De én mál holgásszá isz váltam...

Peti unokám a tavalyi év szeptemberében töltötte be negyedik életévét. Még nem volt hároméves, amikor először elvittük édesapjával az első horgászélmény megízleltetésére. Miután ez várakozáson felül sikerült, a bevetéseket (itt, szó szerint) az azt követő másfél évben többször is megejtettük. Jómagam kisgyerekkorom óta szenvedélyesen űzöm ezt a sportot (igen, sportot /fogalomtisztázás a horgászat lényegét és technikáit esetlegesen nem ismerők részére/), Petike apukája is megszállott pergetőhorgász volt gyerekkorában. Így nem véletlenül találtunk rá erre a "szabadidős tevékenységre" Petike részére. Sőt, nem csupán egy családi hagyomány továbbviteléről van szó, hanem ez egy nevelési stratégia részét képezi. De miért is? Korunkban minden erő azon munkálkodik, hogy a legújabb generációt minél távolabb tartsa a természettől, sőt mi több, a természetestől. Ezért aztán különösen fontos most, hogy ne hagyjuk magunkat és ezáltal őket elsodortatni az árral. Nagyon tudatos stratégiákat kell megterveznünk és rendíthetetlenül követnünk ahhoz, hogy legzsengébb utódaink minél inkább a szörnyű fősodor veszélytelenebb, sekélyebb, biztonságosabb parti zónájában legyenek képesek majd maradni. Az egyik kulcs a természethez való kötődés lehet. Nem rossz a hétvégi erdei, vagy vízparti kirándulás sem, de ehhez képest hatékonyságában egy nagyságrenddel magasabb fokozatot testesít meg valami olyan konkrét tevékenység, ami "szakértelmet" feltételez. Nem véletlenül van megtámogatva Petike részére a horgászszenvedély még egy kertészkedő foglalatossággal is, ami ugyancsak szenvedélyévé kezd válni.
A horgászhely megválasztása sem véletlenszerűen történt. A Kerka folyócska egyik olyan parti állásában alakult ki, amit nagypapa dédpapával, majd nagypapa kispapával rendszeresen látogatott a maguk korszakában. Nem véletlenül kerülünk fiammal együtt valamilyen átszellemült állapotba azon a helyen, és akár hiszik, akár nem Petike is megérezte, hogy ez több, mint egy egyszerű, akármilyen folyópart, itt valami misztérium is jelen van.
Télvíz idején horgászati céllal nem látogatjuk, legfeljebb egy-egy rövid kis helyszíni szemlét teszünk. Ilyenkor, a fogási élményeket felidézendő, horgászati és halbiológiai könyvek képeivel frissítjük fel a "szakismereteinket". Egy ilyen alkalommal, nálunk, a nagyszülőknél töltött délelőttöt követően Petike arra kérte az érte érkező anyukáját, hogy hadd vihesse magával a tanulmányozott halas könyvet. Miután erre megkapta az engedélyt, boldogan a nagymamája felé fordult és így szólt: - Ha majd nad leszek, nekem isz halasz konveim lesznek! Meghatódva néztünk egymásra feleségemmel, egy félmosoly kíséretében.
Nem sokkal később részt vettem horgászegyesületünk éves közgyűlésén, ami minden évben egy egyperces, néma felállással kezdődik az előző évben eltávozott horgásztársak tiszteletére. Miután sajnálatos módon az éves statisztika ebben a vonatkozásban meredeken felfelé ívelő pályát mutat, hevenyészett átlagéletkor számítást végeztünk, amiből kitűnt, hogy bizony az egyesületi tagok életkori átlaga meghaladja a 60(!) évet. A magam 71 évével itt még középkorúnak minősülök (még egyszer és utoljára).
Pár nappal ezután fiaméknál beszélgetve, beszámoltam a családnak a fenti szomorú adatokról. A beszámolót azzal a megjegyzéssel zártam, hogy amennyiben Petike felnőttként horgásszá válik, szinte egyeduralkodó lesz a horgászvizeken, mivel a korosztályából nem lesznek konkurensei. Petike egyidejűleg a "Bufalo intelligente" című kedvenc meséjét nézte. Olyankor általában annyira koncentrál, hogy hiába hozzá szólni, nem hallja. Ennek tudatában úgy véltem, hogy teljesen kimarad a diskurzusból. Ezért aztán minden felnőtt meredten nézett, amikor mondatom befejeztekor, mintegy kiegészítésként, megszólalt: - De én mál holgásszá isz váltam....
Amint hazaértünk fiaméktól, azonnal nekiláttam egy színes ceruzás hal-rajzsorozat első tagja megalkotásához. Mindezt azért, hogy amikor nagy lesz, teljes bizonyossággal lehessen "halasz konve".
De! Mivel van neki egy édes másfél éves kishúga, aki még idáig nem került szóba (de ami késik, nem múlik) hogy ő se maradjon rajzok nélkül, számára egyidejűleg elindult egy szárnyas sorozat. Így aztán amikor ő "nad lesz, bisztoszan lesz neki szárnasz konve".
U.i. A rajzokat olaszul feliratoztam, annak megfelelően, hogy én az unokákhoz kizárólag olaszul beszélek és elég sok, tevékenységünkhöz tartozó fogalmat előbb tanulnak meg olaszul mint magyarul. Ha valakit ez netalán megbotránkoztat, azt azzal nyugtatnám meg, hogy a második nyelv legádázabb antagonistája az első nyelv/többségi nyelv/anyanyelv, amin előbb vagy utóbb úgyis mindent megtanul a gyermek.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Hótégla

