnem kivettem a zsákot a kezéből, úgy látszott nekem kell eltámogatni a verandáig. De Béla egész nap gürcölt, ő már rutinból emel meg egy 50 kg-os zsákot, és nem gondolkodik elbírja-e. Szóval nagyon szeretem őket. Megbízhatóak, kedvesek, jönnek - tudnak, mernek, akarnak.
A Festőerik leglettelte szépen a falakat, mert a Férj ugyan nekilátott, de azt mondta pont olyan volt a végeredmény, mintha egy festő vezetett volna munkaügyi nyilvántartást helyette. Festeni mi fogunk, meg a gyerekek. Ettől függetlenül, én büszke vagyok Petire, mert igaz nem tökéletesen, de megtanult glettelni.
A férjet amúgy is dicsérni kell. A plusz szobához megvásárolt olyan szinten minden hozzávalót, hogy se több nem lett, se kevesebb. Ez nekem az ebédfőzésnél még sosem sikerült. És ki merem jelenteni, hogy lassan mindenhez ért. Az elmúlt 10 évben megtanult villanyszerelni (jó nem komplett házakban, de kisebb helyeken), vakolni, parkettázni, (nem tökéletesen), de glettelni, és még sok minden mást, amikről nem is tudom micsoda. És ugyebár földig lerombolni bármit.
Apró hibák kijöttek a házon. Például, hogy nincs egy egyenes, függőleges, vízszintes benne, amitől a szakik előbb csendesen könnyeztek, majd hápogtak, majd majdnem elinaltak. Ez mondjuk nem tudom miért lep egy 60 éves szakembert, amikor - már elnézését - de ez a generáció építette meg ezeket az épületeket.
Megjegyzem, életemben először élek olyan házban (az otthonunk), amiben most éppen nem dülöngélnek a falak jobbra-balra, kifelé-befelé, és az előző otthonainkat is szerettem, és élhetőek voltak, szóval nem értem mi a probléma. Tereprendeztünk is. Jött Markolósjózsi és két óra alatt, le sem merem írni, milyen olcsón, de megoldotta azt, amit hetekig áshattunk volna. Rengeteget spóroltunk azon, hogy találtunk egy helyi markolóst és egy orfűi konténerest. A fele pénzünk fuvarosokra megy el.

enter image description here

Szépen haladunk, csak ne lennénk ilyen türelmetlenek. Jó tipp építkezéshez, sose tervezz végdátummal, mert összeomlasz, ha nem sikerül. Mi valamiért kitaláltuk az elkészültének június 15-öt, és ezért állandóan hajtanánk mindent. De olyan jó lenne már kinn lenni!
Felteszek egy fotót például egy szép májusi napunkról. Amíg apa valamit dolgozott a házon, én az 5 gyerekkel elmentem horgászni a stégünkre. Oké a halat nem mi öltük meg, de ott találtuk a nádasban. Így kifogni már mi fogtuk ki. :-)

enter image description here

Velencei képzőművészeti biennále #58

Munkahelyem, a PTE Művészeti Kar Design és Média Intézete utazást szervezett, ígyhát felkerekedtünk, hogy a szombaton nyíló Velencei Biennálé programjain töltsük a hétvégét.
Egy, a szigetváros egészére kiterjedő, globális kitekintésű, monumentális kortárs művészeti szemléről van szó, ahol több mint száz ország pavilonjában vagy egyéni kiállítások, kapcsolódó performanszok során mutatja be, hogy épp hol is tart.
Eddig nem sokat tudtam a Velencei Biennáléról azon túl, hogy tipikusan az akademikus, nagy intézmények által támogatott alkotók és kurátorok mutatják be itt már korábban elért eredményeiket; szóval hát nem az az experimentális, alulról kezdeményezett avantgarde vonal, hanem inkább a fesztivál-kontextusba illeszthető, közönségbarát (sőt, szelfibarát) de azért mégis high-tech, profi, nagyformátumú munkák platformja. Nem azért sorolom ezeket a számomra nem épp pozitív fogalmakat, hogy bármi rosszat is előlegezzek a szombaton nyílt és november végéig látható kiállításról: kell ismerni a mainstream-et és populárisat is ahhoz, hogy viszonyítási pontokat találjunk, nomeg miért is ne lehetne az avantgarde szintén high-tech, profi, stbstb.

