Az ért/zelmes vidék
Kép: Erdődy Anita
Hang: Kovács Jónás
Erdődy Anita festőművész munkájának reprodukciójára valamelyik gépünk archívumában találtam: egykor ugyanis a PTE Művészeti Kar festőművész szakos hallgatóinak aukciójának anyagait tároltam, ahol az alkotó fenti munkája szintén árverezésre került. Személyesen nem ismerem az alkotót, ezért ha épp rábukkan erre a képre, remélem tetszeni fog neki Jónás hozzá írt darabja.
A magány naplója egy készülő nagy formátumú mediális szcenikus dalciklus Szelley-Dovzsenko Lellé hasonló című vers-ciklusa alapján. Az önéletrajzi ihletésű verssorozatban, a költő életének magányos helyzeteiről számol be, kezdve a születése utáni ágyhoz kötöttségtől a házasság utáni özvegyi sorsig. A dalciklus előadói apparátusa alt énekhang furulya, zongora (szintetizátorok), nagybőgő (basszusgitár) és elektronikus sound-design (beszédszintézis).
A dalokat térben szervezett cselekménnyel mutatom be, így előadásának médiuma praktikusan a videó, de eljátszható operaszínpadon is térutánzatokkal.
A dalciklust 2018-ban kezdtem komponálni, egy részletének első bemutatója Ellenden, a Hangfarm alkotótelepen volt 2019 augusztus 24-én. Ebben a részletben a furulyán szólalnak meg rövid motívumok, melyeket az Audacity hangszerkesztő Paulstrech-funkciójával tettem önmaga kíséretévé. A tervezett gondolati beszédet, mely szcenikus előadáson feliratként fog megjelenni, felolvastam.
Szelley Lellé: A Magány naplója 1/46
A madárlábak a járdán
Hanggal járnak
Az akkori születendő gyermek
Gyomok között villámokat sir
A régi levelekben
Csak pontok és vesszők vannak
A szőnyeg rojtja a falon
Málnafagylalt láthatatlan kanállal
Szűrt fény a vizes asztalon
A házasságom tükre
Kopott mészfoltok között
Csak mozdulatok lehullanak angolul
Hűvös a só
A fekete fenyőerdőben
A tudat peremén
Serceg a megégett életrend
Madártoll a spalettán
Csodálat szélviharban
Láthatatlan szerződés
Vagy látható szerződés
Kerítések mentén
Gyorsabb a lépés
Őszi sárga leveleken tojást ettünk
A gyerekek kicsik voltak
Búza mozgását felfogni egyben
A felszíne a közepe
Térdelve nagynak éreztem
Szálatlan számtalanságot
Íze csak egy a sokféle kávénak
A harangnak nem
Tovább és tovább visz
Az ismerős táj
Konkrét mondat a vonalzón
Dekonkretizált testek
Túlhaladott fák nincsenek
Kis csibék úsznak már alattuk
Ha Proust ötszáz oldalt tett meg, hogy szabaduljon egy érzéstől
Akkor hány életem van?
Minden arc kereszt alakú
A fűzfa a parton most is áll
Múzeumok és megőrzések
Kiömlött vizek kifújt füst hűvös márvány megnyugtat
Levágott bokrok megújítás reményükben
Kért taktika megalázza a szerelmet
Nem jó nézni a művirágokat
Az örök ideiglenesség ízét
Nincs részem benned csak egészem
Éneklő galambok árnyékai esnek
A cukor maradt a kiscsésze alján
Miért a következő kávéhoz nem lesz jó
A távolban vonat robogás a közelben köt a meggy
Nincs kopogás
A szívverésem melegíti az ágyat
A hárs azóta nőtt
Tenyérnyi szamócát találtam
Fent ahol eddig
2018-04-29
A következő linken meg tudjátok nézni, hogy Balázs milyen digitális diavetítőt készített nekem, illetve, hogy hogyan válogattam össze a szövegeket a tegnapi vetítésre.
https://falusag.hangfarm.hu/diavetito/index.html
Emlékeztek? A gyerekkori diavetítő a mesefilmekkel.... Mikor önmagadnak vetítesz, olvasod, szemléled a képet a falon, magát a falat is pásztázod a tekinteteddel, egyre jobban ismered nemcsak a filmet, hanem a falat is, a szobát is. Magadba építed. Amikor a keveset egyre mélyebben és mélyebben ismered meg. Amikor magadba egyre mélyebbre és mélyebbre engeded a dolgot. Belsővé tétel.