Szeretem az igazi, havas téli hétvégéket. Szeretem figyelemmel kísérni a gyerekek játékmunkájának alakulását. Amikor a kettő találkozik, na, azt különösen szeretem.
A ház köré kiterjesztett területet lassan fedezik fel teljes mélységeiben és titokzatosságában. A hétvége lassú, nyugalmas tempójában a gyerekek egy ilyen térben elkalandozó-felfedező hangulatban voltak. Minden adott volt a kalandhoz: bőséges meleg reggeli, szikrázó napsütés, hideg, hó és hójókedv.
Reggeli közben már arról folyt a csevej, hogy a havazáshoz ki melyik lapátot, vödröd, talicskát használja először, hogyan osztják be az eszközöket, ki milyen falat, hógolyót fog készíteni, kinek merre lesz a területe - egyértelműen egy birodalmak közötti csata előkészületei folytak. Területkijelölés - építkezés - szövetségkötés - harc vonalon mozogtak a gondolatok.
Mindig vicces, amikor a szigorúan és sokszor gyanúperrel élő anyai ellenőrzés után kiáramlanak az udvarra. Káosz és csönd marad bent, kint pedig.... az egész falu hallhatja, hogy a gyerekek szellőznek.
"Gyertek gyorsan, ilyet még nem láttatok!" - amióta Ellenden lakunk, ez a felkiáltás (ühüm, a rivallás megfelelőbb szó lenne) már mindenki szájából elhangzott és mindenki megtanulta, hogy ezt bizony nagyon komolyan érdemes venni.
Az előző napi szél készítette hófúvások és hótorlaszok hullámoztak a szántóföld és a telkünk határvonalán. A hó állagát, minőségét és mennyiségét elemezve arra jutottak a skacaink, hogy ezt nem érdemes puszta védőfal építésére elpacsálni, ebből iglut lenne jó alkotni. És nekikezdtek....
A munkaszervezési tárgyalásokat hamar letudták és csak dolgoztak és dolgoztak:

enter image description here
hű, milyen jó, hogy legalább télen nem lehet vályogozni, így mosni nem, csak szárítani kell a ruhákat....