enter image description here
Masoud Akhavan: Metamorphosis (2019)

Akinek új élmény a Biennále, de ismerős a kortárs művészet vegyes fogadtatása, annak -mint ahogy nekem is- nagy élmény lehet, hogy Velencében tömegek vannak jelen minden kis zugban, elrejtett előadáson, minimini installáció előtt vagy egy rá kapcsolódó virtuális térben. Hogy mindenki inspirálódni jön, türelmesen várja a sorát akár az esőben is, keresi és meg akarja érteni a számára első ránézésre érdektelen műveket, mégha azok alkotóival, kurátoraival, technikai kivitelezőivel találkozni amúgy esélytelen is.

enter image description here
Chile - Altered Views

Igen, őszintén kimondom: jó lehet ilyen közeg számára alkotni. Mert van értelme, ami bár talmi visszajelzést, de mégis biztatást nyújthat a jövőre nézve. Ugyanakkor pedig, hát, borzasztó is lenne, mert látogatóként egyértelműen érezhető, hogy az ingerküszöb milyen magasra kerül óráról-órára ebben a tumultusban, hogy milyen típusú és zseniális, elmélyült, életművek egészéből kisarjadzó műalkotások kapnak csupán 3-5 másodpercnyi figyelemfoszlányt, és milyen hangsúlyeltolódásokat kell meglépni ahhoz, hogy hatást válts ki.
Igen, szóval a művészeti fesztivál sajátos műfaj, amiben talán olyan alkotásokkal érdemes megjelenni, amik nem gondolják túl önmagukat, az első pillanatban is már adnak kapaszkodót a mit sem sejtő néző számára, ugyanakkor mégis eltalálják egy feltételezett, kritikus és érző látogató közönség belső igényeit (ami azért itt is többnyire azonos az élvezeti/fotózható értékkel). Szóval van olyan munka, aminek ez nem való. És van, ami, pont azért, mert radikálisan nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, való épp oda. Általában az ilyenek is kapnak elismerést a zsűriktől.

Az idén látottakról nem tudok teljes képet adni: szerintem nem is lehet ilyet. Csupán két, 10-18h közötti nyitvatartási napot töltöttünk ott, ami nekem épp arra volt elég, hogy a Giardini (szombat) és az Arsenale valamint néhány közeli pavilon (vasárnap) kiállításait meg tudjam ismerni. Ez így kimondva is, rengeteg alkotásra utal, amelynek megszervezése és gondoláztatása, (hibátlan) kivitelezése, (kétnyelvű) feliratozása, közvetítése, működtetése és hibaelhárítása, dokumentálása irdatlan emberi kihívás lehetett... Mindezekkel szemben ezért úgy döntöttem, hogy a hozzáadott értéket növelve a térbeliséget feloldom, saját asszociációk mentén mutatok be néhány munkát, azzal a céllal, hogy minden olvasó számára közelebb hozzam ezt az egész területet.

enter image description here
Luxemburg - Marco Godinho: Written by Water (2019)

Ugye ismerős az az élmény, ahogy egy füzet vagy könyv, ha vizet kap, és utána már nem lesz soha olyan, amilyennek megismertük? A luxemburgi pavilon installációjában sok-sok és sokféle füzetet látunk, ahogy a vízben meggyűrte, tépte azokat az alkotó. Nem ő írt bele, hanem a vizet hagyta, hogy átformálja, a Napot és szelet pedig, hogy megszárítsa.

enter image description here
Románia - Belu-Simion Făinaru: White Library - Memories of Absence (2019)

