Ledes Mikulás

enter image description here

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

enter image description here

Egyszerűen vasárnap

Mikor Jolán harmadszor kérte, hogy tanítsam meg, akkor sejtettem, hogy ez most komoly. Tényleg kíváncsi rá. Na, jó, legyen! Elő a kis kezeknek való vastagabb fonállal, ötös horgolótűvel és kezdjük. És tudja! És érti!

enter image description here

Másnap reggel már ott állt a konyhában és teljesen belefeledkezve horgolt és horgolt.

enter image description here

Taníts meg engem is! Jónás is csatlakozott, de ő már konkrét céllal: készít magának egy mamuszt.

enter image description here

Mindennapi meghittség. A hideg és az eső kint, az alkotás és készítés folyamata bent. Belsőleg keletkező, ránk jellemző ritmus. A nekünk jó megtalálása. Nehéz abbahagyni.
Tegnap vasárnap volt. Ma is vasárnap van. És kérem szépen nekem holnap is vasárnap lesz, mert Varga János olyanolyanolyan szépet írt. Jaj, miért nem lehet előre linkelni? Miért csak a múltra, a már megjelentre lehet utalni? Előre a múltba? Digitális lét és idő.

Újabb időkezelési probléma: még a nap vége előtt, de már az írás befejezése után a Fanni-féle egy (vasár)napon belül tovább szövődött: anyukám (nem tudom miért, de most valahogyan fontosnak tűnik, hogy anyukám még magázta a szüleit, a nagymamám pedig mindig anyikámozta a dédmamámat, persze én már mindenkit tegeztem, de például anyóskámnak nem tudom azt mondani, hogy szia, vagy szervusz, egyszerűen a csókolom mama! után átváltok tegezésre) beállított egy kötettel, aminek a címe tetszett neki, hát kézbe vette, de beleolvasva megállapította, hogy ez magasröptű duma, tehát pontosan nekem való: Noam Chomsky Miféle teremtmények vagyunk című kötete! És telitalálat! Azok a híres anyai megérzések, ugyebár.

enter image description here

Ezután a megható jelenet után képzeljük el, ahogyan anyukám előveteti velem az egész család összes zokniját, magában azt dörmögve, hogy én ezt nem bírom, ezt a szégyent, szégyenben fogsz maradni, ilyet hogyan lehet leírni, ez szégyen, inkább megcsinálom - és kérem, igen: összepárosítja, befoltozza, kiszortírozza, egyszerűen rendbe teszi a zoknikat. Én meg ámulok, és nem merek megszólalni, mert nem tudom eldönteni, hogy mit kérjek, heti, havi, vagy évi rendszerességet ez ügyben. Azt meg magamnak sem merem bevallani, hogy a szennyesben még biztosan akad pár kósza egyedülálló zokni....
Ez így már nem egyszerűen vasárnap, hanem: vasárnaposság!

Harisnyás Pippi

enter image description here

Mikor Márta küldte az első képet, rögtön tudtam, hogy Harisnyás Pippi lesz.
Nemcsak a történetet szerettük olvasni, hanem magát a karaktert is jelképesnek tartottuk: főleg színében és méretében is felemás harisnyáját. A szeleburdi családon kívül Pippi az a karakter, akivel legitimálni tudtam magamat/magunkat a gyerekeknek. Hogy miért? Őszintén? A rengeteg felemás zokni miatt. A mai napig nem értem hogyan lehetséges - feltevésem szerint a szennyesben és a szekrényben zoknifaló manók ücsörögnek és rajtam heherésznek. És mindig, de mindig sikerül nekik! A gyerekek leleményesen kitalálták, hogy segítendő nekem a viaskodásban és a lehetetlennek tűnő feladatban, azaz abban, hogy a zoknik párosával érkezzenek a szekrénybe és onnan párosával is kerüljenek elő, szóval kitalálták, hogy levételkor a száruknál összefogják őket, mert ha a mosógépbe párosával mennek mosódni, akkor talán van esélyük arra, hogy párosával szárítódnak és párosával is jutnak el a szekrénybe, onnan pedig a célállomásra, azaz a lábukra. A lányok zoknijával még valahogyan elboldogulok, de valljuk be, a fiúkét áztatni, előmosni kell - esküszöm, csak kicsit szedem őket a párosításból szét, csak amíg gyorsan átsúrolom őket a mosószappannal és már zuttyannak is a gépbe, és egyre többször a teregetőn is párosával látom őket és néha-néha még a szekrénybe is (esküszöm!!!) úgy teszem be őket, de akkor nem értem, hogy miért van minden reggel óbégatás, hogy nem találok egy normális páros zoknit sem. Életem egyik legrosszabb reggele az volt, amikor elfojtott hangú matatás után 'a franciska végre egy pár, de ez meg lukas' felkiáltással ott állt előttem vádló tekintettel az egyik fiam és nem értette, hogy miért és én pláne nem értettem, hogy hogyan és miért. Gyerekként anyukámat mindig azzal bosszantottam, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, esküszöm anyu, hogy ezt próbáltam erőltetni, és mégsem megy. A fiúk (fura, miért a fiúk a rendesebbek ebben a tekintetben?) kifejlesztették a következő taktikát: ha találnak egy rendes (értsd: normális színű, méretű, szabású és nem lukas) pár zoknit, akkor azt beviszik a szobájukba és az ágy alá dugják, hogy reggelente onnan vegyék elő őket és ne a szekrényből. Ha ügyesek, akkor néha egy hétre előre betankolnak, én meg csak ámulattal lesem az ügyletet: nekik miért sikerül ennyi zoknit párosan mozgatniuk?

