Első nap a munkában.
Szeptemberben visszatérek a munka világába. Vagyis tértem. Immár másodszor. Mert a negyedik gyermek után - 7 év kihagyás után - visszamentem a munkahelyemre két évre, és most az utolsó, 5. gyermek után ismét visszatértem.
A visszatérések mindig bonyolultak érzelmileg. És a sok gonosz ember - jaj mi lesz veled, hogy fogod bírni - sóhajtozása egyáltalán nem teszi könnyebbé.
Igen, persze gyönyörű időszak otthon lenni a kisbabával, aztán a kúszó-mászóval, aztán a két éves übercuki mellett. Tényleg az. Még akkor is, ha nincs magánélet, ha minden pillanat készenlét, ha az ember soha nem ura önmagának. Mert aranyosak, mert soha nem lesz megint ennyi idő rájuk, mert az ember egy kisgyerekkel teljes szimbiózisban van. Félszavakból is értem mi történt vele, hiszen ott vagyok, ott voltam mindig. Elég egy jaj, és tudom, hogy délután megszúrta egy tövis, összeráncolja a homlokát és tudom, hogy elfelejtette a nyunyut felhozni az emeletre, mosolyog, és tudom, hogy meglátott egy madarat a kertben. És az, ahogy a testem körvonalai körülölelik a kicsit is, semmihez sem fogható. Hogy mi együtt egy test és lélek vagyunk, az örök öröm.
De nem rossz visszamenni. Mert a gyerek felnő és már nincs szüksége annyira a mindig mindenütt együttlétre velem. Elkezdődik az elengedés, a nyitás a külvilágra és az anya szerepe háttérbe tolódik.
És ezzel együtt az anya visszakapja önmagát, lesz önálló élete, ideje - legtöbbször persze nem önmagára -, de másra. Ezért tök nem szeretem, amikor az anyukák a kismama klubban egymást gerjesztik, hogy jaj de szörnyű újra dolgozni. Igen van veszteség - leválás a gyerekről, napfényes séták délelőttönként a játszón, dumcsik a homokozó mellett - de van számtalan nyereség is.
Például a csinos ruha, amit nem büfög le senki, amiben reggel óta vagyok, csinos cipővel, harisnyával. A közös ebédek a kollégákkal, a felnőtt csevegések, a szakmaizások, amik újramozgatják az agy teljesen elfeledett területeit. Az érzés, amikor leadok egy munkát, és tudom, hogy ezt most befejeztem, letettem. Az elvégzett munka öröme, ami lássuk be egy élethosszig tartó gyereknevelésben soha nem valósul meg. A dicséret, elismerés, a fizetés az elvégzett munkaért, ami szintén nem jellemzője az otthon végzetteknek. Az érzés, hogy nem függök teljesen az otthon idegrendszerétől, mert lehet hogy otthon valami nem klafa, de a munkahelyen éppen tök jó napom volt, és fordítva, ha a munkahelyen nem is minden klappol, lehet egy teljesen jó esténk és lám egyensúlyban vagyok.
Hát körülbelül ezekkel az érzésekkel keltem fel az első munkanapomon. Korábban keltem kicsit, hogy tudjak fésülködni, fürödni, szépítkezni. Aztán ébresztettem csak őket, még bugyiban és melltartóban, hogy nehogy összekenjenek. Ment is minden mint a karikacsapás, a gyerekek tök jó fejek voltak, tudták, anyának ma időre be kell érnie a munkahelyre. Misike sem hisztizett az öltözésnél, a reggeli flottul, gyorsan ment, és a 7:10-es indulás is összejött, azaz elkerültem a reggeli csúcsforgalmat, és pontosan 7:25kor belibbentem a munkahelyemre, becsekkoltam a leolvasónál, majd leültem az íróasztalomhoz, amely üres volt és tiszta, és magamra csuktam az iroda ajtaját, ahol az elkövetkező napokban egyedül (!) leszek. Éljen! Izgatottan vettem át az aktákat, aztán rendezgettem őket aszerint, hogy melyiket mikorra kell leadni, tudva, hogy a szekrénybe később elintézendőként berakott akta, nem fogja a szoknyámat rángatni, hogy anya, anya, anya. Bejelentkeztem a belső rendszerekbe, és ezt követően kimentem a kollegákkal kávézni. Úgy éreztem, sikeresen visszailleszkedtem az irodai, munkás női létbe.
Ekkor volt 8:30.
Amikor is szólt a bölcsis néni, hogy Misike hanyatt vágódott a betonon és felrepedt a feje, ömlik belőle a vér és azonnal menjek érte, és vigyem be a sürgősségire.
Úh. 8:31-kor az anyai én lenyomta a munkahelyit, és 15 perc múlva átvérzett ruhában, széthullott konttyal, a magassarkú miatt átkozódva, a tépőzár miatt szétszaggatott nylonharisnyában szuszakoltam be a bömbölő gyereket a kocsiba és mentem a kórházba.
Fuck.