enter image description here
anyagvédelem napernyővel

enter image description here
Muszta cica megfigyelőként

enter image description here
Muszta cica méretet vesz

Szellemi önellátás

Balázs és Fanni után úgy érzem, nekem is meg kell szólaljak Faluság-lét ügyben.
A blog elindítása előtt két dolgot érzékeltem határozottan: a kiköltöző értelmiség egyedül, magányosan kószál az egyes falvakban. Mindenki mástól várja a szellemiséget. Mintha ebben a tekintetben is különvált volna létrehozás és befogadás. Vágyunk valamire, hiányolunk valamit, de csak konstatáljuk a hiányt és nem teszünk ellene vagy helyesebben érte (az idült optimizmus, ugye?).
Egyre határozottabban úgy látom, hogy nemcsak az elit gimnáziumokban kéne filozófiát tanítani, hanem már általános iskolában. Nem arra gondolok, hogy a Tiszta ész kritikáját olvassák a hatodikosok. De arra viszont egyre többet gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gondolkodás, az elvonatkoztatás, a kifejezés, a szót kérés és kulturált kritikai hozzáállást természetessé lehetne tenni. A gondolkodó attitűd tanítható. Nem tudom, hogy a belső motor a gyerekeknél tényleg ösztönös-e, vagy pedig szerzett és látott, vagy, ha nem blokkolják, akkor jó esetben mindhalálig kitart - néha hajlok az utóbbira.

enter image description here

Fanni kiszólása a tanításmódszertanra, miszerint dolgoztatni kell a diákokat, teljesen az én hozzáállásomra hajaz: kicsi koruk óta arra szoktattuk a gyerekeket, hogy 'járj utána', 'nézd meg', 'fedezd fel'. Másoknak lassúnak tűnt ez, sőt, sokak szerint túl nagy önállóságot adok, miközben időt pazarolok. Nos a válaszom immár nekem is egyértelmű nem. Nem fogom megmondani, hogy mikor született xy, nem vetem oda a választ a flegma kérdésre, hogy minek is a fővárosa Madrid. Mindenféle és fajta eszköz elérhető, kis drágáimnak még csak súlyos lexikonokat sem kell lapozgatniuk, egyszerűen csak a géphez kell araszolniuk. Tegyék meg kérem maguk. Hamar beépült ezzel a módszerrel (ne felejtsük el, nem egyéni ötlet ez, Maria Montessori igencsak legitimálta ezt a viszonyulást a tudáshoz) az, hogy maguknak tanulnak, a tudás és önmaguk örömére, nem anyukának. Anyuka viszont mindig segít, ha bármilyen elakadás történik (ami a valóságban azt jelenti, hogy mire odaér, addigra kisdrágám mégiscsak megoldotta egyedül - a nagycsaládos létben ez az egyik legviccesebb: mire vennéd a soron következő kérdést, kérést, addigra kisdrágáim már meg is oldották - tulajdonképpen a jól működtetett tanár szerep háttérszerep, bábáskodás. Környezet- és hangulatteremtés. A legtöbbször minden megy a maga útján és csak néha kell egy-egy határozott beavatkozás. Problémafelvetés és feladatadás. Inspirálás.
Szóval, visszatérve a filozófiához, a szellemi önállóság megléte az első lépcsőfok a szellemi önellátás felé.
Kert és könyvtár. Az élet szellemisége.
"If you have a garden and a library, you have everything you need." - Marcus Tullius Cicero
Önmagunknak, önmagunkért.