Szintén az üres tartalommal dolgozik, de épp érintetlenségében, beleírhatóságának radikális nyitvahagyásával, immár könyvként használja a román pavilonban Belu-Simion Făinaru fehér könyvtára a sokaságot, a benne rejlő változatosságot. A sokaság aprólékos feldolgozása még többször is előjött a biennálé nagyobb vagy épp monumentális installációiban - gondolom, ez népszerű téma. Ezek között El Anatsui söröskupakokból és címkékből fémszőtt faliszőnyegét emelném ki, mindamellett, hogy a szaúd-arábiai vagy osztrák pavilon is nagyformátumú munkákat mutat e tárgyban; viszont a ghánai pavilon a legnagyobb természetességgel hordozza a posztkoloniális adminisztráció nyomainak, a békeidő-béli fotó, természetfilm-sztereotípiák és ezeknek a ready-made szőtteseknek a világát.

enter image description here
Ghána - El Anatsui installációja

A hagyományosabb, térbeli kiterjedésű formák mellett ugyanolyan arányban és természetességgel jelennek meg a videómunkák is. Jól érezhetően túl vagyunk már a videóművészet kísérleti fázisán. Tudatos, rendezett, nagyfelbontású és profin hangtervezett, környezetükbe ágyazott alkotásokról van szó, esetenként akár a prezentáció szituációját is beillesztve, és ezzel tényleg kilépnek a videó vagy animáció kétdimenziós jellegéből.
Közel áll hozzánk, mégis rég elfeledtük már a koszovói eseményeket (már húsz éve volt!), vagy talán nem is tudtuk meg azóta, hogy mi történt ott egyáltalán. Alban Muja filmjei (három beszámoló párhuzamosan) azokat a személyeket szólítják meg, akik a háború idején még kisgyerek-szemszögből látták a világot, azóta fiatal felnőttnént mondják el szüleikkel kapcsolatos emlékeiket. Szép a film és az installáció is: a három videóból kettő akár együtt is látszik, de önmagukban is sok az, amiről ezek a nem épp békés gyermekkort felidéző fiatalok beszélnek.

enter image description here
Koszovó - Alban Muja: Family Album

Az installált videó nem épp legkísérletibb, mégis, tudatos és kifinomult használója Angelica Mesiti ASSEMBLY c. munkája az ausztrál pavilonban: egy fórummá alakított térben helyezkedhetünk el, körülöttünk három videón, 6 csatornányi hangon gyönyörű színek és hangok elhagyott majd újra- és újra emberek és zajaik által belakott tereket töltenek meg, mindezt úgy, hogy a videó kezdete perceken át állóképet mutat, így a térbe épp akkor bekerülő látogató vagy egyszerűen továbbmegy, vagy pedig olyan észrevétlenül kerül bele az - amúgy nem túl sokrétű, de mégis szépen szétszabdalt, a három videót mélyen kihasználó - történetbe, hogy már csak a sodrásban veszi észre magát. A történet egyébként, mint az alkotó többi munkája is, zenei forrásból ill. zene és élet, ezzel üres tér és alkotás egymásra hatásából táplálkozik.

enter image description here
Ausztrália - Angelica Mesiti: ASSEMBLY (2019) • a fotót Josh Raymond készítette

Habár a fent sorolt videómunkák inkább film-kiterjesztések (mármint térben), a videóművészet bőven burjánzik már néhány évtizede - ezek nem épp installált munkák, viszont nincs kétség, hogy itt a helyük. Pl. Jon Rafman nagyon szürreális, nagyon 'beteg' animációja arra utal, hogy miért ne kaphatna teret a látomás, a groteszk humor, a digitális szemét-újrahasznosítás a virtuális térben is.