enter image description here

Megszerettem a páratlan zoknikat, igaz, ennek a hóbortos, funkcionális nemtörődömségnek már csak itthoni környezetben engedélyezek létjogosultságot. A lányaimat nem zavarja....

Gránátalma

avagy Több dolgok vannak földön és egen, Fannika, mintsem azt bölcselmed felfogni képes...

A gránátalma engem eddig körülbelül annyiban érdekelt, hogy ez a gyümölcs volt a jelképe Aragóniai Katalinnak, VIII. Henrik első feleségének, aki egyben a híres protestáns-üldöző Mária királynő (Bloody Mary, hogy a kultúra egyéb tájaira is elkalandozzunk, legalább gondolatban) anyja is volt és innentől kezdve erről a témáról is szót ejthetnék, mert sok egyéb dologgal együtt erről aztán van mondanivalóm és tényleg mélyen érdekel. Fájó szívvel kell most erről lemondanom (bezzeg majd legközelebb!!!), mert hát sok témát produkál az élet, ami mind kevésbé érdekes, mint az angol történelem, de ezekkel is foglalkozni kell néhanapján.
Ahogy Judit is írta, elkezdődött az ősz igaziból is, vele pedig a tanév, ami - néha úgy érzi az ember vagy legalábbis az asszony - teljesen hiábavaló remények azonnali szertefoszlását hozza magával. Nem sorolom, mi mindenben reménykedem mindig az új tanév kezdetével, kiábrándító lenne már csak szembesülni is azzal, milyen hosszú a lista, amelynek tételei sosem valósulnak meg (vagy nem úgy, ahogy ideális lenne). Úgy látszik, én valahogy úgy maradtam, mint középiskolás koromban vagy még az egyetemen is, hogy még elhiszem, hogy minden ősz valami újat hoz, valami jót: új érdeklődést, új elmélyedést, új hobbit, új szerelmet, új barátokat, új kalandokat. Nem hiszem, hogy én változtam volna ennyit, hogy most nem ezt látom meg, szerintem a világ változott drasztikusan sokat az elmúlt két-három évtized alatt és ha bárki visszagondol arra, milyen volt egy húsz vagy harminc évvel ezelőtti hétköznap, meg vagyok róla győződve, hogy sokkal nagyobb változást érzékel, mint mondjuk nagyanyám, amikor 60 évesen visszagondolt 40 éves korának egy átlagos napjára. Ne tessék nagyon bosszankodni, hogy itt ennyit búsongok meg depressziós hangulatot szórok szét a virtuális életterünkben, mindjárt jön az egyik ok.
Szóval a gránátalma. Jön reggel a gyerök (Kecskeméten vagyunk, ugyebár), akinek amúgyis sok különféle ötlete van, hogy lehetne a hajnali órákat még színesebbé tenni: egyik reggel kér joghurtot, máskor nem, egyik reggel két szendvicset óhajt elvinni, máskor egyet sem, néha alma kell neki, de aszalt gyümölcsöt aztán nehogy merjek tenni mellé, mert hiszen tudnom kell, hogy ő nem kíván napközben édeset, hanem inkább csak sósat, de akkor már nem mindegy, milyen kekszet teszek oda, mert most éppen az kell, amit a legkisebb kapott, mert végighányta az éjszakát és más nem megy le a torkán. Én meg azt pakolom, amit kér. (Hogy vigye magával az otthon melegét az a drága gyermek, fogalmaz az én tündérlelkű Barátném és mélyen átérzi az ember, de főleg az asszony, milyen rokonszívek dobognak itt.) Igyekszem reggel magamat is szalonképessé tenni, netán a másik két gyerek és a Férj is igényel reggelit, sőt, akár tízórainak vagy uzsonnának valót is, esetleg a macskákat is meg kell etetni, mielőtt elmegyünk, talán az sem nagy baj, ha szellőztetünk, beágyazunk, elmosogatunk magunk után (bár mindezen tevékenységeket nyugodtan mondhatom csupán király/női többesben, mert reggel ezekre, ugye, senkinek nincs ideje - rajtam kívül), én pedig még a fogmosáshoz is ragaszkodom (beteges, tudom, de hát ez van) és azt is szeretem, ha mindenki normális öltözékben indul útnak nagyjából normálisnak mondható frizurával együtt. Szóval egy ilyen reggelbe jön a lány és közli, hogy legközelebb gránátalmát pakoljak neki uzsonnára. Mondom álmosan, mit? (Fülkürthurut mellett mindenféle dolgot hall az ember, álmosan meg még annál mindenfélébbeket is.) Megismétli: gránátalmát (anyám tyúkja, tényleg nincs ma reggel bedugulva a fülem, de jó!). Majdnem megkérdeztem, felébredt-e tényleg, de látszott, hogy ezt most tök komolyan gondolja, úgyhogy azt kérdeztem, hol evett ő életében gránátalmát és mikor (hűha, milyen anya vagyok én, hogy még ezt sem tudom, mindjárt itt a kamaszkor és ha egy gránátalma ilyen