Saját kert

Virginia Woolf Saját szoba című írásával az ember legkorábban általában egyetemista korában találkozik. Katartikus, hosszan ható mű. Fanninak is az volt, nekem is az volt. Általában a lányoknak az. Szerintem egyetlen férfi sem olvasta el igazában.
Saját szobára mégsem tartok igényt. Saját társra viszont igen. Sőt, én kis mohó, saját kertre is. Ebben az értelemben a saját nem az enyémet jelenti, hanem a miénket. Privát, de nem csak az enyém. A miénk. Társasság, aminek apró társrészletei vannak: lásd gyerekek. De maga a társas létélmény a meghatározó. Társas életünk kiterjesztései a gyerekeink. Talán ezért nem teherként, hanem csodaként éljük meg őket. Szemléljük, ámulunk-bámulunk rajtuk és megtaláljuk bennük önmagunkat.
Önmagunk kertje. Önmagunk helye a világban, a természetben. Közös kertkialakítás - esztétikai nevelés. Érzelmi alapú esztétika. Szépek a muskátlis cserepekben a csigák, mert Jolán tette őket oda. Beleillik a kertbe a homokozó a teherautókkal, mert a fiúk építenek vele. Jó helyen van a farakás, mert Janka szívesen tanul a tetején (édesanya, én legszívesebben áprilisig ki sem mennék....). A jelenlévőség jelei, amik az életet és a megélést mutatják. Nyomaink, amik minket, a mi tereinket építik.
Szóval rengeteg érvet tudnék felsorakoztatni a saját kert szükségessége mellett: természethez való viszony, ételeinkhez való viszony, a kertből való bevitel a konyhaasztalra, az elrakás és tartósítás (megőrzés) dinamikája, a spontán és tudatosan való tervezés ritmusa, a puszta kéz akarata és ereje, a kudarcok és sikerélmények mindig továbbmenésre sarkalló dinamikája.
A saját kert mellett a legfőbb érv mégis a térélmény. Szabadtéri szoba. Belakható. Ki- és bevonulhatok egyik térszerkezetből a másikba. Útlevél nélkül léphetem át folyamatosan a határokat. Vagy mégsem! Hiszen úti okmány itt a papucs. A kibújás és bebújás könnyedsége. Kitipegek-betipegek, a határokat és tereket mégis megtisztelem játéka. Természetesen ezeket a kint-bent, piszkos-tiszta viszonyrendszereket csak a nők tartják tiszteletben. A férfiak és leendő férfiak kiszaladnak mezítláb a sárba és betrappolnak a sáros gumicsizmával a tiszta szobába. Lassan elfogadják, hogy nem lehet, de igazán sohasem fogják megérteni. Láthatatlan határvonalak. Összemosódó terek. Más dimenziók.

A régi családi fotók évről évre nagy derültséget és emlékezéshullámot indítanak el. Mindig más és más fotók kerülnek az érdeklődés középpontjába. Más és más fotók szólalnak meg.

enter image description here

Apu egyik fotóját hoztam elemzésre a saját kert kapcsán. Ki mit olvas ki belőle?
Én ugyebár érintett és megérintett vagyok (a közös családi történetek az elmesélés aktusával íródnak bele a saját történetbe, válnak családi történetből saját történetté: mesélték, vagy velem történt? - néha alig tudunk különbséget tenni), de jó lenne, ha egy külső szemlélő is belemenne az elemzési játékba.
Pécs és Málom találkozása. A kertvárosnak nevezett lakótelep benyomulása a szántóra és a kiskertkultúrába. Lekerített, egyértelműsített kiskertek, amiket éppen művelnek a városból autóval kijövők. Drótkerítés a funkcionalitás legfőbb ismérve. Egy darab föld, egy darab saját tulajdon. Áramellátás valószínűleg megoldott, hiszen közel van a villanyoszlop.
Lada és Wartburg a gyerekeseknek, kispolski a nemrég munkahelyet találó, friss diplomás fiataloknak. Az építés vágya. Mindig építeni akarunk: régebben inkább maradandót, újabban inkább olyat, ami nem hagy maga után káros anyagot.
Felszámolni egy kertet könnyebb, mint létrehozni. Haszontalanná, használhatatlanná váló tárgyak. Egy letűnt mindennapiság. Emlékek.

Mézeskalács projekt

Kisfiam imádja a mézeskalácsot. Azt hiszem, nem tudnék akkora adagot sütni, hogy azt ne lenne képes elpusztítani egymaga. Éppen ezért minden évben már időben begyúrom a tésztát, amiből aztán a sütés után azonnal ehető, pihe-puha mézeskalácsokat lehet készíteni.

