Hosszas véleménykülönbség és későbbi, felnőtthöz (már) méltó egyeztetést követően Ferkóval, a Férjjel úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk veteményeskertre vonatkozó ötletét megvalósítjuk. Vagyis lesz hagyományos veteményes kapálással, hónaljazással, fényvédőhálóval. Ferkó tiszteli a felmenőktől kapott hagyatékot, mit lehet tenni, vele együtt ezt is elfogadtam. Aztán lesz mélymulcs, mert úgy tűnik szereti a paradicsom és a tök. Mindketten tiszteljük a permakultúra nagy mesterét, Gyulai Ivánt és mint haladó szellemű hobbikertészeknek szinte kötelező kerti eleme ez a fajta megvalósítás. Ehhez ragaszkodom, presztízskérdés. Az idei újítás pedig a walipini, amely kombinálja az üvegház és a föld jótékony hatásait. Legalábbis reményeink szerint. Nagy lendületünket általában a június akasztja először, amikor nehezen eresztjük el az elpusztulni vágyókat. Kétségbeesett öntözés, gombairtás, bogárkaszedegetés kezdődik, tudva, hogy vesztésre állunk. Már a hatalmas tavaszi álmokhoz képest. A helyzetünket nehezíti, hogy elveink vannak, vegyszert bizony nem használunk. Nem elég, hogy a nyár közepére egyre több helyen foszladozik az oly szép árnyalatokkal felfestett képzeletbeli kép, jön az augusztus és az aszály. Eddigre nemcsak a kútból, de az IBC tartályokból is kifogy a víz. Belesajog, belecsucsorodik az ember szíve, ha a korábbi évek emlékei derengeni kezdenek. De idén más lesz minden! Igaz, sokkal több munka vár ránk, mint azelőtt bármikor, de a terveink is nagyobbak, az előkészületeink is alaposnak tűnnek. Duplapluszjó, hogy a háromféle módszer összehasonlítható, lejegyezhető, s a hozam nemcsak megehetővé, de dokumentálhatóvá is válik. Szinte várom a nehézségeket, melyek azon nyomban kihívásokká változnak, mihelyst megbirkóztunk velük. Ha pedig nem, minikutatásom kezdeti lépéseként majd szépen lejegyzem azokat is az összehasonlítós, kis füzetkémbe.

Tavasz: a kert tér-átírásai
Újra kiáramlani, birtokba venni, belakni a kert-teret. Először csak a fénysugarak vonal melegében lenni, majd az árnyékba is bemerészkedni.
Kipakolni a tárgyakat: lokalizálni magunkat a világban, a térben, a tájban, a kertben. Pozicionálni: itt szeretek kávézás közben szemlélődni, itt a legjobb olvasni, itt szoktam ráérős, csacsogós telefonokat megejteni, itt, a pad jobb oldalán ülve szeretek beszélgetni. Mindegyik tárggyal fixált ponthoz cselekvést, módot, hangulatot, egyszerűen magamat odakötni – a hely körüli mezőt személyre szabottra alakítani, ha úgy tetszik, perszonalizálni.
A kert tulajdonképpen önmagunk igényeire szabott táj-tér: belerajzolódunk, belevetülünk, leképeződünk – egyszerűen megmutatkozunk.
A kertet nem berendezzük, hanem alakítjuk – folyamatos munka és párbeszéd a természettel, magunkkal, a jövővel. Az adott tevékenységi pillanatba sűrűsödik a jövő: a milyen leszre a teljesen sohasem megjósolható pontos válasz.

A föld, az valódi. Igazi. Nincs kecmec, kifogás, alkudozás, átkeretezés. Él és tanít. Megmutatja, hogy lehet ugyan álmodozni és akaratoskodni, de mindennek megvan a maga ideje, módja és következménye. Azonnali tükör. Nem próbál jobbat mutatni annál, mint ami. Ugyanakkor bőkezűen ad abból, amivel rendelkezik. Egy idő elteltével rá kell jönnünk, hogy kénytelenek vagyunk adottságait és adományait úgy elfogadni, ahogy azok önmagukban léteznek. Ha ezt belátjuk, szövetségessé válik. A földdel való bánásmód természetesen a magunkkal való bánásmódunkra is hatással van. Ha valamit sikerül őszinte figyelmünkkel kísérnünk és tiszteletteljes odafordulással alakítanunk, az valahol mindig önmunka is. Életterünk alakítása, önmagunk belső világának az alakítása és fordítva is igaz: Álmaink és elképzeléseink, ha úgy tetszik „belső kertünk”, egy idő elteltével külső kertünkké is válhat.