titokban csúszik le, mi lesz itt még ennél súlyosabb dolgokkal?). Kiderült, hogy az iskolában a Hannának vagy a Pannának vagy kinek az anyukája minden nap szépen gerezdekre vágja a gránátalmácskát, beteszi egy dobozkába és az osztálytárs a szendvics meg a keksz meg a gyümölcslé mellett ilyet fogyaszt a suliban. Sokmindent tudtam volna első felindulásomban mondani, de csak annyit kérdeztem meg a gyeröktől, hogy hány testvére van ennek a kislánynak és hányszor eszi meg az iskolában a számára befizetett tízórait, ebédet, uzsonnát. A lányom meghökkenten nézett rám, hogy ez meg hogy jön ide, de azért kiderült, hogy a kislánynak egy testvére sincs, édesanya csak délelőtt dolgozik, mert műkörmös és apuka amúgyis jól keres, hát nem láttam még, hogy béemvével járnak és hát persze, hogy a Hanna vagy a Panna vagy a nemtomki nem szokta megenni a tízórait/uzsit/ebédet többnyire, hiába van befizetve, mert mindig panaszkodik, hogy nem jó a kaja és az ő iskolai tízóraija/uzsija landol először a szemétkosárban. De a múltkor olyan kedves volt (mert idén már hajlandó kicsit barátkozni a lányommal, aki az elmúlt három évben nem volt neki elég menő, hiszen, mint kiderült, nem a legújabb divat szerinti cipő, tolltartó, iskolatáska, stb. tulajdonosa), hogy adott neki egy szelet gránátalmát és hát az milyen finom és épp ideje, hogy ő is kapjon ilyet minden nap! Jó, hogy nem ettem éppen semmit, mert szerintem biztos félrenyeltem volna. Így három dolgot közöltem a gyerökkel: 1. én sem ettem még életemben gránátalmát, 2. noha mindketten elég rendesen dolgozunk az apjával (egyik mérnök, másik tanár), három gyerek mellett nem az a legnagyobb gondunk, hogy mangót, ananászt vagy éppen gránátalmát vegyünk-e, 3. akkor vesz gránátalmát a zsebpénzéből, amikor csak akar, de innentől kezdve a szendvics mellé almát kap meg vizet, reggel pedig joghurtot a kedvenc kekszével és ha bármi nem elég menő, akkor szépen megcsinálja reggelente magának a tízórait, uzsonnát, míg én a hajamat fogom rendbe szedni és magamnak készítek uzsonnát, slussz. Egyéb dolgokban is kicsit helyre kellett tenni mostanában ezt a középső gyereket, de a gránátalmás sztori végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Biztattam a kedves Olvasót, hogy gondoljon vissza 20 vagy akár 30 évvel ezelőttre - én ezután a reggel után az iskolába menet igencsak visszagondoltam és konkrétan 30 évvel ezelőtt egy évvel voltam csak fiatalabb, mint az én nagyobbik lányom aznap reggel. Láttam magam, amint ott ülök a reggeli előtt: kakaó kiflivel, aztán indulok az iskolába mindenféle tízórai meg uzsonna nélkül, és megérkezem az osztálytársaimmal gyalog a suliba, ahol ugyanazt a tízórait esszük mindannyian: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, ugyanazt az ebédet esszük: olyan, amilyen leves olyan, amilyen másodikkal és ugyanazt az uzsonnát esszük: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, néha esetleg briós. Nem mondom, hogy minden jobb volt, eszem ágában sincs ilyen marhaságot állítani, hiszen ma már csak azért is minden sokkal jobb, mert olyan családom van, amilyen után mindig is vágytam és olyan szeretetben élek, hogy minden nap hálát adok érte és boldogít a tudat, hogy nálunk senki nem azért dolgozik, hogy több gránátalmát vegyen vagy éppen béemvét. Ettől függetlenül nem bánnám, ha néha mások is visszanéznének és észrevennék, hogy őket sem kergették kaviáros békacombbal a vasárnapi ebédlőasztal körül s akkor talán a mi gyerekeink is felnőnek gránátalma vagy éppen béemvé nélkül. Egyébként még csak nem is ezzel van a bajom, mert hát egye azt a gránátalmát, ha egyszer egészséges (tényleg az!) és vegye azt a béemvét, ha egyszer más nem elég kényelmes neki. Csak utána ne dobja ki a gyerek a tízóraira kapott kiflit, hanem mondjuk adja oda a suli mellett lévő bolt ajtajában lézengő ismerős hajléktalan bácsinak és ne parkoljon a béemvéjével a más háza előtt lévő fűre, hanem mondjuk amikor integet ki a kocsiból és látja, hogy a három gyerekkel sétálok haza egy gitárral meg négy hátizsákkal, akkor engedjen már át a zebrán. Ennyi tapintat elég lenne ahhoz, hogy emberként éljünk egymás mellett, ha már egymásért nem tudunk manapság.