Az idén a faluban az adventi időszakra kiállítást szerveznek és felépíthetjük mézeskalácsból településünket. A házhelyeket időben le kellett foglalni. Az is kérés volt, hogy ha valaki valamelyik középületet szeretné elkészíteni, az is szóljon, nehogy véletlenül két községházánk, két iskolánk, két művelődési házunk legyen.
A gyerekek nagyon lelkesek voltak, ők a saját házunkat és a focipályát akarták elkészíteni. Bevallom, még sosem készítettem mézeskalács házat, így kicsit félve vágtam neki a feladatnak. Nem tudtam, milyen tészta lenne jó hozzá, és főleg, hogy mivel fogom tartósan összeragasztani a részeket. Ennek ellenére én is álmodtam. Azt gondoltam, elkészítem a 200 éves templom mását.
"Ez itt a ház, ez itt…."

enter image description here

enter image description here

Mire a festésig eljuthattunk volna a következő hétvégén, már csak a romok voltak. A templomtorony ledőlt, a ház teteje lecsúszott, az oldala bedőlt. Így hát a kiállításra sem mentek az alkotások. Tanulság: mindenki maradjon csak a saját kaptafájánál. Süssek csak szépen azonnal ehető mézeskalács sütiket Olinak, vagy ha nagyon ki akarok tenni magamért karácsonykor, akkor az időmet a flódni sütésre kell "pazarolnom".

A flódni receptem titkos, de a mézeskalácsot megosztom:
Fél kg lisztet, 10 dkg cukrot, 1 kávéskanál szódabikarbónát, 1-2 teáskanál mézeskalács-fűszerkeveréket, 2 egész tojást egy tálba öntünk. 2dl mézet meglangyosítunk, felolvasztunk benne 10 dkg vajat. Ezt hozzáöntjük a száraz hozzávalókhoz, teszünk hozzá 1-2 evőkanál tejfölt és az egészet jól összegyúrjuk. Nem baj ha ragad, csak annyi lisztet tegyünk hozzá még, hogy egy normális gombócot tudjunk formázni. Itt az következik, hogy tegyük a mélyhűtőbe 5-10 percre, vagy a sima hűtőbe 1-2 órára. Én a sima hűtőt szoktam választani, mert egyszerre sosem veszem elő szaggatni az egész adagot, mert megunják a gyerekek a készítést. Fóliába, vagy hűtős zacskóba rakom, és először csak a felét veszem ki.
Vékonyra nyújtjuk, kiszaggatjuk a tetejüket sütés előtt lekenjük kávétejszínnel. Mehet a sütőbe: 175 fokon max. 15 perc, de nagyon kell figyelni, nehogy megégjen. Díszítés nálunk külön menet, de dísz nélkül is gyorsan fogy.

Temetés

Temetésre menni nem öröm. Illetve, hogy egy ismerősömet idézzem: Akinek mennél a temetésére, oda nem hívnak, ahova menned kell, oda meg nem akarsz.
Néha azonban a temetés fájdalmas volta mellett, akadnak bizarr jelenségek is.
Azt mindenki ismeri, amikor elkap a megállíthatatlan, görcsös röhögés bandukolva a sír mögött, és próbálod sírásnak álcázni.
(Én amúgy is olyan vagyok a ha bestresszelek nevetek, röhögtem végig ezért alkotmány államvizsgát a tanárral szemben ülve.) És megjegyzem nem segítenek ezen az olyan sírok, ahol a márványtömbből két kéz emelkedik ki, amelyikből az egyikbe, valami huncut látogató almát tett.

enter image description here

Vagy az a sírfelirat, amit láttam egyszer (komoly): A virág az enyém - ha elveszed eljövök érted!

Aztán ott volt K. bácsi temetése. K. bácsi megalkudva, de hűségesen élt M. néni mellett 50 évet. Házasságuk nem olyan volt, amilyenről álmodnak a fiatalok, de mindent leküzdöttek, végigharcoltak, kibírtak. Kettejük közül M. néni volt mindennek a közepe, a veleje, a történések központja, K. bácsi csak enyhe megadással élte túl házasságuk béklyóit. Gondoltuk mi. De amikor a kedves család körülállta a sírt, M. néni zokogott, és mindenki a sírhoz járult, hogy egy egy szál virágot a koporsóra dobjon, megjelent egy lefátyolozott, fekete ruhás fiatal nő, aki hangos sírással a sírra dobott egy vörös rózsát, és mire észbe kaptunk eltűnt a balfenéken. Senki sem ismerte, pedig róla beszélt mindenki a toron. M. néni mindenesetre utána már nem sírt annyira.

