Mindenkit szeretettel hívunk Ellend múltját és jelenét feldolgozó fotókiállításunk második részére!

A kiállításra kerülő képeken nemcsak a vidéki táj, a falu terei, kertjei fogalmazódnak képiségbe, de megelevenednek az itt lakó családok, azok a tevékenységek és munkák, amiket az itt élők tesznek és szeretnek, ahogyan önmagukat és környezetüket látják, ahogyan a természettel való viszonyukat megélik. Tükröződünk minden fotón: egyszerűen így élünk, egymás mellett, egymással.

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Nagy örömmel jelentjük be, hogy 2026. január 31-én, szombaton megtarthatjuk a Gyümölcsoltó Alapítvány által immár sokadik éve megrendezett népszerű Zselici gyümölcsésznap című sorozatunk 2026. évi programját!

Külön örömünkre szolgál, hogy a mostani Zselici gyümölcsésznap előadójaként Ölbei Mihály Zoltán kertészmérnököt, pomológust, a mozsgói Ölbei Faiskola vezetőjét köszönthetjük!
Előadónk gyümölcsészeti előadásának középpontjában a hagyományos gyümölcsfajták gondozásának, fenntartásának a kérdései állnak, hangsúllyal a sokunkat foglalkoztató termőrész-ismereten, metszésen.
Nagy lehetőség mindannyiunknak, akik e kérdések iránt érdeklődünk, az, hogy rendezvényünkön a térség egyik legjobb gyümölcsész szakembere osztja meg velünk jól megalapozott, értékes tudását!

Az előadást követően kötetlen beszélgetésre is mód nyílik az előadóval.

12 – 13 óra között kedves vendégeinket ebédre is várjuk!

Ebéd után – ha az időjárás engedi - gyakorlati metszésbemutatóra és közös oltóvessző-szedésre is sor kerülhet a Gyümölcsoltó Alapítvány helyi fajtagyűjteményében.
Az érdeklődők legyenek kedvesek ennek megfelelően megválasztani a cipőt, öltözetet.

A kedves vendégeinket váró ebédtől függetlenül az összejöveteleinken immár rendszeres batyus finomságok is jól jöhetnek, ha valakinek épp módja vagy kedve adódik ilyen hozzájárulással emelni összejövetelünk fényét.

A terem befogadóképessége miatt a részt venni kívánóktól előzetes regisztrációt kérnénk, így legkésőbb 2026. január 27., kedd éjfélig kérnénk szépen előzetes jelentkezéseiket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon.
Esetleges túljelentkezés esetén a regisztrációkat időbeli sorrendben tudjuk figyelembe venni.

Tisztelt Támogatóinknak köszönjük, hogy e rendezvény létrejöhet, Somogyapáti Község polgármesterének, Kis Péternek pedig köszönjük a barátságos melegre már előzetesen is felfűtött dióspusztai helyszín biztosítását!

Tisztelettel kérnénk, hogy a program hírét, aki tudja, szíveskedjen olyan érdeklődőknek is továbbadni, akik egyébként erről nem értesülnének.

Szeretettel várjuk tehát a régi és új érdeklődőket a 2026. évi Zselici gyümölcsésznapon, 2026. január 31-én, szombaton, Somogyapáti-Dióspusztán, a Kultúrházban!

A találkozást és az izgalmasnak ígérkező előadást várva, gyümölcsbaráti üdvözlettel:

Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

---

Dióspuszta, Kultúrház megközelítése: Szigetvár felől érkezve, Somogyapátit Kadarkút felé elhagyva, az első dombtetőn jobbra fordulunk: Adorjánpuszta. Rajta áthaladva, kb. 4 km után megpillantjuk a Dióspuszta táblát, majd szinte „beleütközünk” az első (zöld színű) épületbe az örökzöld fák alkotta kis ligettel is jelölt buszforduló mellett. Szemben áll a Dióspusztai Kertvendéglő és Étterem.

Parkolni a Kultúrház udvarán, illetve a buszfordulónál, a kis fenyves liget szélén lehet.

Kamaszkorom olvasáséhsége számtalan olyan olvasmányélményt okozott, amelyekre akkor még nem voltam készen.
Volt, amit akkor olvastam – hiába nagyon éreztem, hogy igaz – csak még nem értettem pontosan miről szól.
Ilyen volt Szabó Magda is: nem is tudom mikor, de elolvastam az összes könyvét, gyűjtöttem belőle gondolatokat, voltak belőle, amik igazán időben értek, és szíven csaptak.
És volt, ami most érik be.
Ilyen volt az előhalálos gondolatmenete, amit akkor olvastam. Gyönyörűnek és logikusnak találtam, de akkor még élmény nem kötődött hozzá. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy igen, most már értem, de hiába kerestem, túl nagy volt az életműve fellelni azt – és persze idő sem volt rá soha. Csak jött és ment a gondolat, hogy most éppen megtörténik velem, és már értem/érzem, de mire utána olvastam volna, már más kötött le.
Tegnap azonban elém dobta a net, hát idemásolom:

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?
(Szabó Magda: Für Elise)

Rögtön el is mondtam itthon, de hiába erőlködtem, nem ment át a dolog, mindenki bólogatott, hogy ez evidens, mi ezen a csodálkozni való? Hogy elmúlunk apránként, erről szól az öregedés, nincs itt semmi látnivaló.
Hát nem értitek mondtam? Hogy ez egyszeriben szomorú, keserédes, de vigasztaló is? Hogy minden, ami utoljára történik veled az egyben búcsúzás, aminek van célja? Olyan meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú? Hogy, amikor rájössz, hogy valami nem megy, már nem lehet, vagy már nem akarod, akkor léptél egyet előre, nem elvesztettél valamit?
Próbáltam példákat hozni, de nem is jutottak nagyon eszembe éppen, hát abbahagytam. Akkor ez marad az enyém.
És ma reggel, ahogy indultam el itthonról, elfutottam a tükör előtt, és rápillantottam.
Úgy, amikor nem kifejezetten tükörbe nézel, tehát nem állítgatod az arcod tökéletesre, hanem fintorogsz, gondolkodsz, ráncolod a homlokod. És a tükörből a nagymamán nézett rám. Az ő haja, szeme, mosolya, ráncai, arcjátéka. Egy középkorú nő, aki se több, se kevesebb a koránál. Kb. annyi éves volt, mint én most, amikor megszülettem. És csak pár éves lehettem, amikortól emlékezhetem rá.
Mai viszonylatban nem is volt öreg és nagyon jól tartotta magát.
Előhalál volt ez is.
Hogy már én vagyok ő, az ő korában vagyok, már nem unoka, hanem lassan nagymama.
Hát léptem egyet megint előre. És amennyire ez ma megütött, annyival lesz könnyebb majd a végső. Elmúlás és előrehaladás.

Tarló: betakarítás utáni kimerülés. Szármaradványok helyben hagyásából és talajba forgatásából tápanyag keletkezése. Két felvonás közt leeresztett függöny. A folytatás, a megújulás távoli ígérete – a saját kéz erejébe, mint az árvakelésű napraforgók sárga lámpású fénycsóvája általi útjelzésbe vetett hit – kaviáros szendvicsek között gyöngyöző félszáraz pezsgő.

Hatásszünet, avagy bársonyfüggöny helyett lepel: a repce betakarítása után a tarló talaját ellepő és onnan mindenfelé vonuló, lakott területen egyes házfalakat ellepő poloskainváziót tapasztalnak. Néhol már a napraforgó táblán szívogató kártétel is jelentkezik. Ilyen még nem volt. Megoldáskeresés. Megvédeni a terményt, az otthont.

Nysius cymoides
2025. augusztus: repce betakarítása után a kerten át a teraszig jutott, Mospilannal lefújt, immár döglött poloskák egyik összesöpört halma a sok közül.

Ahogy egy mag a feltörekvő életet, úgy hordozza egy érett növény az elmúlást. A kiteljesedés minden apró szemecskéjében, már ott sejlik a véglegesség.

Miközben tekintetem a széles, frissen vágott tarlón vándorol, hiányérzetem támad. Nincs széljáték, zsenge színű hullámzás, életremény. A mezei pacsirták és fürjek is máshol keresnek búvóhelyet. Poros pára, földlehellet. Fülledt mozdulatlanságban álmodik a Föld. Talán éppen tavaszt. Vagy a szomszédos domb tarvágásának lüktetését enyhítő harsogó zöldeket. És esőt és hűs párát és ködöt és áradást és vele együtt termékeny hordalékot és... És embereket is. Akikben a tisztelet és a gondolat együtt áramlik, egyként ver. Akik végre úgy vesznek el, hogy közben adnak is. Egymásnak, a világnak, s ezáltal önmaguknak.

Mozdulatlan álmodás ez, látszólagos nem történés csupán. A lehetséges változás melegágya.

A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.

Imádom az Index 'Ma is tanultam valamit' szekcióját.
De kezdem onnan, hogy én is azon csoportba tartozom, akiket a „lépcsőház effektus” érint, vagyis akkor jut eszembe általában a rendkívül frappáns válaszcsapás egy nem várt támadásra, amikor már a lépcsőházban vagyok. Utólag – a lépcsőházban – már általában száguldoznak a fejemben a jobbnál jobb riposztok. Csak hát: már nem vagyok szituban. (Érdekes, de a kifejezetten konfrontatív munkám során és a szeretteim körében ez általában nem gond. Biztos azért, mert a munka során várható előre a konfliktus, a családon belül, bizalmi körben pedig nem fél az ember.)