Nyárvég

A tegnapi keleti szél végleg elfújta a nyarat.
Eddig sok minden itt maradt a nyárból: két kört is lehetett mosni és délutánra vígan leszáradtak a ruhák, a fiúk vacsoráig kint fociztak, a lányok a kinti asztalnál olvastak, rajzoltak. A házon egy-két kósza tapasztós-meszelős javítás. Reggelente a szendvicsekbe a kertből lehetett tenni a paprikát. A paradicsomszezon nálam már véget ért, a kiskertben csak a paprika és a sütőtök érik még kicsit tovább.
A mogyorót minden nap lehet szedni, a dió is potyog, de sok a fekete, sok a rossz.
Reggel még térdnadrág, de már zokni és cipő.
Már nem kelek világosban, de a gyerekek még igen. Minden reggel indulás - minden reggel elemózsia csomagolás. Pici finomságok, pici meglepetések, hogy az otthonmeleg egész nap velük legyen.
Megérkezéses nagy beszámolók. Élmények, történések, gondolkodni valók. Integrálás, elsimítás. Kapcsolatok. Viszonyrendszerek. Tanulás.
Holnap reggel már hosszú nadrág, kardigán. Újra gond lesz a ruhaszárítás. Újra oda kell majd figyelni, mindenki elég melegen felöltözött-e. Újra csukni kell az ajtókat, ablakokat. Új ritmus kezdődik megint.

enter image description here

Állomások egy napon/életen belül

Én: Kecskemét: Reggeli ébresztő 6-kor, két nagyobb gyereknek szendvics, innivaló, cerbona, alma, kicsinek tati, reggeli, tea, Férjnek joghurt, hajmosás, öltözés, vigyünk esőkabátot?, ne vigyünk, de zárt cipőt vegyél, ugye hazaérsz fél 5-re, mert mennem kell szülőire, Zoli majd jön, míg te kórusra mész, vigyáz a skacokra, jó, legyen szép napotok, indulás, kicsi az oviban, megyek a suliba, útközben tanítvány, szerelmi csalódás, beszélgetés, teremcsere, összevonok kolléga helyett, kis amerikai töri, figyelő tekintetek, rasszizmus, indián őslakosok, szünetben adminisztráció, teremcsere, összevonok kolléga helyett, hangzavar, magabiztos kilencedikesek, ismerkedés angolul, kézfogás, szemébe nézel a másiknak, ugye, hogy nem is olyan könnyű, mikor élesben megy?, szókincsfeladat, szünet, adminisztráció, nincs idő mosdóba menni, tizedikesek, ismétlés, még mindig nem tudja az Alex a birtokos jelzőket, jövő héten dolgozat, szünet, át a Tescoba, esti szülőire bevásárlás, ne éhezzenek nekem ezek a szegény szülők, mikor itt ülnek két órát, vissza a suliba, onnan haza, gyors ebéd, utána középsőnek gitár szülői, legnagyobbnak elmaradt füzetek, olló, egyebek, haza lepakolni, gyerekekért négyre suliba, utána ovi, haza, Férj megint késik, indulok, nem késhetek el arról a szülőiről, amit én tartok!, gyors rendezkedés, enni-, innivalót kitenni, jönnek, beszélünk, beszélek, kérdeznek, válaszolok, jó a hangulat, falatoznak, megfogtam őket, élvezik, viccelnek, nyitottak, bizalom van, fél 8-kor biciklin repülök haza, vacsi, fürdetés, beszélgetés, Férj őszibarackot pucol, lekvárt mégis holnap főzünk, későn ágyba, de jó minden: életemben először osztályfőnök vagyok és megtartottam az első szülői értekezletet. Köszönöm!