Ahogyan egy-egy új zeneszámot kifacsarunk magunknak: azt szokás mondani, hogy az unalomig hallgatjuk. Tulajdonképpen a teljes megismerésig. A teljes interiorizálásig. Amikor már teljesen a miénk a dallam, akkor elengedjük. Akkor lépünk tovább. Újrahallgatás. Újraolvasás.
Nos, a Főszerkesztő asszonyról kiderült, hogy gaz zsaroló, mert amikor szépen megkértem, hadd cseréljem le az engem szimbolizáló kis baglyos képecskét a Faluságban, ártatlan hangon és a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy csak akkor, ha írok is valamit. Ilyen presszió alatt hogyan is lehet értelmesen írni? Na és az ihlet meg az alkotói szabadság? Hát ilyenről még nem hallott ez a mélyen tisztelt hölgyemény? Na, sebaj, megmutatom, hogy megy ez nekem így is. Csakazértis!
Szóval most szombaton volt egy középiskolai osztálytalálkozóm, ahol több dolog is nagyon vicces volt, de az első máris az, hogy valamiért abban hitben voltam, hogy ez a tizenötödik, és a helyszínen világosítottak fel az osztálytársaim, hogy le vagyok maradva valahol, mert ez már a huszadik. Hm, nem érzem magam ilyen öregnek, kicsit meglepődtem, de némi elemi iskolás matek után rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. Mikor beléptünk a terembe a barátnőmmel, akivel együtt mentünk, és végigölelgettünk mindenkit, majd leültünk, ránéztünk egymásra és ugyanazt a kérdést tettük fel: Te, ki az a csávó ott tőlünk jobbra? Egyikünknek sem volt ismerős, így megnyugtattuk egymást, hogy biztos a másik osztályba járt és csak az első évben volt itt, mert senkire sem emlékeztet. Ehhez képest kiderült, hogy a mi saját osztálytársunk, aki végig velünk járt és együtt ballagtunk. Hm, változnak az idők. (Vajon ő is ezt kérdezte a padszomszédjától, amikor minket meglátott?)
Mivel ez már tényleg a huszadik találkozó, mindenki megélt egyet s mást, így nem arról szólt, hogy lehet bebizonyítani, hogy milyen szuper az életünk, hanem őszinte, emberi történetek jöttek-mentek, nagyokat nevettünk és hihetetlenül rokonszenvesnek találtuk egymást. Jó volt megélni, hogy mindenkinek számít a közös múlt, hogy összetartoztunk és ezt ma is lehet érzékelni. Még jobb volt azt megélni, hogy mennyit változtunk, mennyivel kiteljesedettebb mindenkinek a személyisége és mennyire jó fejek azok az emberek, akikkel a tinédzserkorunkon túl is összekötnek dolgok. Úgyhogy nagy lelkesedésünkben azonnal kitaláltuk, hogy térjünk vissza az évenkénti találkozóhoz, mire az ofő rögtön felajánlotta, hogy úgyis most újították fel a házat, nála lehet a következő buli - ez azért olyan szimbolikus, mert amíg gimisek voltunk, minden nyár előtt nála bandáztunk, érettségi után meg évekig szintén. Aztán mindenki önmegvalósított, az ofőnknek is lett új osztálya, így ők buliztak nála, mostanra viszont úgy tűnik, mindenki elfér ott az év során valamikor: volt osztályok, gyerekek, unokák, barátok. Megint egy új öröm az életben így a negyven felé közeledve. Tökjó!
Az ormánsági "Őrállók" Emlékezése ( Faluság 2019.08.10.) során került újra elém egy régi emlék. Egy pásztor által készített sótartó, melyen Szép Beszélő Szarvas látható, és amely Markócról való. Ifjúságom emlékeiből tudom, e sótartó a debreceni Déri Múzeum jeles darabja, még az alapító Déri György szerezte az 1900-as évek elején.