Akinek ismerős a szitu, az tudja micsoda szorongás nemcsak maga ez a jelenség, hanem utána a szégyenérzet, hogy velem bármit meg lehet csinálni, tehetetlen vagyok. Ilyenkor nem is az adott esemény a legbántóbb, hanem az összes önértékelési probléma, az önmarcangolás, ami ebből adódik.
Na de!
Az index fenti sorozatában (Ma is tanultam valamit) volt egy cikk, aminek az volt a lényege tömören és röviden, hogy az állatvilágban, ha támadás ér, akkor négy védekezési formáció van: a támadás, a futás, az elrejtőzés és …….. (hatásszünet) …… a mozdulatlanná merevedés. Mert a megdermedés „csökkentheti a ragadozó zsákmányejtési késztetését”. Ezt abban az esetben alkalmazzák az állatok, ha a félelemközpont úgy érzékeli, hogy túl nagy, megsemmisítő veszély leselkedik rájuk, ami esetleg sokkal gyorsabb, erősebb, mint ők. Az állatvilágban ez az az eset, amikor az állat halottat színlel.

forrás: borsodonline.hu

Szóval, ez a cikk azóta nekem örök mantrám: voltaképpen nem tehetetlen vesztes vagyok, amikor megmerevedek a szituban, és csak állok némán, és tűrök, hanem aktívan védekezem, csak hát éppen azzal, hogy nem reagálok. Én csinálok valamit – kiválasztok egy túlélési stratégiát: igaz azt, amelyik a mozdulatlanságban ölt testet.
Tudom, ez értelmezés kérdése, de ugyebár rögtön más a dolog fekvése, ha nem elszenvedője vagyok az eseményeknek, hanem aktív alakítója, akár úgy, hogy nem reagálok (sic!). Azon lehet utána vitatkozni, hogy a futás, a támadás, az elrejtőzés hatékonyabb lett volna. De tehetetlen nem voltam. Önértékelés tehát rendben.
Ráadásul az állatvilág és az evolúció szerint ez hatékony védekezési stratégia is: Dávidon kívül, sok esetben, Góliátokkal szemben, nem működik például a támadási módszer, és Usain Bolt elől sem feltétlenül érdemes elfutni.

forrás: Getty images

Amióta ezt olvastam, azóta sokkal öntudatosabban választom én ezt a módszert. Ha támadás ér: egyszerűen nem kell mindenbe beleállni, magyarázni, visszaszólni, elég nem reagálni. Lenni, mintha nem lennél, és várni, amíg elül a vihar.
Meglepetés egyébként, hogy sok esetben ezzel jobban meg lehet őrjíteni az ellenfelet, mint a szájalással. Mert ugyebár nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút.

A héten voltam anyukámmal az onkológián, és végighallgattuk a lehetséges kimeneteleket, a kezeléseket, az eljárást. Egyáltalán, hogy melyik a veszélyesebb: 75 évesen kemót kapni, vagy lemondani róla. Csak ült mellettem, bólogatott, de láttam a szemén, hogy jelen sincs a kezelőben. Nem jegyzetelt, nem kérdezett, csak hallgatott. Védekezett: mozdulatlanná merevedett. Helyette én kérdeztem, értelmeztem, tárgyaltam és döntöttem. Amikor kijöttünk, el is kezdett szabadkozni, hogy lám, megöregedett, fel sem fogta, nem is értette. És elkeseredett, hogy hogy lesz ebből gyógyulás, ha erre sem képes. Neki is elmondtam ezt. Hogy dehogynem: támadás érte, és ő beleállt azzal, hogy mozdulatlanná dermedt. Éppen, hogy nem volt tehetetlen, csak a felfoghatatlant halasztotta, amíg az felfogható lesz. Így élt túl.
Megnyugodott.
Pedig talán futnunk kellett volna.

Nagy Anita: Kint-ülés c. fotója

Adri verséhez Ani fotói között keresgélve azon kezdtem el morfondírozni, hogy miért van az, hogy anyáimról az az erős képzetem, hogy van egy saját helyük, ami csak és kizárólag az övék: egy fotel, egy sámli, egy hokedli.
Ha rájuk gondolok, azon ülve jelennek meg.
Nekem is van saját fotelem (ehhem, már csak az van, a bővülő családdal egyenes arányban szűkültek a terek, a saját íróasztalt ki tudtam váltani egy laptoppal, az ágyat örömmel megosztom, nade a fotelt, azt nem adom, az az én privát terem-helyem), amit, ha nem ülök benne, akkor előszeretettel használatba vesznek, de mindig tudják, mi az az utolsó pillanat, amikor ildomos gyorsan felpattanni, és átadni.
Az anya-kép, ami szilárd és rendíthetetlen.
Képnézegetés közben rájöttem: persze, hogy nincsen a gyerekeknek a fenti értelemben vett saját helyük, hiszen vagy folyamatos mozgásban vannak, vagy mindent belaknak. A kamaszok ágy kultusza meg inkább arról szól, hogy összemossák az éjszakát és a nappalt.