Kisöcsém (jó, 24 éves és legalább tíz centivel magasabb, de mégis): East Midlands, Anglia: Reggeli ébresztő 5-kor, mosdás, egyenruha, kis reggeli, busz, reptér, itt van mind a négy csoporttárs, kapitánnyal kézfogás, regulák, viccelődés, feszkó oldása, biztonsági átvilágítás, beszállás a Boeingbe, jobb oldalon ül, kapitány utasítja, hogy szálljon fel, nincs még, csak szimulátoros rutin, de jó, hogy az van, nem a tájat nézi, hanem a műszereket, kapitány bólogat, dicsér, felszállt, a levegőben van, vezeti a Boeinget, nem izgul már, első kör, de jó, tényleg ő vezeti, második kör, utasítások, harmadik kör, újabb utasítások, beszélgetés, és így tovább hat körön keresztül, utána parancs a leszállásra, toronnyal beszél, leszállhat, leszáll, kapitánnyal kézfogás, hátraül, jönnek a többiek: még négyen ugyanezt, mindenkinek hat kör, anya radaron online követi, izgul, család facebookon drukkol, örül, izgul, utolsó landolás, mindenki jó volt, megcsinálták, 21 éve készül erre és megcsinálta, facebookon örömködés, anya otthon sír, nővérek meghatottak, bátyja viccel, barátnő itthonról szíveket küldözget, mindenki büszke, végre ki a reptérről, kaja, feldobottság, le az egyenruhát és csak dől a gratuláció és az öröm, de jó is minden! Életében először vezetett Boeinget, amire 3 éves kora óta készül, amiről 3 éves kora óta álmodozik, amiért 3 éves kora óta dolgozik. Két hét múlva saját bázissal másodpilóta. Köszöni!

Lehet ilyen nap után aludni? :-) Mert én csak bőgök és örülök és hálás vagyok. Ja, és akkor a két másik tesóm napjáról majd máskor. :-)

"Utálom a töszmörgést!"

avagy
Anyám és én - változnak az idők I.

Bevillanó emlékképek akkor:
...
anyám: Kislányom, teregesd már ki a ruhákat! Már fél órája lejárt a mosógép!

én (mint fülén ülő kamasz): Tessék, Anya? Mit mondtál?

anyám (mint kicsit feszültebb anya): Már harmadszor kérlek meg, a füleden ülsz? Lejárt a mo-só-gép! Teregess ki, légy szíves!

én (mint ráérős kamasz, aki mateklecke helyett épp levelet ír saját szobája csendes magányában): Jó, jó, csak előbb még be kellett fejeznem a matekot meg nem is hallottam, hogy szóltál.

anyám (mint egyre idegesebb anya): Akkor most csipkedd magad, utálom a vakarózást, már teríteni kéne a vacsihoz!

...

anyám: Te meg mit csinálsz itt még mindig? Kész a házid?

én (úgy is, mint ráérős, egyszersmind tenyérbemászó kamasz): Még nincs, de hát azt mondtad, mosogassak el, nem?

anyám: Persze, de hát hány óráig akarsz itt nekem mosogatni? A többiek már ágyban vannak! Mit tudsz hat tányért egy órán át mosogatni!? Ne álmodozz, hanem haladj, utálom a töszmörgést!

...

anyám: Istenem, mi tart ennek a szerelőnek ennyi ideig? Én már rég megjavítottam volna nemcsak a mosógépet, de az egész elektromos hálózatot!

én (mint mindenlébenkanál kamasz): Anya, ne már, mindig ez a rohanás! Legalább ő hagy magának időt, hogy valamit jól megcsináljon, aztán tíz évig megint működni fog a mosógéped.

anyám: Te csak ne szólj bele ebbe is, te is folyton vacakolsz és mindig valami rózsaszín ködben lebegsz! Na, szálljunk le a földre, haladjunk, mert sose lesz ebből a vacsiból így semmi! Utálom a töszmörgést!