Vannak napok, olykor talán ünnepek is, amik egyszerűen, szinte már érthetetlen módon tökéletesre sikerednének – ha csak magunk lehetnénk, ha nem lenne a külvilág, mindegy, hogy a nagyobb családot, a lakókörnyezetet, vagy a társadalmi valóságot értjük alatta.

Virágzó Ford őszibarack fa

A mai húsvét vasárnapi nap ilyen – még kint ülök a kertben, még nem akarok megmozdulni, még őrzöm a napot, hogy ne érjen véget.... az előbb eltalicskázott mellettem Balázs, és csak annyit mondott, hogy ez egyszerűen az idill.
Minden évben megállapítjuk, hogy megéri felkelni, megéri az egész kertet begyalogolni és elrejtegetni az ajándékokat, megéri morcos felnőttes gyerekeket ébresztgetni, még akkor is, mikor látszik a hezitálás rajtuk, hogy hagyják-e a fenébe az ajándékot és inkább aludjanak tovább, vagy keljenek fel, mert a nehéz elindulás után mindig megállapításra kerül, hogy megérte.
A begyűjtött ajándékok és a közös reggeli utáni visszabújásból ébredve mindenki saját helyet, tevékenységet talál a kertben – díszlet az életünkhöz. A fények, a színek, az illatok, a madarak és pillangók, a döngicsélés mind-mind a bennünk lévő érzet-rezdüléseket szólaltatják meg. Amikor tényleg megáll az idő, vagy csak annyiban számít, hogy mikor találkozunk fent egy röpizésre, vagy mikor lesz a legközelebbi sütizés. Van, mikor egyszerűen odamegyünk a másikhoz, az ő tevékenysége által kijelölt miliőbe, megkérdezni, hogy tudtad-e, hogy.... vagy szerinted.... Vannak fényképezni valóan vicces máshol, mint a megszokott levések, mikor az egyik leül az én kinti székemre, és harsányan hahotázik mindenki más, hogy nézd! anya rózsaszín virágos asztalánál ül! A privát és a közös terek váltakoznak, kapcsolati hálókat szőnek és történeteket titkolnak el.
A nagycsaládi együtt-levések, amik általában evések, jó esetben beszélgetések is. Mindig megdöbbentem az aktuális éppen benne van a családban, vagy úgy néz ki, benne lesz a családban figurákat azzal, hogy többféle kérdésnél, vagy számonkérésnél egyértelműen jelzem, hogy nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene azért, hogy miért így és így élek, hogy az érdeklődést szeretem, a számonkérést pedig nem tűröm. Mindig meglep, mikor az én érdeklődő pozitív kérdéseimben való lubickolás után, gondolom a kötelezően megtanult udvariassági fordulatokat betartva, elérkezünk a viszont-kérdések perceibe. És ez az a pillanat, amikor elbújik a nap a háztető fölött és hirtelen úgy érzem, fel kell vegyek magamra egy kardigánt, szememmel pedig a csokis kalácsot keresem.....

Mindenkit szeretettel hívunk Ellend múltját és jelenét feldolgozó fotókiállításunk második részére!

A kiállításra kerülő képeken nemcsak a vidéki táj, a falu terei, kertjei fogalmazódnak képiségbe, de megelevenednek az itt lakó családok, azok a tevékenységek és munkák, amiket az itt élők tesznek és szeretnek, ahogyan önmagukat és környezetüket látják, ahogyan a természettel való viszonyukat megélik. Tükröződünk minden fotón: egyszerűen így élünk, egymás mellett, egymással.