Nagypapát élete utolsó évében rendkívül foglalkoztatta, hogy milyen temetése legyen. Kezdetben lovas hintót és a 100 tagú cigányzenekart képzelt el, majd az anyagiak számba vétele után kevésbé hivalkodó ünneplést tervezett. A 100 tagú kórus mégis majdnem meglett, temetésén ugyanis megjelent Pécs város összes 65 feletti egyedülálló hölgye, szolid fekete fátyollal, egy szál fehér rózsával, mintha összebeszéltek volna. Nagy hóhányó volt a nagypapa, Istennyugosztalja.

De a legemlékezetesebb temetési élményem a gyerekeimhez kapcsolódik. D. bácsit élete 89. évében ragadta el a halál, hosszan, de büszkén viselt betegségben. Úgy halt meg, ahogy nagy emberhez illik, rokonok körében, méltósággal, és bár halála fájó hiányt jelentett, a mindannyian porból lettünk porrá leszünk biztos tudatában elhunyta az élet velejárójának tűnt. Sok cikket elolvastam arról, hogy vigyünk-e gyereket temetésre vagy sem, hogy mi zajlódik le belőle egy kisemberben, okoz-e nekik lelki törést vagy sem. Vekerdy végül meggyőzött, hogy ez az élet része, én pedig arra gondoltam, hogy az évente egyszer látott, nem túl közeli , ráadásul más városban lakó idős D. bácsi halála biztos nem olyan megrázó nekik. Na akkor menjünk, gondoltam. (Mentségemre szóljon még, hogy legidősebb gyermekem Pesten volt kórházban, így logisztikailag is egyszerre tudta meglátogatni őt minden testvér és tudtunk elmenni a fiumei temetőben történő, puccos, nagy emberek által mondott beszédes temetésre.)
Az első gond ott kezdődött, hogy a ravatalozóban, ahol megtekinthető volt D. bácsi fényképe, mindenki csendben körbejárt, aztán kiment, teljes csönd volt és áhítat, de sehol egy síró rokon. Ellenben, amikor a legidősebb fiam meglátta D. bácsi fényképét, hangos brühühzésbe kezdett, hogy D. bácsi meghalt, soha többé nem hoz csokit, hogy ő őt, hogy szerette és milyen lesz az élet nélküle. Itt megjegyzem D. bácsit tényleg évenként egyszer látták, csináltunk egy közös fotót, valóban kaptak csokit, de aztán ők a másik szobában játszottak, mi felnőttek meg csevegtünk. Középső gyermekem hangosan elkezdett jajgatni, hogy nem akar meghalni, jaj meg fog halni, most mi lesz. Mindezt a néma csöndbe belevágóan, amitől a lányom és a legkisebb egyéves annyira megijedt, hogy hangos sírásba kezdtek. Tekintettel arra, hogy nagy tömeg volt, kordonban vezettek minket, menekülni nem volt esély. Itt emlegettem meg Vekerdy doktor pszichológia diplomáját.
Kimenekülésünk után egy hatalmas placcra értünk, ahol kórus énekelt, az addig síró egymásba fogódzkodó gyermekeim pedig - négyen négy irányba - szétspriccelt a tömegbe. Itt gondoltam először erősen Vekerdy doktor leendő temetésére.
Aztán kezdődött a hamvasztásos temetés szökőkutas verziója. De még mielőtt ez elkezdődött volna, összeszedtem a gyerekeimet, és elvittem őket a szökőkúttól jó messze egy bukszusokkal körbevett félreeső padhoz, hogy ott némi csoki, üdítő kombóval kibekkeljem újabb balhé nélkül a temetést. A legkisebb gyermekem persze a hatalmas park ezen pontján közölte, hogy pisilni fog. Azonnal. Jaj-jaj, a WC kb. másfél kilométernyire, a másik három éppen eszik, kaja-pia-csomag szétpakolva, a kicsi nem tudja tartani, mi legyen? Jól van kisfiam, nem tudok mint csinálni, menj a bokor mögé és gyorsan pisilj egyet. Aztán szusszantam. Volna. Mert a gyermek egyszer csak hangosan kiabál boldogságtól remegő hangon, hogy anya nézd milyen szép szökőkút. Futok megkerülni a bokrot és mit látok? Velem szemben a kórus, a gyászoló tömeg, szól a zene, spriccel a szökőkút, az első sorban ülnek a nagyemberek, veszi a tévé, E. bácsi hamvai röpködnek és a kisfiam mindezzel szemben a rét közepén letolt nadrággal, tátott szájjal áll a "Szent terület - fűre lépni tilos" tábla mellett.
Szóval sértődés ne legyen, mostantól csak olyan temetésre megyünk, amire nem hívnak. Mondjuk egy bizonyos pszichológuséra.