...

és most:

Ádám (mint fiam, akinek a "szerelem" szóról az jut eszébe, hogy "szerelem az áramkört/lámpát/ledeket/stb."):... és ha ideteszed ezeket a ledeket, akkor megint felvillannak, látod, Mama? De ha most a zöldet kiveszem, akkor meg ezek kicsit villognak, nem értem, miért villognak ezek, Mama, az előbb még rendesen működtek!

én (mint Mama): Ádámkám, nagyon szépek, de fogalmam sincs, miért villognak, viszont fel kéne porszívózni. Megcsinálod?

Ádám (mint elmerült fiú): Nem értem, miért villognak! Mikor jön haza a Papa? Majd tőle megkérdezem, de most ezt átszerelem ide... Nézd már nem villog egyik sem, lehet, hogy kiégtek? De hát az nem lehet, mert ezzel az elemmel meg működnek...

én (mint kicsit feszültebb Mama): Ádám! Hahó! Kicsit hagyd abba, légy szíves, mindjárt teríteni kell és szeretném, ha előtte még felporszívóznál! Haladjunk már egy kicsit!

Ádám: Jó, mindjárt, de gyorsan még kiszaladok egy másik ledért, mert ezt muszáj kipróbálnom ebben az áramkörben.

én (mint egyre idegesebb Mama): Ádám! Utálom a töszmörgést, amikor szóltam, hogy tíz perc múlva vacsi, teríteni kell, koszban meg nem tálalok! Apád mindjárt hazaér, utána mennie kell táncpróbára, úgyhogy most porszívózás van, vili? Azt az áramkört meg pakold el az étkező asztalról, mert mindjárt keresztbe lenyelem! Haladjunk már, ne tököljünk itt, mert nem érek rá vakarózni!

...

én (mint feleség): Te, jött ez az új kolléganő, hát nem túl rokonszenves.

Férj (mint férj): Miért?

én (mint feleség): Hát, nehéz megmondani, de már eleve olyan a kézfogása, mint a giliszta, olyan puha, tudod, úgy nem szeretem az ilyet. Na mindegy, ez csak egy dolog, de annyit töszmörög, hogy hogy álljon neki anyagot szerezni ehhez az új tantárgyhoz. Folyton sóhajtozik, hát én már ötször megcsináltam volna, próbáltam is segíteni, hogy hol keressen anyagot hozzá, de alig halad. Nem bírom az ilyet, ne vakarózzon már, hanem végre álljon neki!

...

Hát, igen, be kell látni, változnak az idők és bizony mi magunk is változunk (szépülünk, okosodunk, bölcsebbé válunk, természetesen ;-). Hú, de nem szerettem, amikor anyám sürgetett és persze megfogadtam, hogy én aztán nem ilyen leszek: ma is úgy gondolom, hogy mindennek megvan az ideje az életben, nem kell a dolgokat siettetni - elméletben. De akkor miért utálom én is a "töszmörgést"? Mert bizony anyaként, feleségként, munkavállalóként már nem csak a pillanatnak élek, másban gondolkodom, nagyobb összefüggésekben, hosszabb távon előre, más kontextusban (sokkal bölcsebb vagyok, természetesen ;-).

Ha nincs kész időben a vacsi, akkor késik a fürdés, az esti mese, a lefekvés, reggel fáradtak a gyerekek és az ebből adódó nehézségek miatt (fordítva felvett ruha, álomittas bolyongás fogmosás helyett, meg nem fésülködött gubanchajú leány) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor hiába enne a Férj és rohanna tovább kóruspróbára/táncpróbára/szőlőbe/stb., elkésik, rosszkedvű lesz és az ebből adódó nehézségek miatt (harapós Férj, rohanás miatt szétszórt kották, félúton elhajigált néptáncos csizmákba beszorult macskák) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor később lehet csak mesét mondani, ágyba bújó porontyokat megszeretgetni, emiatt aztán később jutok hozzá a dolgozatok kijavításához és az ebből fakadó nehézségek miatt (elszámolt pontok, rossz javítás, ingatag lelkiállapottal rendelkező, kialvatlan asszonyszemély) mindenki ideges lesz.
Kell ez nekünk? Nem kell! A sikeres időbeosztás jutalma ezzel szemben az, hogy vacsi, fürdés, esti mese, útjára engedett elégedett Férj, mosogatás-pakolás után időben ballaghatok be a fürdőszobába és nézhetek tükörbe, ahol pedig máris megláthatom - anyámat (aki az én arcomból nézve rám azt mondja: "Ne töszmörögj itt nekem, moss fogat és sipirc az ágyba!").