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Nagy örömmel jelentjük be, hogy 2026. január 31-én, szombaton megtarthatjuk a Gyümölcsoltó Alapítvány által immár sokadik éve megrendezett népszerű Zselici gyümölcsésznap című sorozatunk 2026. évi programját!

Külön örömünkre szolgál, hogy a mostani Zselici gyümölcsésznap előadójaként Ölbei Mihály Zoltán kertészmérnököt, pomológust, a mozsgói Ölbei Faiskola vezetőjét köszönthetjük!
Előadónk gyümölcsészeti előadásának középpontjában a hagyományos gyümölcsfajták gondozásának, fenntartásának a kérdései állnak, hangsúllyal a sokunkat foglalkoztató termőrész-ismereten, metszésen.
Nagy lehetőség mindannyiunknak, akik e kérdések iránt érdeklődünk, az, hogy rendezvényünkön a térség egyik legjobb gyümölcsész szakembere osztja meg velünk jól megalapozott, értékes tudását!

Az előadást követően kötetlen beszélgetésre is mód nyílik az előadóval.

12 – 13 óra között kedves vendégeinket ebédre is várjuk!

Ebéd után – ha az időjárás engedi - gyakorlati metszésbemutatóra és közös oltóvessző-szedésre is sor kerülhet a Gyümölcsoltó Alapítvány helyi fajtagyűjteményében.
Az érdeklődők legyenek kedvesek ennek megfelelően megválasztani a cipőt, öltözetet.

A kedves vendégeinket váró ebédtől függetlenül az összejöveteleinken immár rendszeres batyus finomságok is jól jöhetnek, ha valakinek épp módja vagy kedve adódik ilyen hozzájárulással emelni összejövetelünk fényét.

A terem befogadóképessége miatt a részt venni kívánóktól előzetes regisztrációt kérnénk, így legkésőbb 2026. január 27., kedd éjfélig kérnénk szépen előzetes jelentkezéseiket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon.
Esetleges túljelentkezés esetén a regisztrációkat időbeli sorrendben tudjuk figyelembe venni.

Tisztelt Támogatóinknak köszönjük, hogy e rendezvény létrejöhet, Somogyapáti Község polgármesterének, Kis Péternek pedig köszönjük a barátságos melegre már előzetesen is felfűtött dióspusztai helyszín biztosítását!

Tisztelettel kérnénk, hogy a program hírét, aki tudja, szíveskedjen olyan érdeklődőknek is továbbadni, akik egyébként erről nem értesülnének.

Szeretettel várjuk tehát a régi és új érdeklődőket a 2026. évi Zselici gyümölcsésznapon, 2026. január 31-én, szombaton, Somogyapáti-Dióspusztán, a Kultúrházban!

A találkozást és az izgalmasnak ígérkező előadást várva, gyümölcsbaráti üdvözlettel:

Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

---

Dióspuszta, Kultúrház megközelítése: Szigetvár felől érkezve, Somogyapátit Kadarkút felé elhagyva, az első dombtetőn jobbra fordulunk: Adorjánpuszta. Rajta áthaladva, kb. 4 km után megpillantjuk a Dióspuszta táblát, majd szinte „beleütközünk” az első (zöld színű) épületbe az örökzöld fák alkotta kis ligettel is jelölt buszforduló mellett. Szemben áll a Dióspusztai Kertvendéglő és Étterem.

Parkolni a Kultúrház udvarán, illetve a buszfordulónál, a kis fenyves liget szélén lehet.

Kamaszkorom olvasáséhsége számtalan olyan olvasmányélményt okozott, amelyekre akkor még nem voltam készen.
Volt, amit akkor olvastam – hiába nagyon éreztem, hogy igaz – csak még nem értettem pontosan miről szól.
Ilyen volt Szabó Magda is: nem is tudom mikor, de elolvastam az összes könyvét, gyűjtöttem belőle gondolatokat, voltak belőle, amik igazán időben értek, és szíven csaptak.
És volt, ami most érik be.
Ilyen volt az előhalálos gondolatmenete, amit akkor olvastam. Gyönyörűnek és logikusnak találtam, de akkor még élmény nem kötődött hozzá. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy igen, most már értem, de hiába kerestem, túl nagy volt az életműve fellelni azt – és persze idő sem volt rá soha. Csak jött és ment a gondolat, hogy most éppen megtörténik velem, és már értem/érzem, de mire utána olvastam volna, már más kötött le.
Tegnap azonban elém dobta a net, hát idemásolom:

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?
(Szabó Magda: Für Elise)

Rögtön el is mondtam itthon, de hiába erőlködtem, nem ment át a dolog, mindenki bólogatott, hogy ez evidens, mi ezen a csodálkozni való? Hogy elmúlunk apránként, erről szól az öregedés, nincs itt semmi látnivaló.
Hát nem értitek mondtam? Hogy ez egyszeriben szomorú, keserédes, de vigasztaló is? Hogy minden, ami utoljára történik veled az egyben búcsúzás, aminek van célja? Olyan meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú? Hogy, amikor rájössz, hogy valami nem megy, már nem lehet, vagy már nem akarod, akkor léptél egyet előre, nem elvesztettél valamit?
Próbáltam példákat hozni, de nem is jutottak nagyon eszembe éppen, hát abbahagytam. Akkor ez marad az enyém.
És ma reggel, ahogy indultam el itthonról, elfutottam a tükör előtt, és rápillantottam.
Úgy, amikor nem kifejezetten tükörbe nézel, tehát nem állítgatod az arcod tökéletesre, hanem fintorogsz, gondolkodsz, ráncolod a homlokod. És a tükörből a nagymamán nézett rám. Az ő haja, szeme, mosolya, ráncai, arcjátéka. Egy középkorú nő, aki se több, se kevesebb a koránál. Kb. annyi éves volt, mint én most, amikor megszülettem. És csak pár éves lehettem, amikortól emlékezhetem rá.
Mai viszonylatban nem is volt öreg és nagyon jól tartotta magát.
Előhalál volt ez is.
Hogy már én vagyok ő, az ő korában vagyok, már nem unoka, hanem lassan nagymama.
Hát léptem egyet megint előre. És amennyire ez ma megütött, annyival lesz könnyebb majd a végső. Elmúlás és előrehaladás.

Tarló: betakarítás utáni kimerülés. Szármaradványok helyben hagyásából és talajba forgatásából tápanyag keletkezése. Két felvonás közt leeresztett függöny. A folytatás, a megújulás távoli ígérete – a saját kéz erejébe, mint az árvakelésű napraforgók sárga lámpású fénycsóvája általi útjelzésbe vetett hit – kaviáros szendvicsek között gyöngyöző félszáraz pezsgő.

Hatásszünet, avagy bársonyfüggöny helyett lepel: a repce betakarítása után a tarló talaját ellepő és onnan mindenfelé vonuló, lakott területen egyes házfalakat ellepő poloskainváziót tapasztalnak. Néhol már a napraforgó táblán szívogató kártétel is jelentkezik. Ilyen még nem volt. Megoldáskeresés. Megvédeni a terményt, az otthont.

Nysius cymoides
2025. augusztus: repce betakarítása után a kerten át a teraszig jutott, Mospilannal lefújt, immár döglött poloskák egyik összesöpört halma a sok közül.

Ahogy egy mag a feltörekvő életet, úgy hordozza egy érett növény az elmúlást. A kiteljesedés minden apró szemecskéjében, már ott sejlik a véglegesség.

Miközben tekintetem a széles, frissen vágott tarlón vándorol, hiányérzetem támad. Nincs széljáték, zsenge színű hullámzás, életremény. A mezei pacsirták és fürjek is máshol keresnek búvóhelyet. Poros pára, földlehellet. Fülledt mozdulatlanságban álmodik a Föld. Talán éppen tavaszt. Vagy a szomszédos domb tarvágásának lüktetését enyhítő harsogó zöldeket. És esőt és hűs párát és ködöt és áradást és vele együtt termékeny hordalékot és... És embereket is. Akikben a tisztelet és a gondolat együtt áramlik, egyként ver. Akik végre úgy vesznek el, hogy közben adnak is. Egymásnak, a világnak, s ezáltal önmaguknak.

Mozdulatlan álmodás ez, látszólagos nem történés csupán. A lehetséges változás melegágya.

A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.