Kézi kasza

Az ellendi házhoz az első beruházásunk egy, a vásárban vett hagyományos fanyelű kasza volt. Máshogyan nem tudtunk volna bejutni a területre, a házat sem tudtuk volna megközelíteni.
Aztán szépen lassan fejlődött a gépparkunk...
Mikor Agonás, a szintén filozófia szakos barát, az esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja meghalt, Balázs csak annyit mondott, hogy majd jövök. Felment az általunk félholdnak nevezett rétre - csak a kaszát vitte magával. Szerintem akkor, ott, a könnyeivel fente meg a kasza élét. Rendet tett kívül és belül. Vezekelt.
Én penitenciát róttam magamra: 6 napig nem olvastam. Semmit. Nehéz volt. De az a hat nap örökre bennem lesz.
Vigyázunk a kéziszerszámainkra: sarló, kapa... A kézi erőnek különleges ereje van.

enter image description here

Ledes Mikulás

enter image description here

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

enter image description here

Egyszerűen vasárnap

Mikor Jolán harmadszor kérte, hogy tanítsam meg, akkor sejtettem, hogy ez most komoly. Tényleg kíváncsi rá. Na, jó, legyen! Elő a kis kezeknek való vastagabb fonállal, ötös horgolótűvel és kezdjük. És tudja! És érti!

enter image description here

Másnap reggel már ott állt a konyhában és teljesen belefeledkezve horgolt és horgolt.

enter image description here

Taníts meg engem is! Jónás is csatlakozott, de ő már konkrét céllal: készít magának egy mamuszt.

enter image description here

Mindennapi meghittség. A hideg és az eső kint, az alkotás és készítés folyamata bent. Belsőleg keletkező, ránk jellemző ritmus. A nekünk jó megtalálása. Nehéz abbahagyni.
Tegnap vasárnap volt. Ma is vasárnap van. És kérem szépen nekem holnap is vasárnap lesz, mert Varga János olyanolyanolyan szépet írt. Jaj, miért nem lehet előre linkelni? Miért csak a múltra, a már megjelentre lehet utalni? Előre a múltba? Digitális lét és idő.

Újabb időkezelési probléma: még a nap vége előtt, de már az írás befejezése után a Fanni-féle egy (vasár)napon belül tovább szövődött: anyukám (nem tudom miért, de most valahogyan fontosnak tűnik, hogy anyukám még magázta a szüleit, a nagymamám pedig mindig anyikámozta a dédmamámat, persze én már mindenkit tegeztem, de például anyóskámnak nem tudom azt mondani, hogy szia, vagy szervusz, egyszerűen a csókolom mama! után átváltok tegezésre) beállított egy kötettel, aminek a címe tetszett neki, hát kézbe vette, de beleolvasva megállapította, hogy ez magasröptű duma, tehát pontosan nekem való: Noam Chomsky Miféle teremtmények vagyunk című kötete! És telitalálat! Azok a híres anyai megérzések, ugyebár.