Húsz év óta

Húsz év óta a világ egyre kerekebb.
Húsz év óta értelme van a lentnek és fentnek, a kintnek és a bentnek.
Húsz év óta nincs szebb férfi a földön nekem - azóta a magamnak megálmodott nő lehetek.
Nem érzem az időt, mert még mindig ugyanúgy szeretlek, nem érzem a ráncokat, mert még mindig ugyanúgy udvarolsz nekem.
Na jó, icipicit talán változunk: kezdetben egy hálózsákban is kényelmesen elfértünk, most már inkább egy paplan alatt alszunk jót. A párnámat meg úgyis mindig elveszed.
Húsz év alatt lett gyerekünk, házunk, kertünk. Mindet mi teremtettük.
Húsz év alatt bejártuk a megszokott utat - mégis minden lépése újnak hat.
Húsz év alatt álmodtunk sokat - a valóságunk ebből kap erőt minduntalan.
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát?
(azt hiszem)
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát.
(azt hiszem)
Húsz év múlva sem látom majd meg, hogy a hajad egyre gyérebb lett....
Húsz év múlva se lásd meg, hogy a szoknyám miniből egyre hosszabb lesz....
Húsz év múlva majd megint megírom neked, hogy még mindig Te.
Ilyen egy (szigorúan egyetemi!) latin órai szerelem.
Jó iskolakezdést!

Mindenhol jó, de legjobb... az iskolában

Fogadok, hogy ezt a címet a magyar népesség aránylag kis hányada érezné magáénak, pláne augusztus második felében, ettől függetlenül határozottan tetszik nekem. A héten ugyanis megkezdődött a következő tanév előkészítése a mi sulinkban és pontosan ugyanaz az érzés fogott el, mint akár 32 évvel ezelőtt, amikor 6 évesen iskolába mentem (ne tessék azért nagyon kalkulálni, az káros az egészségre ;-), mégpedig az otthonosság érzése, azaz nemcsak annyi, hogy én itt jó helyen járok, hanem egyenesen az, hogy itt vagyok a helyemen, pontosan itt kell lennem és nem másutt. (Mindez annak ellenére így van, hogy bizton állíthatom, hogy ez nem az az iskola, ahova elsősként mentem.)
Dolgozhatnék egy cégnél is, Kecskeméten mostanság gombamódra szaporodnak a multik, bizonyára egy ilyen cégnél is el tudnék helyezkedni, ha nagyon akarnék. De nem akarok, megyek vissza (majdnem) minden szeptemberben a magyar közoktatás valóságába és mindennel együtt, valamint mindennek ellenére jól érzem magam (nyilván nem olyankor, amikor hirtelen kiadásokat kell valahonnan előteremteni, hanem például amikor a diákjaim lobogtatják a nyelvvizsgájukat). Valahogy úgy van ez, mint amikor összehasonlítottam magamban az élményt, hogy milyen érzés volt Amszterdamba és ehhez képest Krakkóba megérkezni: Amszterdamban megtudtam, mi az, hogy kultúrsokk (pedig aztán nem Afrika, még csak nem is Ázsia, hanem bőven Európa), Krakkóban meg úgy éreztem magam, mint egy kicsit másféle Magyarországon.
Amszterdam ugyanis már az egyetem alatt is a Nyugat volt számomra mint csóró Erasmusos diák számára és elég sok hétköznapi dolgon ledöbbentem, mennyivel másképp (és többnyire jobban) lehet csinálni, mint ahonnan én jövök, Krakkóban ezzel szemben megnyugtatott a hétköznapok kopott és csontjaimból ismert kelet--közép-európaisága, csak éppen sokkal kedvesebbek voltak az emberek.
Az iskola, ahol dolgozom, nem állami ugyan, hanem alapítványi, mégis éppen olyan dekoratívan le van pusztulva és a nyitó értekezleten hasonlóan az az egyik kérdés, mikor lesz végre keret a mosdók teljes felújítására, pedig tudjuk, normális esetben egy szülő mit néz meg először, amikor nyílt napra jön... (Nem, nem a géptermet, vagy ha igen, akkor rossz helyen tetszett eddig informálódni, kérem szépen. Az infóterem ugyanis mindenhol csillog-villog, egy átlagsuliban évente ötször talán be is kapcsolják a gépeket órán a kollégáikhoz képest túlképzett vagy éppen túlbuzgó tanárok, a mosdó állapota és tisztasági foka azonban arról árulkodik, mennyire nézi az intézmény embernek a diákjait. Hát, nem viszik túlzásba, annyit átlagban el lehet mondani és ha valami, akkor ez bizony igencsak szomorú.) Mióta eszemet tudom, a magyar iskola nehézségei pontosan ugyanazok voltak, mint ma, pedig aztán sok víz lefolyt már a Dunán, mióta én ezekkel először szembesültem. Ennek ellenére nekem a szeptember 1. mindig felszabadító dátum volt, nagyon szerettem menni, a suliban lenni és általában véve is élvezni az adott iskolák szellemiségét, noha elég különfélék voltak. Szeretem az "iskolaszagot", mondhatnánk és ez nemcsak diákként volt így, hanem tanárként is megmaradt. Jó nekem. :-)
A másik ok, ami miatt vártam már az iskolakezdést, jóval prózaibb és ezen szerintem viszonylag sokakkal osztozom: azt a két és fél hónapot, amíg szünet van, az ember gyerekeinek értelmesen, pihentetően, (jó értelemben véve) lehetőleg minél szabadabban érdemes eltöltenie. A felnőttek nagy részének azonban nem adatik meg a hasonlóan két és fél hónapos nyári szünet, manapság meg sokszor már a nagyszülők nyári menedéke sem, így viszonylag nehéz megoldani, hogy érezze jól magát a gyerek, hogy közben a táborokra elköltött pénz mégse döntse romba a családi költségvetést. Nekem mint tanárnak persze ott van a nyári szünet, nem kell extrán szervezni az életet, amúgy is otthon van az ember. Jó nekem. :-)
Eme mély igazságtartalommal rendelkező mondat mögött azonban ott van a valóság azon oldala is, amikor a pihenés és feltöltődés mellett (sokszor helyett) minden nap főzni kell, lehetőleg sütni is, fagyizni menni, strandolni vinni a csemetéket, különböző színes programokban részt venni, ahol megadom a gyerekeknek a számukra fontos feltöltődési lehetőséget, de közben vinni a kertet, lekvárt befőzni, rendben tartani a lakást úgy, hogy mindenki itthon van és mindenki nagyon kreatív, magam pedig továbbra is igyekszem kiszorítani mindebből a saját kis (ráadásul női) szabadidőmet, amikor nekem is csurran-cseppen valami, amire tényleg én vágyom és amitől aztán tényleg érzem, hogy jó nekem. Nyár végére bizony én is kellően megtépázottnak érzem magam és nemcsak a saját szakmai örömeimre gondolok, amikor azt állítom, hogy nagyon jó lesz már a gyerekeknek végre az iskolában. ;-)