Szabó Antónia fotói, Sztélé Alapítvány, Debrecen
Markócot nézve a térképen láthatjuk, hogy Iványival mezei szomszéd település.
A további kutatások mutatták épp a Faluság szerkesztő Judit asszony segítsége által, hogy Markócon él és élt a két "Lantos fiú" ( a neves pécsi képzőművész Lantos Ferenc fiai): Gábor és Tamás. Mindketten Nagy Szépségek Találói és Alkotói.
Gáborról keveset tudtam... A Faluság - Állathangok, 2019.07.10 - híradása nyomán láttam, hogy a Madarak Énekét figyelte, és szép felvételekkel összegezte tapasztalatait... Csodálatos Emlék... Korai halála megakadályoz bennünket, hogy érdeklődő kérdéseinkre Tőle kapjunk választ.
(Érdekességként jelzem, Gábor e kutatásai egy korábbi kutató - Szőke Péter ornitológus - kutatásait is idézik, aki a madárének-felvételek lassításával mutatott rá érdekes összefüggésekre.)
https://fidelio.hu/klasszikus/a-zene-eredete-es-harom-vilaga-130999.html
Tamás - az Élő Hős - a legnagyobb terhet vette magára. Éltével mutatja, hogy a legelesettebb helyzetből is van felállás és lehet Szép Életet Teremteni.
A Gyümölcsfák ültetésével és szeretetteljes gondozásával, Szép Nemes és Gazdag Életet Alkothatunk Élhetünk. Mind ezt Családfőként és a mai kis falu Vezetőjeként teszi, és nem a világtól elvonultan, hanem a legnemesebb mai Közösségteremtő Természet Éltető Törekvésekkel összhangban.
Lehet, hogy az Ős Dráva-Duna Álom még nem jött be úgy, ahogy szerették volna, de az, hogy ez a Nagy Gondolat ott lebeg a tájban... és a Nyitott Kertek Világa folyamatosan árasztja Szépségeit... ezek a szándékok törekvések segíthetnek arra a Szép Jó Világra Mindnyájunkat, melynek oly sok Szép Emlékét Őrzi az Ormánság tája és a ma is ott élő és jól élni akaró és ezért tenni is hajlandó "Nemes Emberei".
Ezt a Szarvasos Sótartót ajánlanám Tamásnak, mint a "Falu Szép Emlékét"...
...Utóhangként érdekességként említem még, hogy e sótartó párja a pécsi múzeumi néprajzi gyűjteményben van, azon énekes madár képe látható...
Luzsokról került be anno...
Szabó Antónia fotói, Sztélé Alapítvány, Debrecen
A sótartót anno Pap Gábor művészettörténész előadásai nyomán ismerhettük meg....
...és itt Köszönöm a debreceni képzőművész kortársunk Szabó Antóniának, hogy értékes dokumentumai használatával segítette e kis írás szebbe tételét...
Auxin - Hangfarm Afterparty címmel szeptember 26-án csütörtökön a 2019-es Hangfarm hangjait és visszhangjait lehet megtekinteni/meghallgatni a pécsi Szabadkikötőben déltől éjfélig.
Kiállítások, koncertek, live-actek és party - a Hangfarm alkotótelephez kapcsolódó művészek prezentálásában.
A Hangfarm egy ellendi alkotótelep, ahol a természeti környezetbe helyezett kortárs művészeti, főleg hangzó alkotások kapnak központi helyet. Eddigi munkánkról a http://hangfarm.hu/ weblapon lehet tájékozódni.
Részletes program:
12.00 - 14.00: Sound Hacking Workshop - kütyüsimogató
14.00 - 15.00: Zitey
15.00 - 16.00: Hermelin
16.00 - 17.00: Dr. Hollós
18.00 - 19.00: Rovar17+ MaN (visual)
19.00 - 20.00: Eszelős Meszelős és Faluság Diaszínház
20.00 - 21.00: Új Anya
21.00 - 22.30: Spine vs. Drtwht
22.30 - 0.00: Steiner
https://www.facebook.com/hangfarm/
Mivel a Faluság és a Hangfarm szerkesztői kéz a kézben járnak (gondolom legalábbis főleg ezért, ühümm), minket is megkértek arra, hogy mutatkozzunk be ezen a napon.