enter image description here

Ezután a megható jelenet után képzeljük el, ahogyan anyukám előveteti velem az egész család összes zokniját, magában azt dörmögve, hogy én ezt nem bírom, ezt a szégyent, szégyenben fogsz maradni, ilyet hogyan lehet leírni, ez szégyen, inkább megcsinálom - és kérem, igen: összepárosítja, befoltozza, kiszortírozza, egyszerűen rendbe teszi a zoknikat. Én meg ámulok, és nem merek megszólalni, mert nem tudom eldönteni, hogy mit kérjek, heti, havi, vagy évi rendszerességet ez ügyben. Azt meg magamnak sem merem bevallani, hogy a szennyesben még biztosan akad pár kósza egyedülálló zokni....
Ez így már nem egyszerűen vasárnap, hanem: vasárnaposság!

Harisnyás Pippi

enter image description here

Mikor Márta küldte az első képet, rögtön tudtam, hogy Harisnyás Pippi lesz.
Nemcsak a történetet szerettük olvasni, hanem magát a karaktert is jelképesnek tartottuk: főleg színében és méretében is felemás harisnyáját. A szeleburdi családon kívül Pippi az a karakter, akivel legitimálni tudtam magamat/magunkat a gyerekeknek. Hogy miért? Őszintén? A rengeteg felemás zokni miatt. A mai napig nem értem hogyan lehetséges - feltevésem szerint a szennyesben és a szekrényben zoknifaló manók ücsörögnek és rajtam heherésznek. És mindig, de mindig sikerül nekik! A gyerekek leleményesen kitalálták, hogy segítendő nekem a viaskodásban és a lehetetlennek tűnő feladatban, azaz abban, hogy a zoknik párosával érkezzenek a szekrénybe és onnan párosával is kerüljenek elő, szóval kitalálták, hogy levételkor a száruknál összefogják őket, mert ha a mosógépbe párosával mennek mosódni, akkor talán van esélyük arra, hogy párosával szárítódnak és párosával is jutnak el a szekrénybe, onnan pedig a célállomásra, azaz a lábukra. A lányok zoknijával még valahogyan elboldogulok, de valljuk be, a fiúkét áztatni, előmosni kell - esküszöm, csak kicsit szedem őket a párosításból szét, csak amíg gyorsan átsúrolom őket a mosószappannal és már zuttyannak is a gépbe, és egyre többször a teregetőn is párosával látom őket és néha-néha még a szekrénybe is (esküszöm!!!) úgy teszem be őket, de akkor nem értem, hogy miért van minden reggel óbégatás, hogy nem találok egy normális páros zoknit sem. Életem egyik legrosszabb reggele az volt, amikor elfojtott hangú matatás után 'a franciska végre egy pár, de ez meg lukas' felkiáltással ott állt előttem vádló tekintettel az egyik fiam és nem értette, hogy miért és én pláne nem értettem, hogy hogyan és miért. Gyerekként anyukámat mindig azzal bosszantottam, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, esküszöm anyu, hogy ezt próbáltam erőltetni, és mégsem megy. A fiúk (fura, miért a fiúk a rendesebbek ebben a tekintetben?) kifejlesztették a következő taktikát: ha találnak egy rendes (értsd: normális színű, méretű, szabású és nem lukas) pár zoknit, akkor azt beviszik a szobájukba és az ágy alá dugják, hogy reggelente onnan vegyék elő őket és ne a szekrényből. Ha ügyesek, akkor néha egy hétre előre betankolnak, én meg csak ámulattal lesem az ügyletet: nekik miért sikerül ennyi zoknit párosan mozgatniuk?

enter image description here

Megszerettem a páratlan zoknikat, igaz, ennek a hóbortos, funkcionális nemtörődömségnek már csak itthoni környezetben engedélyezek létjogosultságot. A lányaimat nem zavarja....