Jon Rafman: Dream Journal (2017) - részlet

A hibrid, az ön-mutáció, ön-manipuláció naturisztikus bemutatása továbbra is népszerű (pl. Mari Katayama, Martine Gutierrez fotó-manipulációi vagy a legfelül látható Masaoud Akhavan-szoborcsoport), de a groteszk önirónia helyett a mobilmegosztás-kultúra sötét valóságával hasbavágó David Jafa The White Album című, mobilfelvételekből, és a mindennapjainkat mélyen átszövő rasszizmust a maga őszinteségében összevágott videója is ide kapcsolódik. Azt a nyers valóságot látjuk, ami nem jelenik meg a tévében, és a közösségi média is hamar letiltja.
Jafa mellett a másik arany oroszlán-díjazott, a litván pavilon alkotói is a fogyasztói kultúra strandopera-formátumú kritikája lehet (itt nem voltam, hanem a többiek elmondására és videófelvételekre hagyatkozom) - végeredményben mindkettő tőrdöfés (az előbbi dühítő és arculcsapó, az utóbbi megható ) azoknak, nekünk, akik élhetnénk jobb időket is. May You Live in Interesting Times.

Litvánia - Lina Lapelyte, Valva Grainyte, Rugile Barzdziukaite: Sun & Sea (Marina)

Zárásként csak annyit, hogy nem esett szó a máltai, finn, velencei vagy a fülöp-szigetek-béli pavilon elvarázsolt, időtlen, szépen belakott és egységesen jól megvalósított tereiről, a zimbabwei kiállítás elmélyült alkotásairól... és nem volt szó a magyar pavilonról sem, amelyben Waliczky Tamás médiaművész-programozó kiállítása volt látható. Fiktív kameráit ábrázoló képei önmagukban bár érdekesek, de egy ekkora ötletességgel, őszinteséggel, kifinomultsággal és egységességgel, tudatos térberendezéssel vagy csak egyszerűen egy-egy jó ötlettel teli mezőnyben sajnos a háttérbe szorulnak, mert önmagukat mutatják, ahelyett, hogy a rajtuk keresztül látható metafiktív világot kísérelnék meg láttatni.

enter image description here
Magyarország - Waliczky Tamás: Imaginary Cameras


Néhány ajánlott webhely:

A DMKert növénygyűjtemény

Néhány tulipánhagymával kezdődött, amit tizenkét éves koromban az akkor 80 éves szomszéd nénitől kaptam ajándékba, hogy ültessem csak el, majd meglátom, mi lesz tavasszal…
Kissé talán kelletlenül, de elültettem őket, aztán el is feledkeztem róluk.
Tavasszal viszont megtörtént a csoda!: gyönyörű piros tulipánok nyíltak a kis hagymákból!

Ezután lekerítettem egy kb. 3x3 méternyi kis darabot apám kertjéből, amit szépen karban is tartottam és elkezdtem ültetni az akkor egyszerűen beszerezhető kis dísznövényeket. Sorra ajándékoztak meg szépségükkel ezek a kis varjúhájak, kövirózsák, nárciszok, íriszek és mások, sőt, még földimogyorót is termesztettem 1-2 év múltán…
Gimis koromban aztán már rendszeres olvasója lettem a Kertészet és Szőlészet szaklapnak, bújtam a cikkeket és a hirdetéseket, melyekben mindenféle érdekességet kínáltak az akkori kertészek! Hatalmas élmény volt, amikor néhány szem hóvirághagymáért egy gyönyörű császárkorona hagymát küldött cserébe egy kedves kertbarát! Gimi után bevonultam katonának, de ha kimaradásra mehettem ott Budapesten, akkor is számos kertészetet látogattam meg, főleg kaktuszokkal foglalkozókat (Fierer, Balogh, Szutorisz…)!