A kérdés persze már csak az, hogy hogyan? Elég unalmas gondolatköröket futottam: Felolvasóest? Beszélgetőest? blablabla....
Diaszínházat fogok csinálni: szövegrészleteket hozok a blogról, az egyes citátumok mellett a szerzők logóival.
Mivel még annyira nem érzem önmagunkat önálló lábon állva bemutatkozásra készen, ezért nem a blog hanganyagát hoznám a vetítés alá, hanem mivel Balázs is zenél Eszelős Meszelős (és mivel nemcsak őt, hanem a zenéjét is szeretem, sőt sokat tudnék erről az eszelős meszelősségről regélni) néven, hát bátorkodtam úgy dönteni, hogy amíg ő zenél, addig mögé kivetve vetíteném le a blogról kiválogatott szövegrészleteket.
Olyan nagyon jó lenne ám, ha minél többen eljönnétek, és tudnánk kicsit beszélgetni....
Bennem is kattogott tovább a Captain Fantastic-ügy, sokminden más mellett főleg amiatt, hogy igen, egy generáció vagyok azokkal, akiknek a Sweet child o' mine (youtube-n keresgélve nem is nehéz megtalálni a többieket, akiknek szintén olyan fontos az a hamvasztási jelenet - hát igen, mikor a gyermekeid azzal a dallal búcsúztatnak, ami az újjászületést követeli...) egy gyerekkori kedvenc dal, és akik különböző utakat jártak be egyén és környezete kérdésében, de mégis valahol a We are the world/Black hole sun/Baraka nyomvonalon. Szándékosan emlegetek zenei párhuzamokat, hiszen ezek mintázzák szerintem leginkább az elmúlt évtizedek gondolkodását: tömören összefoglalnak és határozottan befolyásolnak bennünket.
Ezen az egész bűvkörön kívül helyezkedik el a saját zeném. Nincs szöveg és más által rárakott plusz ideológia, és talán nem is lesz, miközben egynémely hang (kezdetben csak így hívom) elfelejtve, "konzervbe" téve egyszercsak muzsikává válik: először csak dúdolom, aztán újra és újra eljátszom, végül a többiek is ezt dúdolják vagy más módon látom viszont rajtuk a hatását. E ponton már nem is az enyém: az egyik dolog, hogy nem tudom már, hogyan készült eredetileg, a másik pedig, hogy azoké, akik tovább viszik a hangulatát. A hanglekvár tehát felnyílt, és tovább terjeszthető lesz.
Legutóbbi, Belső meló c. kiadványom legtöbb felvétele bejárta ezt a családon belüli tesztelési folyamatot, a többi pedig egészen új anyag. Aztán egyszercsak címet, történetet kaptak ezek a felvételek, mígnem összeálltak egységgé. Először egy Képeshang, majd egy videó jelent meg belőlük:
Aztán az album, borítóval, körítéssel, mint pl. ez a kép:
A fotó 2015. októberében készült, a tisztaszobában, ahol azóta már - meszelt falak között - lakunk.
Egy rövid szakasz a Belső meló történetéből:
"És így most bent szembe lehet nézni minden, eddig tili-tolizott gyengeségünkkel. Mert ráérek. Így haladok. Össze nem illő anyagokat békítek, hajszálvékony rétegenként közelítve őket. Egyiket, másikat, harmadikat. A dolgok lassan meghajolnak, összeolvadnak, összeforrnak, egymáson meghűlnek. Olyan belső folyamat, aminek csak elejét és végét érzékeljük, és mégis a mi munkánk ad neki energiát, hogy egyáltalán elindulhasson."
Az album itt hallgatható meg: http://diobel.periszkopradio.hu/spr16.html
Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás
Megláttam magunkat a Fantasztikus Kapitányban (Captain Fantastic), megcsillantunk benne, mint család és fel-felsejlettem én magam, vagy Balázs, sőt egy-egy gyerekünk is.