Navigáció

Judit Drága az internet, de hasznos írásáról eszembe jutott idei nyaralásunk hazaútja.
De kezdem kicsit korábbanról:
Az a jelenet szerintem mindenkinek megvan a hátsó ülésről, amikor a Vezetőülés kérdezi a térképet szorongató Anyósülést:
- Most? Most?
- Még nem.
- Nem itt?
- Nem. Nem tudom!
- Ott a térkép! Miért nem tudod?
- Ne kiabálj! Most! Most! .... kellett volna....
Ezt követően ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációjának felemlegetésével, a szülők megvitatták a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültek a kocsiba. Mi gyerekek pedig levontuk a következtetést, hogy mi soha ilyenek nem leszünk.
Volt rá esély.
Helka barátném ugyanis azzal a tanulsággal ért haza a nászútjáról nyolc éve, hogy ha nem lenne GPS ő már biztos elvált volna.

enter image description here

Na most 2018. nyarán a Vezetőülésen ülő férj nem bízta a véletlenre. Mert lehet hogy három éve ugyanoda járunk nyaralni, de ha már van Navigációs rendszer az autóban, használjuk. Szóval a cél be volt táplálva a rendszerbe és mutatta is az utat. Ugyanakkor férj rendelkezik okos telefonnal is, ami pedig rendelkezik egy olyan applikációval, ami szintén mutatja az utat (nyilván másikat). Ezért volt érthetetlen számára, hogy miért nem segítek neki a saját telefonommal, ha már csak üddögélek az Anyósülésen, semmit sem csinálva.
Így fordult elő, hogy amikor végül egy búzatábla közepén ültünk hátunk mögött az öt gyerekkel, ajtócsapkodás következett az elmúlt 20 év összes téves navigációnak felemlegetésével, megvitattuk a válás lehetőségét és azok következményeit, majd a "hamárkifizettüklenyaraljuk" tanulság levonása után visszaültünk a kocsiba.
A navigációhoz kapcsolódóan jutott egyébként még eszembe, hogy láttátok Tóth Barnabás Újratervezés c. kisfilmjét?