A legnagyobb hatással Borgulya Gyula zebegényi kertje volt rám, aki egy, abban a korban szinte álomszerűen gazdag gyűjteményt hozott létre, főleg nyugat-európai beszerzésekből! Leszerelés után, már az egyetem elkezdése előtt 1 hetet töltöttem nála, hogy némi zsebpénzért és főként szép növényekért segítsek kertjének karbantartásában.
Eközben és ezután magától értetődően haladtam végig azon az „evolúción”, mely a varjúháj, kövirózsa – télálló kaktusz – nőszirom, sásliliom, bazsarózsa (stb!!!) állomásokon keresztül elvezetett előbb a dísznövények, majd pedig egyre inkább a gyümölcstermő növények elképesztően gazdag világába.

Szerencsés voltam, mert már az egyetemi évek alatt is eljuthattam számos európai országba és az USÁ-ba is. Persze sehonnan sem jöttem vissza üres kézzel, mindig igyekeztem hazajuttatni valamit az adott ország növénygazdagságából.

Egyetem után, mintegy 20 évnyi kőkemény munka következett, hogy a semmiből megalapozzam egy olyan gazdaság felépítését, ami a beszerzett növények otthonául szolgálhat. Világjárásaim során ráébredtem, hogy a szinte korlátlan lehetőségek parányi töredékét sem használjuk ki, és elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban, már amennyire a lehetőségek engedik. Egészen elképesztő mennyiségű növényféleség áll rendelkezésre ahhoz, hogy magyar családok tízezreinek adjon boldog életformát és színvonalas megélhetést!

Több, mint száz külföldi út során (USA, Európa, Oroszország, Kis- és Közép-Ázsia, Kína…) igyekeztem a világ érdekes és hasznos növényeiből minél többet hazajuttatni a kertészek lehetőségeinek bővítése, boldogulásuk elősegítése céljából.
Nem lehet elfogadni, hogy az áldott magyar termőföldet olyan szántóföldi „kultúrákra” pazaroljuk, melyekben szinte emberek nélkül, milliárdos gépparkkal „művelnek” megyényi területeket, borzalmas mennyiségű vegyszer és műtrágya szétszórásával, amikor megfelelő ismeretekkel, ésszel, hatékony alkotómunkával, vegyszerek nélkül(!) 1-2 hektáros terület is könnyedén eltarthat sokgyermekes, több nemzedékes családokat!
Azt sem lehet elfogadni, hogy az élelmiszerünk állat- és növény-„gyárak”-ban készüljön, mesterséges anyagok tömkelegének felhasználásával, megbetegítve egész társadalmakat, amikor ennek létezik a boldog, egészséges módja is!

A (hazai és külföldi!) barátaim, gyűjtőtársaim segítségével létrehozott növénygyűjteményem célja az, hogy bemutathassuk azokat a fajokat és változatokat, melyek egy boldog, egészséges életforma keretében biztosítanak stabil, bőséges jövedelmet, megélhetést az egyének és kisebb-nagyobb közösségek számára. Eddig mintegy 2500 féle növényt gyűjtöttünk össze, fele-fele részben díszeket, illetve gyümölcstermőket, de ez még mindig csak kicsi része a teljesnek mondhatónak. Arra viszont már most is elegendő, hogy a figyelmet felkeltse, ötleteket adjon, gondolatokat ébresszen, tervezési folyamatokat indítson el…
Folyamatosan zajlik e növények megfigyelése, dokumentálása, illetve a minél megfelelőbb változatok keresése, kiválasztása, szaporítása.
Ezt a gyűjteményt az idei évtől látogathatóvá tesszük: szervezett keretek között, előre bejelentkezéssel fogadunk egyéneket, vagy csoportokat. Kedvcsinálóként elindítottuk a dmkert.hu Instagram oldalt, ahová az aktuálisan érdekes látnivalók kerülnek fel időről időre.
További tájékoztatást Kovács-Parrag Judit kolléganőm tud adni a parragj@periszkopradio.hu, ill. a 20/562-10-61 elérhetőségeken.

Dlusztus Miklós, Egerág, 2019. május 10-én
(Édesanyám 76. születésnapján…)

Vissza a jövőbe

Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...