Jolánka napok óta játszik a fénnyel, tulajdonképpen fénytant tanul, itt éppen három tükörrel
Nem önmagunkat látjuk meg egy művészeti alkotásban, hanem az általa keltett fényvetülésekben önmagunkra csurranó fénynyalábok válnak önmagunk számára is láthatóvá. Felismerések. Egy művészeti alkotás ezért szerencsére nem pusztán tükör: nem minket mutat meg önmagunknak, hanem továbbtükröz más felületre, ahol a fényben megjelenő entitásokat értelmezzünk saját magunk számára.
Olvasva és látva könnyebb az élet: közemberként mindennapi tapasztalat, hogy a művészet minden formája segíti életünket: kimondja a kimondhatatlant, megláttatja azt, amit egyedül nem vettünk volna észre, néha pedig pusztán a kimondással/megjelenítéssel bátorságot ad ahhoz, hogy mi is ki merjük mondani, legalább is önmagunknak. Megint a műveltségnél vagyunk: minél többféle nyelvet - ha nem is beszélünk, de legalább értünk - használunk, annál teljesebben tudjuk befogni a bennünk és körülöttünk lévő világot és annál jobb szűrőkkel is dolgozunk, hogy mit nem akarunk közel engedni magunkhoz. Úszógumi, mely nemcsak fenntart a vízen, hanem amit (talán) irányítani is lehet - a szabad akarat doktrínája. Az is egy érdekes gondolatkör, hogy mindenkinek megadatik-e, hogy éljen vele. Egyszer egy valamelyik családtagunk ama felsóhajtására, hogy jaj, de erkölcsös életet élt XY, azt találtam felelni, hogy persze, hiszen sohasem történt vele semmi, sohasem kísértették meg, egyszerűen unalmasan élt. Számomra az is mindig kérdéses, hogy kivel történnek a dolgok? Itt most nem az érdekel, hogy jók-e vagy rosszak. A történés, a megtörténés maga. Érdekes életek. Különlegesség.
Jó volt látni Fantasztikus Kapitány végletességeit azzal a tudattal, hogy mi ezeket elkerültük: nekünk a legnagyobb bátorságunk azt volt, hogy a film végére kialakuló kompromisszumos utat (középút: egyre jobban hiszek abban, hogy ez az út széles és kényelmes, és nemcsak egy kötéltáncos által végigjárható vékony fonal a levegőben) tragédiák nélkül sikerült talán kialakítanunk: gyerekeink későn kerültek óvodába, sohasem időztek ott hosszan (utólag is hálás-hálás köszönet érte azoknak az intézményvezetőknek, akik minket ismerve ezt lehetővé tették), Balázs minden külföldi útjára együtt mentünk, az egész nyarat közösen töltjük el, én olyan időbeosztásban dolgozom, hogy a gyerekek alig vegyék észre, mikor nem vagyok itthon, nincs televíziónk, de vannak könyveink és laptopjaink és korlátlan netünk, és hatalmas kertünk, ami egyre inkább ellát minket, stb.
Viszont fel kellett lázadnom Balázs ellen, hogy elmehessek mást is csinálni, mint a család (anyóskám ezt úgy fogalmazza meg, hogy kislányom elengedtek dolgozni, hogy egy kicsit pihenjél is?), hogy megfelelő anyagi háttér híján nem vállalom a gyerekek itthontanulását - és ő elfogadta. Tényleg közös döntések kellenek ahhoz, hogy ez a furcsa akaratmassza, amit családnak hívunk, olyan egység legyen, ami még azt is megengedi, hogy valaki közüle merjen más lenni, mint a többiek.
Abból az alommelegből, amit nap mint nap élvezek, azt merem hinni, hogy ha a gyerekeink fizikailag ki is fognak repülni, lelkileg akkor is általuk plusz családtagokat fogunk nyerni - szeretnék én is egy nagybuszt!
Köszi Zita a filmet!
Vesszőparipám ezen gondolkodni. Katolikusként ugyebár abban hiszek, hogy egy életem van, egy dobásom, aztán az vagy sikerül vagy sem, sőt annak következményeit fogom viselni halálom után is az örökkévalóságig. Nagyon nem mindegy, hogy alakul ez az egy életem. Játék tehát végiggondolni, milyen döntésekkel jutottam el oda, ahol vagyok, miben dönthettem volna másként, mikor történt olyan dolog, amiről tudom, hogy sorsfordító volt, mikor nem vettem észre, hogy most megtörténhetett volna bármi. (Persze az ezen való gondolkodás életkori sajátosság is, bájos neve is van, életközepi válság.)
Az életünk végkifejletét meghatározó döntéseink közül a házastárs, gyerekvállalás témakört nem említem, mert az egyértelmű. De ilyen pontként gondolok például arra, amikor megnyertem egy angliai ösztöndíjat Warwickba egy évre, és azt a bulizások miatt elcseréltem egy féléves Hollandiára. Vagy amikor a Vincuska behisztizett a Bakonyban a kocsiba ülésnél, kivételesen nem nyomorgattuk be az autósülésbe, és emiatt két perccel később indultunk, és az autónk előtt dőlt le egy óriás fa az útra. És számtalan döntésem volt, amire nem emlékszem, de ami miatt itt vagyok ahol, az vagyok aki.
Imádom, egyszerűen imádom az olyan könyveket, filmeket, amik a parallel életek témakört érintik, és rajtam kívül sokan mások is (Vissza a jövőbe 1,2,3, A csillagok között, A nő kétszer, A pillangóhatás, Az időutazó felesége, stb.). Általában az ilyen történetnek két kifutása van: vagy az, hogy történhet bármi, hozhattunk bármilyen döntéseket, végül ugyanoda jutunk - vagyis végül is nincsenek párhuzamos életlehetőségek, csak a SORS van -, vagy az, hogy minden út más életbe, más végkifejletbe vezet.
Én azt hiszem, hogy ha a két elmélet közül kell választanom, akkor igenis jelentősége van a döntéseinknek az életünkre. Minden döntésünk egyszerre fejez ki minket (azért választjuk azt, mert olyanok vagyunk amilyenek, eddig olyan döntéseket hoztunk amilyeneket), másrészt alakít is minket (a döntés következményei által, és a következő döntés előzményeként), tehát a döntéseink más-más utakra vezetnek, más-más végekhez. Ezt tanítja egyébként a katolikus egyház is a szabad akarat doktrínájában: az, hogy üdvözülünk, vagy elkárhozunk, csak rajtunk múlik. Ez egyben felelősség is: nem mutogathatok másokra, körülményekre, anyámra, apámra, főnökömre, egyben pedig végtelen nagy lehetőség is (hogy egy népszerű sorozatból idézzek): ha az élet citromot dob eléd, akkor csinálhatsz belőle limonádét.
És ha könyvek: édesanyám eláztatta a kertben egy nyári eső alkalmával Edith Eva Eger: A döntés c. könyvét, amit ezért nem vett vissza tőle a könyvtár, és így került hozzám. Ebben egy zsidó pszichiáter meséli el, hogy hogyan dolgozta fel élete során az auschwitzi eseményeket. A könyvhöz Philip Zimbardo írta a méltató előszót, és a könyv nem a holokausztról szól. Hanem arról, hogy egy traumából miként tud kijutni egy ember, hogyan tud azon túllépni. A könyv címe nem véletlenül az, ami. Ugyanazt írja le, amit a most híres sztárpap hirdet, Pál Feri, hogy végső soron nem attól vagyunk azok akik, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan dolgozzuk azt fel. Mit döntünk a traumánk végén: azt, hogy túlélünk, megyünk tovább és élünk, vagy azt, hogy áldozatok vagyunk, megakadunk, feladjuk. Mert végül ezen áll, hogy ugyanaz az esemény, milyen parallel életbe vezet el minket: boldogba vagy boldogtalanba, elégedettbe vagy elégedetlenbe, keserűbe vagy édesbe, savanyúba vagy limonádésba.
Hja, ezen lehet rágódni. Hogyaza.